Kisalföld, 1958. október (3. évfolyam, 231-257. szám)
1958-10-18 / 246. szám
1987. október 18. szombat. fi régi bányászsors küzdelmeiről emlékeznek a héthetes pilisvörösvári sztrájk harmincadik évfordulóján a pilisi bányászok. A régi nagy sztrájk résztvevői közül ma már kevesen dolgoznak a bányában, de sokan élnek közülük mint nyugdíjasok a pilisi bányászfalvakban. Most ők is felkeresik a bánya fiatalabb dolgozóit: az évfordulón felidézni előttük a múltbeli nehéz életet, s az elődök hősi küzdelmét. KISALFÖLD dl ^m^takuka^ Tóth Béla nevezetes alakja volt a századvég magyar sajtójának. Tudniillik alighanem ő volt a leggorombább magyar újságíró. Igaz, ugyan, hogy nem mindenkihez volt egyformán goromba, nem mindenkit gorombított le, beleadván apait, anyait — hanem különös előszeretettel az olyan Ady Endre-féle társaságot, akik érthetetlen verseket irkáltak. Ez akkor történt — ennek éppen ötven esztendeje — amikor a «Holnap« című antológia megjelent. Egy esztendőre rá Tóth Béla belehalt örökös indulataiba. Mindössze ötvenhét esztendős volt. Ha most ebből a néhány sorból azt a következtetést vonná le az olvasó, hogy ez a Tóth Béla reakciós volt, igen tévedne. Tudniillik az is igaz, hogy ez a szikrázó pennájú újságíró öncélúan volt kemény, élvezte önnön kíméletlenségét. Persze nem ennek köszönheti halhatatlanságát, hanem annak, hogy összegyűjtötte a magyar anekdotákat, a legnevezetesebbeket. Ezzel azután adott minden korok írójának olyan kelléktárat, amelyet győzzenek csak lopkodni. Lopnak is belőle bőven, és Tóth Béla ugyancsak írhatná epés cikkeit a gyalázatosok ellen, valahol, mint szellem, vagy mint valami más. Egyik könyve van most az asztalomon, a »Szájról szájra« címmel kiadott szállóige-gyűjtemény. Töretlen szorgalommal vagy ezernegyszáz mondás eredetét kutatta fel, nagyobbrészt külföldi lexikonok nyomán. Szóval, úgyis mondhatnánk kevésbé finoman, hogy lopkodott. Ám tegyük hozzá azt is, hogy jól tette, mert miből másból tudhatná meg az egyszerű földi halandó, mondjuk a »kifacsart citromáról ki szólt először. Nos, ebben a könyvben olvastam én a »sajtóhubáról«, és mivel éppen a Kisalföldnél is sokszor szóba kerül a nyomtatás e szinte szinte már végzetszerűen jelentkező ördöge — hát kijegyeztem a történetet. Szemere Miklós, aki költőnek ugyan ilyen gyengécske volt, barátnak azonban kiváló, úgy írt, hogy ember a földkerekségen nem akadt, ki azt helyesen kisillabizálta volna. Nyomdász se. . . (Azért írom őket külön, mert a nyomdász ilyen szempontból valóban különleges teremtmény, még a patikusnál is különösebb. Hiszen hova jön az orvosdoktorok macskakaparása az mifélékéhez!) Ennek egyszerű és minden különösebb lángész nélkül kikövetkeztethető következménye az volt, hogy könyvei, írásai, tele voltak sajtóhibákkal. Akkoriban azonban — lába, vagy száz esztendővel előbb még aggályoskodóbbak, precízebbek voltak az emberek az ilyesmiben — rögvest egy külön jegyzéken mellékelték a sajtóhibák helyes olvasatát is. Szemerénél hasonlóan, ám korrigálást is az író végezte természetesen, ő jegyezte ki a hibákat. Ami csupán annyit jelentett, hogy a jámbor nyomdászok a hibaigazítást sem nagyon tudták elolvasni. Még valamit: Szemere Miklós derék nyelvújító volt, mindezek tetejébe. A nyomdászok, szerkesztők és egyéb illetékesek ily módon sohasem tudhatták pontosan, hogy ők olvasnak-e hibásan, vagy Szemere alkotott megint egy új szót. (A Bach-korszakban volt ez, amikor úton-útfélen hangoztatták: »nyelvében él a nemzet.« Egyesek úgy gondolták, ha több szava van a nyelvnek — úgy tovább él a nemzet. . .) így esett meg azután, hogy hibaigazításainak elmét így szedték: »Nyomtatási hibák.« Kapitális egy eset volt, és még az akkori lassú világban is, mondhatjuk nyugodtan, a mai kort megszégyenítő sebességgel száguldott szét a hír. A könyvet persze senki sem olvasta, de a «hubáról« mindenki tudott. A szó az irodalomtörténetbe is belekerült — és ezzel együtt Szemere Miklós is — mivelhogy Arany János verset írt róla. »De ne legyen benne nyomtatási — huba« — írta rímekbe foglalt levelében Szemerének. Mindenki megtalálhatja Arany János hátrahagyott iratai és levelezése II. kötetében, a 116. oldalon. Azóta már egy kisebb könyvtárat lehetne megtölteni a nevezetesebb sajtóhibákból, a legtöbbet természetesen a napilapok hasábjairól. És — valljuk meg — százszor nevezetesebbekből, fontosabbakból Hogy miért? A hajszára hivatkozunk, az öt- és tízpercekre, ám tudnivaló, hogy nem mindig igazság ez. Mert midőn oly lassan készítették a könyvet, hogy annál lassabban már nehezen lehetett volna — akkor is létezett már ez az ősi ellenség, írók, olvasók, újságírók ez ellenlábasa. A föveg szavunk, amelyet olyan szép ősi szónak gondolnak sokan, például egy sajtóhibának köszönheti létét. Ez a XIX. század első évtizedében volt. * Telefon csörren az egyik szerkesztőségi íróasztalon. A vonal túlsó végén felháborodottan magyarázza valaki, hogy rosszul írták a nevét, az újságíró magyarázkodik. . . Megint egy »sajtóimba. . .« Fehér Pál. A magyar dolgozók százezrei tiltakoznak az atomfegyverkezés ellen A Szakszervezeti Világszövetség kezdeményezésére az európai szakszervezetek és dolgozók berlini konferenciája felhívással fordult a világ valamennyi szervezett munkájához: októberben tartsanak nemzetközi szolidaritási hetet a békéért és a leszerelésért Magyarországon a szakszervezetek országos tanácsa, a Hazafias Népfront és az Országos Béketanács közös eseménysorozatot rendez október 22-ig, amelyen a magyar dolgozók százezrei vesznek részt. Tiltakoznak az atomfegyverkezés ellen és együttérzésükről biztosítják a kapitalista országok elnyomott munkásait. A gyárakban, a bányákban, a hivatalokban röpgyűléseket, aktívá és bizalmi értekezleteket és nagyszabású összejöveteleket rendeznek. A kapitalista országok elnyomott munkásaihoz leveleket írnak, amelyekben szolidaritásukról, együttérzésükről biztosítják őket nehéz küzdelmeikben. A szolidaritási hét befejezéséig az ország úgyszólván valamennyi gyárában állást foglalnak a magyar munkások. Három vidéki városban a szomszédos ország munkásaival találkoznak a környék gyárainak dolgozói. Miskolcra, Csehszlovákiából, Nyíregyházára a Szovjetunióból, Sopronba pedig Ausztriából érkeznek küldöttségek. Ezeknek a határmenti találkozóknak programjában nagygyűlések és szakmánként összejövetelek lesznek, amelyeken a vendégek is résztvesznek. A szakszervezetek országos tanácsa és az egyes szakmai szakszervezetek a nemzetközi szolidaritási hét idején leveleket, üzeneteket, felhívásokat intéznek testvérszervezeteikhez. A népi demokratikus országok szakszervezeteit az együttműködés eh,ürítésére hívják fel, a kapitalista országok munkásainak pedig sikereket kívánnak a tőkések elleni küzdelemben. Joliot-Curie emlékezete A Béke-Világtanács elnökségének harmadik dokumentuma hangsúlyozza, hogy Joliot-Curie a béke-világmozgalom szimbóluma marad. A Béke-Világtanács megjelenteti Joliot-Curie életrajzát, a békéről szóló beszédeinek és cikkeinek gyűjteményét, támogatja a Joliot-Curieről szóló dokumentumfilm elkészítését és műveinek kiadását. 6 . Az MSZMP művelődési politikájának irányelvei és a pedagógusok A Magyar Szocialista Munkás Párt művelődési politikájának irányelvei mindenek előtt arról tanúskodnak, hogy a párt minden kérdésben, így a kultúra kérdéseiben is egyértelmű, végiggondolt, a mai realitásokat és a szocialista építés távolabbi igényeit okosan számba vevő programot, útbaigazítást ad. A művelődéspolitikai irányelvek minden megállapításában érződik, hogy a párt félreérthetetlen őszinteségre törekszik: a kulturális élet eddigi igazi eredményeit nevezi eredményesnek, az elkövetett igazi hibákat mondja tubáknak, s a jövő feladatainak kijelölésekor nem ringat illúziókba, rámutat határozottan az akadályozó tényezőkre, a szocialista kultúra teljes kivirágzásának feltételeire. Fel kel figyelnünk a művelődéspolitikai irányelvek szellemére, eszemeiségére is. A marxizmus—leninizmus tanításának megfelelően határozottan hangsúlyozza, hogy „az emberek tudatának szocialista átformálása tömegméretekben nem előzi meg, hanem csak követi a politikai hatalom meghódítását,hogy „az emberek gondolkodásának átformálása a leghosszabb, legtovább tartó folyamat valamennyi alap- vető társadalmi folyamat közül”. A művelődéspolitikai irányelvek egyik központi gondolata az a lenini elv, hogy „a kulturális feladatot nem lehet olyan gyorsan megoldani, mint a politikai és a katonai feladatokat.. A művelődéspolitikai irányelvek szelleme azt sugározza, hogy a szocialista kultúra, az emberformálás területén az igazi, hathatós, látszattól mentes eredmények érdekében egészen sajátos módszereket és eszközöket kell alkalmaznunk. A következetes célratörés, a specifikus módszerek hangsúlyozása, a legnemesebb demokratikus és párthagyományok felhasználása, a szocialista kultúra győzelmét elősegítő feltételek biztosítása — mind-mind megtalálható az irányelvekben. Komoly hely jut ebben a programban a kultúra szerepének, jelentőségének kidomborítására is. Az 1945-ben letűnt társadalmi rendszer egyik fő célkitűzése az volt, hogy a dolgozó milliók politikai öntudatánál, tompítását, elhomályosítását segítse elő a kulturális tevékenység. Tanulságos ebből a szempontból elolvasni a Tanácsköztársaság leverése utáni időszak egyik kultuszminiszterének cikkét, amelyben az a gondolat domborodik ki, hogy szükséges a tanyavilágban, a városok munkáslakta területein az iskolák építése, az intenzívebb kulturális tevékenység, mert — szerinte — a munkások és szegényparasztok tömeges és lelkes részvétele a Tanácsköztársaság tervező és építő munkájában, hősi harcaiban csak tudatlanságukkal magyarázható. Az irányelvekben ezzel szemből határozottan kifejezésre jut, hogy azért kell a kultúra eredményeit közkinccsé tenni, azért kell a nép kulturális alkotó erejét sokoldalúan kibontakoztatni, hogy a dolgozók politikai öntudata erősödjék, hogy a kulturált és művelt nép hasznosabb és lelkesebb építőjévé váljék a szocializmusnak. Ebben a rövid cikkben nincs lehetőség arra, hogy a művelődéspolitikai irányelvek egész gondolatgazdagságát felvillantsam. Most csak egy jelentős mozzanatra kívánok röviden, vázlatosan utalni: a pedagógusok szerepére és jelentőségére a szocialista kultúráért indított küzdelemben. A dolgozó milliók és felnövekvő ifjúságunk formálásában, szocialista öntudatának kialakításában jelentős szerepe van a magyar pedagógusok nagy táborának. Most nem is azt a sok ágú, szerteágazó feladatot kívánom részletezni, ami nevelőink tízezreire vár, hanem arra akarok utalni csupán, hogyan, milyen világnézettel, tudományos felkészültséggel, emberi magatartással képesek eleget tenni megbízatásuknak, vállalt munkájuknak. A párt, a szocialista társadalom egyik legfőbb igénye, hogy ifjúságunk marxista—leninista szellemiségű ifjúság legyen, arculatán, emberi magatartásában a szocialista erkölcs jegyei váljanak láthatókká. Ennek elérésében, megvalósításában döntő szerepük van az ifjúság nevelőinek, a pedagógusoknak. A művelődéspolitikai irányelvekben józanul, a mai helyzetnek megfelelően a pedagógusok eszmei-politikai felkészültségéről, magatartásáról a következő megállapítás található: „... jelentős részük — ha gondolkodásában a szocialista világnézet egyes elemeit magáévá is tette —, még nem marxista—leninista.” Az irányelvekben a pedagógusokkal szemben az elsődleges, legfontosabb igényként világnézeti nevelésük, marxista-leninistává formálásuk szerepel. Ez az igény végiggondolt, körültekintő, következetes, tartalmas, türelmes nevelő munkával valósítható meg. Ebben a munkában, a pedagógusok nevelésében döntő szerepük van az iskolák igazgatóinak, a tantestületek párttagjainak, a nevelők munkáját irányító szakfelügyelőknek, a pedagógusokkal foglalkozó állami párt- és tömegszervezeteknek. A művelődéspolitikai irányelvek erőteljesen hangsúlyozzák, hogy a tantestületekben, a pedagógusok között az eszmei, politikai nevelés érdekében meg kell teremteni a bizalom légkörét. Formálni csak azt lehet, aki őszintén feltárja gondolatait. Erőteljesen tudatosítani kell nevelőink között az irányelvek megállapítását: „ ... a téves nézetek elleni harc nem válhat személyi üldözéssé, a bírálat nem fajulhat megbélyegzéssé.” A bizalom légkörében meginduló vitának tudományos alapozottságénak, magas szintűnek kell lennie. Nevelőink legnagyobb része nemcsak téves nézeteket hozott magával a múltból, hanem ezekkel együtt komoly olvasottságot, széles látókört, magas fokú kulturáltságot A marxizmus—leninizmus terjesztőinek tudományos felkészültséggel, alapos tájékozottsággal, intenzív kulturális igénnyel felvértezve kell a vita porondján megjelenniük. A dogmatikus szemlélet a nagy marxista gondolkodók kijelentéseinek ismételgetése nem vezet eredményhez. Ismételten hangsúlyozni kell a pedagógusok között a világnézeti nevelés alapkövetelményét: az oktatási anyag tudományosságától, általánosan művelő tartalmától független világnézeti nevelés nehezen képzelhető el Az ideológiai továbbképzés mellett tehát ismét előtérbe kell helyezni a szakmai továbbképzést. Nem az egyes tantárgyakra kell ráolvasnunk a marxizmus tételeit, hanem a jelenségek törvényszerűségeinek tudományos feltárásával kell marxista megállapításra jutnunk. Ez nem azt jelenti, hogy nincs szükség olyan jellegű előadásokra, amelyek direkt világnézeti vonatkozásúak, hanem arra akarok utalni, hogy csak az a vezető képes eredményes világnézeti nevelésre, aki ideológiailag képzett ugyanakkor magáévá tette szaktárgyainak tudományos szemléletét is. Fel kell hívni ismételten a nevelők figyelmét saját munkaterületükön az elmélet és gyakorlat egységének érvényesítésére. A magyar szocialista neveléstudomány, az iskolai gyakorlat elemzése nélkül nem fejlődhet ki, de a szocialista szellemiségű iskolai oktató-nevelő munka sem lehet eredményes a mai neveléstudomány ismerete nélkül Nevelőinknek jobban folyóiratokat, pedagógiai szaklapokat olvasó nevelőkké kell válniuk, ha a szocialista eszmeiség terjesztőivé akarnak formálódni. Nevelőink mai helyes magatartásának kialakítását, sorsának, helyzetének tudatosítását, tisztább látását nagyon elősegítené a nagy magyar írók műveinek ismerete, amelyek a félfeudális Magyarország tanítóinak, tanárainak sorsáról, helyzetéről vallanak a művészi ábrázolás meggyőző eszközeivel. Gárdonyi Géza, Tolnai Lajos, Bródy Sándor, ThuryZoltán, Juhász Gyula, Móra Ferenc, Ady Endre, Móricz Zsigmond, Kaffka Margit, Kosztolányi Dezső, Darvas József, Asztalos István stb. Írók műveiben megjelennek azok a tanítók, akiket a basáskodó papság, gazdag parasztok, erőszakos állam leszorított társadalmi helyzetűvé nyomorított, megtörtté, korán barázdált arcúvá változtatott Találkozunk ez írók alkotásaiban azokkal a tehetséges, haladó szellemű tanárokkal, akik mindaddig tiltakoztak a velük szemben támasztott követelmények ellen, amíg a klérus és az állam mellőzése, megbélyegzése némaságra, életúntságra nem kárhoztatta őket. Felsorakoznak ezeknek a műveknek a lapjain azok a tanítók, tanárok, akik a megaláztatással hősiesen dacolva, lelkesedéssel tanították, szerették magára hagyott dolgozó népünk gyermekeit és a klerikális, hazafiatlan nézetek helyett az igazi hazaszeretet igéit szórták tanítványaik szívébe."’Gazdagító, formáló erejűvé válna a pedagógusok életében a szocialista tanítómozgalom történetének megismerése is, a Tanácsköztársaság nevelői tevékenységének időszerű, sürgős tanulmányozása is. Néhány gondolatot vetettem csupán papírra. A művelődéspolitikai irányelvekben olyan bizakodó, sokat váró hangon szólnak a pedagógusokról, hogy a pedagógusoknak is hasonlóképpen kell erre válaszolniuk. Az MSZMP nemcsak félreérthetetlen igényét fejezi ki a pedagógusokkal szemben, hanem ennek eléréséhez minden segítséget meg is ad. A pedagógusok egyre valósuló megbecsülésének komoly szándéka az irányelvekben így jut kifejezésre: „Ahhoz, hogy (a pedagógusok) a szocialista rendszer meggyőződéses és megingathatatlan híveivé váljanak, biztosítani kell számukra a bizalom légkörét, valamint a további erkölcsi és anyagi megbecsülést.” Azok a nevelők, akik szeretik hivatásukat, dolgozó népünket, az őszinte szóra felfigyelnek, és a tudományos világnézet elsajátítása érdekében nagyon komoly, határozott erőfeszítéseket tesznek. Hegedüs András tanár.