Kis Vasárnapi Ujsag, 1874 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1874-05-24 / 21. szám
325 KIS VASÁRNAPI ÚJSÁG 1874. — 21. szám. és keservesen felfohászkodott. Tüzes paripám megijedt, toporzékolt és el akart velem iramodni. Én leugrottam, erősen tartottam zablájánál s csillapító szavakkal lecsendesitettem. Hanem annál keményebben rárivaltam a szegény koldusra, a ki, midőn a lovat előtte elvezettem, felém nyújtotta kezét, néma tekintettel alamizsnáért esdve. — Mit üvöltesz itt az útban, — kiáltám, — s mit ijesztgeted lovamat? — Oh uram, — könyörge, — bocsáss meg! Az Ínség sóhajtása volt, a mi mellemből fölszakadt. — Mi közöm Ínségedhez? — folytatom hevesen. — Ha még egyszer itt talállak, elgázollak lovammal, te vén madárijesztő, te vén diótörő! Hanem alig mondtam ki e szót: „diótörő“, midőn az ősz ember lángoló szemekkel állt előttem. Egy szempillantás alatt óriási nagyságúvá nőtt, ruhája pedig lobogó lángokhoz hasonlított. És megragadt engem és lovamra ültetett, mely egész testében reszketett. — Már régen megérdemelted, — kiáltá haragosan, — te kegyetlen, keményszívű ember! E percztől fogva diótörő légy és mindig csak a kemény héjat harapd , és soha se legyen részed az édes magban! Ezzel megcsapkodta lovamat egy tűzsugarakból font korbácscsal, és az elszáguldott velem, mint a szél. Végre ledobott és tovább rohant. Ott feküdtem gyámoltalanul a homokban. Sem mozdulni, sem szólni nem bírtam, összezsugorodtam s ilyen kicsiny lettem, mint a minő most vagyok. Ott aztán megtalált egy ember, fölemelt és elvitt magával a városba, ahol éppen vásár volt, és az az ember játékszerekkel kereskedett. Minthogy engem is csak egy darab játékszernek tartott, odaállított a többi fabábuk közé. Sokat nevettek rajtam, de minthogy nagyon csúnya voltam, ilyen nagy orrom és rettentő nagyra tátott szám volt, senki sem akart megvenni. Egy nap gazdám diót evett. Annyira megrettentem, hogy kivételesen sikerült szemeimet egy kissé félrefordítani, hanem aztán megint megmerevültek. A diók ama borzasztó szóra emlékeztettek, mely szerencsétlenségem oka jön. — A mennyköbe, — kiáltó gazdám, — úgy rémlik, mintha ez a fabábu — így nevezett engem — vágyakozó tekintettel sandítana a diákra. No, akarsz egyet? Elég nagy rá a szád ! — és ezzel egy diót a fogaim közé tolt. Úgy álltam most ott egész nap, nevetségtárgya a járókelőknek. Végre egy vásárló, aki engem kezében forgatva jobban szemügyre vett, véletlenül arra a gondolatra jött, hogy államát összenyomja, és ime, a dió összeroppant. Minő nevetés lett most! Diótörő , diótörő ! kiálták a körülállók, s többen kérdezték: „Mi az ára ennek a diótörőnek?“ — Hanem gazdám ravasz volt, hamar levett engem a deszkáról s egy sötét ládába zárva, azt mondá: „Nem eladó.“ Este, midőn egyedül volt, elővett engem, örvendő szemekkel vizsgálgatott, több kísérletet tett velem s végre mondá: — Diótörőcske, te hasznomra fogsz válni! Most már tudom, mi a neved, s azonnal egy egész láda hozzád hasonló falegénykét készíttetek. Ha azokat aztán a vásárra viszem, fogadom, hogy jó üzletem lesz, mert az ilyen pompás játékszer, mely oly jól összeroppantja a diót s magvából egy csipetnyit sem torkoskodik el, bizonyára nagy keletnek fog örvendeni. Amint mondá, úgy is tett. Nemsokára egy nagy ládában egész sereg nagyobb és kisebb testvéremmel kerültem a vásárra. Egészen megtöltöttük a bódét, melyet ezentúl diótörő-bódénak hittak. A vevők csak úgy tódultak oda. Diótörő-testvéreim nevében nekem kellett próbát tennem minden vásárló előtt. Beszélni nem bírtam, hanem mindig heves fájdalmat éreztem, ahányszor csak diót haraptam össze. Végre engem is megvettek. És most elkezdődött hosszú vándorlásom a világban. Azt hittem ugyan, hogy a legelső családnál, ahova jutottam, végemet fogom találni, hanem csalódtam. Minél kopottabb, törékenyebb lettem, annál nagyobb lett reményem. Midőn végre nagysokára elkoptam, kidobtak az utczára. A hideg éjjeli esőben ott feküdtem magánosan az utczán. Oh, gondolom, csak már megvirradna, talán a lovak összetaposnak vagy a szekerek összezúznak.