Kis Ujság, 1935. június (48. évfolyam, 124-146. szám)

1935-06-01 / 124. szám

á Mikor az arany megbolondul ?« A pénz szeszélyessége szinte közmondásos. "Annyira szeszélyesnek, kiszámíthatatlannak tartják, mint a szeszélyek szeszélyét, magát ez asszonyt. De ami most Franciaországban lejátszódik a pénzzel, az arannyal, az már szeszélynek is sok és szinte az őrület hatá­rait­ érinti. A pénz emberei csak bámulnak a nagy csodálkozásban, anélkül, hogy meg tudnák magyarázni az igazán szokatlan je­lenséget. Mert mi történik Párizsban? Hogy mi? Sem több, sem kevesebb, mint pofon­csapása mindannak, amit eddig közgazda­­­sági értelemben pénzügyi téren a legfőbb törvénynek tekintettek s amely törvény a pénzjegyek értékét a megfelelő arányú arany­­fedezetben látta biztosítva. Ma már azonban erre a felfogásra alig merne esküdni még a legmaradibb gondolkozású bankár is. Az utóbbi napok eseményei ugyanis megcáfol­ták az aranyfedezet mindenhatóságába vetett hitet és azt szinte babonává alacsonyították. Mert ami az aranyfedezetet illeti, abban a franciák igazán nem szűkölködnek. Mióta a világ világ és amióta pénzjeggyel dolgoznak az emberek, nem­ történt, hogy egy állam a maga pénzének értékállását olyan bőséges aranykészlettel biztosította volna, mint ami­lyennel ma Germain Martin pénzügyminisz­ter úr dicsekedhet, akinek a nyilatkozata szerint még május 10-én is 82 százalékos aranyfedezet .biztosította a francia frank állását minden váratlan meglepetés és kísér­let ellen. De a földrengések, úgy látszik, nemcsak Japán szigeteit tudják megrázni­­ és tolpba dönteni. Vannak pénzügyi földrengések is, amelyek hullámvonala elé hiába építenek aranyrudakból védsáncokat. Még május 10-én minden nyugodt és csendes a francia pénzügyek terén, addig május 13-ára min­den megváltozott s a helyzet a földrengés pusztításainak hasonmását mutatja. És éppen ez az, ami előtt érthetetlenül állanak a pénz­ügyi szakemberek. A frank harmadszor vi­selkedik ilyen szeszélyesen, mintha valóban megbolondult volna. 1926-ban, amikor Poin­­carénak kell megvívnia a maga híres frank­csatáját, hogy a győztes Franciaország a­­belső felfordulás kockázatára ne juttassa a győzelem eredményeit. Másodszor 1933-ban, amikor az ősz Doumergue-t cipelik éjszaká­­nak idején ,falusi magányából Párizsból,, a frankzuhanás megakadályozására. És 1935 máimé 13-4rre—­ most! Harmadszor! A jó­ akaratú, de beteges Flandin miniszterelnök­sége alatt akit — mintha csak a végzet mun­kája volna! — pár nappal előbb ütött el egy gépkocsi, hogy tört kárral kelljen a frank mentési munkájához fognia. A beteg miniszterelnök néni az az ember, aki meg­­­hátrálna. Fogadkozik, hogyha beteg és béna is, de a helyén marad, hogy mentsen és segítsen. De, sajnos, a fogadkozás csak fo­gadkozás marad s Flandin drámai jelenetek közt megbukik. Mi hát itt valójában a baj? Flandin személyre? Nem Az utód is aligha lesz szerencsésebb. A költségvetés tízmilliár­dos hiánya? Ez nem igen lehet az igazi ok mert hiszen akármilyen nagy is ez az ösz­­szeg, de még mindig jelentéktelen a ki nem használt anyagi lehetőségek mellett. Tehát mi lehet mégis az oka, hogy az arany megijed és futamodni kezd francia­­országból át a csatornán Anglia és London felé? Mi lehet az oka, h­ogy még Anglia segít­sége is haszontalannak bizonyul, amikor a frank elleni ostrom ellensúlyozására nagy tömegben vásárolja össze a frankot? Mindez hatástalan. Az arany, amely eddig olyan nyugodtan szendergett a párizsi állami bank pincéiben, egyszerre futamodásra gondol. És milyen futás ez? Hajókon, repülőgépeken, gépkocsikon és vonaton menekül. Az első nap május 13 Ezen az egy napon egymagá­ban 236 millió aranyfrank szökik át a hatá­ron. S azóta a futam­odás nem áll meg. Söt. Folyik szakadatlanul, mint az elütött ember vére, amit nem tudnak bekötözni kötszerek hiányában. E hét keddjén ez az aranyfuta­­modás elérte a legmagasabb csúcsát, amikor is 1100 millió értékű arany hagyta el a francia földet. Hiába! Csak igazság marad, hogy az arany és a vér két hűtlene az emberiség­nek, mert mind a kettő csak a rést keresi, hogy elmenekülhessen tőle. Érthető, ha az egész francia föld lázban van. Láz, amelynek hőemelkedése, arányos arányának csökkenésével. A vezető kor­­m­ányférfiaknak ugyancsak meg kell őriz­­niök hidegvérüket és józanságukat, hogy a helyzet balfelé ne forduljon, sőt, hogy min­den a feje tetejére ne álljon. A polgári ké­szültségek már riadót is fújtak s védelmi állásba helyezkedtek a volt párizsi rendőr­főnök és a híres Weygand tábornok vezér­lete alatt. Az éjszakai minisztertanácsok drámai jelenetek között, zajlanak le, ame­lyek nem egy győztes, diadalmas, az összes háborús céljait elért ország boldog nyugal­mát tükrözik, hanem ennek éppen ellen­kezőjét, a felfordulás rémképeit s egy süly­­lyedő hajó kétségbeesését. A nép, a sajtó kormánybukásról beszél. De ki jöjjön utána? Kormányt megbuktatni nem olyan nehéz, főként Franciaországban, ahol gyak­rabban változnak a kormányok, mint ide­ges háziasszony mellett a háztartásbeliek. De ez ma nem olyan egyszerű kérdés, ami­lyennek látszik. Mert mi lesz, ha az arany­menekülés tovább tart? Mi lesz, ha nem­csak az előkelőségek akarják angol fontba átmenteni pénzüket az értékcsökkenés elől, hanem ha a ragály átterjed a kispolgár­ságra is s ez megrohanja a bankokat, kö­vetelve pénzbetétjüket? Ne feledjük, hogy ezt a belső forradalmat már átélte Párizs, még­hozzá nem is régen: két évvel ezelőtt, amikor már ropogtak a fegyverek az utcák felszakított kövezete mögül. Akkor meg le­hetett menteni a frankot. De meg lehet-e ismételni ma ugyanazt, ami sikerrel járt két év előtt? Kérdés, amelyre a közeli, na­pok adják meg feleletüket. De az egész dologban van valami, ami túlnöveszti azt a francia érdeklődés kere­tein , ami világeseménnyé növeszti a fran­cia arany menekülését. Érthetetlen, mert nem tudni az indokát. Olyan rejtelmes va­lami ez, akárcsak a tudósok szerint a ván­­dorpatkányok hirtelen és meglepetésszerű felkerekedése és megindulása. Ennek sincs törvénye. Ha van is, de nem ismerjük. Úgy látszik, mintha az arany is élő szervezet volna. Olyan szervezet, amely nem ismer akadályt, ha egyszer futásra jön a kedve. És most futni kezd a francia arany olyan irammal, mintha megbolondult volna. De mi az ok? Hisz ez éppen a rejtély! Senki sem tud magyarázatot adni róla. Egy or­szág, amely nagyobb hatalomra tett szert, mint amilyenben valaha szerepet játszhatott a történelemben. Egy ország, ahol a gazda­sági válságot legfeljebb csak hírből isme­rik. Egy ország, ahol alig van munkanél­küliség s ahol a fiatalság elhelyezése nem okoz sok fejtörést, legfeljebb azok szá­mára, akik nem akarnak a gyarmatokon szerencsét próbálni. Szóval, egy ország, ahol alig terjedtek el ama kórok és beteg­ségek sokasága, amely annyi gondot okoz Európa más, kevésbé szerencsés népének. S az aranyrudak, amelyeket a hétfejű sár­kánynál is erősebb vaspáncélfalak őriznek, mégis egyszerre futni kezdenek s futásuk megfagyasztja a francia boldogság örökös mosolygását az arcokon. Május 13-ika óta alig alszanak nyugod­tan azok a tőkések Franciaországban, akik­nek van veszteni valójuk Most már tessék eligazodni a tőke ter­mészetrajzán és szeszélyes mivoltán. Tes­sék eldönteni, mi a nagyobb baj, ha van belőle bőven, vagy ha nincsen? Kőrösparti KIS ÚJSÁG Tarcalon jégeső volt, Makón emberáldozatot követelt a vihar Segítséget kapnak a jégsújtotta vidékek gazdái — A KIS UJSÁG TUDÓSÍTÓJÁTÓL — A múlt napok szörnyű jégverése után, csütörtökön Makó és Hegifalja fölött vonult el rettenetes ítéletidő. Makó fölött délután öt órakor kezdtek tornyosulni a viharfelhők és pár perc alatt borzalmas erejű szélvihar tombolt. Háztető­ket bontott, kerítéseket és kéményeket sepert a földre! A városi villam­osművek hatalmas tor­nyát pozdorjává törte és darabjait rásodorta a villanyvezetékre. Hosszú órákig tartott, míg a hibákat ki­javították és megindulhatott az áramszolgál­tatás. A Maroson horgonyzó négy uszályhajó vontatókötelét eltépte a szélvihar, a hajókat pedig tovasodorta. Az egyik elragadott hajó kormányosát, a 23 éves Petrecz Pált a kormánylapáttal együtt vízbe sodorta a szörnyű erejű orkán. A szerencsétlen ember­ egy­ pillanat alatt el­tűnt a hullámzó folyóban, holttestét még eddig nem találták meg. Jég pusztított a tarcali szőlőkben Tokajhegyalján áldozócsütörtök délután hatalmas esőzés vonult végig. Tokaj község­ben hatalmas felhőszakadás volt, az utcákat elöntötte és járhatatlanná tette a víz, sok helyen a házakba is behatolt. Tárcái községben jégeső volt, pusztításá­ról még nincs jelentés, de félő, hogy a közel félóráig tartó jégeső jelentős kárt okozott. Dunántúl ismét jégeső volt Nagy zivatarok voltak Sopron, Szombathely, Keszthely környékén. Keszthelyen jég is esett, úgyszintén Dobogón is. A főváros csak néhány ■csepp esőt kapott. Szegeden tíz milliméteres csapadékot, mértek. Ha a jégeső nem is volt olyan súlyos, mint a néhány nap élőt is,­­mégis jelentős kárt okozott. ,v.ióí j\ . _ . ...'.jí.íű ■■ ■ ; : Ti ".: ■' , Pénteken Miskolcot seperte végig a vihar Áldozócsütörtökön Borsod megye több he­lyén heves vihar és zápor, majd jégeső tett kárt a gyümölcsösben és a veteményekben. Tapolcafü­rdőt és környékét elverte a jég, más részeken is esett kisebb, de igen sűrű jég. Pénteken pedig Miskolc kapott hatalmas or­kánt, amely másfél órán keresztül dühöngött. Miskolcon a záport felhőszakadás váltotta fel éppen úgy, mint az előző napon a megye több részén és a város mélyebben fekvő pincéi és hazai víz alá is kerültek, úgyhogy a külvárosi vályogfalu házakból rémül­ten menekültek a lakók. A megye egyes községeiből a részletes jelen­tések még nem érkeztek be, de a jelek arra vallanak, hogy mindenfelé kárt okozott a fel­hőszakadással járó óriási szél főleg a jégeső. Tüzet okoztak a villám­csapások Vihar vonult el csütörtökön Sárospatak felett is. A villám becsapott egy Spala n­evű gazdálkodó istállójába, egy lovat agyonsu­j­­tott és az istállót felgyújtotta. ... Csütörtö­kön délután heves vihar vonult el Debrecen felett is,t­öbb helyen becsapott a villám, de komoly­­kárt csak a Kunhalom­ utca,2. szá­mú házban tett, amelynek teteje a villámcsapás követ­keztében kigyulladt. Mire a tűzoltók kivonultak, a tető teljesen leégett, de a házat sikerült megmenteni. A ház tulajdonosának, Koroknál Istvánnak tizenkét éves Imre fián is keresztülhatolt a villámcsapás, de szerencsére csak a vállán — ■ ------ —"— ...... 1,1 1 í— f 'm « 1* Halotti tor Elbeszélés, irta Székely Ábel Igen jámbor, szelídlelkületű ember volt Kovács Gergely mindaddig, amíg egy boron­gás tavaszi napon meg nem halt a felesége. Attól a szomorú órától kezdve, mintha csak kicserélték volna. Amíg más ember mélysé­ges lelki borulással, csüggedt fejjel, téveteg szemmel, hallgatag szájjal viseli a gyászát, addig a 60 esztendős Kovács Gergely az egész falu nagy megbotránkozására hangos dáridókkal áldozott a hitvese emlékének, aki harmincöt esztendőn át pedig becsület­tel és tisztességgel kitartott mellette. Valóságos, végtelen, szűnni nem akaró halotti tort ült az öreg gazda. Rendszerint már hajnalban kezdte, amikor is kiment a szőlőbe, odaült a présház elé és egyes egyedül iddogált. Töltögetett magának , és közben folyton nótázott, sőt hahotázott is nagy felháborodására azoknak, akiket arra vitt az útjuk. Mikor aztán megunta a dolgot, ugyancsak hangosan énekelve, támolyogva bement a faluba és Szétterpesztett lábakkal, kigombolt kabátban, félrecsapott kalappal ült a kocsma udvarán. Üveges sört ivott és úgy ebédidő­ben m­ár olyan glédában sorakoztak az asz­talon a kiürített üvegek, mint a fáradt kato­nák. Az öreg Kovács Gergely elbóbiskolt, aztán felriadt és megint csak folytatta az iv­ást, így lassanként valóságos megvetettje lett a falunak, sokan elfordították a fejüket, amint elhaladtak a kocsma előtt, mások fej­csóválva, sajnálkozva tekintettek feléje, mint az olyan ember felé, aki kétségkívül a végső pusztulásnak indul. A régi barátok közül azért akadtak olya­­nok, akik helyénvalónak tartották, hogy né­hány okos szóval kísérletezzenek és meg­próbálják Kovács Gergelyt visszatéríteni a helyes útra. Mondogatták neki: — Érthetetlen dolog, hogy Gergő bácsi miért adta erre az eszeveszettségre a fejét. Hiszen igaz, hogy a jó asszonyt holta nap­jáig nem felejti el az ember, de valahogyan csak mégis úgy kell végigjárni a földi utat, ahogy az­ az Isten a jámbor ember szá­mára elrendelte. Gergő bácsinak nincsen senkije a földön, se testvére, se gyereke, boldog nyugalomban tölthetné, hát hátralévő napjait. Még ha semmit se dolgozna, akkor is megélne, hiszen a kis gazdaság elbírja, hogy valami tisztességes házaspárt vegyen oda cselédnek. Azok ellátnák a teendőket és még magának is gondját viselnék. Ilyenkor, ha így beszéllek hozzá, Kovács Gergely uram széleset mosolyogva nézett a jószándékú emberre, aztán nagyot, hangosat nevetett, de egyetlen szóval sem felelt. Soha senki meg nem tudta, hogy mi rejlik e mö­gött, a félig eszelős nevelés mögött... Az öreg csak tovább folytatta a dáridós életmódot, az örök halotti tort. Hovatovább, ő lett a legnagyobb korhely a faluban, ami tulajdonképpen nem is volt nehéz, mert a mi falunkban nem igen akadtak iszákos, vagyont elherdáló emberek. Abban az idő­tájban a végrehajtó még olyan volt, mint a fehér holló­ Hanem aztán annál sűrűbben kezdett járni a Kovács Gergely portájára. Először a szép kis szőlő úszott el a prés­házza­ együtt, majd pedig nagy darab földje került dobra és végül nem maradt más va­gyona, csak az elhanyagolt ház és már az is erősen roskadozott az adósságok terhe alatt. Egy-két év múlva odakerült, hogy idegenek költöztek be az ősi házba, ő maga pedig kénytelen volt a hátsó kis kamrában meghúzódni. Minél jobban fogyott a vagyona Kovács Gergelynek, annál szélesebb kedve kereke­dett. Már olyan elmaradhatatlan volt a kocsma udvaráról vagy az ivószobából, hogy fel se tűnt senkinek, ügyet sem vetet­tek rá az emberek. Vagy legfeljebb csak megvetően legyintettek a kezükkel, ha véret­lenül rája pillantottak. Aztán, mikor m­­ár semmije sem volt, kénytelen volt napszámos munkát vállalni, hogy az italravalót megszerezze. De persze ebben is megbízhatatlannak bizonyult már és inkább csak a kocsmaajtó előtt ácsorgott, naphosszat leste a jövő-menő fuvarosokat, mert azok közt akadt olyan,­ akik még em­lékeztek rá a régi időből és megkínálták egy-egy pohár borral. Néha aztán akadt olyan kompánia, hogy naphosszat vele tudott maradni. A messziről jött emberek nótáztatták a potyaitat fejé­ben. Mert nagyon jól tudta a régi dalokat, hiszen sokáig gyakorolgatta magát velük, így jutott fokról-fokra az egykor tekinté­lyes, jómódú ember, gurult-gurult lefelé a lejtőn és bizony nem egyszer ott riadt fel az árokszélen. Végül bolondos Gergőnek ne­vezték az egész környékeit, mert­ ha meg­kérdezték tőle, hogy miért éli lezüllött éle­tét, csak ezt felélte: — Halotti tort ülök. Már nem lehetett tudni, hogy a feleségé­nek vagy maga magának a halotti torát üli-e."A világ pedig csak haladt a maga út­ján és rohant tovább az élet irtózatos sze­kere, amely mindenkit legázol, aki az út­jába kerül. Az sem keltett hát nagyobb­ riadalmat, mikor egyszer Kovács Gergelyt elérte a végzet. Egy sötét éjszakán, mikor valósággal kilódították a kocsmából, elvágó­dott keresztbe az országúton és ott hevert öntudatlan részegségben. Egy távoli autó száguldott a város felé és keresztül robo­gott rajta. Az autó vezetője későn vette észre, hogy valami sötét akadály hever az úton, de a szerencsétlenség után nagyot ugrott a gép­kocsi és megállt egy pillanatra. Akkor le­ugrott az autó vezetője, villanylámpával megvilágította a toprongyos, sápadt embert az út közepén. Aztán megint felült az autóra és elszáguldott, hogy soha többé ne t­­érjen vissza arra a vidékre. Kovács Gergely pedig aludt, aludt. Akkor­­sem ébredt fel, mikor már világos reggel volt. Örökre elaludt, de nem akadt--senki, aki halotti tort üljön fölötte. Szombat,, 1933 június .

Next