Kis Ujság, 1935. május (48. évfolyam, 98-123. szám)
1935-05-01 / 98. szám
2 | Május »– Május. A mosoly hónapja, a reménykedés, a derű hónapja, amikor a virágba szökkenő orgona- és gyöngyvirágillat Csiklandozza orrunkat, elhódítva, elandalítva bennünket. A fák és bokrok zöld ruhába öltöznek. Virágpalástot borít válikra kibontakozó tavaszi gazdagságuk nagyszerű csodája. A fészekrakó szerelmes madárpárok egyre hangosabb éneke veri fel a máskor oly hallgatag vidéket és bohókás énekük minden ember lelkébe belelopják a tavaszi reménykedés, a tavaszi bizakodás, a tavaszi megfiatalodás isteni varázsát. Ne tagadjuk, ne szégyeljük. Hiába is tagadnék, hiába is Slégy elnök, mert letagadhatatlan valóság, hogy a május varázslatos csodája alól senki nem szabadulhat. Ilyenkor könnyebb a testünk terhe, az életünk gondja, könnyebben tud hinni és bízni az egyébként sötét és nehéz kérdésektől béklyózott emberi lélek. Mintha az ég derűs kéksége, a napsugarak aranyözöne a röpködő madárseregekkel mind hozzájárulnának, hogy elfogadjuk az életnek ezt a gazdag ajándékát: a májust, amikor ábrándjaink színe, íze, aromája mákonyos bódulatba szendergetik hitünket az élet pótolhatatlan szépségeiben és semmivel fel nem érő gazdagságában. — Az emberi sors fáj a földnek, — mondja bús merengésében Vörösmarty Mihály, jelezve e pár szón keresztül az emberi élet szörnyű hullámveréseit. De mintha ez a fájdalom nyugodt mosollyá tudna válni a május szépségén keresztül. Az utcák a május közeledtére megtelnek virágárusokkal és virágokkal. Az ablakok szürkeségét is megtöri a rögtönzött kis virágos kert, a cserépbe szorított természet jótékony mosolygása, örülünk, ha kezünkben kis csokrot szorongathatunk. Vagy ha a gomblyukunkba virágot tűzhetünk. Ha csak egyetlen szálat is legalább. Mi ez, ha nem maga az ölelkezés, a nagy kilátás a természet felé, amikor a városba szorított ember dacosan megmutatja, hogy az aszfalton keresztül isa május, a tavasz, a természet gyermekének érzi és vallja magát. Ha az élet szűkmarkúsága nem adta is meg neki a lankák virágos lombját, az erdők mosolygós csendjét, a rétek perzsa- és szmirnaszőnyegeit — de ő nem hajlandó kimaradni a nagy együttesből s a kis virágcsokron, a gomblyukba került Virágszálon keresztül is üzeni ii megújhódó nagy természetnek, hogy: íme, itt vagyok én is! A fiad vagyok agyermeked vagyók s nincs az az erő,a mely el tudna szakítani tőled. A május tehát természetszerűleg jelképe az ifjúságnak. Mint valami csodás égi áramlás, vagy a régi lutregék megfiatalító folyója — olyan jótékony ennek a gazdagsága. Fában, virágban, levegőben és nap- Migárban, mindenben az élet soha ki nem meríthető erőforrása zuhogtatja felénk pazar bőkezűséggel áldásainak tömérdek kincseit. Mindnyájan érezzük a lelkünkben a fiatalság szépséges erejének duzzadását. Magunk is fiatalabbá váltan, örömmel sugárzik tekintetünk, amikor az élet nagy feladataihoz sorakozni látjuk fiataljainkat. Hiszen ők azok, akikért a mi harcunk fegyverei élesednek és összecsapnak. Az élet nem is lehetne teljes nélkülük és csakis általuk teljesedik be életünk munkájának sikere és eredménye. Milyen öröm sugárzott országházunk előkelően hűvös légkörében is, amikor szinte a tavasz ajándékaképen láthattuk felvonulni a megújult törvényhozás fiataljait. A még makulátlanokat, az el nem kötelezetteket, azokat, akik— a biblia szavai szerint — ha szomjasak is voltak, de nem voltak hajlandók, hogy az iszapos vízből merjenek, inkább nem ittak, ha tiszta vízhez nem juthattak. Milyen frissek! Milyen derültek! Milyen készségesek ?— állapította meg róluk a szemlélő, örömmel látva, hogyan sorakoznak, tömörülnek vezetőik köré, akiket az élet szerencsés forgása még a negyven év határán belül a legmagasabb tisztségekre juttatott. Örömünket azonban valami bántóan kellemetlen folt homályosítja. Éppen akkor amikor tele vagyunk a május ihletével és rajongásával, amikor oly könnyen adjuk oda magunkat az édes ábrándozásnak, hogy no, most már minden rendben is lesz, fiatalságunk sem panaszkodhat többé, hogy az élet asztala mellől kiszorult, hiszen képviselőséghez jutott, sőt miniszterséghez is — de örömünk e teljességében kemény hangra kell felfigyelnünk. Steinecker Ferenc dr egyetemi tanár ifjúságunk elhelyezkedéséről kedden tartott előadásában erről a kérdésről a következőket mondja: — Mai fiatalságunk legnagyobb hibája, hogy csupán a sikerért lelkesedik. Ez általános jelenség. Mai közéletünk tele van olyan jelenségekkel, melyek azt mutatják, hogy felületes jelszavak terjednek el csendes, alapvető munka helyett. S nem tudom, váljon ifjúságunknak erőszakos térnyerése hasznára fog-e válni a közületnek és főként magának az ifjúságnak? Megszívlelendő figyelmeztetés. Hiszen ha tudjuk is, hogy minden örömben üröm is van, de még gondolni sem akarunk arra, hogy ez az ifjúság, amely a mostani választáson olyan hatalmas térfoglalást ért el, megrészegítve a hatalom légkörétől, nem tudná teljesíteni kétségtelenül nagy és jelentős hivatását. Aggódásunk éppen fiatalságunk iránti szeretetünkből sarjad. Szerettük volna, ha ennek a fiatalságnak a nyílt pályán való megjelenéséhez nem tapadhatna a gyanú árnyéka sem, hogy elért sikerüket nem a maguk erejének, hanem egy választási rendszer fogyatékosságának köszönhetik. De annál nagyobb lesz érdemük, ha helyüket megállják és szerepüket sikeresen betöltik és azt az erőfeszítést, amit szerencsés helyzetüknél fogva érvényesülésükhöz eddig nem kellett megtenniük, most már majd az alkotó munkában fogják gyakorolni. Addig is bízzunk bennük és az a reménykedés növelje hitünket és bizalmunkat, melyre jogosít mindnyájunkat a tavasz és a Május csodája. Kőrösparti ri Mesevilág Elbeszélés, írta Szondy Margit A férje melegszívű porontynak becézte. Csakugyan poronty volt. Otthon dédelgették, kedvében jártak. Mikor férjhez ment, akkor a férje kényeztette tovább. De mégsem lett elkapatott, hiú asszony, mert meleg szíve volt. Sírt, ha a háztetőkön panaszosan nyávogtak a macskák és csak akkor nyugodott meg, amikor megmagyarázták neki, hogy ezek a panaszos hangok a szerelmet zengik. Jó barátja volt minden rongyos kölyöknek, minden öreg koldusnak, portásoknak, postás bácsiknak és szobaleányoknak. Csak azok előtt a szigorú felnőttek előtt érzett zavart, akik szerettek úgy viselkedni, mintha azt akarnák elhitetni, hogy ők talán nem is szoktak aludni vagy enni, meg öltözködni, meg más efféle emberi gyarlóságokkal foglalkozni. Mint mindig, ezen az estén is az úriszobában ült, mert szerette az állólámpa tompa fényét és szerette a falakom körbefutó könyvespolcokat. Ott olvasott a lámpa alatt és kimondhatatlanul boldog volt. Mellette volt a kis kerekasztal két terítékkel és halkan zümmögött a szamovár. A férjét várta. Odafutott a kitárt ablakhoz és kihajolt: jön-e már? A hegyoldalról orgonák illata csapott az arcába és messziről villantak a kék alkonyatban a dunaparti lámpák és a távoli fényreklámok. A szerpentinen azonban nem jött senki. Mikor a sarokban az óra alabástromoszlopai közül felhangzott a két kondurás, halkan kopogtattak az ajtón. Az asszony nagyon megijedt, bár titokban remélte mégis, hogy talán a férje akarja megijeszteni. Hamar a szoba homályos szegleteibe menekült, a könyvszekrény függönye mögé. Ha férje jön, jó test játékból odahajol, ha baj van, jó odarejtőzni. Amikor így biztonságban érezte magát, megszólalt a függöny résén kikandikálva: — Szabad, — kiáltotta törékeny hangon, elnyújtva a szó végét. Magas, vállas férfi lépett be. Az asszony pirultan jött elő a függöny mögül. — Maga az, Ernő? Isten hozta! — Kezét csókolom, Eszter, — mondotta a férfi és szertartásosan kezet csókolt. Az asszony leültette a vendégét és hamarosan leküzdötte zavarát. Már élénken társalgott. Érdeklődött. A férfi az ő vidékére való volt, abból a városból, ahol minden olyan drága neki. Most hát kérdezgette, mit tud hazulról, mikor volt otthon, mikor látta a szőlőhegyeket, az öreg templomot, a várat, a hepehupás kövezetet és azt a kis, omladozó, felejthetetlen házat. A férfi pedig szívesen mesélt ezekről. Közös emlékek gyulladtak fel, kirándulások, tánciskola, házimulatságok. Ahol valamikor együtt voltak. Az asszonyt csak a régi kedves emlékek, az otthon szeretete ragadta magával és nem vett észre semmi célzatosságot az emlékek sorakozta lazában. Pedig mind olyan jelenetek voltak, ahol ez a férfi hevesen udvarolt neki. És most, amikor először jött fel hozzájuk egy esztendei távollét után, amikor először látta asszonynak a leányt, most még szilajabbá lendült szenvedélye és az emlékek vörösen izzottak képzeletében. Merészen csapott rá egy kényes témára. Egy kirándulásra, amikor erőszakkal megcsókolta a leányt és megkérte a kezét. — Emlékszik-e az őrhegyi kilátóra? Az asszony egészen beleélte magát az otthoni tájékokba. —• Istenem! Az őrhegy! De jó volt az Őrhegyen ! De jó volna még ott lenni. A férfi közel hajolt hozzá és nyakát perzselte a szava. — Nem az Őrhegy a fontos! Én most is az vagyok, aki akkor voltam. Az asszony meglepett tekintete a félhomályban csillogó szempárra esett. Idegesen rezzent össze. — Nem értem. — Ha én azt tudtam volna, hogy magam akkor szeretett az Őrhegyen ... — Akkor? ... — De elég, ha most tudom! Mert most viszem magammal. — De Ernő... — az asszony riadtan ugrott fel a helyéről. A férfi pedig átkarolta. Kis sikoly rebbent el a nő ajkáról és birkózni kezdett. De gyenge volt. Lehanyatlott a pamlagra. A férfi pedig mámorosan hajlott utána. De akkor a sarokban halk zörrenés hallatszott, tompa puffanás és a sezlonon olt átlőtt a fekete kutya,, az asszony mellett. Két sárga szeme ragyogott és piros nyelvét végighúzta fehér fogain. A férfi visszahökkent. Az asszony pedig felült és magához ölelte a kutyát: — Borim, drága, okos kutyám. A férfi nézte kis ideig, azután leült szembe a nagy karosszékbe. Rágyújtott egy cigarettára. Most okos szóval próbált eredményt elérni. — Nem értem magát, Eszter. Mitől rettent meg? Az asszony még nem tért magához megdöbbenéséből. Csak szorította magához a kutyát és tágra nyitotta szemét. — Én azt hittem, hogy maga felvilágosult nő. Tudom és tudtam mindig, hogy rokonszenves vagyok magának. És most, amikor visszasírta azt az őrhegyi sétát, azt hittem, itt az én időm ... Az asszony most haragosan támadt rá. — Mit hitt maga énrólam? " — Azt hittem, hogy nem olyan szűk- látkörű, hogy az életét be tudja tölteni egy férfi. Azt hittem, hogy megszabadult a kis-, polgári erkölcsöktől, azt hittem, hogy mite vesztetek. Hittem a lelkesedésének, hittem, hogy több, mint egy közönséges asszony^ hittem, hogy aki így szereti a szépséget, az? nem lehet egyszerű függvénye a férjének . Újból felállt és közeledd! hozzá. Az asszony önkénytelenül felsikoltott. A kurva morogni kezdett és élesen csaltam fel ugatása. — Menjen, — kiáltotta az asszony. A férfi ment. Az ajtóban visszaszólt. — Sajnálom. Fáj, hogy csalódtam. Nem. KIS ÚJSÁG Ünnepi istentiszteletek Az országgyűlés megnyitása alkalmából az egyes felekezetek templomaiban ünnepi istentiszteleteket tartottak. A koronázó Mátyás-templomban a felsőház és a képviselőház katolikus tagjai ünnepi szentmisét hallgattak. Több mint nyolcvanan jelentek meg díszmagyarban vagy ünnepi fekete ruhában. A kormányzót Hóman Bálint kultuszminiszter képviselte. Ott volt József főherceg tábornagyi díszben fiával, József Ferenc főherceggel, aki díszmagyart viselt. A kormány tagjai közül Kánya Kálmán külügyminiszter, Kozma Miklós belügyminiszter és Bornemisza Géza kereskedelmi miniszter jelentek meg, Glattfedrer Gyula dr csanádi püspök mondta az ünnepi szentmisét, amely a Himnusz hangjaival ért véget. A Deák téri evangélikus templomban tartott jslei Viszlentsu ,szintén...sokan vettek részt. A kormányzót Gömbös Gyula miniszterelnök képviselte, akit a templom körül összegyűlt tömeg lelkes,.éljenzéssel, fogadott, Raffay Sándor úr püspök mondott prédikációt, amelynek végén Isten áldását kérte az országgyűlés munkájára. A Kálvin-téri református templomban tartott istentiszteleten a kormányzót Darányi Kálmán földmivelési miniszter képviselte. Ott volt számos felsőházi tag, képviselő és főispán között Lázár Andor igazságügyminiszter is. Ravasz László püspök mondott magasszárnyalású beszédet, kijelentve, hogy a Szent Korona az egész magyar nemzetet jelenti, tekintet nélkül egyesek származására, rangjára, a nyelvi vagy felekezeti különbségekre. Az istentisztelet a Himnusszal fejeződött be. Az unitáriusok ünnepi istentiszteletén Józan Miklós püspök mondott imát." Istentiszteleteket tartottak még a görögkeletiek szerb utcai templomában, továbbá az izraeliták dohányutcai és Kazinczy utcai templomában. Gyülekezés a parlament körül Már a kora délelőtti órákban láthatók voltak a Kossuth Lajos-térért az Ünnepség előkészületei. A térre torkolló utcákban lovasrendőrök álltak és díszruhás rendőrszakaszok sorakoztak. A parlament oroszlános főkapuja előtt a rendőrség díszszakasza foglalt helyet. Röviddel utóbb megkezdődött a katonai díszzászlóalj felvonulása is. A katonaság, élén a katonazenekarral a Kossuth Lajos téren állott fel. Szerda, 1935 május . az ősi alkotmány szellemében, kitörő lelkesedés és történelmi pompa közepette nyitotta meg Horthy kormányzó az országgyűlést — A KIS ÚJSÁG TUDÓSÍTÓJÁTÓL — Nevezetes, talán történelmi jelentőségű napja volt kedden az országnak: Horthy Miklós kormányzó a parlament kupolacsarnokában gyönyörű külsőségek között megnyitotta a nemzeti egység és a reformkorszak felében összeülő országgyűlést. A felsőház tagjai és az új országgyűlési képviselők úgyszólván teljes számban vettek részt a nagy eseményben és az ország vezető férfiainak színe-Java hallgatta meg a kormányzónak a nemzeti élet minden ágára, a mai idők minden égető kérdésére vonatkozó beszédét. Hatalmas és tartalmas volt Horthy Miklós beszéde, amelynek minden szavát azzal az áhítatos kívánsággal fogadja az ország, hogy bár új, boldogabb jövendőt hoznának. A meghívott előkelőségeknek féltizenkét óráig kellett elfoglalniok helyüket a kupolacsarnok páholyaiban, de már jóval előbb gyülekeztek. Egymásután robogtak a térre az autók, amelyekbőlszínesebbnél színesebb díszmagyarokban, régi magyar festői viseletekben, katonai és diplomáciai egyenruhákban jöttek a meghívottak. A képviselők a képviselőházi társalgóban gyülekeztek. Közülük sokan csak egyszerű fekete öltözetben voltak. A kisgazdapártiak valamennyien fekete nyakkendőt viseltek. Megjelentek a főrendek és az új képviselők hozzátartozói is, ünnepi ruhába öltözött gyönyörű nők szálltak le az autókról. Káprázatos kép a kupolacsarnokban Tizenegy órakor érkezett a parlament elé Teleki József gróf búzakék rókamállas, rubintforgós atillában. Azután nemsokára sűrű rajokban érkeztek az ünnepség résztvevői és a fényesebbnél fényesebb díszmagyarokban egymásután siettek fel a parlament lépcsőjén ,a egyidejűleg felvonult lassú léptekkel a palotaőrség, a párduckacagányos testőrség és a parlamenti Őrség. Ekkor már több ezer ember szorongott köröskörül a térségen, a kupolacsarnok hatalmas márvány lépcsőházában pedig kigyulladtak a villanycsillárok és csodás fénybe borították a feljárót és a csarnokot. Hölgykoszorú töltötte meg a körbenfutó páholyokat, a kormányzó díszemelvénye