Kis Ujság, 1935. február (48. évfolyam, 27-49. szám)

1935-02-01 / 27. szám

2 Új élet a romok között írta Drozdy Győző Mintha az Időknek 1848 óta elvarázsoltam bujdosó lelke jelent volna meg újra közöt­tünk: felülről hirdetik a reformokat! Férfias nyíltsággal, teljes határozottsággal száll szembe a legilletékesebb államférfi az el­­tokosodott, elaggott politikusokkal, az egész vonalon demokratikus reformpolitikát hir­det s összeölelkezik azzal az ifjúsággal, mely "reformnemzedéknek" nevezi magát. Több se kell nekünk! A fiatalokkal fog össze a kormány, hogy közös erővel tolják félre az útb­ól a magyar temető köveit és napfényre segítsék a nem­zet régi álmait. Azokkal fog össze, akik színt adnak életnek, művészetnek, politiká­nak, akiknek ősi ösztöneik lázadoznak min­denféle letintás ellen. Rendkívüli gyönyörűséget érzünk ennek a ,,hivatalos" reformtörekvésnek láttán Hi­szen már régen valóságos reformlázban izzik a nemzet megszaggatott lelke. Választó­­jogi reform, földreform, hitbizományi reform, adóreform, közigazgatási reform, iskola­reform,­­ az egész magyar berendezkedés, az egész magyar élet reformja van soron évtizedek, sőt évszázadok óta! Ki ne értene hát egyet akkor a kor­mánnyal, mikor a halál nehezékeit, köveket akar elhengeríteni az élet fájának óljából? Hiszen csak egy kis erőfeszítés kell, hogy egyet gördüljön és darabokra törjön az a szikla, mely a nemzet életét megfeküdte. Jaj lenne azonban nekünk, ha a kor­mánynak ez a reformláza csak gyomorron­tási tünet lenne, — minden őszinteség híján... Jaj lenne nekünk, ha a „reform­­nemzedék" programjának megvalósítását csak a politikai helyzet taktikai előnyeiért találták volna ki. Az összes politikai bűvész­kedéseknél és mesterkedéseknél nagyobb kincs a nemzetnek haladásba vetett hite és jaj lenne azoknak a politikusoknak, akik ezt a hitet összetörnék. Ha tehát Gömbös Gyula miniszterelnök reformtörekvése a történelmi időkben meg­jelenő, nagy, alkotó államférfik irányt szabó akaratából fakad, a nemzeti és népi erők teliessége áll mögéje. Az új ország- és­ társa­­dalomépítés munkájára a nemzet legjobbjai mindig készek. A vívódó magyar lelkek ré­gén várják, hogy a romok között megeleve­nedjen az élet. Mert összedőlt, romokban heverő Memfisz úgysem lehet tovább ez a föld. Krisztus sírja kell, hogy legyen ez az ország, melyről most hengerítik le a követ. Itt útban a feltámadás­ Egyiptomban, ahol ezüstpikkelyes hátá­val kanyarogva fut a Nílu­s, míg az égnek álmodó azúrjáról leragyognak az izzó gyöngyszemek, ezredévek óta alszik egy rombadőlt világ: Memfisz és Théba hófehér falakkal körülvett világa ... Márványba vésett temploma volt ez a vidék a földnek, amíg a határfalakat le nem rombolták a támadó csapatok. Azóta sem épült fel újra. A galambszürke gúlák, a szakkarai pirami­sok és a vörös márványból faragott szfinki­­szek között sötét, kopott lepelben jár a vén idő. A némaságban kanyargó nagy folyó illatos vizén smaragd­ gyöngyöt perget a táncos tajték. A partjain iszapból vert nád­kunyhók, pozba hullott falak, ledőlt oszlo­pok, paloták, templomromok hevernek. A fehér falakon ákom-bákomok, régi dinasz­tiák dicsőségének márványba vésett törté­nete. Nappal, mikor a vakítóan izzó kövek kö­zül mereven kikandikálnak a megtépett bálványok, találkozót ad egymásnak a ku­tató ember és vidáman csicsergő madárka. A katakombák és a múmiatemetők szürke, kitaposott útjain találkoznak a föld minden nemzetségének fiai. De a rombolók nem mernek megjelenni a porbaomlott világban. Félnek az ötezer éve alvó szellemektől. Ez a kis magyar föld is ilyen rombadőlt világ most. Határfalait ledöntötték s telje­sen ki akarták élni az életet belőle. A tria­noni halálos ítélet végrehajtása egyre tart. De míg Memfisz romjai talán örökre al­szanak, a magyar romok között már új élet torzsolódik. Mint a sziklarózsa,­ mely zi­­mankós hidegben és perzselő napon egy­formán kihajt, tör fel a magyar életből az élniakarás. Szinte hinni se tudunk a saját szemeink­nek! Hiszen a múltban küzdelem, harc, forra­dalmi megmozdulások, barrikádok, sőt gyakran vérhullás szentelte meg a refor­mokért küzdő mártírok útjait. Az odvas­­fogú, megvénhedt reakció egyetlen lépést, egyetlen reformot sem adott ingyen. A leg­elemibb polgári jogot, a választás titkossá­gát pedig se vérért, se csontért,­­ semmiért sem adta. De amíg eddig csak a széles néprétegek önkéntes csapatai, a forradalmi csákányo­sok akarták rendbehozni a dunaparti Memfisz sírkövekkel teli temetőjét, most egyszerre a leghivatottabb: maga a kormány hirdeti az újjáépítési munka megkezdését KIS ÚJSÁG Világraszúló megegyezés ron­tóira angolok és franciák közt Flandia és Laval Londonba utazott­­ A kisantánt szakítás* sal fenyegette meg Franciaországot­­ A franciák a béke* szerződés mellőzésével hozzájárulnak a németek egyen* jogosításához­­. Első lépés a revízió utján Az angol kormány csütörtökre virradó éjszaka minisztertanácsot tartott, hogy elő­készítse Flandin francia miniszterelnök és Laval külügyminiszter londoni látogatását. Mint ismeretes, eleinte nagy reménykedéssel néztek a franciák londoni találkozása­ra, később azonban, amikor látták, hogy az an­golok nem fogadják el túlzott követeléseiket, azt írták a francia újságok, hogy London­ban tulajdonképpen nem akarnak megálla­podást kötni egymással a francia és angol kormány tagjai, a látogatásnak csupán az a célja, hogy megbeszéljék az időszerű euró­pai kérdéseket. A franciák azt akarták, hogy tiltsák meg a németeknek a fegyverkezést, ugyanakkor azonban kényszerítsék Németországot arra, hogy járuljon hozzá a keleti, valamint a dunai egyezményhez, biztosítsa ezáltal Franciaország területi épségét, továbbá jelentse ki Németország, hogy visszatér a Népszövetség kebelébe további tárgyalások folytatása céljából Ezeket a feltételeket az angolok nem fo­gadták el, de az éjszakai minisztertanácson sikerült olyan megoldást találni, amelyet a franciák is elfogadtak, ha min gyárt nem is nagyon szívesen. A megállapodás lényege az, hogy Anglia is megengedhetetlennek tartja ugyan Németország fegyverkezését, de visszatér úgy Anglia, mint Francia­­ország az 1932-ben Mussolini indítvá­nyára megkötött öthatalm­i megegye­zéshez, amely magában foglalja Németország tel­jes jogegyenlőségének megállapítását. A franciák most hajlandók­ ezt a jogegyenlő­­ségi nyilatkozatukat valóságra váltani. Ezt oly módon tennék meg, hogy a békeszerződések ötödik fejezetét, amely a leszerelésről szól, közös nyilat­kozattal eltörölnék, ezzel kapcsolatban viszont Németország visszatérne a Népszövetségbe. Magyarország is jogot kap a fegyverkezésre Ez a megállapodás óriási jelentőségű a háború utáni Európa történetében. Azt je­lenti ugyanis, hogy a franciák teljesen fel­adták eddigi makacs álláspontjukat, Német­ország egyenjogúságát elismerik és így a né­metek, akik eddig azt hangoztatták, hogy Németország nem maradhat meg alárendelt helyzetében, most már emelt fővel ülhet le a Népszövetség tárgyalóasztalához. De ránk, magyarokra nézve is nagy jelen­tőségű ez a döntés, mert ugyanakkor, ami­kor Németországnak megengedik a fegyver­kezést... ", ‘>v' , el kell törölni a trianoni békeszerző­désnek azokat a szakaszait is, amelyek Magyarországot leszerelték és­ kényre-kedvre kiszolgáltatták az állig felfegyverzett kisantánt államoknak. A kisantánt szakítással fenyegeti Franciaországot De még ennél is nagyobb jelentőségű eb­ben a megegyezésben az a tény, hogy az angol-francia megállapodás hatalmas rést üt a békeszerződéseken, amelyeket eddig érinthetetleneknek mondtak a franciák. A békeszerződés bizonyos fokú revíziója történt meg ezzel, mert hiszen, ha módosít­ják a szerződéseknek ezeket a szakaszait, akkor éppúgy módosíthatók annak egyéb szakaszai is. Nagyon jól tudja ezt a kisantánt is, amely rendkívüli aggodalommal tekint a fran­cia-angol megegyezés elé. Attól tartanak a csehek, hogyha a németek és a franciák meg tudnak egyezni egymással, akkor nem lesz már fontos a franciák ön­védelme szempontjából a kisantant katonai ereje. A németek ebben az esetben, természet­szerűleg, egész figyelmüket a Németország­gal szomszédos német lakosságú területek felé fogják irányítani és terjeszkedési törek­véseik elsősorban Csehországot fogják érin­teni. Már a január 11-i lalbachi kisantánt­­értekezleten elhatározta a kisantánt, hogy megfenyegeti Franciaországot, köve­telve, hogy a keleti megegyezés előzze meg a németországi fegyverkezés elis­merését. Ha Franciaország ezt nem biztosítaná, úgy Péntek, 1935 február I a kisantánt szakit Franciaországgal és máshol keres szövetségeseket. Laval engedett a kisantánt zsarolásának, meg­gérte, hogy kívánságaikat teljesíti, most azonban az a helyzet, hogy a legkedvezőbb esetben is egyidejűleg történik meg a n­émet fegyverkezések elismerése és a keleti egyez­mény megkötése, bár idáig a németek hal­­lani sem akarnak a keleti megegyezés mai formájában való hozzájárulásához, époly kevéssé, akár a lengyelek. iiiiiiiiiiini Niiiiiiuiiiuim fogolyszü­ktetésért elítélték a madocsai csendőr­­gyilkos rejtegetett — A KIS ÚJSÁG TUDÓSÍTÓJÁTÓL — Az izgalmas emlékű madocsai haramia­ügy részletei elevenedtek meg csütörtökön a pécsi ítélőtábla előtt. Mint ismeretes, az elmúlt évben Márkus Szabó János, a halálraítélt madocsai csend­őrgyilkos séta közben megszökött a fogház­ból és falujában rejtőzött, amíg a csend­őrök körül nem zárták, mire főbe lőtte magát. Az ügyészség Márkus-Szabó János hozzátartozói és több ismerőse ellen fogolyszöktetés címén eljárást indított. A szekszárdi törvényszék Tóth Ferencet fogolyszöktetés bűntettéért és tulajdon el­leni kihágásért 6 havi börtönre ítélte. Márkus-Szabó Jánosnét, a gyilkos édesany­ját fogolyszöktetésért­­ 4 hónapi fogházra, Márkus-Szabó­­ Rétért és Jánost, a szöke­vény két­ öccsét egyenként 4—4 nőnapi fog­házra ítélte. Dula János, idősebb Márkus-Szabó­ Já­nos, Katz Ferenc és Katz Ferencné, vala­mint Rozmás István egyenként 2—2 heti fogházat kaptak. A pécsi ítélőtábla a csütörtöki tárgyaláson Tóth Ferenc büntetését kétévi börtönre emelte fel, Dula Jánost pedig kéthónapi fogházra ítélte, az ítélet egyéb részét helybenhagyta. A hadnagy levelet kap Elbeszélés, írta Barát Endre A zuamaras esta kapuzatban mint ős­időkből it­tfelejtett szörny-állatok vázai, úgy meredeztek az akácfák, véges-végig a kihalt országúton. A levegő olyan kristályos volt és éles és merev, szinte zengett. Hófehér dérből védőburkot kaptak a telegráfhról huzaljai s mintha a téli halál üzenetét hor­danák, remegő­ terhek­en görnyedtek meg a nagy titoktól. Ezerkilencszáztizenhatot írtak és az em­beri élet igen olcsó portéka volt. A hadnagy már órák hosszat lovagolt a néma országúton. Nem törődött a vaksötét éjszakával, ami elborította és minduntalan fenyegette kelepcéivel. Teljesen a lova ösz­tönére bízta magát. A megfagyott országút hidegen csendülő visszhanggal sokszorozta a törtetés muzsikáját, smitt-amott, nagy messziről hirtelen kis fények lobbantak meg, utánuk halk pukka­nás jött. Olykor egy-egy világító csoda szállt fel hirtelen a magasba s ott fenn, ezer da­rabra szakadva jókora területet szórt be fénnyel, míg le nem hullott a földre, ahol elnyelte a kaján sötétség. A hadnagy bágyadtan hintázott lova csö­könyös trappjának ütemére. Agyában ott vibrált az az ijedt döbbenet, ami még pár órával előbb támad­t benne. Mert sürgönyt kapott a fronton a hadnagy, amelyben az állt, hogy az édesanyja halálosan beteg. Az édesanyja haldoklik ... A szegény kis özvegyasszony, aki aggódó remegéssel kísérte gondolatban az ő egyet­len fiát... Ó, hogy imádkozott érette, ma­gányos özvegyi éjszakákon! Hányszor fel­riadt verejtékes-ijedten, Moléro nyomásos ál­mából, mikor a halált látta nagy sötét ma­dár képében kóvályogni az ő hadnagy kis­fia feje fölött...- Hát ,még, amikor néha tisztalevegőjű éjszakán távoli ágyúdörgés­­ hangfoszlányait sodorta a kis kárpáti faluba a szél. . . Úgy terült, súlyosodot ez a vészt­­­­jósló morajlás a zsúpfedeles házikókra, mint valami fenyegető átok. Ilyenkor meg­remegett az öregasszony anya­szíve. Mint ahogy belédobbant a szorongó fájdalom még sok-sok asszony! szívbe. Akiknek éppen úgy ott küzdött a Valakijük ... Milyen aggodalmas és mégis biztató, ked­ves leveleket szokott kapni ebből a falucs­kából a hadnagy. Benne volt ezekben a naivhangú írásokban az anya féltése, fia utáni sóvárgása, a büszkesége... Félelem és bizakodás... Ó, hogy várta ezeket a drága girbe-görbe sorokat, amik szinte ráhajoltak örizően, simogató­ lágyan. Egy hétig is el­tartott, ammíg egy-egy levél hosszú hányódás után megérkezett az anya falujából. Ott hordta őket a katonablúz zsebében, a szíve fölött. Hitte, megoltalmazzák a legvadabb pergőtűzben is! Olyan pajzs ez, de olyan pajzs... Nem törhet át ezen gyilkos, vas! És egyszerre lám, a szokott levél helyett komor távirat ijesztett a hadnagy úr derűs fiatalságába. Amikor hosszú percek után megértette, miről van szó, lélekvesztetten szaladt a századosához. Megmutatta a sür­gönyt. Az meghatódva tette kezét a fiú vállára. — Száza­dos úr kérlek, engedj haza ... Az anyám... Haza? — így a százados. — Hát fiam, hiába, abban a faluban most nem igen lehet átmenni. Nem hallod az orosz ágyú­kat? • A hadnagy felvágta lehorgasztott fejét — Hát bánom én, ha a pokol ördögei maguk bombáznak az­ úton ... ! Hát bánom i én...? Az én édesanyám haldoklik... En­gedd, hogy lóra üljek, százados úr..*! ! ... Valami különös hatalom őrködhetett felette, ahogy most ügetett faluja felé, az ezerveszélyű éjszakában... Talán egy hal­dokló öregasszony, kezének utolsó vonaglá­­­­savai is a röpködő haláldarazsakat hesse­­gette a fia elől. Száz villám lobbant, száz dördü­lés dongott, amíg a fiú órák kínos, lassú pergésével, hazaért az anyjához, A halott édesanyához. Már a szemét se tudta lezárni a törődött, ráncosképű kis öregasszonynak, aki halála percéig az ő kis Hadnagy fiát emlegette... Pár siránkozó szomszédasszony. A fiú zo­kogva borult a kihűlt, örökre elpihent testre... * A temetés után a hadnagy visszalovagolt a frontra. Az egész hosszú, ötórás út valami ájult káprázatban tűnt le. Most csend volt körülötte, a háború fenevadja csak lesben állt, az ellenfelek nérmán­ virrasztanak lövészárkaikban, dekkungjaikban ... ! Éjféltájban érkezett meg a csapatához, valósággal lebukott a lováról. Három napja szinte egy falatot sem evett, egy álomnyit nem aludt. A kétségbeesés, a szörnyű ideg­­izgalom és fáradtság úgy hatottak reá, mint valami fojta kábítószer. Halálosan kimerült volt a teste, a lelke. Csak egyet érzett már, egy vágya, akarása volt: aludni, aludni... ! Ruhástól, csizmástól dobta le magát fekvőhelyére és azon nyomban mély, süket a álomba zuhant. Álmában az édesanyja élő és fürge kis öregasszony volt, mint azelőtt. Simogatta a fejét, csókolta a jóságos, gondbarázdás homlokát. ... Álmában az a gyerek volt, a régi, akinek mindannyian visszaálmodjuk magunkat egyszer... Már délfelé járt az idő, hogy felébredett. A szája szélén még ott érezte az álombéli csókokat, úgyhogy derűs kedvvel nyújtózott egyet az ágyon. Ak­kor bejött a legénye­k egy levelei

Next