Kisalföld, 1958. február (3. évfolyam, 27-50. szám)
1958-02-01 / 27. szám
1988. február 1. szombat. “ RSSSSS0j műszaki fejlesztés célja a Timföldavérban 'Tavaly július végén a timföldgyári tapasztalattaóinkról szólva azt írtuk, hogy az egész iparágban, így a mosonxmagyaróvári gyárban is, legfontosabb feladatt a kxxinszerűsítés. A tervek akikor még inkább vázlatosan körvonalazott elképzelések voltak csupán. Ma — egy fél évvel később — az akkori elgondolások már a vállalat 1958. évi műszaki fejlesztésitervének gerincét alkotják. Megoldásukmai és holnapi feladat, hiszen a tervek, megvalósítására fordított sokmilliós beruházásnak már ez év második felében eredményt kell hozni. Hogy milyen eredményt? Vegyük talán sorra a legfontosabb műszaki fejlesztési feladatokat. Duplájára nő a vanádióratermelés 1957-ben az ország mindhárom tamföldgyárában nagy erőfeszítést testtek a tamfökl műnnőségéinek javítására, mert a világpiacom való sikeres szereplésnek ez az alapvető feltétele. Ennek során minden gyár kidolgozta azt a tudományosan megalapozott technológiát, amellyel saját viszonyai között a legtökéletesebben meg lehet tisztítani a timföldet a vanádiumsó szennyeződéstől. A megfelelő eljárások sikeres alkalmazása nyomán javult a temföl minősége, ugyanakkor ugrásszerűen megnőtt a vanádikimsó termelése mindhárom temföldgyárban. A vanádittimsó — a timföldgyártásunak ez a mellékterméke — nagyon fontos alapanyag. Ebből állítják elő a mosonmagyaróvári gyárban, egyedül az országban, a vanádiumot, amely a vasgyártás fontos ötvözőanyaga. Ugyanis a vanádiummal lehet pótolni több más (külföldről behozott) ötvözőanyagot. A rendelkezésre álló nagyobb mennyiségű vanádiumsó feldolgozása tehát rendkívül fontos, mert lehetővé teszi az ötvözőanyagok importjának csökkentését. A vannádiumtertmdés megduplázásához azonban szükség van a vanádiumüzem bővítésére, a kapacitás növelésére. Többszázezer forintot fordít a Timföldgyár erre a célra. Ma már a kivitelezésen dolgoznak a Timföldgyárban, hiszen a tervek szerint április végére készen kell lenni a berendezésnek. A második negyedévben már a beruházás hatásának a termelés növekedésében kell jelentkeznie. Ez a növekedés gazdaságosabbá teszi a vállalat munkáját, s úgy számítják, hogy a harmadik negyedévtől kezdődően már az önköltség alakulását is kedvezően befolyásolja. Saját erőből több műkorund A műkorund is olyan gyártmány, amelyet kizárólag Mosonmagyaróvárott gyártanak. A mostani termelés azonban nem képes kielégíteni a belföldi szükségleteket, ezért ebből a cikkből is behozatalra vagyunk utalva. A timföldgyáriak felmérték a lehetőségeket. Arra a következtetésre jutottak, hogy az osztályozó berendezés kapacitásának növelésével mintegy 10 százalékdkal több mű- scorundot tudnának előállítani. A minisztérium azonban erre a célra nem tud pénzt adni. Így aztán a gyár saját anyagi erejéből megoldja a bővítést, bár ez pillanatnyilag semmi kimutatható gazdasági hasznot nem hoz a vállalatnak. A népgazdaság számára azonban jelentős nyugati import megtakarítását eredményezi. Új gyártmány : a kádkő A műkorunddal kapcsolatos a gyár egyik legnagyobb, idei műszaki fejlesztési feladata, a kádikőüzem létesítése. A kádkő tulajdonképpen nem más, mint hasábformába öntött, olvasztott műkorund. Hogy miért nevezik kádkőnak? Mert a berendezés, amihez felhasználják, kádhoz hasonlít, a kész kihűlt anyag pedig kőhöz. És hell nyilván így egyszerűbb is, mert a tudományos nevét aligha lenne ilyen könnyű megjegyezni és kimondani Hogy mire használtható a kádikő? Ipari kemencék, főleg üvegipari kemencék bélelésére, mert jó hőálló és tiszta, ezért a benne olvasztott anyagot nem szennyezi. Ilyen üzem egy van az országban, a Sajószentpéteri Üveggyár mellett, s ez a hazai igényeket ki is tudja elégíteni. A kádkő elsősorban mint exportcikk nagyjelentőségű, mert főleg a tőkés országok felé jó exportlehetőségek vannak. A Timföldgyárban azért hasznos a gyártása, mert az alapanyag itt helyben rendelkezésre áll. Emellett gazdaságos is, mert itt tulajdonképpen selejt a szokásos értelemben nem létezik.) Ami kiváló minőségű, az export*/ céljára alkalmas, ami pedig nem kifogástalan, az további elektro-/mos energia felhasználása nélkül, mint szemcsés markuruind mara-déktalanul hasznosítható. A kádkőüzem berendezésének a gyártása már folyik, mert a ki-) Bérleti gyártás határideje bizony nagyon közeli, március végéig a kísérleti üzemeltetést meg kell oldani. S mivel a gyártás csak üzemszerű termelés mellett lehet gazdaságos, a Timföldgyáriban úgy tervezik, hogy már az első félévben rátérnek az üzemszerű, termelésre. Mert — nagyon helyesen — egyre több gondot for- dítanak a termelés gazdaságosabb- bá tételére, az önköltség csökken- lésére is. Csak néhány dolgot ragadtunk ki a Mosonmagyaróvári Timföldgyár ez évi terveiből. Ezek isbizonyítják azonban, hogy a műszaki fejlesztés nemcsak szavakban, vagy óhajok formájában lé-.j tezik ma már, hanem valóban rátértünk ennek megvalósítására, s amennyire az ország anyagi helyzete lehetővé teszi, beruházásokkal biztosítjuk. S így nyer konkrét megvalósítást a Mosonmagyaróvári Timföldgyár ez évi munkájában az a fontos gazdasági célkitűzés, amelyet az országgyűlés mostani ülésszakán úgy fogalmaztak meg, hogy az ország további gazdasági megszilárdítása céljából csökkenteni kell az importot és növelni kell az exportot. Ez pedig a dolgozók javát szolgálja, bármennyire is próbálják bizonygatni az ellenkezőjét nyugati »jóakaróink.« * Wiarr fr : Tűzhányó vagy gyapjúgyár A híres Etna tűzhányó lávája remek anyagnak bizonyult ásványi „gyapjú” készítésre. Ezt a a gyapjút az V. nemzetközi műszaki kiállításon mutatták be Torinóban. Igaz, hogy az új anyag ruhára nem alkalmas, de a technikában nagyszerűen felhasználható. A különböző vegyianyagokkal szemben rendkívül ellenálló és igen nagy hőmérsékletet kibír. Ez a tulajdonsága remek szigetelőanyaggá teszi. aSALIOLY A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG EMLÉKMŰ GYŐRÖTT A magyar nép történelmének egyik legragyogóbb ténye volt és marad az a példátlanul álló eredmény, ahogyan a magyar munkásosztály 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején, hetek alatt megszervezte a proletárdiktatúrát védelmező vörös hadsereget. Kommuntisták példamutatása, a munkás és paraszt proletártömegek áldozatkészsége és hősiessége tette ezt lehetővé. Ezeknek a hősöknek a tettei gazdagítják szabadságharcos hagyományaink kincsesházát és ma méltán állíthatók példaképül néphadseregünk katonái és tisztjei elé. Győr városa azzal kívánja megbecsülni és megörökíteni az 1919-es első magyar proletárdiktatúra harcosainak emlékét, hogy március végén, a győri napok keretében szép kivitelezésű emlékművet állít fel. A Tanácsköztársaság hőseinekemlékműve a Dimitrov parkban, a hatemeletes bérházzal szemben kerül felállításra. Az emlékmű kicsinyített mása jelenleg a város tanácsházán már megtekinthető. Az emlékmű elkészítésének munkájából a Győri Építőipari Technikum tanulói is kiveszik a részüket. A győri 19-es vörös gyalogezred emlékműve megörökíti sok dicsőséges harcnak emlékét a miskolci, bánrévei, pelsőci, tornaaljai, rozsnyói, helléri harcok emlékét, ahol sok győri és környékbeli vöröskatona védte hősiesenaz első proletárdiktatúrát. A felavatási ünnepélyen résztveszek a volt vörös ezred ma is élő harcosa, köztük az öreg Kudor Ferenc elvtárs, aki a Tanácsköztársaság bukása után megmentette az ezredzászlót és a román rendőrség minden mesterkedése ellenére megvédte azt, míg a felszabadulás után a Román Kommunista Párt a Magyar Munkásmozgalmi Intézet részére átadhatta. A győri emlékmű felavatási ünnepségére ezt a zászlót is elhozzák. Sütő Ferenc. Felelősségre vonták a csertéi csendőrsérfői tetteseit J937-ben hat,hétszázfőnyi tüntető tömeg — bányászok és családtagjaik — indult el Vasasról Pécsszabolcsra, hogy tiltakozzék a tőkés kizsákmányolás ellen és jobb munkakörülményeket követeljen. A Pécs-Szabolcs felett emelkedő Csertetőn azonban a csendőrök feltartóztatták a tömeget. A járőrparancsnok megállásra szólította fel a bányászokat, s mert azok nem álltak meg, a csendőrök sortüzet adtak a felvonuló tüntetőkre. A felvonulóik közül három ember meghalt, tizenkilencen megsebesültek. A sortűzre a tömeg visszafordult, de a csendőrök puskatussal és szuronnyal még több tüntetőt bántalmaztak, megsebesítettek. A felszabadulás óta bujkáló csendőrökre nemrég rátaláltak és bíróság elé állították őket. A pécsi megyei bíróság Noé Jánost halálra és teljes vagyonelkobzásra, vádlott-társait pedig egytől-öt évig terjedő börtönbüntetésre ítélte. Az ítélet nem jogerős. - - - Nem irigylem az újságírói... /1/1 annyi embertől és hányszor hallottam már ezt. A legtöbben azért a puszta tényért nem irigylik, mert hát az újságírónak írni kell. Egyesek azért viszolyognak az írástól, mert iskolás koruk óta nem igen írtak néhány levélnél, s jónéhány életrajznál többet. Mások viszont sokat írnak, ki receptet, ki tantervet, kijelentéseket — ők pedig azért nem szeretnek írni. Akadnak azért jónéhányan olyanok is, akik az újságírásban nemcsak a fizikai munkát, az írást látják. Ezek a „nem irigylemet” így indokolják: borzasztó sok mindenhez kell az újságírónak érteni... Mivel az újságíró többek között nem ért annak a megállapításához, hogy hány százaléknyi gúnyt tartalmaz ez a magyarázat, s mivel alaposan ismeri saját tudásának szerény határait, hát feleletül sóhajt egy nagyot, bizony sok mindent kellene tudni... I példának okáért itt van mindjárt a nyelvtudás. Félreértés ne essék, nem orosz, vagy angol, francia, vagy német nyelvtudásról van szó — bár ártani éppenséggel az sem ártana. De ennél sokkal fontosabb lenne tudni közgazdászul, jogászul, esztergályosul, agronómusul stb., stb. Mert ha mondjuk azt írom, hogy „X vállalatnál a termelékenység nem éri el a tavalyi szintet” , akkor ezt az egyszerű olvasó megérti ugyan, de a nem egyszerű közgazdászolvasó felháborodik. „Semmihez sem ért az újságíró! Hol marad a termelékenységi mutatók konkrét elemzése? Az egy főre, egy napra, egy órára, a munkásbérre, az összvérre eső termelési érték alakulása? Nem beszél az árakról, a munkanapok számáról, a létszámról, a megváltozott profilról! Egyszóval nem tud semmit.” Vagy ha azt írjuk, hogy „X. Y. sorozatos lopásért, sikcasztásért ennyi meg ennyi évi börtönbüntetést kapott” az egyszerű olvasók — és a közgazdászok is — megértik. Ám a jogász olvasó a száját húzza: „Még értelmesen fogalmazni sem tud az újságíró! Nem tudja, hogy ezt így kell írni: a társadalmi tulajdon sérelmére ismételten elkövetett különösen nagy kárt okozó sikkasztás büntette miat ...” !Mindez még csak hagyján, mert közguznasz es jogasz olvasó kevés van. De probaijam csak ezt írni: „Most Z. Z. munkáját figyelem. A javítással elkészült. Az esztergapad befogolt eszülekét rahelyezi egy fennapra és hozzáilleszdi az ellenőrző műszert.” Ez az Olvasókat, köztük a közgazdászokat és jogászokat is kielégíti. Nem így a vasipari munkásodat: „Nahat, hogy kiforgatja az újságíró azt az egyszerű mondatot, hogy: a kijavított amerikánert ráteszik a lusénapra és nozzapasziják a vinklit.” Mondjuk a szövődés selejtről ezt írom: „Nagyon sok szövési niha van a narappan. Az egyebként szép minta elcsúful, mert a folyamatossága helyenként megszakad. Az áru széle nullamos, a testese nem egyenletes.” — Nos,ebből minden olvasó — beleértve a közgazdászt, a jogászt, a vasast nagyon jól megérti, hogy miért selejtes ez az áru. A szövödékben viszont hamar kész az ítélet: „mi tagadás, fészkes az áru, sok benne a vetüléktörés, falmis is, jócskán található széloxidáció is. De azért ilyen szakszerűtlenül írni, mint ez az újságíró ír!” fiat így vagyunk. Ezért kellene az újságírónak annyiféle szaknyelvet tudni, ahány szakma létezik. Csak az az érdekes, hogy ha egy cikkben túl sok szakkifejezés van, azért minden más szakmabeli haragszik... Azért az jó lenne, ha az újságíró legalább egy nyelvet jól ismerne ■— a magyart. Mert mindenkinek tudnia kell, hogy a magyar nyelv alapos elsajátítása igen nagy jelentőségű annak érdekében, hogy a széles olvasótömegeket a helyes magyarságra tanítsuk, hogy ezen keresztül is elősegítsük a kultúrforradalom ügyét. No, meg azért is illene magyarul tudni, hogy a világért se írjunk le az előzőkhöz hasonló szörnyszülött mondatokat. Ennyi talán elég is erről. Inkább elégedjék meg, hogy néhány érvet adjak még a „nem irigylem” indokolásra. Azzal kezdem, hogy ez a foglalkozás veszélyes, az egészségre ártalmas. (Erről jut eszembe: ma a jogos követelések korszakában élünk, s ha úgyis mindenki követel valamit, az újságíróknak is követelniük kellene a veszélyességi pótlékot. Ez sem lenne alaptalanabb, mint sok „jogos követelés". I de ne kalandozzunk el a tárgytól, ezt más alkalomkor ugyanis elégszer megtesszük, aztán csak győzzük megírni a sok összekötő mondatot, mire újra a tárgyhoz jutunk. Tehát... de miről is volt szó? Na igen, az egészségről, meg a veszélyességről. Ismerik azt a közmondást: mondj igazat, betörik a fejed? Hát az újságíró, mélyen meggyőződve igazáról leírja: „vastagderekú nő”, „iszákos, durva ember", „nagyszájú, fegyelmezetlen munkás „öntelt kiskirályoskodó vezető”. Még nevet sem kell írnia. Ha valaki magára ismer, vagy úgy véli, hogy róla szól a mese, akkor az újságíró legalább is „piszok, hazug alak”, akit a „nyavalya törjön ki”, a „fene (?) egyen meg”, hogy csak a nyomdafestéket tűrő kifejezéseknél maradjunk. Ha minden átok fogna, akkor az SZTK egyébbel sem foglalkozhatna, mint az újságírók gyógyításával és családtagjaik részére a temetkezési segély folyósításával. Vigasztaló azonban, hogy legalább annyian, mint az előbb említettek ugyanarról a cikkről így nyilatkoznak: „Na ezt jól megmondta! Milyen igaza van!” Persze azok beszélnek így, akik a cikkből felettesükre, munkatársukra, vagy szomszédjukra ismertek. Mindegy, hogy kire, csak ne saját magukra, mert akkor ők is az első változat szerint nyilatkoznak az újságíróról. Mert az emberek kivétel nélkül igénylik a bírálatot a lapból. Ha nem bírál, akkor nem is tartják jónak. Aztán ha bírál, akkor — nos akkor más kísérőjelenségei is vannak, mint az előbb írtunk. Mert mondjuk, megírjuk valakiről, hogy iszik, a gyár tulajdonát lopkodja, hanyagul végzi a munkáját, feleségét és gyermekeit átiveri. Nos, akkor biztosak lehetünk benne, hogy mélyen felháborodva fenyegeti, pocskondiázza az újságírót, mert ugyebár kinek miklize ahhoz... — hogy bánik ő a családjával?! Arról aztán már nem is beszélek, hogy csaknem minden ilyen esetben jelentkezik a testületi érzékenység is. Mert ha az illető például vasutas, akkor a vasutasok általában meg vannak sértődve. Ha egy pedagógust bírálunk meg, akkor legalább egy tantestület, ha egy orvost, akkor az orvosi kar egy része, ha egy vállalati igazgatót, akkor nem egy igazgató, hogy úgy mondjam hivatalból sértve érzi magát. Ezt még valahogy elviselné az újságíró, csak hogy a cikk után hol levélben, hol személyesen reklamál a sértett, a bírálatot visszautasítja, a hibát kimagyarázza, egyesek pedig legalább azt kérik, írjuk meg, hogy nem róluk van szó. No, nem állítom, hogy olykor nem ülünk mellé a bírálattal. De előfordul legalább ilyen gyakran, hogy valakit érdemtelenül, vagy érdemén felül dicsérünk. S — milyen érdekes — azért még soha, egyetlenegy reklamáció nem érkezett, ennek helyesbítését még soha senki sem követelte. Folytathatnám tovább a ss- rámokat — azaz a tippek adását ahhoz, hogy miért ne irigyeljék az újságírót, de akkor túl hosszú lenne a cikk. Ez pedig azt vonná maga után, hogy a szerkesztő „meghúzná” (azaz rövidítené) a cikket, íróját pedig letolná: ne éljen vissza azzal a lehetőséggel, hogy egyszer egy évben, a sajtó napján az újságírókrtjjt is írhat. Na, tessék, eggyel több ok fír rá, hogy ne irigyeljék az újságíróit Dóczi Rosintóé.