Kis Vasárnapi Ujsag, 1874 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1874-08-09 / 32. szám
1874. 32. szám. KIS VASÁRNAPI ÚJSÁG. Messze, messze vándorolt, mig egy másik országba ért, hol egy pompás palota állt, fehér márványból épitve. Ezen palotában lakott egy király, ki a leglomhább ember volt az egész világon, s ezért elnevezték Lajhár-királynak. Egész nap zsöllyeszékében ült, puha párnák közt. Az ételt a szájába kellett rakni s egy inas mindig mellette ült a zsebkendővel, hogy az orrát megtörülje, ha szüksége lesz reá. Még sohasem lépte át palotája küszöbét, mert sokkal lomhább volt, mint hogy járna, és lovaglásról vagy kocsizásról halálbüntetés alatt tilos volt előtte szólni. Nagyon jó és szép királynéja volt, hanem az meghalt unalmában, mert ő azt kívánta, hogy neje éppen olyan legyen, mint ő, s ezt nem bírta a szegény királyné kitartani. Miniszterei, kik azt tették az országgal, amit akartak, nagyon óhajtották, hogy a király ismét megnősüljön. De ő mit sem akart róla tudni. Mert, — így szólt, — ha nem kap olyan lusta feleséget, a milyen ő maga, akkor nagyon terhére lenne a házasélet. Munka-királynőnek tudomása volt ezen királyról. „Ez lenne éppen Arany-Liszkának való férj,“ — gondolá, s megkopogtatta a kaput. A kapus kijött s kérdé, hogy mit akar? — A királylyal akarok beszélni. — Tán elment az eszed, vén anyóka ? Hát te azt nem tudod, hogy a király nem beszél senkivel ? Most éppen ötödik déliálmát aluszsza. — Akkor hidd ki legalább a minisztert, hadd mondjam el annak a mondanivalómat. A miniszternek jelentették az öreg aszszony kívánságát, s az kijött, de nagyon roszkedvü volt, mert a fekete kávénál háborgatták. — Mit akar kend? — kérdé durván. — Feleséget találtam a király számára, — felesé az öreg anyóka. — én tudok egy leányt, ki még lustább, mint ő maga. — Ezer mennykő! — kiáltá a miniszter, kezeit összecsapva. — Hát hol van az a csoda leány ? Az öreg most Arany Liszkáról kezdett beszélni, és ajánlkozék : ha a király azt nőül akarja venni, akkor ő elmegy a falujába és elhozza a leányt. De jutalmul valami szolgálatot kért a palotában. — Jól van, — mondá a miniszter, — ha a lépcsőket akarja sikálni, apró fát csinálni és vizet hordani, — azt a szolgálatot megkaphatja. Midőn a király felébredt, a miniszter elbeszélte neki, a mit az öreg asszonytól Arany Liszkáról hallott. A király lehunyta szemeit, s ez annyit jelentett : „Jól van, én nem bánom!“ Mert ő csak igen ünnepélyes alkalmakkor szokott beszélni. Az öregasszony tehát útnak indult ama falu felé, hol Arany-Liszka lakott. Ott éppen a szénagyhjtés ideje volt, s valamennyien szorgalmasan dolgoztak. Csak Arany-Liszka feküdt ott az út mellett az árnyékban és aludt. Feje fölött a szellő hajtogatta a fekete málna indáit, teli édes, érett málnával. Midőn a vén anyóka őt ott feküdni látta, ki egyedül aludt, a többiek dolgoztak, gondolá: „Ez bizonyára Arany- Liszka.“ Egy inda megcsiklandá homlokát, mire fölébredt s mondá: — Ejnye, be szomjazom, bárcsak volna fekete málnám! — Hiszen csak a kezedet kell értte kinyújtanod, — mondá az öreg asszony. — Biz én nem fárasztom magam anynyira! — felelé Arany Liszka és nagyot nyújtózott. — Neked itt nagyon jó dolgod van, a mint látszik, kis babám, — szólt az öreg nyájasan. — Nekem lenne jó dolgom ? — felesé Liszka, — dehogy, én szegény leány vagyok és egész nap kínlódom. Bárcsak gazdag lennék, akkor bizony az ujjamat sem mozditanám. A királynő az útra mutatott, hová egy zacskót, tele aranynyal, letett vala. — Nézd, édes leányom, vedd föl azt a zacskót, akkor gazdag leszsz s nem kell többé dolgoznod. — Hiszen akkor föl kellene kelnem! Az nagyon fárasztó dolog, — felesé Liszka, s fekve maradt. Ez az igazi! — gondolá az öreg asszony, s elbeszélte Arany-Liszkának, hogy királyné lehet, ha akarja. Akkor aztán sohasem kell