Kis Vasárnapi Ujsag, 1874 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1874-08-02 / 31. szám
KIS VASÁRNAPI ÚJSÁG, 1874. — 31. szám. 482 feküdt a föld alatt, sok jó honfi bujdokolt, vagy ült nehéz fogságban; minden családnak volt megsiratni valója, de azért egy-egy halvány reménysugár mégis szűrődött át a fájdalom, a gyász sötét éjjelén. Többen, kiket holtnak mondott a hir, visszakerültek övéik körébe, s így mások szintén reménykedtek, hogy még ők is fogják ölelni az általuk siratottakat. Így várták sokáig, éveken át, Petőfi Sándort is. Amit az ember szeretne, azt könnyen elhiszi. Rebesgetni kezdték, hogy hátha sikerült Petőfinek megmenekülnie, hátha valahol fogságban van,vagy bujdosik? sőt némelyek látni is vélték itt vagy amott. Hanem e reményt lelohasztotta az idő, s a valót felderítették a tett kutatások. A most említett reménykedés nyújt magyarázatot Arany János egy gyönyörű költeményéhez, melyet egy másikkal együtt mint méltó emlényt ez ünnepélyes napra, itt közlünk. I. Ki nékem álmaimban Gyakorta megjelensz, Korán elhunyt barátom, Van-e jól síri fádon, Mutatni, hol pihensz ? Oh! mert hiába költ már A hír nekem mesét, Hogy még tán eljövendesz, Tudom én, mit jelent ez Ellenmondó beszéd. Igen, a hír halálod Kimondani haboz, S hogy a nehéz követség Nagyon zokon ne essék, Szavában ingadoz. Majd elragadja tőlem A már adott reményt; Majd, a midőn elillant, Távolról visszacsillant Még egy csalóka fényt. Hány bús alakba’ látom Évente képedet! Sirból megannyi árnyak . . . S kik onnan visszajárnak, Nem hoznak életet. ii. Behantozatlan áll Hamvar fölött a hely. Hol, merre nyugszik ő, Nem mondja semmi kő, Nem mondja semmi jel. S hazám leányi közt Nincs egy Antigoné, Ki sírját fölkeresve, Hantot föléje nyesve, Virággal hintené! . . . (1851.) Egy este Horkay bácsinál. Igaz történet. Tóth Józseftől. (Folytatás.) Felelet helyett mosolyogtam. — Ez az én rezidencziám! — folytatá a szives házigazda, midőn látta, hogy ideoda tekintgetek a szobában, mintha még a legkisebb bútordarabbal is meg akartam volna ismerkedni. — Bizony nem valami királyi ez, de hát ilyen magamforma, mesebeli szegény embernek megjárja Mai időben keveset fizetnek a kadenziáért! — Pedig bizony sokan szavalgatják Horkay bácsi kadencziáit, — válaszoltam én, segítve Horkay bácsinak a füstölésben. — úgy vagyunk azzal mindnyájan, akik arra határoztuk magunkat, hogy verseket meg históriákat írjunk a mások mulattatására. Azt is megköszönhetjük, ha elolvassák, amit írunk . . . — Igaz lesz az. A magyar fiúk és leányok nem szeretnek pénzt adni a könyvekért, mint a külföldiek. Pedig bizony nem lehet azt a nagy hasznot megfizetni, amit azon könyvekből merítenének. — Csak türelem, Horkay bácsi! Majd meg fog az változni rövid idő alatt. Most már kezd művelődni az ifjúság, s örömestebben olvasgat, mint játszik a porcsirkékkel, aztán a jó szülők is inkább adják azt a néhány krajczárt hasznos könyvecskékre, mint holmi festett fakardra, meg mézeskalácsra. Azonkívül egymásután állítgat- Ják fel az ifjúsági könyvtárakat, hol nem