Kis Ujság, 1934. november (47. évfolyam, 247-270. szám)

1934-11-03 / 247. szám

2 - 5 Ostrom az OTI ellen ** Az OTI ostrom alatt áll. Olyasféle ez azt ostrom, mint mikor a zsugori emberről ki-1 derül, hogy az aranyakat a szalmazsákja- bán rejtegeti, miközben a kezét tördeli a nagy fájdalomban, hogy éhezik a rokon-1 sága. Segítene kész örömest, de nem tud, s mert hát neki magának sincsen. De az OTI-ról senki sem hiszi el, hogy I nincsen neki. Pedig a cselekedetei úgy muttatják, hogy nagyon is a fogához kell vernie I a garast, ott is takarékoskodik, ahol nem I kellene. Például? Például a vidéki 0771 székházaknál. Ezt ő most vásárolgatja két iszén, mert így valamivel olcsóbban jut hozzá. A társadalom, de főként a kisiparosság zúgolódik, persze. Igen nagy a felháborodás. Azt mondják, hogy például Egerben, valósággal forrongást idézett elő egy ilyen OTI-székház vásárlásának a terve. A kisiparosok követelik az építkezést. Az érvük is megvan ehhez a követelésükhöz. Azt mondják: — Ha a mi nehéz és nagy verejtékkel kiizzadt filléreinkből milliókat tud gyűjteni az OTI, akkor legyen annyi betyárbecsület benne s adjon nekünk is alkalmat egy kis keresethez. Elvégre igaz, hogy az OTI a mai körülmények között minden ujjára kap kész házat Egerben éppen úgy, mint az ország minden vidékén. Olcsót is, jót is, megfelelőt is. Ezt mi elismerjük. De ha az OTI csak ezt a szempontot tartaná irányadónak, csakugyan nem volna több se, más se, mint az is tőkés, aki előtt egyetlen istenséges a profit. Vannak, akik még ennél is tovább mennek és azt követelnék az OTI-tól, hogy a maga parlagon heverő millióiból adjon húszmilliót kölcsön a fővárosnak, hogy ez a tervbe vett közmunkákat azonnal megindíthassa s akik azt is elvárnák az OTI-tól, hogy úgy építkezzék a vidéki székhelyeken, hogy valami magyaros ízlést és jelleget adjon az OTI-ház, ami követésre buzdíthat, s ami idegenforgalmi szempontból sem lenne megvetendő. . . Hogy ez nemcsak felszínes és röpke óhaj, hanem a nagy társadalom széles rétegét érintő kérdés, arra elég bizonyíték az a mozgalom, amely a debreceni ipartestület elnökségétől indult ki s amely országossá fog válni csakhamar, mert hiszen a vezetőszerepet a debreceniek Budapest kormánybizWS-ifíspolgármesterének és polgármestere- tónták, ezzel is jelezve, hogy országos v.'háj!feöjyüpusfiról’ van szó.' A kisipar védelmrhét célozná viez. .az új kezdeményezés, az ■ egész társadalmat, közületeket belevonva, hogy harcot indítson a munkanélküliség és a kereset hiánya miatt. Hogy a mozgalom eléri-e célját, nem tudni. De akárhogyan is van s akárhogyan is lesz, egy bizonyos. Mégpedig az, hogy a kisiparosság kérdése a társadalom legégetőbb kérdésévé vált, amely elől senkinek nem lehet és nem szabad elzárkóznia. Legkevésbé az MTI-nak. Mégpedig azért nem, mert hiszen éppen a kisiparosságtól kapja a legnagyobb támogatást. Mert ugyan mit szólna az OTI, ha egy I nagy testület azt mondaná, hogy neki nemi kell az országos társadalombiztosító intézet I betegellátása, segélye, kiszolgálása. Mert öl ennél sokkal többet, jobbat tud nyújtani a tagjainak. Mit szólna hozzá, ha egyszerre csak a kormány is arra az álláspontra helyezkednék, hogy meg kell szüntetni az ÖTI1 kiváltságos helyzetét s amint Amerika azért nem államosítja a vasutat, hogy a magán- társaságok versenye minél tökéletesebbé s fejlessze a közönség kiszolgálását — úgy nálunk is — a betegellátás terén meg kell I indítani a különböző társaságok versenyét. Várjon ki fizetne rá erre az újításra? Aj betegek nem, az egyszer bizonyos. Csak az OTI. De hát hiába, mert ezt nem engedik I meg, ha mingjárt olcsóbb is, jobb is volna. I ’A Beszkárt-nak, azaz a Budapest székesfő- városi közlekedési részvénytársaságnak I csaknem 12—14 ezer alkalmazottja részére például már évek óta szeretné felállítani a I maga külön betegsegélyző intézményét. Küön, jól felszerelt kórházakkal, szanatóriu-mokkal, fürdőkkel és üdülőtelepekkel. Az I egész egészségügynek nagy nyeresége volna ez a különválás. De az OTI kézzel-lábbal dolgozott és dolgozik e terv ellen, nem akarván ilyen nagyi testületet elveszíteni, no meg versenytársat sem szeretne maga mellé, amelyből kiderülne, hogy mi mindent lehetne nyújtani, ha másként volna, mint ahogyan van. Ha tehát az OTT ilyen makacsul ragasz- kodik a maga érdekeinek az érintetlenségé- hez, meg kell értenie, hogy azok is belátást várnak tőle, akiknek a filléreiből ez a hatalmas intézmény létesült és virágzik. A vagyon nehéz és válságos helyzetekben kétszeresen kötelez. Az OTI-t is arra köte lezi, hogy ne csak a nyereség rideg kalmár szempontjaitól vezettesse magát építkezé-seiben, hanem az iparosság érdekeit is szem előtt tartsa. Annál könnyebben megteheti ezt, mert hiszen az iparosság boldo-l gulása összeesik az ő érdekeivel s így számára ez nem áldozatot jelent, hanem a maga érdekeinek is okos védelmét és szolgálatát. Kőrösparti | Francia csapatokat helyeztek Röszenieibe, hogy sznség esetén bevonuljanak a Saar-vidfikre Óriási izgalom Németországban a csapatösszevonások miatt Ismeretes, hogy január elején népszavazás lesz a Saar-vidéken, amelynek lakossága el fogja dönteni, hogy Németország kebelében maradjon-e, vagy pedig Franciaországhoz csatlakozzék. A népszavazással függ össze, hogy Franciaország csapatösszevonásokat hajtott végre a Saar-vidék határán. A csapatösszevonások híre az egész francia közvéleményben nagy feltűnést keltett. A francia sajtó a csapatösszevonásokra vonatkozó intézkedést azzal igyekszik megmagyarázni, hogy a Saar-vidéken állítólag nemzeti szocialista puccsot készítenek elő és a nyugtalanító hírek késztették a francia kormányt, hogy keleti határait megfelelően megerősítse. A hadsereg főparancsnoksága utasította a 20. hadtest parancsnokló tábornokát, hogy a keleti határ védelmére tegye meg a szükséges intézkedéseket. Ezenkívül arra nézve is intézkedés történt, hogy a nemrégiben bevonult újoncokat a le- ■ hető leggyorsabban kiképezzék. A francia kormány a Metzben állomásozó, 20. hadosztály parancsnokló tábornokának utasítást adott arra az esetre ha Knox dr., a saarvidéki népszövetségi kormányzó bizottság elnöke segítséget kérne. A párizsi lapok vezető helyen köztik azokat a híreket, hogy a keletfrancia katonai hatóságok minden intézkedést megtettek a Saar-vidékre való bevonulásra. A ti intézkedéseket azzal mentegetik, hogy Franciaországnak nincsenek háborús szándékai sem a Saar-vidéken, sem más területen, csupán arról van szó, hogy, a népszavazás szabályait be akarják tartatni. A német közvéleményben határtalan izgalmat okozott a francia csapatösszevonások híre. A berlini lapok azt írják, hogy Franciaország utolsó ütőkártyáját játssza ki, hogy a küszöbönálló Saar-tárgyalásokra a maga érdekében nyomást gyakoroljon. Anglia rövidlátóan újból szekundáns szolgálatot teljesít Franciaország mellett. A Saar-vidék népére azonban a francia fenyegetés a legcsekélyebb mértékben sem hat. A Börsenzeitung véleménye szerint most már sürgősen szükséges, hogy a világ közvéleményének figyelmét rátereljék arra a politikára, amely a legkomolyabban veszélyezteti Európa nagy fáradsággal fenntartott békéjét. Az a gyanú hogy ezekkel a fogásokkal a Saar-vidék népét fegyveres erővel akarják befolyásolni és az igazi népakarat megnyilvánulását meg akarják változtatni. Londonban és Rómában nem maradhat kétség az iránt, hogy a franciák rajtaütésszerű támadása a Saar-vidék ellen életbe lépteti a locarnói egyezménynek azokat a határozatait, amelyek a békebontók elleni védekezésre vonatkoznak. Több lap rámutat arra, hogy a saarvidéki kormányzóbizottságnak nem áll jogában, hogy a népszavazást az egyik érdekelt hatalom katonai erejének védelme alá helyezze. A Népszövetségnek, mint a Saar-vidék kepzesének nincs joga ahhoz, hogy a két szemben álló fél egyikének javára ilyen félre nem érthető beavatkozást engedélyezzen, vagy támogasson. * Vásári kaland Elbeszélés, írta Bodó István Bakóc Ferkó szíve tele volt örömmel, mint a hajnali virág harmattal. Végre együtt volt a tíz pengő, amit már egy esztendeje gyűjtögetett. Az is igaz, hogy nem egyenes úton. Hol egy kevéske kukoricát, árpát csent el a kamrából, hol meg a porzsolt szalonna vitte kísértésbe. Dehát kinek mi gondja rá, hiszen a sajátját lopogatta. Meg akár így, akár úgy történt a dolog, fő, hogy együtt van a selyemkeszkenő ára, amit tavaly, az enyingi vásáron ígért Csuti Judinak. Szóval igen nagy volt az öröm Bakóc Ferkó szívében, pont ott, ahol Jula bogárszemű, sziromarca volt pirossal keretezve. Hanem amikor a homályos konyha a kemence körül szöszmötölő asszonyt tette érkezése elé, egyszerre lehűlt benne a lobogó vér. A bajuszka alatt nótára csúcsosodó szája is elbiggyedt. Ahun az élete párja. A Rozi... A Rozi, aki erősen párnázott menyecske volt, dolgos, ügyeskezű, de vihar is meg ménkű ,is, ha valami görbe dologra jött rá. Most pedig ilyesféléről volt szó: görbe dologról. Ezt elismerte ugyan, de nem érzett zavarokat lelke táján. Sőt, ahogy szokta az asszony látását, azon kezdett gondolkozni, milyen ürüggyel szabaduljon hazulról, holnap reggel. Mert ez volt a nagy kérdés. Ez volt a megvasalt gondkapu, melyet előbb ki kellett nyitni, hogy a boldogság útjára léphessen. — Na, megtérült? — nézett hátra az asszony. Meg, adj’isten! — Aztán hun kujtorgott egész délután? — Kicsit szomszédoltam, lelkem. Meg is ehültem beléje. Rozi lámpát gyújtott, mert az este már bealmozta sötéttel a szobát. A petróleum bágyadt fénye abroszt , szőtt az asztalra. Idekerült hamarosan a tulipános kötél, benne a gőzölgő levessel. Bakóc erősen nekikészülődött. Néhány falat után azonban elment az étvágya, mert a levesből Csuti Jula mosolygott rá. Arca piros volt, szemei fényesek a bennük divajkodó nevetéstől. Sokáig nézte. A leves már egészen kihűlt, mégis nézte, s amikor a zárt ablakon bekondult a nyolcórai harangszó, felugrott az asztal mellől. — Te, Rozi! Az asszony bejött a konyhából. — Mi bajod, kél ?—A... izé... tudod-e milyen nap lesz holnap? — Gondolom szeles, mer’ hogy vörös vót az ég alja. — Az enyingi vásár, lelkem. Az lesz. Rozi gömbölyű arcán átfutott a borulat. Olyan viharjelzés volt ez, mint a derült égre lopakodó felhő. Gazdaember észreveszi az ilyesmit: igyekszik födél alá jutni. Bakóc is észre vette, de akkorra már lecsapott az első ménkű. Be akarsz menni, mi? — lobogtatta tenyerét. — Azér' kesnyekecc egész pap. Aztán mit keresnél a vásáron? Nincs eladni valónk. Se jószág, se eleség. Vagy csak passziózni? Azt akarod, hogy a sánta Kelemen meg a rühös Szedlák kinevessenek? Hogy aszongyák, adun megy Bakóc Ferkó, viszi a nyomorúságát. Az egész falu rajtunk nevetne. És te mégis menni akarsz? Hát nem sül le a bőröd? — Nem azt *— dacoskodott Bakóc. Az való ugyan, hogy az idén nincs semmink, de azér’ csak bemegyek. Jó az, ha az ember tájékozódik. Az sohasem árt, lelkem. A környékről sokan összejönnek, beszél az ember erről is, arról is, hogy kéne ezt, hogy amazt. Politika, lelkem. — Politika?! — robbant ki a vihar. — majd adok én neked politikát, meg olyant is, amivel nem fogsz szomszédolni. — Na, na, — kakaskodott Bakóc — tán én is vagyok valaki saját portámon. Tán még nekem is kerül egy kis levegő. — Aztán hirtelen elhallgatott. Ráijedt, hogy szembeszállt az asszonnyal. Elrontott mindent. El. Vége a vásárnak, a selyem keszkenőnek, az egész huncut világnak. De jött a Csoda. Rozi arca kifényesedett, mintha nem is lépett volna felhő az égre. Hanem ez a derű tele volt hamissággal. Tele a mozdulata, meg a hangja is. Bakóc nem vette észre. A szívén búvó örömvirág pirosan tárult a ráhulló szavakra, mintha nem is jégverés, hanem csillogó harmatcseppek lepték volna el. — Jó van, Ferkó. Menj csak be Enyingre. Talán hasznunkra válik az a fene politika. Rozinak igaza volt: a szomszéd népség csakugyan a szájára kapta Rakócot. Különöskép a sánta Kelemen és a rühös-Szedlák, Mezőkomárom két legmódosabb gazdája. Amikor telerakott kocsijukkal elérték az országúton, gúnyolódva tudakolták tőle: — Mit visz a Bakócsoma, hogy úgy fődbe vájnak a kerekeid? A zengő is ketté görbéd má! Nézze csak sógor. — Az öm — helyeselt Kelemen. — Éppen, hogy el nem süllyed a mélységbe. Nem szólt a kötekedőknek, csak magában gondolta: én nem adok el semmit, koszosok, én majd veszek. — Ez a gondolat békére ringatta, mint háborgó lelket a vigasztalás. A hajnal is most oldotta meg bíborköntösét, hogy néhány fénysugarat mutasson aranytestéből. Csupa rózsaszín és csorgó aranypatak volt a táj, csak a meszszeségből fehéredtek elő Tisztavíz tanyaházai, mint a szelíd hattyúk. Csönd volt és béke. Bakóc azt hitte, álmodik. Hanem, amikor Pusztafát elhagyta, s egy nekifutással Enyingre ért, egyszerre felverte a lárma és izgalom. Mintha egyetlen szélfúvás dobta volna a vásártérre. Elbámult és nem találta magát. Pedig nagy volt a vásár. Száz meg száz sátor bontotta eléje tarka holmiját. Csizmák, szűrök, ködmönök arrébb laci KIS UJSftG Szombat,_ 1934 november 1 aA béke ellen intézett csapás" A német lapok közül a Lokalanzeiger aj béke ellen intézett bunkócsapásról ír és leszögezi, hogy a hivatalos francia beállítás sem tagadja, hogy katonai intézkedéseket hajtottak végre. Az indokolás azonban, amellyel ezeket az intézkedéseket igazolni akarják, annyira tarthatatlan, hogy azt nem lehet másnak tekinteni, mint az utólagos elhomályosítás kísérletének. Franciaország egy pillanatra szétnyitotta a lotharingiai felvonulási terepről a függönyt, fitogtatja hadierejét és kardot csörtet a Saarvidék népe és Németország felé, hogy félemlítsen és hogy a többi hatalomnak megmutassa, mit szándékozik Franciaország tenni abban az esetben, ha ezek a hatalmak idejében nem helyezkednek Franciaország álláspontjára. Az állandó bunkócsapások az európai béke ellen, amely tőré-, kényv, mint az üveg,a hatalmi téboly és önteltség politikájából fakadnak, amelynek végre már erélyesen megálljt kell parancsolni. A Berliner Börsenzeitung „A sikertelen párizsi elpalástolási kísérlet 14 felírású cikkében annak a véleményének ad kifejezést, hogy a megszállás idejéből származó, idejét múlt népszövetségi határozatokkal igyekszikmost Franciaország a Saarvidék elleni katonai terveit igazolni. Az Angriff, a nemzeti szocialista párt hivatalos szócsöve a „páncélos ökölről" ír. A Saarvidék nemzetközi jogi szervezése következtében Európa ügye lett — írja a lap — és a saarvidéki szavazás európai ügy. Párizsban „nemzetközi kötelezettségekről”* beszélnek, ne felejtsék el azonban, hogy ezen a téren csak egy ilyen kötelezettség lehetséges és ezt „kezeket el a Saarvidékről!* A többi német lap hasonló szellemben ír. Anglia aggodalma Az angol közvéleményben érthetően nagy feltűnést keltettek a francia katonai csapatösszevonásokról szóló hírek. Az angol közvélemény már eddig is igen nyugtalan volt a Snar-kérdés miatt és most még jobban fokozódott az aggodalom, hogy a franciák katonai intézkedései következtében határvillongásokra kerül sor. Az angol lapok egyöntetűen aláhúzzák a berlini hivatalos köröknek azt a figyelmeztetését, hogy Németország a felelősséget a franciák eljárása miatt mindazokra az államokra hárítja, amelyek hozzájárulnak ahhoz, hogy Franciaország ilyen intézkedéseket tegyen.