Kis Vasárnapi Ujsag, 1873 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1873-04-20 / 16. szám
250 kezével a három húsvéti kenyérre mutat, melyek előtte egy tálcán vannak és igy szól: „Ilyen kenyeret ettek apáink Egyiptom földjén ... a ki éhezik, jöjjön ide és osztozzék velünk, a kinek kell, itt jóllakhatik . . . .“ Az ájtatos szertartások után vigan hozzálátnak a vacsorához és azután megint zsoltárokat énekelnek és szertartásokat végeznek, s ünnepeknek néha csak éjfél vet véget. Ekkor ismét derült kedvvel szétoszlanak, a vendégek elbúcsúznak, a háziak pedig nyugodni mennek. Az izraelita népnek csak is családi ünnepei vannak, s azokat szigorun megtartja. Ünnepnapokon a legszegényebb zsidó sem dolgozik, különösen a vidéken, s ha az egész héten át ázott-fázott, akár nehéz batyut czipelve, akár vásárról vásárra járva, s ha nem evett egyebet száraz kenyérnél, az ő kedves szabbath-estéjére hazafelé igyekszik juthatni, kitakarított, feldiszitett lakába, hol 24 órát imázás és ájtatos szertartások közt, családja körében tölt. Képek a czigány életről. (Két képpel.) „Itt vannak a czigányok!“ — Hol tanyáznak? — „Odakün a falu mögött a tüzesben“, — Így kiáltanak a falu gyerkőczei egymásnak, és kis idő múlva elterjed a hir az egész faluban : „itt vannak a czigányok !“ — még pedig a javából valók, egyenesen Erdélyből jönnek, Oláhország határszéléről. Ezek aztán igazán czigányok, kik sokféle mesterséget folytatnak: varázslók, — leginkább azt illetőleg, hogy mindenféle élő- és élettelen tárgyakat mások birtokából saját birtokukba átvarázsolnak, pedig azon igen egyszerű varázs-ige hatalmánál fogva, mely e pár szóból áll: „Ha nem jösz, viszlek!“-----Ha nem menjünk ki a füzesbe s nézzük meg a czigánytanyát. Mire kiérünk, a czigányok már egészen elrendezték tanyájokat, csak a rongyos sátorokat igazgatják meg. Itt az óriási fűzfa árnyában letelepedett egy egész család, s az egyik suhancz már vissza is tér a falu korcsmájából, hová a legdíszesebb paripán elvágtatott, vagy baktatott, s hozott is egy korsó bort, mit most épen meg akar kóstolni, mert a „dadé“ (apa) azt mondta neki, hozzon a javából, csak olcsó legyen. A barna purdék, félmeztelenen, rongyokba burkolva vígan szaladgálnak, verekednek, betanulják holnapra a czigány-tánczot, czigánykereket vetnek, s gyakorolják magukat a díszesebbnél díszesebb czímzésekben, melyekkel holnap majd kisérni fogják az országúton haladó kocsikat, „csak egy krajczárkát“ kérve oly siralmas hangon, hogy szinte megesik az embernek a szíve rajtuk; ők nem ismernek egyéb boldogságot, csak enni — sokat — bármi legyen is az, és inni — ha lehet. De menjünk fel ide a dombra, onnan beláthatjuk az egész tábort. Most már készen vannak a sátrak is, az egyiknek nincs ugyan oldala, a másik hátulja, a harmadiknak ponyvája annyira ki van hímezve kisebb-nagyobb lyukakkal, hogy azt sem tudni, mi több rajta, a lyuk-e vagy a vászon, mi azokat környezi, — de se baj! a czigányok mégis otthonn vannak, hiszen ők nem ismernek más otthont, e barna vándormadarak ! Lám, lám! már itt-ott hozzá is fogtak a munkához; ott az egyik sátor előtt ül egy koros czigányasszony, immár javában köti a a meszelőt, és az a szép barna menyecske a kis purdéval már fel van készülve, hogy a faluba menjen meszelet árulni, de abban a kosárban ott a karjain piszkos, rongyos kártya is van, mert ő tud „szerencsét mondani“, eltalálja a leányok minden „szive szándékát“ é s beszéd közben azon van, hogy egy vagy más közellévő tárgyat kosarába csúsztasson. De a nap már lenyugodott, s ámbár még világos van, induljunk mi is hazafelé, útközben még megállunk s hallgatjuk egy darabig azt a keserves, bús nótát, mit az őszhaju öreg, öreg dadé hegedűjén húz, távolabb a sátortól egy fatörzsön ülve, előtte áll kis unokája s klarinéttal kiséri nagyatyja hegedűjátékát, — s az öreg és a fiatal annyira el van merülve a zenébe, hogy észre sem veszik közeledésünket. — Tegyünk oda az öreg mellé egy kis ajándékot, és siessünk haza, holnap ismét megnézzük, a czigánytábort. Jó éjt! — (Folyt, következik.)