Kis Ujság, 1936. január (49. évfolyam, 1-25. szám)

1936-01-01 / 1. szám

2 1936 Még egyet durrannak a városi mulatók pezsgős palackjai — még egyet visít a tom­bola szerencsemalaca, a szerelmes leány meg egy darabkát vásárol a kéményseprő koromtisztogatójából — s ott állunk nagy hirtelen a rejtélyes kapu előtt, amelynek homlokán semmi több és semmi kevesebb, mint egy szám, egyetlen szám: — 1936. És mi odanézünk. Kutató szemünk úgy ta­pad feléje, mint szaharai tevehátas ván­doroké a délibábok csalogató és változó káp­­rázatai felé. Vájjon mit rejteget előlünk ez a nagy rejtélyesség, amely egyképen elzár­kózik minden halandó kíváncsisága elől s koronás főkkel szemben csak olyan talány és rejtély marad, mint a koldus előtt? A fáraók szfinksze a homoktenger közepén sem lehet némább, titokzatosabb és rejté­lyesebb nála. Hiába vagyunk titkai után, nem felel. Néma marad s csak olyan óvatos­sággal fejti le orsójáról életfonalunk szöve­dékét naponta, mint ahogy a gondos gyógy­­szerész adagolja kanalanként a maga gyógy­szereit. S visszük feléje álmainkat és dédelgetett terveinket, úgy állunk elébe, akárcsak a pogány a bálvány elé. Meg akarjuk nyerni a kegyét, hogy szeszélye ránk mosolyogjon s életünk hajóját a siker, a boldogulás kikö­tője felé irányítsa. Mi mindent takar el az emberi szem korlátolt képessége elöl. Titok­zatosságának homálya, országok, nemzetek sorsa éppen úgy, mint társadalmi osztályok és egyének sorsa ott szunnyad méhében. A jó, a rossz, az áldás, a csapás, a bőség, a szükség , a kacagó élet, a hervadó pusztu­lás, a felfelé törő pályák és a bukás örvé­nyei mind ott zsúfolódnak benne olyan ösz­­szevisszaságban, mint bazáros raktárában a különböző játékszerek. Kinek mi jut az élet­e nagy változatos lehetőségeiből? Szeren­cse-e, vagy balsors? Dicsőség-e, vagy gúny­kacajba fulladó bukás? Dús osztalékú mér­leg-e, vagy börtönveszélyű csőd? Új gazda­­godási lehetőségek-e, vagy mindannak a kockázata, amit eddig megmentettél? Vagy hogy a kisemberek hétköznapi gondjainál maradjunk. Várjon a fiad állás­hoz juthat-e az új esztendőben, miután négy évig hiába gácsolta végig a hivatalok folyo­sóit és előszobáit? Vagy mi lesz a leányod­dal, aki fiatalságának rózsáit ott hervasztotta el a mákonyos öncsalogatás­­reményvesztői­­ben, önmagát hitegetve, hogy a vőlegény a SifflFkorteskedés után végre az ígért állást­ meg is kapja, ha min gyárt csak 80 pengő­set is? Nem kisebb rejtély, várjon ad-e újabb kölcsönt az Ipok vagy a Pipok, hogy meg­mentsd kis asztalosm­rhelykedet, amit har­mincéves múlt után mégis csak be kell zár­nod, mert akkor keresel többet, ha nem dol­gozol, mert a munkád csak merő öncsalás és ráfizetés. Vagy te, munkástestvérünk, várjon a nagy újévi hahotába és visongásba, a rengeteg kézszorításba és boldogságkívánásba, nem figyeled-e aggódó lélekkel gyárad sziré­nájának halkuló búgását s nem rontja-e meg újévi hangulatodat a bánatos gondolat: mi lesz, ha a gyár leáll, vagy ha mingyárt nem is áll le, de megindul a csökkentés és apasztás és egy napon csak megtudod, hogy fölöslegesnek találtattál? Vagy te, szegény családapa, aki nem gondoltál soha az élet mesterséges korlátjaira és hat-nyolc gyer­mekeddel indulsz neki a nagy rejtélynek, amelyet az évforduló nyit meg előtted: váj­jon eldöntötted-e már magadban, hogy mi­hez is kezdesz voltaképen a gyermekeiddel? Vájjon melyikkel kezded meg előbb a nagy próbát? A leányoddal-e, vagy a fiaddal? Ki­nek van most nagyobb lehetősége az élet utáni küzdelemben: a fiúknak-e vagy a leá­nyoknak? Melyiknek munkája értékesebb és keresettebb? Nem gondolkoztál még ezen a kérdésen? Szegény embertestvér! Hát ne is tedd! Legalább is ne az újév kora mellett, hogy keserű epévé ne változzék annak min­den cseppje. Mert — sajnos — e téren mi is aligha segíthetünk rajtad, legfeljebb egy tanáccsal, hogy ne igen keresd ott a támo­gatást, ahol a sok gyermekről olyan szíve­sen szoktak szónokolni. Mert az ilyen he­lyeken szokták kijelenteni olyan furcsa rö­vidséggel: „állás pedig nincsen". De ne legyünk kesernyések. Az új esztendőt nem szokás a gondok kar­jaiban tölteni. Mindenki igyekszik úgy visel­kedni, mintha csak fényképész műtermében volna, ahol kötelez a „derült arc". Hát mo­solyogjunk. Mosolyogjunk mi is. És ha a ránk váró megoldatlan kérdések terhe elvenné is a kedvünket a vigasságtól, hessegessük el bá­natunkat azzal a régi népi bölcseséggel, amely szerint: mindig csak volt valahogy. Volt is, lesz is. Hiába no! A bánat nem se­gít. Nézzük csak, nézzük, milyen vígan és milyen reménykedve kergetik az emberek a szerencsemalacot Még az se veszi el a kedvüket, hogy minél jobban kergetik, an­nál jobban fut előlük. Kövessük a példát. Uccu! a szerencsemalac után. Hátha elcsíp­jük! Kikrosparti KIS ÚJSÁG Szerda, 1036 január 1 " A Lipscher-család megrázó temetése a rákoskeresztúri temetőben Két gyerek és apa egy sírban­g Az anya még ma sem tudja a tragédia részleteit A Lipscher-család drámája kedden dél­után utolsó, szomorú felvonásához érkezett, a rákoskeresztúri végtisztességhez. Három órára volt kitűzve a temetés, de már félórá­val a gyászszertartás megkezdése előtt sűrű sorokban érkeztek a hozzátartozók, ismerő­sök, barátok, kollegák és a szerencsétlenül járt cinkográfus volt alkalmazottai, de a két tragikus sorsú kisleány barátnői is eljöttek a megrendítő végtisztességadásra. Már a temető bejáratánál a halottak nevét és a temetések sorrendjét mutató fekete tábla hirdeti a drámai temetést, hogy Lipscher Ernőt két kislányával, a kilencéves Verával és az ötéves Mártával együtt temetik. Vasárnap mú­lt egy hete, hogy a Lipscher­­családot Fáy­ utcai lakásáról kórházba szál­lították. Halmérgezés tüneteivel került a csa­ládfő, az anya és a két kisleány kórházba, ahol irtózatos haláltusát vívtak. Lipscher Ernő és két kisleánya kiszenvedtek, az anyát sikerült megmenteni az életnek, de még most is súlyos beteg. Felboncolták a három holt­testet és kiderült, hogy nem halmérgezés áldozata lett a jómódú vállalkozó és két kisleánya, hanem az utcai csőrepedés követ­keztében gázmérgezést szenvedtek, amely végzett velük. A nagy szertartási teremben a közel há­romszáz főnyi gyászoló csendes részvéte és a hozzátartozók könnyhullása görcsös zoko­gássá válik, amikor a gyászlepellel letakart három koporsót behozzák a terembe. Elől a legnagyobb koporsó az apáé, utána az idő­sebbik leánykának, majd a legkisebbik Lip­scher gyermeknek kicsiny, deszkakoporsója következik. A gyászolók közül senkinek a szeme svem maradt szárazon, amikor a szer­tartást végző pap a Fáy­ utcai dráma áldo­zatairól beszél. Felemlíti az egyetlen életben maradt családtagot, a nagybeteg anyát, aki mit sem tud urának és rajongásig szeretett gyermekeinek katasztrófájáról. A rákoskeresztúri temető végén várta a megásott sírgödör a három halottat. Az óriásira vájt üreg három koporsó számára készült. Közel négy méter, széles és ugyan­olyan mélységű sírgödör fölé egymásután ke­rültek a koporsók. Az üreget úgy vájták ki, hogy középen a legszélesebbre ásták, jobbról nagyobb, balról kisebb helyet hagyva a koporsóknak. Egymásután eresztették le a három­ fekete deszkakoporsót. Először az apá­nak,­­majd az idősebbik leánynak, Verának, végül az ötéves Mártának a koporsóját he­lyezték el. Ezután hullani kezdtek a görön­gyök. Asszonyok görcsös zokogása és férfiak sírása közben tűnt el a földhalom alatt a gázdráma három áldozatának koporsója. A borzalmas tragédia áldozatainak sírjára egyetlen fejfa került, rajta ez a felírás: „Itt nyugszik Lipscher Ernő, Vera és Márta". Hármuk közül legszerencsétlenebb — a negyedik, aki majd virágot fog hordani erre a sírra- az életben maradt édesanya. Hidas László Bethlen István gróf éles újévi bírálata a kormánypárti szervezkedés módjáról Bethlen István gróf volt miniszterelnök az új év alkalmából hosszabban nyilatkozott a politika kérdéseiről. Elöljáróban kijelentette, hogy az európai nemzetközi helyzetet az olasz-abesszin há­ború és a vele összefüggő kérdések uralják. Azt, hogy miképen lehet ezt az ügyet majd likvidálni, ma még nem lehet tudni. A kér­dés likvidálása után azonban újból előtérbe kerül majd a dunai kér­dés, szükséges tehát erre felkészülnünk. Kijelentette gróf Bethlen István, hogy a ma­gyar kormánynak az olasz-abesszin konflik­tusban elfoglalt álláspontját elvben helyesli. Egyébként a kormány külpolitikáját illetően tartózkodik c­ nyilvános k­­iv­illá,és­ kizá­ró­­lag a képviselőház külügyi bizottságában­ adott hangot a múltban és ad hangot a jövő­ben az egyes részletkérdésekben a kor­­mánnyal meg nem egyező álláspontjának. Reméli a volt miniszterelnök, hogy a népszövetség és a nagyhatalmak el­tekintenek a szankciók további súlyos­bításától, mert ezzel súlyos európai zavarokat és konfliktusokat idéznének elő. —­ Magyarországtól, — mondotta Bethlen István gróf — el kell, hogy hárítsunk minden olyan kedvezőtlen visszahatást, amely akár po­litikai, akár gazdasági, pénzügyi vagy más té­ren máreánk ebből származhatna. Ezután a belpolitikai kérdésekről és saját személyéről nyilatkozott — Arról, hogy egyes politikusok — mon­dotta — közeledést akarnának előkészíteni Gömbös miniszterelnök és közöttem, én semmit sem tudok. Hozzám ilyen kísérlet­tel senki nem jött. Eltekintve attól, hogy van-e szó kormánykö­rökben ilyen kísérletről vagy sem, ki kell je­lentenem, hogy ilyen közeledésnél két külön­böző dologról lehetne szó. Ami két embernek, a jelen esetben a miniszterelnöknek és nekem, a személyi, az egymáshoz való egyéni viszonyát illeti, ennek a közélethez semmi köze sincs. Abból, hogy két politikus között nem áll fenn jó viszony, nem következik, hogy ne haladhatnának azonos politikai irányban. De lehet ez fordítva is: ,0, Jég jobb, legszorosabb fa­rrih viszonyt fenntartó mitikusok is foglal n­ájmi, ei fikiciót, egymással ellenkező,■ egy­patással szembenálló pofinkat a táborokban. A miniszterelnök és közöttem fennálló személyi viszony tehát a politikai szempontjából telje­sen mellékes. Annak tehát, hogy én Gömbös Gyula kor­mányát támogathassam, nem személyi, ha­nem tisztán tárgyi előfeltételei vannak. Viszont ezeknek a tárgyi előfeltételeknek a megteremtése nélkül nem lehet szó arról, hogy én a kormány politikáját támogassam. Amíg változás a kormányzat irányzatában nem mu­tatkozik, minden közeledés tárgytalannak vol­na tekintendő A kormány ma is azon az úton halad, amelyet eddig is kifogásoltam. Itt nem annyira a kormány által beterjesztett törvény­­javaslatokról van szó. A gazdaadósságok ren­dezését kifogásoltam annak idején, míg a hit­­bizományi reformra vonatkozó javaslatot a mai formájában nem ellenzem. Egy kormány­nak a politikája azonban nemcsak az általa beterjesztett törvényjavaslatokban, hanem első­sorban kormányzati tevékenységének módsze­reiben és kormányzati szellemében nyilvánul meg, mindabban, amit éppen a miniszterelnök úr stílusvonalvezetés néven olyan gyakran em­leget. Kétségtelen, hogy a pártszervezésnek az a módja, amelyről a magyar sajtó egyes részleteket már kö­zölt, mint általában a magyar közvéle­ményben, úgy bennem is csak visszatet­szést kelthetett. A pártszervezésnek ez a módszere alkalmas a közigazgatás pártatlanságát és a közönségnek ebbe a pártatlanságba vetett bizalmát megszün­tetni. És Sejtem, hogy a kormány tartván a titkos választójog­ következményeitől, azért, hogy megtartsa a maga többségét , az őrssé­g­­,hanv vagy k­i akarja szervezni a magyar társadal­mat. Nézetem szerint ez nem a nemzeti egység megteremtésére fog vezetni, hanem előbb-utóbb olyan po­litikai harcok felidézésére, amelyektől az országot távoltartani minden előrelátó kor­mánynak kötelessége. A pártszervezésnek általam kifogásolt módja végeredményben szélsőségek kitenyésztésére fog vezetni.Majd akkor, amikor meglesz már a titkos választójog, fogja magát a legkeserve­sebben megbosszulni az, hogy a hatalomban olyanok ültek, akik az egész közéletet csak a pártpolitika szempontjából tudták meglátni, a túloldalon állókat proskribáltaknak minősítet­ték és őket a nemzeti közönségből e réven ki­közösíteni igyekeztek. Őszintén megmondom,­ nem értem ezen a téren, a­ miniszterelnök úr politikáját, ő mindig kifogásolta és vele együtt kifogásoltam én is, hogy példának okáért a szociáldemokrata párt egy egész társadalmi osztály életének egyedüli megszervezője legyen. Helyeselhető-e, ho­gy ezeknek az egyoldalú ki­sajátító pártpolitikai törekvéseknek a megszün­tetése helyett, most már a miniszterelnök úr csinálja ugyanezt a maga pártja javára. — Ne értsen félre senki, — folytatta Beth­len —, senki sem kifogásolja, hogy a kormányt támogató párt a titkos választójog bevezetése előtt szervezkedik. De a szervezésnek ez a módja, amely hatósági személyeket von be és a kormány rendelkezésére álló hatalmi eszkö­zöket erre a célra fordítja, amely törvények vagy rendeletek útján függőségeket teremt az egész magyar tár­sadalom részére, az a módszer, amely min­denkinek boldogulását egy pártba való be­lépéstől teszi függővé, nem fair, nem be­csületes. Ez volt az útja a külföldön is hasonló szervez­kedéseknek, ez volt az útja a diktatúráknak. E­z nem az alkotmányos küzdelem útja, ez rom­lásba kell hogy vigye a jövőben az országot. Ha Gömbös Gyula veszélyesnek és károsnak tartotta a szociáldemokrata párt hasonló szer­vezkedését, kétszeresen veszélyes ez az út, ha a kormány lép rá. — Hogy az ellenzék diktatúráról beszél — fejezte be érdekes nyilatkozatát Bethlen István gróf —, ez azért van, mert önkénytelenül is érezni kell, még akkor is, ha a miniszterelnök úr még annyira hangoztatja is alkotmányos meggyőződését, hogy ez az út a diktatúra felé vezet. Ez az, amit én kifogásolok és amitől félek a jövő szempontjából. Ez az ok ma is fennáll, sőt fokozottabb mértékben áll fenn és ezért kell állást foglalnom a kormányzat által te­remtett közszellemmel szemben. Ez­ellen vé­delmet csak az nyújthat, ha erre mindennap rámutatunk és a társadalom függetlenségét és a független emberek bátorságát alá tudjuk tá­masztani, avégből, hogy ezekkel a módszerek­kel , szemben állást foglaljanak. Ha van közös al­mform, amelyen az ellen­zék együttműködhet, úgy ez az a platt­­form.

Next