Kis Ujság, 1935. október (48. évfolyam, 223-249. szám)

1935-10-01 / 223. szám

2 ­­ ll íratta­ egy vadászat Hm­ Alig kezdett berregni a Göring tábornok csodás szerkezetű acélmadara a Mátyásföl­dön, hogy a m­agyar miniszterelnököt Ber­linbe s onnan a keletporoszországi vadász­­területekre, a rominteni erdők felé vigye, a közvadászat azonnal megindult e vadá­szat ellen. Annyit el kell ismernünk Benes úrék solymáréiról és politikai kópéiról, hogy szemfülesség terén semmi hiba náluk. Jól teljesítik szolgálatukat: a szemük nyitva, a fülük, is, sőt a szimatuk is elkapja a szelek hátáról a szagokat, amelyekből kö­vetkeztetni lehet, hogy a diplomácia sűrűje milyen veszedelmeket rejteget számukra s mi ellen kelljen védekezniük. A nyugtalan­ság egészen szokatlan. Szinte eléri a láz határait. Kétségtelenül: mindebben van va­lami megtisztelő is reánk. Sőt a cseh vezér­kar félhivatalosában legutóbb megjelent cikk is annak számíthat, amely annál in­kább éreztetheti velünk súlyunkat és jelen­tőségünket, minél lázongóbban követeli végleges felosztásunkat és megszünteté­sünket. Mert azt követeli a cseh újság. Még­pedig mint a végleges békének egyetlen biz­tosítékát s egyetlen lehetőségét. Mindezt olvasván, a bosszankodás jogos érzete he­lyett az önbizalom s a büszkeség érzete tölthet el bennünket. Lehetetlen fel nem­­ tennünk a kérdést önmagunknak, önma­gunk felé: váljon miért fél ennyire tőlünk a kétfarkú cseh oroszlán? Mi az, ami most­­ is háborogtatja, holott mindent elért a vi­lágháborúban, amit csak egy győző a leg­merészebb álmában valaha is elérhetett s mi mindent elvesztettünk, amit csak el­veszthettünk. . S ha valaki egyetlen pillan­tást is vet arra a számadatra, amely a csonka ország hadierejét a körülvevő kis­­antant katonai erejével hasonlítja össze, a magyar­ 30 ezret alig számláló kisded vé­delmi csapatát a 900 ezernél is többet ki­tevő kisantant véderővel szemben, valóban, még letiprottságunk fájdalmának is eny­hülnie kell a megtisztelő félelem láttán, amely velünk szemben még mindig meg­nyilvánul. Leszereltek. Törökország, Né­metország egyetlen mozdulattal dobta el magától a rárakott igát és béklyókat. Csak mi hordjuk még azt béketűrőn és megadás­­­­sal. Tánczik­ tábornok éppen a napokban mondotta el Genfben, a Népszövetség ülé­sén, hogy­ mennyire csalódtunk a Népszö­vetségben és mennyire visszaélnek ott tü­relmünkkel és törvénytiszteletünkkel. Mi soha nem kerestünk kibúvókat. Mi soha a meg nem engedett utakra nem lopakod­tunk. Egyenes, nyílt természetünk nem en­gedi meg, hogy mást cselekedjünk, mint amit mondunk. Most látjuk csak, türelmünk is, jóságunk is mennyire eredménytelen maradt mind­máig. No mert mindez még mindig nem elég nekik. Hiszen egy vadászat is jó ürügy, hogy rémeket lássanak. Naponta a legképtelenebb hírek vadkacsái repülnek a kisantant zsom­­békos, békanyálas mocsarai felől, úgy tüntet­vén fel a dolgot, mintha itt valami orv­­vadászat folyna, mert hogy talán se Göring, a porosz, se Gömbös, a magyar miniszter­­elnök nem kért engedélyt Prágától ehhez a Vadászathoz. Kár, hogy a békekötések idején nem gondoltak az ilyen nyugtalanító vadá­szatokra is. Kár. Hiszen ha meg tudták hozni azt a bizo­nyos 19-es szakaszt, amely minden területi változást „egyhangú“ határozathoz köt, miért ne hoztak volna olyan intézkedést is, hogy a legyőzötteknek nem szabad egymást vadá­szatra hívniok s még szórakozniok, talál­­kozniok is csak úgy lehet, ha a kisantant egy megbízottja is jelen lehet a találkozáson. Lehet, hogy a kisantant sajtójának ez a lármaverése bizonyos oldalon nyugtalanságot fog kelteni. De mi csak mosolyogni tudunk mindezeken. A tiszta lelkiismeret mosolyával­­és jogos lenézésével fordulunk el ettől a lármától, amely a szúnyogból is elefántot szeretne növeszteni, csakhogy a fenyegető­­magyart", vagy mondjuk a csehekkel: „hun“ veszedelem elől annál mélyebben be tudjon férkőzni a francia tőke páncélreteszeibe és a francia hadiipar titkos és sosem kimeríthető tartalékaiba. De mi magyarok viszont mindezzel szem­ben annál jogosabban kérdezhetjük a béke­kötések másfél évtizedes forgása után: vájjon milyen lábon állhat a győzők újonnan szab­dalt Európája, ha egy vadászattól már nyug­talanná kell válnia? Vájjon nincsen-e igaza ezúttal is az­ angol közgazdásznak, aki a békekötések idején már oly meggyőződéssel óvta a győzőket a telhetetlenségtől, mondván: — Könnyű győztes háború után a szerzés. De annál nehezebb a békében a — megtar­tása. Igaz. S ebben a megnyugtató tudatban kí­vánjuk, hogy Göring is, Gömbös is kedves emlékekkel gondolhassanak vissza a nagy zajt felvert vadásznapokra Kelet-Porosz­­országban. Mert amitől­ az ellenségünk prüszí­tői, az nekünk csak jó lehet. Kőrösparti KIS ÚJSÁG már csak napok választanatt el a háborútól Addisz Abebából jelentik: Hailé Sze­­lasszié, Abesszínia császára vasárnap aláírta a mozgósítási parancsot. A csá­szár a mozgósítási parancs aláírásáról a következőket mondotta: — Megsértenék kötelességünket, ha tovább halasztanák az általános mozgó­sítást, amelyre országunk védelmére feltétlenül szükség van. A mozgósítás nem érinti a csapatainknak adott azt az előző parancsot, hogy vonuljanak vissza a határtól bizonyos távolságra, s újból kijelentjük, hogy készséggel hajlandók vagyunk együttműködni a népszövet­séggel. Egy belga hajó fegyverszállítmány­­nyal útban van Abesszíniába. Nagyobb fegyverszállítmányt várnak Japánból is. Megállapodást akarnak a franciák, az angol vezérkarral Londonból jelentik. A Manchester Guardian tudósítója a genfi francia­angol megbeszélésekről a következő részleteket jelenti: Igen megbízható helyről eredő értesülés szerint Laval ismételten arra kérte Angliát, adjon külön biztosítékokat a memnek­ és az osztrák kérdésben. Ezen­kívül a francia vezérkar azt kívánja, hogy megállapodás jöjjön létre a francia és az angol vezérkar között. Ez a megállapodás az olasz és francia vezérkar között az olasz-francia határra nézve kötött megállapodás helyébe lépne. Ezt azért kívánják, mert a francia­olasz vezérkar közötti megállapodást kétségtelenül fel kell majd áldozni. Anglia csak a Népszövet­ségen belü­l tárgyal A Havas-iroda londoni tudósítójának jelen­tése szerint az angol kormány a szombati olasz közvélemény után semmiféle közvetlen közlést nem kapott az olasz kormánytól. Angol körökben megjegyzik, hogy ha Olaszország ajánlatot tenne Angliának, hogy Anglia és Olaszország olyan megegyezésekről tárgyaljon, amelyeknek célja az abesszíniai angol érdekek­kel kapcsolatban felmerült félreértések eloszla­tása volna, az angol kormány annak a vélemé­nyének adna kifejezést, hogy az ilyen javaslat túlmenne a jelenlegi vi­szály keretein, mert a viszályról nem Anglia és Olaszország, hanem Olaszország és a Népszövetség között van szó. Génfen kívül megtartandó hármas értekezlet iránt szintén nem történt semmiféle előterjesz­tés. Az angol kormány — mondják Londonban — maga nem mozdítaná elő azt a tervet, csak abban az esetben, ha a népszövetség tanácsa jónak látná ilyen hármas értekezlet megtartá­sát ajánlani. Négyszázezer pengő az állam augusztusi költségvetési hiánya Egymillió négyszázezer pengő az állami üzemek bevételi összege "pónlzügyi helyzetért­ vonat­kozó 1935. évi augusztus havi pénzügy­­miniszteri közlemények szerint augusztusban az állami közigazgatás kiadása 67,9 millió­­­engő, bevétele 67.5 millió pengő volt, vagyis az állami közigazgatásnál a kiadások 0.4 mil­lió pengővel haladták meg a bevételeket. Az összes állami üzemek augusztusi kiadá­sai együttvéve 3­5 millió pengőt, bevételei pedig 32.9 millió pengőt tettek, vagyis az á­llami üzemeknél együttvéve 1.4 millió be­vételi többlet jelentkezett. A népszövetségi kölcsön szolgálatára e hó­­napban a Magyar Nemzeti Banknál 2.3 mill­ió pengő fizettetett be, amiből nem tran­sz­­ferállatok és kincstári jegyek ellenében utóbb igénybe vétetett 1.7 millió pengő. ­ Testvérgyilkosság két liter bor miatt Gyöngyösről jelentik: Nagy .J. Sándor 31 éves boconádi gazdálkodó megölte 33 éve a János nevű testvérét. A gyilkosság két liter bor miatt történt. A közös borpincéből Nagy J. Sándor másik testvére, Nagy J. János egy üveg bort hozott fel és megitta. Később hazaérkezett István bátyjuk, aki a bor miatt szemrehányást tett testvéreinek. Efölött összevesztek, Nagy J. János boros­­üveggel úgy fejbevágta István bátyját, hogy­ az eszméletlenül a földre­­ zuhant. A har­madik testvér, Sándor szét akarta válasz­tani a civakodókat és ijesztésül zsebkését János fivére elé tartotta, aki — vallomása szerint — beleszaladt a késbe, amely szívébe fúró­dott a helyszínen meghalt. Nagy J. Sándor önként jelentkezett a csend­­őrségen, ahol azonban nem fogadták el vé­dekezését és gyilkosság gyanúja miatt le­tartóztatták. am­i ■■■■íTirnnr Marschail Ferenc államtitkárt baleset érte Jánoshalmáról jelentik. Marschail Ferenc földmívelési államtitkárt vasárnap délelőtt kisebb baleset érte. Jánoshalmáról gépkocsin ment Rém községbe, ahol átszállt a rá vára­kozó küldöttség kocsijába. A lovak megbokrosodtak és a kocsit árokba fordították, az államtitkár ki­zuhant, de szerencsére kisebb zúzódá­­sokkal menekült a balesetből. Marschall Ferenc államtitkár ezután még megjelent a községben tartott leventezászló­­szerelésen is, majd visszautazott Budapestre. * — ———■Ifit 111—1 A megmentő Elbeszélés, írta Saáry Lukács — Ha mégegyszer úgy harsogtalak a rádiói, én rendőrt hívok. Rendőrt, erre szavamat adom! — jelentette ki a haragos, öregedő úr, aki a szomszédban lakott. A kisleány gúnyo­san bókolt: —• Csak tessék, hívjon akár kettőt is, nem félek tőle. Ezentúl éjfélig fogok rádiózni, tudja! A leányka beszaladt a lakásba, ahol egy öreg, béna hölgy ült a rádió előtt. — Nagymami, a szomszéd már megint kezdi. Azt mondta, hogy rendőrt fog hívni, ha any­­nyit rádiózunk. Pedig, Istenem, nincs is más örömünk, csak ez a készülék. Azért ne félj, nagymami, én mégis rádiózok, ha annak a go­noszképű vén zsiványnak nem is tetszik. Elfogyasztották a vacsorát, közben figyelték a bemondót, aki a szereplők nevét sorolta fel. Endrődy mérnök egy Andrássy­ úti villában lakott, amelyben mások is laktak. A földszin­tet a mérnök családja és egy morózus, öre­gedő úr foglalta el,aki terrorizálta idegességé­vel az egész házat. Mindenki kerülte, a mér­nök sem vett tudomást róla. Csak amikor ta­lálmányát vitte el külföldre, akkor figyelmez­tette béna anyját, kisleányát, hogy — ha lehet — halkra állítsák be a rádiót, nehogy kelle­metlenkedjen nekik a szomszéd. A találmányát két példányban írta le, az egyiket elrejtette, fekete viaszosvászonba csavarta. Azt hitte, hogy senki sem sejti, hogy ott fekszik n­nyja szekrényében, fűzők, szalagok és csipkék, a régen nem hordott holmik közt eldugva, ő maga első osztályú fülkében utazott ki kül­földre, hogy a találmány leírását átadhassa azoknak, akiket illet, míg hűséges élet- és munkatársa, drága felesége, a harmadik osztá­lyon törte magát, hogy eljuthasson a célhoz. Jól sejtették, hogy nem minden baj nélkül érkeznek meg. A mérnök ruhájába bevarrt ,„találmányleírás“ eltűnt, a mérnök elkábítva, „kifosztva” hevert a fülke pamlagán, amikor megérkeztek. A feleségénél azonban meg vol­tak az iratok épségben Amint megbízatását el­végezte, feleségével boldogan indult haza ... Éviké bekapcsolta már a rádiót, de az elő­adás még nem kezdődött meg, bár a zenekar hangolását hallották. Hirtelen felharsant a gyönyörű zene és az idős dáma és alig tizen­­négyéves kis unokája áhítattal figyelni kezdték. — Úgy érzem, mintha az operában ülnék, le is, nagymami? Csak a fény és a parfüm­­szag hiányzik. Igaz, nagymami? — Igaz, — felelte egy mély hang a néma nagymama helyett. A leányka felugrott, de rögtön vissza is zuhant a helyére. Egy durva kéz lelökte. •— Egyetlen hangot sem, mert baj lesz, — sziszegte a hang dühösen. A két ijedt teremtés rémülten látta, hogy három férfi áll benn a szobában! Sötétek, magasak és félelmetesek voltak. — Mondják meg, hol van az iratcsomó és nem lesz semmi bántódásuk. A béna nő szeme túl nagyra tágult ki. — Hallotta? Beszéljen, — fordult felé az első férfi. — Beszéljen, különben kitekerem ennek a nyakát itt, — ragadta meg a félájult kisleányt. A gyermek felsikoltott. A férfi gyorsan a rádióhoz ugrott, beállította erősebbre. Aztán vigyorgott: — Most aztán ordíthatok, nem hallja meg senki. Hol az iratcsomó? — Ne... ne bántsa a nagymamát... néma... — Hol az iratcsomó? •— üvöltötte a másik férfi — Hol az irat? — És nem tudom, mit kér, — remegett a leányka. — Ne is kérdezd, keressük meg, tudom, hogy a lakásban van! — ajánlotta a második férfi, azzal székkel betörte a vitrin ablakát és szétszórta a tárgyakat. A kínai parcellán csörömpölve esett le a földre. A párnás karos­székek felhasítva állottak szerteszéjjel. Sehol semmi. — Beszélj, boszorkány, — dühöngött az első férfi, túlüvöltve a rádió harsogását. — Beszélj, mert kitekerem ennek a békának a nyakát! — Gyerünk a többi szobába, — adta ki a parancsot a harmadik férfi, aki eddig nem be­szélt semmit. Érezni lehetett kiejtésén, hogy nem anyanyelvét beszéli. A béna, öreg hölgy homlokát kiverte a halálos verejték. — Úristen! Annak nem szabad megtör­ténni, hogy ilyenek kezébe kerüljön a talál­mány! Annyira nem lehet bűnös az emberiség, hogy ilyen rémes halállal kelljen elpusz­tulnia ... Olyan emberek kezébe nem kerül­het, akik a gyűlölet szavára hallgatva puszti-­ tanak... pusztítanak... Nem... nem lehet!...] puszti- | lehet!... ! A szomszédos szobával is végeztek, a har­madik következett. A régi, kedves tárgyakat durva kézzel dobálták szerte, a szekrényeket felfeszítették. •— Nincs, sehol nincs, pedig tudom, hogy itt rejtette el valahol... A rádió harsogott!... A szekrényeket a harmadik szobában is fel­szakították ... Végre... Az ajtón halk kaparászás hallat­szott, majd hirtelen belökte valaki és egy szá­las rendőr alakja tűnt fel, mögötte a házfel­ügyelő, a haragos szomszéd és az álmos, ré­mült arcú inas. A béna asszony sikoltott: — Segít... még! — Úristen! Nagymama... A szomszéd... Rendőrt hívott a... a... harsogó rádió miatt!... — Mi ez a rádiózás itten? — kérdezte a rendőr. — Ott benn — lihegte az öregasszony, aki húsz éve nem bírt egy szót sem kiejteni a száján —, ott benn... vigyázzanak... hárman vannak ... fegyverrel... A rendőr az ablakhoz lépett, kitárta és bele­­füttyentett az éjszakába, aztán az inassal, a szomszéddal és a házmesterrel a nyitott ajtó­hoz lépett... A rádió még mindig zúgott, harsogott és nem is énekhangon, hanem sikolyokat adott le... Harsogott, harsogott... — Tudjuk kinek az emberei voltak, — mondta alig egy órával később a mérnök, aki éppen akkor érkezett meg, amikor a rendőr a jól végzett kötelesség tudatával elköszönt a háziaktól. Karjaiban tartotta remegő kisleá­nyát és boldogan nézte anyját, amint az moz­gatja tagjait és... beszél! Húsz év óta először beszél! — Rémé... lem, már... ár... talmatlanná vannak té... ve, — beszélt kissé nehezen, de boldogan az öreg dáma. — Úristen, meny­nyire megrémültem, de minden rosszban van egy kis jó is. Az idegrázkódtatás visszaadta a hangomat és erőmet... Egészséges lettem, meg kellett csavarnom és túl akartam kiabálni a rádiót... — Hála Istennek, hogy így történt. És még vannak, akik haragszanak a rádióra, pedig éppen ez az ellenszenv tette ma a csodát. A szomszéd, kíváncsi vagyok, mit érezhet most? Amikor feljelenteni akart titeket, éppen megfordítva, megmentett a gonosztevőktől... És a rádió is... Azzal a mérnök odalépett a rádióhoz és sze­retettel forgatta meg a kapcsolót ide-oda... Kedd, 1935 október 1­1 ......—ül.«­ A budapesti déli kerület tíz mandátumát is megsemmisí­tette a közigazgatási bíróság A közigazgatási bíróság hétfőn megsemmi­sítette a Budapest déli kerület választásának eredményét és ezáltal tíz képviselő vesztette el mandátumát. Bár ez a döntés várható volt, mégis a szenzáció erejével hatolt. A Kis Újság munkatársa beszélt a déli kerület kép­viselőivel, akiknek nyilatkozatai azt bizo­nyítják: a megsemmisített mandátumok tu­lajdonosai bíznak abban, hogy a közeli vá­lasztáson újra meg tudják szerezni a hétfőn elvesztett mandátumot és újra tagjai lehet­nek majd a magyar parlamentnek. A közigazgatási bíróság ítélete értelmében a Budapest-Dél kerület következő tíz kép­viselője vesztette el mandátumát: Dr Usetty Béla, dr Petér István, vitéz dr Tóth András (NÉP), Petrovácz Gyula, Mal­ter Antal, Szabó József (VWolff), dr Bródy Ernő, Magyar Pál (szabadelvű), Buchinger Manó és Farkas István (szoc. dem.). ............... ............ . ..............................­­.

Next