Kis Ujság, 1935. május (48. évfolyam, 98-123. szám)

1935-05-01 / 98. szám

2 | Május »– Május. A mosoly hónapja, a reménykedés, a derű hónapja, amikor a virágba szökkenő orgona- és gyöngyvirágillat Csiklandozza orrunkat, elhódítva, elandalítva bennünket. A fák és bokrok zöld ruhába öltöznek. Virág­­palástot borít vál­ikra kibontakozó tavaszi gazdagságuk nagyszerű csodája. A fészek­rakó szerelmes madárpárok egyre hango­sabb éneke veri fel a máskor oly hallgatag vidéket és bohókás énekük minden ember lelkébe belelopják a tavaszi reménykedés, a tavaszi bizakodás, a tavaszi megfiatalodás isteni varázsát. Ne tagadjuk, ne szégyeljük. Hiába is ta­gadnék, hiába is Slégy elnök, mert letagad­hatatlan valóság, hogy a május varázslatos csodája alól senki nem szabadulhat. Ilyenkor könnyebb a testünk terhe, az életünk gondja, könnyebben tud hinni és bízni az egyébként sötét és nehéz kérdésektől béklyózott emberi lélek. Mintha az ég derűs kéksége, a nap­sugarak aranyözöne a röpködő madársere­gekkel mind hozzájárulnának, hogy elfogad­juk az életnek ezt a gazdag ajándékát: a májust, amikor ábrándjaink színe, íze, aromája mákonyos bódulatba szendergetik hitünket az élet pótolhatatlan szépségeiben és semmivel fel nem érő gazdagságában. — Az emberi sors fáj a földnek, — mondja bús merengésében Vörösmarty Mi­hály, jelezve e pár szón keresztül az emberi élet szörnyű hullámveréseit. De mintha ez a fájdalom nyugodt mosollyá tudna válni a május szépségén keresztül. Az utcák a május közeledtére megtelnek virág­árusokkal és virágokkal. Az ablakok szürke­ségét is megtöri a rögtönzött kis virágos kert, a cserépbe szorított természet jótékony mo­solygása, örülünk, ha kezünkben kis csok­rot szorongathatunk. Vagy ha a gomb­lyukunkba virágot tűzhetünk. Ha csak egyet­len szálat is legalább. Mi ez, ha nem maga az ölelkezés, a nagy kilátás a természet felé, amikor a városba szorított ember dacosan megmutatja, hogy az aszfalton keresztül is­­a május, a tavasz, a természet gyermekének érzi és vallja magát. Ha az élet szűkmarkú­sága nem adta is meg neki a lankák virágos lombját, az erdők mosolygós csendjét, a rétek perzsa- és szmirnaszőnyegeit — de ő nem hajlandó kimaradni a nagy együttesből s a kis virágcsokron, a gomblyukba került Virágszálon keresztül is üzeni ii megújhódó nagy természetnek, hogy: íme, itt vagyok én is! A fiad vagyok­ a­­gyermeked vagyók s nincs az az erő,­a mely el tudna szakítani tőled. A május tehát természetszerűleg jelképe az ifjúságnak. Mint valami csodás égi áram­lás, vagy a régi lutregék megfiatalító fo­lyója — olyan jótékony ennek a gazdag­sága. Fában, virágban, levegőben és nap- Migárban, mindenben az élet soha ki nem meríthető erőforrása zuhogtatja felénk pa­zar bőkezűséggel áldásainak tömérdek kin­cseit. Mindnyájan érezzük a lelkünkben a fiatalság szépséges erejének duzzadását. Magunk is fiatalabbá váltan, örömmel su­gárzik tekintetünk, amikor az élet nagy feladataihoz sorakozni látjuk fiataljainkat. Hiszen ők azok, akikért a mi harcunk fegy­verei élesednek és összecsapnak. Az élet nem is lehetne teljes nélkülük és csakis ál­taluk teljesedik be életünk munkájának sikere és eredménye. Milyen öröm sugár­zott országházunk előkelően hűvös légkö­rében is, amikor szinte a tavasz ajándéka­­képen láthattuk felvonulni a megújult tör­vényhozás fiataljait. A még makulátlano­­kat, az el nem kötelezetteket, azokat, akik­­— a biblia szavai szerint — ha szomjasak is voltak, de nem voltak hajlandók, hogy az iszapos vízből merjenek, inkább nem it­tak, ha tiszta vízhez nem juthattak. Milyen frissek! Milyen derültek! Milyen készsége­sek ?— állapította meg róluk a szemlélő, örömmel látva, hogyan sorakoznak, tömö­rülnek vezetőik köré, akiket az élet sze­rencsés forgása még a negyven év határán belül a legmagasabb tisztségekre juttatott. Örömünket azonban valami bántóan kel­lemetlen folt homályosítja. Éppen akkor amikor tele vagyunk a május ihletével és rajongásával, amikor oly könnyen adjuk oda magunkat az édes ábrándozásnak, hogy no, most már minden rendben is lesz, fia­talságunk sem panaszkodhat többé, hogy az élet asztala mellől kiszorult, hiszen kép­viselőséghez jutott, sőt miniszterséghez is — de örömünk e teljességében kemény hangra kell felfigyelnünk. Steinecker Ferenc dr egyetemi tanár if­júságunk elhelyezkedéséről kedden tartott előadásában erről a kérdésről a követke­zőket mondja: — Mai fiatalságunk legnagyobb hibája, hogy csupán a sikerért lelkesedik. Ez álta­lános jelenség. Mai közéletünk tele van olyan jelenségekkel, melyek azt mutatják, hogy felületes jelszavak terjednek el csen­des, alapvető munka helyett. S nem tudom, váljon ifjúságunknak erőszakos térnyerése hasznára fog-e válni a közü­letnek és fő­ként­ magának az ifjúságnak? Megszívlelendő figyelmeztetés. Hiszen ha tudjuk is, hogy minden örömben üröm is van, de még gondolni sem akarunk arra, hogy ez az ifjúság, amely a mostani válasz­táson olyan hatalmas térfoglalást ért el, megrészegít­ve a hatalom légkörétől, nem tudná teljesíteni kétségtelenül nagy és je­lentős hivatását. Aggódásunk éppen fiatal­ságunk iránti szeretetünkből sarjad. Sze­rettük volna, ha ennek a fiatalságnak a nyílt pályán való megjelenéséhez nem ta­padhatna a gyanú árnyéka sem, hogy elért sikerüket nem a maguk erejének, hanem egy választási rendszer fogyatékosságának köszönhetik. De annál nagyobb lesz érde­mük, ha helyüket megállják és szerepüket sikeresen betöltik és azt az erőfeszítést, amit szerencsés helyzetüknél fogva érvé­nyesülésükhöz eddig nem kellett megten­niük, most már majd az alkotó munkában fogják gyakorolni. Addig is bízzunk bennük és az a remény­kedés növelje hitünket és bizalmunkat, melyre jogosít mindnyájunkat a tavasz és a Május csodája. Kőrösparti r­i Mesevilág Elbeszélés, írta Szondy Margit A férje melegszívű porontynak becézte. Csakugyan poronty volt. Otthon dédelgették, kedvében jártak. Mikor férjhez ment, akkor a férje kényeztette tovább. De mégsem lett elkapatott, hiú asszony, mert meleg szíve volt. Sírt, ha a háztetőkön panaszosan nyá­vogtak a macskák és csak akkor nyugodott meg, amikor megmagyarázták neki, hogy ezek a panaszos hangok a szerelmet zengik. Jó barátja volt minden rongyos kölyöknek, minden öreg koldusnak, portásoknak, pos­­tás bácsiknak és szobaleányoknak. Csak azok előtt a szigorú felnőttek előtt érzett za­vart, akik szerettek úgy viselkedni, mintha azt akarnák elhitetni, hogy ők talán nem is szoktak aludni vagy enni, meg öltözködni, meg más efféle emberi gyarlóságokkal fog­lalkozni. Mint mindig, ezen az estén is az úriszo­bában ült, mert szerette az állólámpa tompa fényét és szerette a falakom körbefut­ó könyvespolcokat. Ott olvasott a lámpa alatt és kimondhatatlanul boldog volt. Mellette volt a kis kerekasztal két terítékkel és hal­kan zümmögött a szamovár. A férjét várta. Odafutott a kitárt ablakhoz és kihajolt: jön-e már? A hegyoldalról orgonák illata csapott az arcába és messziről villantak a kék alkonyatban a dunaparti lámpák és a távoli fényreklámok. A szerpentinen azon­ban nem jött senki. Mikor a sarokban az óra alabástrom­­oszlopai közül felhangzott a két kondurás, halkan kopogtattak az ajtón. Az asszony nagyon megijedt, bár titokban remélte mégis, hogy talán a férje akarja megijeszteni. Hamar a szoba homályos szeg­leteibe menekült, a könyvszekrény függönye mögé. Ha férje jön, jó test játékból oda­hajol, ha baj van, jó odarejtőzni. Amikor így biztonságban érezte magát, megszólalt a függöny résén kikandikálva: — Szabad, —­ kiáltotta törékeny hangon, elnyújtva a szó végét. Magas, vállas férfi lépett be. Az asszony pirultan jött elő a függöny mögül. — Maga az, Ernő? Isten hozta! — Kezét csókolom, Eszter, — mondotta a férfi és szertartásosan kezet csókolt. Az asszony leültette a vendégét és hama­rosan leküzdötte zavarát. Már élénken tár­salgott. Érdeklődött. A férfi az ő vidékére való volt, abból a városból, ahol minden olyan drága neki. Most hát kérdezgette, mit tud hazulról, mikor volt otthon, mikor látta a szőlőhegyeket, az öreg templomot, a várat, a hepehupás kövezetet és azt a kis, omla­dozó, felejthetetlen házat. A férfi pedig szívesen mesélt ezekről. Kö­zös emlékek gyulladtak fel, kirándulások, tánciskola, házimulatságok. Ahol valamikor együtt voltak. Az asszonyt csak a régi ked­ves emlékek, az otthon szeretete ragadta magával és nem vett észre semmi célzatos­ságot az emlékek sora­kozta lazában. Pedig mind olyan jelenetek voltak, ahol ez a férfi hevesen udvarolt neki. És most, amikor elő­ször jött fel hozzájuk egy esztendei távollét után, amikor először látta asszonynak a leányt, most még szilajabbá lendült szenve­délye és az emlékek vörösen izzottak kép­zeletében. Merészen csapott rá egy kényes témára. Egy kirándulásra, amikor erőszak­kal megcsókolta a leányt és megkérte a kezét. — Emlékszik-e az őrhegyi kilátóra? Az asszony egészen beleélte magát az otthoni tájékokba. —• Istenem! Az őrhegy! De jó volt az Őrhegyen ! De jó volna még ott lenni. A férfi közel hajolt hozzá és nyakát per­zselte a szava. — Nem az Őrhegy a fontos! Én most is az vagyok, aki akkor voltam. Az asszony meglepett tekintete a félho­mályban csillogó szempárra esett. Idegesen rezzent össze. — Nem értem. — Ha én azt tudtam volna, hogy magam akkor szeretett az Őrhegyen ... — Akkor? ... — De elég, ha most tudom! Mert most viszem magammal. — De Ernő... — az asszony riadtan ug­rott fel a helyéről. A férfi pedig átkarolta. Kis sikoly rebbent el a nő ajkáról és bir­kózni kezdett. De gyenge volt. Lehanyatlott a pamlagra. A férfi pedig mámorosan haj­lott utána. De akkor a sarokban halk zörrenés hal­latszott, tompa puffanás és a sezlonon olt átlőtt a fekete kutya,, az asszony mellett. Két sárga szeme ragyogott és piros nyelvét végighúzta fehér fogain. A férfi visszahök­­kent. Az asszony pedig felült és magához ölelte a kutyát: —­ Borim, drága, okos kutyám. A férfi nézte kis ideig, azután leült szembe a nagy karosszékbe. Rágyújtott egy cigarettára. Most okos szóval próbált ered­ményt elérni. — Nem értem magát, Eszter. Mitől rettent meg? Az asszony még nem tért magához meg­döbbenéséből. Csak szorította magához a kutyát és tágra nyitotta szemét. — Én azt hittem, hogy maga felvilágosult nő. Tudom és tudtam mindig, hogy rokon­szenves vagyok magának. És most, amikor visszasírta azt az őrhegyi sétát, azt hittem, itt az én időm ... Az asszony most haragosan támadt rá. — Mit hitt maga énrólam? " — Azt hittem, hogy nem olyan szűk-­­ látkörű, hogy az életét be tudja tölteni egy­ férfi. Azt hittem, hogy megszabadult a kis-, polgári erkölcsöktől, azt hit­tem, hogy mite vesztetek. Hittem a lelkesedésének, hittem, hogy több, mint egy közönséges asszony^ hittem, hogy aki így szereti a szépséget, az? nem lehet egyszerű függvénye a férjének . Újból felállt és közeledd! hozzá. Az asszony önkénytelenül felsikoltott. A kurva morogni kezdett és élesen csaltam fel ugatása. — Menjen, — kiáltotta az asszony. A férfi ment. Az ajtóban visszaszólt. — Sajnálom. Fáj, hogy csalódtam. Nem. KIS ÚJSÁG Ünnepi istentiszteletek Az országgyűlés megnyitása alkalmából az egyes felekezetek templomaiban ünnepi isten­tiszteleteket tartottak. A koronázó Mátyás-templomban a felsőház és a képviselőház katolikus tagjai ünnepi szentmisét hallgattak. Több mint nyolcvanan jelentek meg díszmagyarban vagy ünnepi fekete ruhában. A kormányzót Hóman Bálint kultuszminiszter képviselte. Ott volt József főherceg tábornagyi díszben fiával, József Ferenc főherceggel, aki díszmagyart viselt. A kormány tagjai közül Kánya Kálmán külügy­miniszter, Kozma Miklós belügyminiszter és Bornemisza Géza kereskedelmi miniszter je­lentek meg, Glattfedrer Gyula dr csanádi püs­pök mondta az ünnepi szentmisét, amely a Himnusz hangjaival ért véget. A Deák­ téri evangélikus templomban tartott jslei Viszlentsu ,szintén...sokan vettek részt. A kormányzót Gömbös Gyula miniszterelnök képviselte, akit a templom körül összegyűlt tömeg lelkes,.éljenzéssel, fogadott, Raffay Sán­­dor úr püspök mondott prédikációt, amelynek végén Isten áldását kérte az országgyűlés mun­kájára. A Kálvin-téri református templomban tartott istentiszteleten a kormányzót Darányi Kálmán földmivelési miniszter képviselte. Ott volt szá­mos felsőházi tag, képviselő és főispán között Lázár Andor igazságügym­iniszter is. Ravasz László püspök mondott magasszárnyalású be­szédet, kijelentve, hogy a Szent Korona az egész magyar nemzetet jelenti, tekintet nélkül egyesek származására, rangjára, a nyelvi vagy felekezeti különbségekre. Az istentisztelet a Himnusszal fejeződött be. Az unitáriusok ünnepi istentiszteletén Józan Miklós püspök mondott imát." Istentiszteleteket tartottak még a görögkele­tiek szerb utcai templomában, továbbá az izraeliták dohányutcai és Kazinczy­ utcai temp­lomában. Gyülekezés a parlament körül Már a kora délelőtti órákban láthatók voltak a Kossuth Lajos-térért az Ünnepség előkészületei. A térre torkolló utcákban lovasrendőrök álltak és díszruhás rendőr­­szakaszok sorakoztak. A parlament orosz­lános főkapuja előtt a rendőrség díszszaka­sza foglalt helyet. Röviddel utóbb megkez­dődött a katonai díszzászlóalj felvonu­lása is. A katonaság, élén a katonazenekarral a Kossuth Lajos­ téren állott fel. Szerda, 1935 május . az ősi alkotmány szellemében, kitörő lelkesedés és történelmi pompa közepette nyitotta meg Horthy kormányzó az országgyűlést — A KIS ÚJSÁG TUDÓSÍTÓJÁTÓL — Nevezetes, talán történelmi jelentőségű napja volt kedden az országnak: Horthy Miklós kormányzó a parlament kupola­­csarnokában gyönyörű külsőségek között megnyitotta a nemzeti egység és a reform­korszak felében összeülő országgyűlést. A felsőház tagjai és az új országgyűlési képviselők úgyszólván teljes számban vet­tek részt a nagy eseményben és az ország vezető férfiainak színe-Java hallgatta meg a kormányzónak a nemzeti élet minden ágára, a mai idők minden égető kérdésére vonatkozó beszédét. Hatalmas és tartalmas volt Horthy Mik­lós beszéde, amelynek minden szavát azzal az áhítatos kívánsággal fogadja az ország, hogy bár új, boldogabb jövendőt hozná­nak. A meghívott előkelőségeknek féltizenkét óráig kellett elfoglalniok helyüket a kupola­­csarnok páholyaiban, de már jóval előbb gyülekeztek. Egymásután robogtak a térre az autók, amelyekből­­színesebbnél színesebb díszmagyarok­ban, régi magyar festői viseletekben, katonai és diplomáciai egyenruhákban jöttek a meghívottak. A képviselők a képviselőházi társalgóban gyülekeztek. Közülük sokan csak egyszerű fekete öltözetben voltak. A kisgazdapártiak valamennyien fekete nyakkendőt viseltek. Megjelentek a főrendek és az új képvise­lők hozzátartozói is, ünnepi ruhába öltö­zött gyönyörű nők szálltak le az autókról. Káprázatos kép a kupolacsarnokban Tizenegy órakor érkezett a parlament elé Teleki József gróf búzakék rókamállas, rubintforgós atillában. Azután nemsokára sűrű rajokban érkeztek az ünnepség részt­vevői és a fényesebbnél fényesebb dísz­magyarokban egymásután siettek fel a par­lament lépcsőjén­ ,a egyidejűleg felvonult lassú léptekkel a palotaőrség, a párduckacagányos test­­őrség és a parlamenti Őrség. Ekkor már több ezer ember szorongott kö­röskörül a térségen, a kupolacsarnok ha­talmas márvány lépcsőházában pedig ki­gyulladtak a villanycsillárok és csodás fénybe borították a feljárót és a csarnokot. Hölgykoszorú töltötte meg a körbenfutó páholyokat, a kormányzó díszemelvénye

Next