Kisalföld, 1958. október (3. évfolyam, 231-257. szám)

1958-10-18 / 246. szám

1987. október 18. szombat. fi régi bányászsors küzdelmeiről emlékeznek a héthetes pilisvörösvári sztrájk harmincadik évfordulóján a pi­lisi bányászok. A régi nagy sztrájk résztvevői közül ma már kevesen dolgoznak a bányában, de sokan élnek közülük mint nyugdíjasok a pilisi bányászfal­­vakban. Most ők is felkeresik a bánya fiatalabb dolgozóit: az év­fordulón felidézni előttük a múltbeli nehéz életet, s az elő­dök hősi küzdelmét. KISALFÖLD dl ^m^takuka^ Tóth Béla nevezetes alakja volt a századvég ma­gyar sajtójának. Tudniillik alighanem ő volt a leggorombább magyar újságíró. Igaz, ugyan, hogy nem mindenkihez volt egyformán goromba, nem mindenkit gorombított le, beleadván apait, anyait — hanem különös előszeretettel az olyan Ady Endre-féle társaságot, akik érthetetlen verseket ir­­káltak. Ez akkor történt — ennek éppen ötven esztendeje — amikor a «­Holnap« című antológia megjelent. Egy esztendőre rá Tóth Béla belehalt örökös indulataiba. Mindössze ötvenhét esztendős volt. Ha most ebből a néhány sorból azt a következ­tetést vonná le az olvasó, hogy ez a Tóth Béla re­akciós volt, igen tévedne. Tudniillik az is igaz, hogy ez a szikrázó pennájú újságíró öncélúan volt kemény, élvezte önnön kíméletlenségét. Persze nem ennek köszönheti halhatatlanságát, hanem annak, hogy összegyűjtötte a magyar anekdotákat, a legnevezetesebbeket. Ezzel azután adott minden korok írójának olyan kelléktárat, amelyet győzze­nek csak lopkodni. Lopnak is belőle bőven, és Tóth Béla ugyancsak írhatná epés cikkeit a gyalázatosok ellen, valahol, mint szellem, vagy mint valami más. Egyik könyve van most az asztalomon, a »Szájról szájra« címmel kiadott szállóige-gyűjtemény. Tö­retlen szorgalommal vagy ezernegyszáz mondás eredetét kutatta fel, nagyobbrészt külföldi lexiko­nok nyomán. Szóval, úgyis mondhatnánk kevésbé finoman, hogy lopkodott. Ám tegyük hozzá azt is, hogy jól tette, mert miből másból tudhatná meg az egyszerű földi halandó, mondjuk a »kifacsart citromáról ki szólt először. Nos, ebben a könyv­ben olvastam én a »sajtóhubáról«, és mivel éppen a Kisalföldnél is sokszor szóba kerül a nyomtatás e szinte­ szinte már végzetszerűen jelentkező ör­döge — hát kijegyeztem a történetet. Szemere Miklós, aki költőnek ugyan ilyen gyen­gécske volt, barátnak azonban kiváló, úgy írt, hogy ember a földkerekségen nem akadt, ki azt helye­sen kisillabizálta volna. Nyomdász se. . . (Azért írom őket külön, mert a nyomdász ilyen szempont­ból valóban különleges teremtmény, még a pa­tikusnál is különösebb. Hiszen hova jön az orvos­doktorok macskakaparása az mifélékéhez!) Ennek egyszerű és minden különösebb lángész nélkül ki­következtethető következménye az volt, hogy köny­vei, írásai, tele voltak sajtóhibákkal. Akkoriban azonban — l­ába, vagy száz esztendővel előbb még aggályoskodóbbak, precízebbek voltak az emberek az ilyesmiben — rögvest egy külön jegyzéken mel­lékelték a sajtóhibák helyes olvasatát is. Szemeré­nél hasonlóan, ám korrigálást is az író végezte természetesen, ő jegyezte ki a hibákat. Ami csu­pán annyit jelentett, hogy a jámbor nyomdászok a hibaigazítást sem nagyon tudták elolvasni. Még valamit: Szemere Miklós derék nyelvújító volt, mindezek tetejébe. A nyomdászok, szerkesztők és egyéb illetékesek ily módon sohasem tudhatták pontosan, hogy ők olvasnak-e hibásan, vagy Sze­mere alkotott megint egy új szót. (A Bach-korszak­­ban volt ez, amikor úton-útfélen hangoztatták: »nyelvében él a nemzet.« Egyesek úgy gondolták, ha több szava van a nyelvnek — úgy tovább él a nemzet. . .) így esett meg azután, hogy hibaigazításainak el­mét így szedték: »Nyomtatási hibák.« Kapitális egy eset volt, és még az akkori lassú világban is, mondhatjuk nyugodtan, a mai kort megszégyenítő sebességgel száguldott szét a hír. A könyvet persze senki sem olvasta, de a «­hu­báról« mindenki tu­dott. A szó az irodalomtörténetbe is belekerült — és ezzel együtt Szemere Miklós is — mivelhogy Arany János verset írt róla. »De ne legyen benne nyomtatási — huba« — írta rímekbe foglalt leve­­lében Szemerének. Mindenki megtalálhatja Arany János hátrahagyott iratai és levelezése II. köteté­ben, a 116. oldalon. Azóta már egy kisebb könyvtárat lehetne meg­tölteni a nevezetesebb sajtóhibákból, a legtöbbet természetesen a napilapok hasábjairól. És — vall­juk meg — százszor nevezetesebbekből, fontosab­bakból Hogy miért? A hajszára hivatkozunk, az öt- és tízpercekre, ám tudnivaló, hogy nem min­dig igazság ez. Mert midőn oly lassan készítették a könyvet, hogy annál lassabban már nehezen le­hetett volna — akkor is létezett már ez az ősi el­lenség, írók, olvasók, újságírók ez ellenlábasa. A föveg szavunk, amelyet olyan szép ősi szónak gon­dolnak sokan, például egy sajtóhibának köszön­heti létét. Ez a XIX. század első évtizedében volt. * Telefon csörren az egyik szerkesztőségi íróaszta­lon. A vonal túlsó végén felháborodottan magya­rázza valaki, hogy rosszul írták a nevét, az újság­író magyarázkodik. . . Megint egy »sajtóimba. . .« Fehér Pál. A magyar dolgozók százezrei tiltakoznak az atomfegyverkezés ellen A Szakszervezeti Világszövet­ség kezdeményezésére az európai szakszervezetek és dolgozók ber­lini konferenciája felhívással for­dult a világ valamennyi szerve­zett munkájához: októberben tartsanak nemzetközi szolidaritási hetet a békéért és a leszerelésért Magyarországon a szakszerveze­tek országos tanácsa, a Hazafias Népfront és az Országos Béketa­nács közös eseménysorozatot ren­dez október 22-ig, amelyen a ma­gyar dolgozók százezrei vesznek részt. Tiltakoznak az atomfegy­verkezés ellen és együttérzésükről biztosítják a kapitalista országok elnyomott munkásait. A gyárakban, a bányákban, a hivatalokban röpgyűléseket, aktí­vá és bizalmi értekezleteket és nagyszabású összejöveteleket ren­deznek. A kapitalista országok el­nyomott munkásaihoz leveleket írnak, amelyekben szolidaritásuk­ról, együttérzésükről biztosítják őket nehéz küzdelmeikben. A szo­lidaritási hét befejezéséig az or­szág úgyszólván valamennyi gyá­rában állást foglalnak a magyar munkások. Három vidéki városban a szom­szédos ország munkásaival talál­koznak a környék gyárainak dol­gozói. Miskolcra, Csehszlovákiá­ból, Nyíregyházára a Szovjetunió­ból, Sopronba pedig Ausztriából érkeznek küldöttségek. Ezeknek a határmenti találkozóknak prog­ramjában nagygyűlések és szak­mánként összejövetelek lesznek, amelyeken a vendégek is részt­­vesznek. A szakszervezetek országos ta­nácsa és az egyes szakmai szak­­szervezetek a nemzetközi szolida­ritási hét idején leveleket, üzene­teket, felhívásokat intéznek test­vérszervezeteikhez. A népi de­mokratikus országok szakszerve­zeteit az együttműködés eh,­ürí­tésére hívják fel, a kapitalista or­szágok munkásainak pedig sike­reket kívánnak a tőkések elleni küzdelemben. Joliot-Curie emlékezete A Béke-Világtanács elnöksé­gének harmadik dokumentuma hangsúlyozza, hogy Joliot-Curie a béke-világmozgalom szimbó­luma marad. A Béke-Világtanács megjelenteti Joliot-Curie élet­rajzát, a békéről szóló beszédei­nek és cikkeinek gyűjteményét, támogatja a Joliot-Curieről szóló dokumentumfilm elkészítését és műveinek kiadását. 6 . Az MSZMP művelődési politikájának irányelvei és a pedagógusok A Magyar Szocialista Mun­­kás Párt művelődési poli­tikájának irányelvei mindenek előtt arról tanúskodnak, hogy a párt minden kérdésben, így a kul­túra kérdéseiben is egyértelmű, végiggondolt, a mai realitásokat és a szocialista építés távolabbi igényeit okosan számba vevő programot, útbaigazítást ad. A művelődéspolitikai irányelvek minden megállapításában érző­dik, hogy a párt félreérthetetlen őszinteségre törekszik: a kultu­rális élet eddigi igazi eredményeit nevezi eredményesnek, az elköve­tett igazi hibákat mondja tubák­nak, s a jövő feladatainak kijelö­lésekor nem ringat illúziókba, rámutat határozottan az akadá­lyozó tényezőkre, a szocialista kul­túra teljes kivirágzásának feltéte­leire. Fel kel figyelnünk a művelő­déspolitikai irányelvek szellemé­re, eszemeiségére is. A marxiz­mus—leninizmus tanításának megfelelően határozottan hangsú­lyozza, hogy „az emberek tudatá­nak szocialista átformálása tö­megméretekben nem előzi meg, hanem csak követi a politikai ha­talom meghódítását,­hogy „az emberek gondolkodásának átfor­málása a leghosszabb, legtovább tartó folyamat valamennyi alap-­ vető társadalmi folyamat közül”. A művelődéspolitikai irányelvek egyik központi gondolata az a le­nini elv, hogy „a kulturális fela­datot nem lehet olyan gyorsan megoldani, mint a politikai és a katonai feladatokat.. A művelődéspolitikai irányel­vek szelleme azt sugározza, hogy a szocialista kultúra, az ember­­formálás területén az igazi, hat­hatós, látszattól mentes eredmé­nyek érdekében egészen sajátos módszereket és eszközöket kell alkalmaznunk. A következetes célratörés, a specifikus módszerek hangsúlyozása, a legnemesebb de­mokratikus és párthagyományok felhasználása, a szocialista kultú­ra győzelmét elősegítő feltételek biztosítása — mind-mind megta­lálható az irányelvekben. K­­omoly hely jut ebben a programban a kultúra sze­repének, jelentőségének kidom­borítására is. Az 1945-ben letűnt társadalmi rendszer egyik fő cél­kitűzése az volt, hogy a dolgozó milliók politikai öntudatánál, tompítását, elhomályosítását se­gítse elő a kulturális tevékenység. Tanulságos ebből a szempontból elolvasni a Tanácsköztársaság le­verése utáni időszak egyik kul­tuszminiszterének cikkét, amely­ben az a gondolat domborodik ki, hogy szükséges a tanyavilágban, a városok munkáslakta területein az iskolák építése, az intenzívebb kulturális tevékenység, mert — szerinte — a munkások és sze­gényparasztok tömeges és lelkes részvétele a Tanácsköztársaság tervező és építő munkájában, hősi harcaiban csak tudatlanságukkal magyarázható. Az irányelvekben ezzel szemből határozottan kife­jezésre jut, hogy azért kell a kul­túra eredményeit közkinccsé ten­ni, azért kell a nép kulturális al­kotó erejét sokoldalúan kibonta­koztatni, hogy a dolgozók politi­kai öntudata erősödjék, hogy a kulturált és művelt nép haszno­sabb és lelkesebb építőjévé vál­jék a szocializmusnak. Ebben a rövid cikkben nincs le­hetőség arra, hogy a művelődés­­politikai irányelvek egész gondo­latgazdagságát felvillantsam. Most csak egy jelentős mozzanat­ra kívánok röviden, vázlatosan utalni: a pedagógusok szerepére és jelentőségére a szocialista kul­túráért indított küzdelemben. A dolgozó milliók és felnövek­vő ifjúságunk formálásában, szo­cialista öntudatának kialakításá­ban jelentős szerepe van a ma­gyar pedagógusok nagy táborá­nak. Most nem is azt a sok ágú, szerteágazó feladatot kívánom részletezni, ami nevelőink tízez­reire vár, hanem arra akarok utalni csupán, hogyan, milyen vi­lágnézettel, tudományos felké­szültséggel, emberi magatartással képesek eleget tenni megbízatá­suknak, vállalt munkájuknak. A párt, a szocialista társada­lom egyik legfőbb igénye, hogy ifjúságunk marxista—leni­nista szellemiségű ifjúság legyen, arculatán, emberi magatartásában a szocialista erkölcs jegyei válja­nak láthatókká. Ennek elérésében, megvalósításában döntő szerepük van az ifjúság nevelőinek, a pe­dagógusoknak. A művelődéspoliti­kai irányelvekben józanul, a mai helyzetnek megfelelően a pedagó­gusok eszmei-politikai felkészült­ségéről, magatartásáról a követ­kező megállapítás található: „... jelentős részük — ha gondol­kodásában a szocialista világné­zet egyes elemeit magáévá is tet­te —, még nem marxista—leni­nista.” Az irányelvekben a pedagógu­sokkal szemben az elsődleges, leg­fontosabb igényként világnézeti nevelésük, marxista-leninistává formálásuk szerepel. Ez az igény végiggondolt, kö­rültekintő, következetes, tartal­mas, türelmes nevelő munkával valósítható meg. Ebben a munkában, a pedagó­gusok nevelésében döntő szerepük van az iskolák­ igazgatóinak, a tantestületek párttagjainak, a ne­velők munkáját irányító szakfel­ügyelőknek, a pedagógusokkal foglalkozó állami párt- és tömeg­szervezeteknek. A művelődéspolitikai irányel­vek erőteljesen hangsúlyozzák, hogy a tantestületekben, a peda­gógusok között az eszmei, politi­kai nevelés érdekében meg kell teremteni a bizalom légkörét. Formálni csak azt lehet, aki őszin­tén feltárja gondolatait. Erőtelje­sen tudatosítani kell nevelőink között az irányelvek megállapí­tását: „ ... a téves nézetek elleni harc nem válhat személyi üldö­zéssé, a bírálat nem fajulhat meg­bélyegzéssé.” A bizalom légköré­ben meginduló vitának tudomá­nyos alapozottságénak, magas szintűnek kell lennie. Nevelőink legnagyobb része nemcsak téves nézeteket hozott magával a múlt­ból, hanem ezekkel együtt ko­moly olvasottságot, széles látó­kört, magas fokú kulturáltságot A marxizmus—leninizmus ter­jesztőinek tudományos felkészült­séggel, alapos tájékozottsággal, intenzív kulturális igénnyel fel­vértezve kell a vita porondján megjelenniük. A dogmatikus szemlélet a nagy marxista gon­dolkodók kijelentéseinek ismétel­getése nem vezet eredményhez. Ismételten hangsúlyozni kell­­ a pedagógusok között a vi­lágnézeti nevelés alapkövetelmé­nyét: az oktatási anyag tudomá­nyosságától, általánosan művelő tartalmától független világnézeti nevelés nehezen képzelhető el Az ideológiai továbbképzés mellett tehát ismét előtérbe kell helyezni a szakmai továbbképzést. Nem az egyes tantárgyakra kell ráolvas­nunk a marxizmus tételeit, ha­nem a jelenségek törvényszerűsé­geinek tudományos feltárásával kell marxista megállapításra jut­nunk. Ez nem azt jelenti, hogy nincs szükség olyan jellegű elő­adásokra, amelyek direkt vi­lágné­zeti vonatkozásúak, hanem arra­ akarok utalni, hogy csak az a ve­zető képes eredményes világnézeti nevelésre, aki ideológiailag kép­zett ugyanakkor magáévá tette szaktárgyainak tudományos szem­léletét is. Fel kell hívni ismételten a ne­velők figyelmét saját munkate­rületükön az elmélet és gyakorlat egységének érvényesítésére. A magyar szocialista neveléstudo­mány, az iskolai gyakorlat elem­zése nélkül nem fejlődhet ki, de a szocialista szellemiségű iskolai oktató-nevelő munka sem lehet eredményes a mai neveléstudo­mány ismerete nélkül Nevelőink­nek jobban folyóiratokat, pedagó­giai szaklapokat olvasó nevelők­ké kell válniuk, ha a szocialista eszmeiség terjesztőivé akarnak formálódni. Nevelőink mai helyes magatar­tásának kialakítását, sorsának, helyzetének tudatosítását, tisz­tább látását nagyon elősegítené a nagy magyar írók műveinek is­merete, amelyek a félfeudális Magyarország tanítóinak, tanárai­nak sorsáról, helyzetéről vallanak a művészi ábrázolás meggyőző­­ eszközeivel. Gárdonyi Géza, Tol­nai Lajos, Bródy Sándor, Thury­­Zoltán, Juhász Gyula, Móra Fe­renc, Ady Endre, Móricz Zsig­­mond, Kaffka Margit, Kosztolányi Dezső, Darvas József, Asztalos István stb. Írók műveiben megje­lennek azok a tanítók, akiket a basáskodó papság, gazdag parasz­tok, erőszakos állam leszorított társadalmi helyzetűvé nyomorí­tott, megtörtté, korán barázdált arcúvá változtatott Találkozunk ez írók alkotásaiban azokkal a te­hetséges, haladó szellemű taná­rokkal, akik mindaddig tiltakoz­tak a velük szemben támasztott követelmények ellen, amíg a klé­rus és az állam mellőzése, meg­bélyegzése némaságra, életúntság­­ra nem­ kárhoztatta őket. Felsora­koznak ezeknek a műveknek a lapjain azok a tanítók, tanárok, akik a megaláztatással hősiesen dacolva, lelkesedéssel tanították, szerették magára hagyott dolgozó népünk gyermekeit és a kleriká­lis, hazafiatlan nézetek helyett az igazi hazaszeretet igéit szórták tanítványaik szívébe.­­"’G­azdagító, formáló erejűvé­­ válna a pedagógusok életé­ben a szocialista tanítómozgalom történetének megismerése is, a Tanácsköztársaság nevelői tevé­kenységének időszerű, sürgős ta­nulmányozása is. Néhány gondolatot vetettem csupán papírra. A művelődéspoli­­tikai irányelvekben olyan bizako­dó, sokat váró hangon szólnak a pedagógusokról, hogy a pedagó­gusoknak is hasonlóképpen kell erre válaszolniuk. Az MSZMP nemcsak félreérthetetlen igényét fejezi ki a pedagógusokkal szem­ben, hanem ennek eléréséhez minden segítséget meg is ad. A pedagógusok egyre valósuló meg­becsülésének komoly szándéka az irányelvekben így jut kifejezésre: „Ahhoz, hogy (a pedagógusok) a szocialista rendszer meggyőződé­­ses és megingathatatlan híveivé váljanak, biztosítani kell számuk­ra a bizalom légkörét, valamint a további erkölcsi és anyagi meg­becsülést.” Azok a nevelők, akik szeretik hivatásukat, dolgozó né­pünket, az őszinte szóra felfigyel­nek, és a tudományos világnézet elsajátítása érdekében nagyon komoly, határozott erőfeszítéseket tesznek. Hegedüs András tanár.

Next