Kisalföld, 1960. szeptember (5. évfolyam, 206-231. szám)

1960-09-23 / 225. szám

c Jóleső érzés fogott el mindany­­nyiiunkat, amikor a minap egyik ismerősöm igazi patriótaként nyakra-főre dícsérgette Győrt egy idegennek: „Tudod, hogy már több mint 70 000 lakosa van? És olyan nagy üzemei, mint a Vagon­gyár, meg a Szerszámgépgyár? És van állandó színházunk is...” Nagyon büszkén mondta, hogy „színháziunk.’’ Mindjárt szaván fogtam, s megkérdeztem tőle: „Jár színházba?” Felsorolta, mit látott: a Dumaparti randevú­t, a Füredi komédiások­at, a Majd a papa című darabot és — vége. És — ismétlem — úgy mondta: „szín­házunk.” Annyi bizonyos, a színház az övé is. Azoké is, akik csak látják, eljárnak mellette. A színházat azonban nemcsak az említett da­rabok jelentik, egyáltalán nem ezek jelentik elsősorban. Inkább súlyosabb, köznyelven szólva is „nehezebb darabok’’, mint például a mostanában műsorra tűzött Othello, vagy a múlt évadban ját­szott Pesti emberek, a Kormos ég, a Bernarda háza, a Rigoletto stb. Még akkor is inkább ezekkel együtt említendő a színház, ha viszonylag még keveset játszanak is belőlük. Nyilvánvalóan az ér­zi, s az mondhatja magának elsősorban a színházat, aki ezeket is látta, átérezte, ha nem is valamennyit. No de elég sokan vannak még, akik előbb említett, derék isme­rősömhöz hasonlóan, tudják ma­gukénak a Kisfaludy Színházat. Színészi és más kulturális körök­ben ismeretes, hogy a könnyed, vagy éppen lenge műfajú darabok látogatottsága sokkal nagyobb, mint a klasszikusoké és más ko­moly műveké. Emlékszünk: az Ilyen nagy szerelem, a Tizenkét dühös ember, A Bernarda háza — noha megfeleltek a kívánal­maknak — látogatottságukat te­kintve, nem voltak éppen sikerül­tek. Pedig a színészek, rendezők, szinte az összes közreműködők hallatlanul nagy igyekezettel, mű­vészi igénnyel, e darabok iránti őszinte lelkesedéssel hozták tető alá ezeket az előadásokat. És — jól tudjuk — némelykor időlege­sen kicsit le is hangolta őket, hogy művészi odaadásuk, s a szá­mukra oly kedves darabok nem váltottak ki elég sikert. Azt hiszem, helyben vagyunk. Ez az a dolog, amelyről szólni nemcsak hogy érdemes, hanem kell. A városát, színházát, színé­szeit, a kulturáltságot szerető em­ber nem mehet el már szó nélkül e dolog mellett. Annyi bizonyos, hogy jóval előbbre vagyunk a ko­moly, művészi darabok megked­­veltetésében, mint néhány éve. Tegnapelőtt este például telt ház volt az Othello előadásán, s a pénztár mellett azt olvashattuk: ..Az Othello szeptember 30-i (és még két) előadására minden jegy ü kért”. De még nem tudni, mi esz a többi előadásokon. Újból a helyes közízlésről kell ■zólnunk, mert ennek a kialaku­latlansága az oka elsősorban, hogy Győr sok lakója még nem érez elég belső indítékot éppen a legértékesebb darabok megtekin­tésére. A probléma nagyjából ugyanaz, mint a nemrég szóvá­­tett, művészietlen Schaubach és egyéb figurák vásárlásával. Négy-­hatszáz forintokért is vásárolnak ilyeneket, noha ezekért az össze­gekért értékes, művészi alkotásokat is kaphatnának A lakosság elég nagy részében még nem tudnak mély, nemes ér­zelmeket kiváltani a valóban mű­vészi dolgok. Az emberek egy ré­szének Bartók muzsikája még bántja a fülét, másoknak a szí­vük legmélyéig hatol. Ez — ter­mészetesen — csak részben tarto­zik id­e, hiszen a klasszikus darab más, mint Bartók, vagy más ze­neszerző klasszikus muzsikája. A lobbit nemcsak hallja, hanem útja is az ember, közülük a leg­­nehezebbet is könnyebben meg­intheti, átélheti. De bizonyos, hogy a két dolog hasonlatos, s azért említettem, mert így talán érzékelhető, hogy a kívánt közíz­­és kialakulása nagyban, elsősor­ban függ a műveltségtől, másrészt a világnézettől is. Kellő műveltség, kellő világ­­szemlélet meghozza a kívánt köz­­elést. Arra természetesen nem járhatunk, hogy ezeket kialakít­­juk minden emberben, s csak azután térjünk rá a komoly,­sú­­gos darabok bemutatására. Hi­­szen ezeknek a feladatuk is, hogy mélyítsék, munkálják az emberi elvet, értelmet, s kínáltassák ön­­magukat. De üzemeink, hivata­­link, iskoláink, s nem utolsó sor­bán közönségszervezőink, sajtó­­ermékeink nagyon sokat, össze­­hasonlíthatatlanul többet tehet­tek, mint eddig a helyes közízlés, kulturális igény kialakításáért. És a szülők is. Még azok is, akik­ sem értik teljesen­, miről van szó. Ha nem tehetnek másképpen, mert nem volt elég módjuk a ma­­gasabb fokú műveltség megszer­zésére, fogadják el jó szívvel a hivatásos művészek, pedagógu­sok, kulturális szakemberek nekik is szóló, meleg ajánlatát: járas­sák fiaikat, leányaikat, családju­kat a szóbanforgó előadásokra is. Fogadják el azt a megdönthetet­­len véleményüket, hogy ezek a farábok ébresztik, kovácsolják az emberekben, különösen a fiatalok­ban a legnemesebb érzéseket, a könnyű, nem egyszer léha szóra­kozás utáni vágy, a mai emberhez méltatlan giccsek, ostobaságok he­lyett az igazi művészetek iránti, nemes vágyakozást. A színház már sokat tett a he­lyes közízlésért. Csak elismeréssel lehet szólni arról, hogy erőtelje­sen törekszik a helyes műsorpoli­­tika megvalósítására, s a lapunk­ban már ismertetett kiállításról, amely például napjainkban az Othello előadásait (a régieket is) bemutatja, megkedvelteti. Néha nem csekély keserűség vegyül a színészek hangjába, amikor az itt írt, általuk egyáltalán nem isme­retlen problémáról beszélnek Ez az elégedetlenség erős ösztönző­jük is, nagyon jó, hogy nem a li­monádé ízű darabok kényszerű, tömeges játszásának igényét erő­síti bennük, hanem azt, hogy hi­telt, megbecsülést szerezzenek a nagyobb, vagy kimondottan nagy­igényű műveknek. Az sem téveszthető szem elől, hogy ezek az igényesebb közönsé­get vonzó és érlelő darabok nehéz próbák elé állítják a zínészeket. Nemcsak azért, mert egy, a világ legjobb művészei által rengeteget játszott Shakespeare darabot pél­dául csak hozzá méltóan lehet jól, hatásosan előadni. Azért is, mert az ezekhez a darabokhoz érett, vagy érlelődő közönség sokkal kritikusabb szemmel vizsgálja a színészi alakításokat, a rendezést, az egész előadásmódot, mint a kevésbé igényes darabok rajongói. És itt bizonyos ellentmondásról kell említést tennünk. A legtöbb vidéki színház „elbírja” ugyan a nehezebb, komolyabb műfajú da­rabokat, de csak akkor, ha si­kerül a legjobb képességű és alkatú műv­észek között helyesen elosztani a szere­peket. Ez — sajnos — még nem mindig sikerül; minden színész szeretne „nagyot” alkotni, még a kiforratlan tehetségek is, s nem mindig sikerül a helyes elosztás, s ez egyes előadások hátrányára válik. A komoly drámák, klasszikus darabok nézői csak egyféle szem­pontot hajlandók figyelembe ven­ni: jó-e az író felfogásához, álta­lában a darab követelményéhez mérhető-e a színészi alakítás. A női és a férfi főszereplőkre rop­pant kényes és érzékeny. Hús-vér Rómeókat, Júliákat, Othellokat és Desdemonákat akar. Lelküket, testüket, teljes mivoltukat kíván­ja látni, érzékelni. Ezt nem min­dig kapja meg, mert vidéki szín­házaink — noha komoly művészi gárdával bírnak — természetesen nem bővelkednek ezen szerepek­hez alkalmas művészekben. Egy kicsit is elhibázott választás sokat ronthat. Ezt általában tudják a rendezők, s felesleges volna meg­említeni, ha nem tapasztaltunk volna eltérést az őáltaluk is val­lott dologtól. Többet kellene és lehetne be­szélni, vitatkozni ezekről a prob­lémákról a színház és a közönség kapcsolatának szorosabbra fűzése végett. Mivel a dolog nem egy­szerű, nem máról holnapra elin­tézhető, minden újabb siker, még­ha kicsi is, nem csekély örömöt okoz, s bíztat: gyerünk tovább. Győr akarja és tudja szeretni színházát! P. Z. T­ilmhírek a világ minden tájáról A LENGYEL Kuzminski megkezdte a Néma nyomok című film forgatását, amelynek cselekménye 1946-ban játszódik, s a biztonsági szervek harcát mutatja be az erdőben ta­nyázó banditákkal. AZ OLASZ Carlo Lizzani Csavargók címmel filmet készített egy fiatalember­ről, akit a háború erkölcsileg tel­jesen tönkretett, és aki 1945 után csempész- és tolvajbandát szer­vez. A film főszereplője Gérard Blain. A SZOVJET Ermlet, a neves rendező befejezte Az első nap című filmjének for­gatását. A film 1917. november 7-ének és 8-ának emlékezetes ese­ményeit idézi fel. Bemutatja a Téli Palota ostromát és az Ideig­lenes Kormány bukását. AZ AMERIKAI Metro Goldwyn-Mayer újra film­re viszi A Bounty lázadói című történetet. Kanada egyik hajógyá­rában elkészítették a Bounty hajó élethű mását és a kíváncsiak ez­reinek jelenlétében vízrebocsátot­ták. A film főszereplője Marion Brando lesz. A NÉMET Gloria Filmvállalat Münchenben leszerződtette a „világ leggyor­sabb emberét”, az olimpiai bajnok Armin Haryt. A filmesek szerint a frankfurti származású sportoló olyan jól állta meg a helyét a televízió kamerája előtt, hogy minden bizonnyal filmen is sikert arat majd. AZ ANGOL Tennessee Williams egyik szín­művének filmváltozatát A szám­kivetett fajta címmel bemutatták Londonban. A film forgatóköny­vének társszerzője maga az író, rendezője Sidney Lumot, a fősze­repeket Anna Magnani, Joanne Woodward és Marion Brando játsszák. A BOLGÁR híradó- és dokumentumfilm stú­dió Szófiában A szabadság lótusz­virága címmel filmet készített a szabad Vietnam életéről, amely érzékelteti azt a szívós harcot is, amelyet Vietnam dolgozó népe az elnyomók ellen vívott. KISALFÖLD 1960. szeptember 23., péntcerc j4 /"íiíff Q&i'Q&cLC'fZ'C'S& Azt szeretném elmondani, mi­képpen fedeztem fel a Fertőt­­. Azt tanácsolták, üljek csónak­ba a Halászkunyhónál. Onnan csa­torna visz be a tóra, ha állan­dóan keleti irányban haladok. Egy reggel nekivágtam a csa­tornának és izzadva evezgettem késő délutánig. A nádmező végén megkérdeztem egy embert, hogy merre van a tó. — Ha megfordul és megy nyu­gat irányban addig, amíg vala­milyen vízhez ér, ott találja a Fertőt — felelte titokzatosan. De én nem hagytam annyiban a dolgot. Egy napon valaki hatá­rozottan állította nekem, hogy a Fertőről jött. Megkértem, mutas­sa meg a Fertőt. Elvezetett a rá­­kosi csónakházhoz. Víznek sehol semmi nyoma. Kísérőm azonban nem esett kétségbe. Odavezetett az egyik rokkant fapadló végére és ott széttárta karját valami mocskos agyagmező féle. — Ez itt a rákosi öböl. Sajnos, most nincs víz benne, mert az alsó szél felvitte Nezsiderbe. De majd, ha jön a felső szél, az megint lehozza . . . Estig vártunk, de sem a felső szél nem jött, sem a Fertő vize. Fent maradtak mindketten Ne­­zsiderben. A következő héten belebotlot­tam egy barátomba, aki éppen Nezsiderből tért haza. Megkér­deztem fürdött-e a Fertőben. Le­mondóan legyintett. — Dehogy is fürödtem, hiszen nincs benne víz! Egyik vasárnapon a Medgyes közepén nyúló csatornán száll­tam csónakba. Utamon kétoldalt nád állott sorfalat. A nádfal vé­gén komoly, széles víztükör te­rült szét. Aztán a Halászkunyhó­nál is öszeakadtam vele. Ekkor már éreztem, hogy rá­bukkantam a titkára. Az igaz­ság az, hogy a Fertő sokkal ki­sebb, mint ahogyan hiszik róla. Hiába nyújtózik, hiába terül szét, nem futja vizéből mindenhová. Ezért kell vándorolnia. Valamikor túlméretezte magát és most csak stafétában tudja tartani a régi rangját.­­" Fazék, vagy vitorlás ? A Fertőjáró egyetlen célja elhi­tetni magával: a Fertő komoly, veszélyes víz. Olyan körülmé­nyességgel készül fel, mintha vi­lágkörüli útra indulna még ak­kor is, ha Rákosról Rusztra láto­gat el. A callin áll négy deszkából, vagy hatból, amelyekből kettő fe­nék, a többi az oldalfala, össze­tartja pedig az egészet a két bor­dán kívül a Fertő vize. A cüllni­­be az ember száraz lábbal lép bele, de amikor megtett vele vagy húsz métert, ráébred, hogy a csó­nakázással egyúttal lábvizet is vett. A cüllnihez hozzátartozik a szangli, magyarul rúd. Ezzel ta­­szigálja magát előre az ember az iszapban. Közben a rudat ki is kell húzni. Ez vagy sikerül, vagy nem. Legtöbbször nem. A fertői vitorlás vagy csúnya és akkor remekül fut, vagy szép, akkor viszont használhatatlan. Mégis minden vitorlásépítő gyors és szép vitorlást akar épí­teni. De ez még senkinek sem si­került. A Gutenberg nevű vitor­lás gyönyörű volt, de mikor vízrebocsátották, 20 méter után ráhasalt egy iszapgátra. A Csa­vargó viszont majdnem olyan széles volt, mint amilyen hosszú, de egy regatta-versenyen gyorsa­ságával elnyerte a kék­ szalagot. A tulajdonosa ennek ellenére el­adta. Nem bírta a csipkelődést, melynek legenyhébbje ez volt: — Tessék mondani, melyik fa­zekas készítette ezt a remek vi­torlást? A öreg halász meg a vitorlázók Lakik Rákoson egy öreg halász, úgy hívják, hogy Schneeberger apó. Rettenetesen haragszik a vi­torlázókra. A vitorlázó, ha kimegy a Fer­tőre, szeretné, ha közben a tó in­gyen ellátást nyújtana. Ezért el­kezd pecázni. De a halak csak nem akarnak harapni. Viszont a vitorlázó éhes és körülnéz. Ekkor pillantja meg a halfogó varsát, melyet Schneeberger apó állított fel, s működése a halak kíván­csiságán alapszik. Nádszálakból, amelyeket egymás mellett leszúrt az iszapba, sétányt készített. A hal kíváncsian besétál a nád­alléba, ott körülnéz, de nem lát semmit. Mérges lesz és menne kifelé. De nem találja a kifelé vezető ajtót. Meg van fogva Az öreg halász pénteken a sop­roni hetivásáron ad túl a halain. Sopron környékén évtizedek óta kíváncsi halakat esznek. De, ha egyetlen éhes vitorlázó akad a halfogó közelében, akkor Schneeberger nem ül a kocs­mában. Ez az, amit az öreg nem tud megbocsátani a vitorlázóknak. A Fertő titka Tengernek véled, ha elnyúlik a nyári alkonyat kékködös látóha­táráig. Pedig valójában csak tó. De ha belelépsz, tapasztalhatod, hogy épp annyira nem tó, mint amennyire nem tenger. A tó tükrén van egy vékony ré­teg, amely ugyanúgy viselkedik, mint a víg: folyik. Alatta egy másik terül el, melyből ha merí­tesz és egyik tenyeredből átfolya­tod a másikba, úgy látszik, mint­ha töprengene vajon folyjon-e. Ezután még számtalan réteg kö­vetkezik. Ha nagyon mélyen is­markolsz előfordul, hogy szilárd anyagot is találsz. A Fertőről minden igaz, ami ellentmondó. Igaz, hogy szép, igaz, hogy csúnya. Aki szépnek látta, az holdvilágos éjszakán vi­torlázott rajta. Aki csúnyának látta, az bizonyosan megrekedt valami fülledt, iszapszagú nádszi­geten. Megesik az is, hogy ugyan­az, aki hetekkel előbb szidta a Fertőt, most rajong érte. Megér­tette, hogy a Fertő ellentmondá­sok nélkül nem is volna igazi. Ekkor már élvezi a tó végtelen csendjét, mely akkor a legszebb, amikor a távolból a bölömbika hangja hallatszik, szereti a víz si­ma tükrét, amelyet akkor lehet legjobban megcsodálni, amikor apró hullámok fodrozzák. Tudja, hogy a tó felett akkor legkékebb az ég, amikor bárányfelhők fe­hérsége szakítja meg. Rábukkan az igazságra. A Fertőnek ezer arca van. Annyifé­le, ahány ember jár rajta. És minden Fertő járónak van egy igazi Fertője. Ezt nem lehet sen­kinek sem elmondani, lerajzolni, kiszolgáltatni. Ez titok: kettejük titka. Szabó Jenő

Next