Kisalföld, 1961. augusztus (6. évfolyam, 179-205. szám)

1961-08-01 / 179. szám

1961. augusztus L, kedd Ezernyolcszáz adag aranygaluska Összefut az ember szájában a nyál, amikor dél közeledvén a győri Bartók Béla úton a Napköziotthonok Központi Gyermekkonyhája közelébe ér. Isteni illatok terjednek onnan. Az udvaron kis teherautó áll, közvetlenül a konyha bejáratánál, aluminium termoszokban karfiollevest és rizses húst, főtt kukoricát raknak rá a lányok. Szinte vakít a konyha , belül minden fehér. Komjáthy Dezsőné főszakács felügyelete mellett két fehér köpenyes asszony adagolja az ételt. Kövecses Lászlóné főzőnő a levest méri a kannákba, Kovács Imréné pedig a második fogást. Még megközelíteni is nehéz őket, a sok kanna és termosz szinte teljesen elfogja a hatalmas főzőüstök felé vezető utat. — Úgyis ez a bajunk — mondja Bencze Béla, a Központi Gyermekkonyha vezetője. — 1949 óta négyszeresére emelkedett a mi főztünkből kosztoló gyerekek száma. Akkor négyszázhetven ebédet, most pedig 1800 ebédet, sőt tízórait és uzsonnát is készítünk naponta. Igaz, a berendezés korszerű, szinte minden igényt kielégítő. Azonban a hely kicsi. Nagyon kell vigyázni minden egyes lépésnél, nehogy valami baleset, kár történjék. Az itt dolgozó lányok, asszonyok igen ügyesek. Fürgén viszik az udvaron várakozó autóhoz az ételt. Alig telik bele tíz perc, máris fölbúg a motor, irány a Radnóti Miklós Általános Iskola, utána sorban, mind a harminc iskola, óvoda. Míg az ebédosztás tart, Bencze Bélával körülnézünk. Mikácsy István hentes éppen takarít. Ő szokott elsőnek végezni. A menetrend — helyesebben az étlap — szerint a másnapi húst is előkészítette már. Tíz félsertés hűl a hófehér, nagy jégszekrényben. A hentesműhely szomszédságában vannak a raktárak. A földtől a menyezetig érnek a polcok. Szinte meghajlnak a teher alatt: kis és nagy üvegeiben meggykompót, őszibarackbefőtt, szilva- és baracklekvár, csirkedzsem sorakozik. Egy másik polcon uborka-, lecsó-, paradicsom-, zöldpaprika-befőttek állnak. Az ajtó melletti sarokban konzervgála látszik. — Állandóan 50—60 ezer forint értékű áru van raktáron — mondja büszkén Ihász Károlyné raktáros. — Nálunk nincsen hiánycikk. Újra az udvaron. A konyha előtt most szürkére mázolt fedett lovaskocsi áll. Még néhány edény, és már az is indulhat. Mihály bácsit, a hajtót biztosan türelmetlenül várják a gyerekek az iskola kapujában. — Az óvodával osztozkodunk a helyen — mutatja Bencze Béla az udvar másik felében — a pázsiton hancúrozó apróságokat. — Nekik is, nekünk is jobb lenne, ha már elköltözhetnének innen. Az óvoda az óvónők szerint már kicsi ennyi gyereknek, nekünk pedig ideig-óráig megfelelne az épülete. Ott hátul külön mosodánk van. Hetente legalább 115—120 kiló konyharuhát, kötényt rak vevílbe Horváthné — mutatja be a kedves fiatalasszonyt, aki éppen kötényeket mángorol. Még nincs dél, de a főzőüstök már kiürültek. Előkerülnek a súrolókefék, a mosószappan, mosópor, és kezdődhet máris a takarítás. Amikor már minden ragyog a tisztaságtól, és a kövön még vízcsepp sem fénylik, akkor ül az asztalhoz a konyha személyzete. Amit főztek és ami maradt, azt ők fogyasztják el jóízűen. A kis irodában a konyhavezető érdekes statisztikai adatokat sorol: — A Központi Gyermekkonyha óránként 35 köbméter gázt fogyaszt Még nem fordult elő, hogy egy hónapban kétszer ugyanazt az ebédet adtuk volna a gyerekeknek. Kitűnő szakácsunk legalább harmincfajta levest, tizenötféle főzeléket, egy sereg mártást, tésztát és rengeteg süteményt ismer. A savanyúságok, köretek, kompotok sokaságáról nem is beszélek. Csak az ebédre az állam évente három és fél millió forintot költ. A gondoskodásért és a mi munkánkért hálásak a kis kosztosaink. A napokban csöngött a telefon, és egy kedves kis lánykahang a szakács nénit kérte. A gorkijvárosi óvodából jelentkezett és szó szerint ezt mondta: — Kedves nénik és bácsik! Nagyon köszönjük a mai finom aranygaluskát. Kérjük, hogy máskor még gyakrabban főzzenek ilyet, mert én is szeretem! K. L. ! Dekoráció! A győri Kazinczy utcai illatszerbolt kirakatából egy bájos maneken szórta mosolyát a járókelőkre. Körülbelül fél évig mindenki kedvére gyönyörködhetett benne. Ám szegénykét egyszer csak megfúrta egy „szőke csoda”, viszont a szemfüles dekorációs megkímélte magát attól a megerőltetéstől, hogy a Széchenyi téri papír- és írószerboltba új reklámot fessen. A maneken most ott hódít ugyancsak kivágott ruhában, nyakában gyöngysorral, két töltőtoll kereszttűzében. Most már csak az hiányzik, hogy a rövidáru boltok strandoló hölgye mellé fessenek egy elektronikus számológépet, az edényboltok kuktája mellé egy zongorát. A jövő mezőgazdasági kultúrája a hansági lapok és a Lajta vidékén kezett elnök, ugyanennyi szövetkezeti párttitkár, a csornai járási pártbizottság egész apparátusa, a járási tanács végrehajtó bizottsága és egész mezőgazdasági osztálya. Az eligazítás, mielőtt útnak indultak, így hangzott: — Amit már a szövetkezetekben láthatunk, javarészt szép, de még nem a mezőgazdasági kultúra teteje. Az sem, amit látni fogunk, de az utóbbi már magas rendű és fejlődő kultúra. Ilyen értelemben szólt Bősárkányon túl, a Fekete metszés partján az érkezőkhöz Sándi Ottó, a legnagyobb álllami birtokunk igazgatója. Farkas Imrével, a Lajta-Hansági Állami Gazdaság párttitkárával együtt kalauzolta őket. Mosonszentjános környékén kiszálltak, s bementek egy jókora kukoricásba, a szentjánosi termelőszövetkezet kukoricatáblájával szemközt. Jandó Imre, rábacsanaki szövetkezeti elnök megnézte a kukoricát, s csak távolabbról hallgatta Sándi Ottót: — Ez is olyan kukorica, amiben EGY KAPAVÁGÁST SEM végeztünk, a LIMAZIN megöli benne a gazt, serkenti a kultúrnövényt. Jandó Imre, néhány elnöktársával, távolabb a földet kaparta markával, a tábla különféle részein, és azt mondta amazoknak, hogy azért biztos kultivátoroztak is itt; ő a talajon egészen biztosan fölfedezi a gépi kapa nyomait. Mert ő a már elmosódott, mások által észre nem vehető nyomokat is megismeri, avagy „megérzi”. Amikor végzett a művelettel, megcsóválta fejét és azt mondta: — Az ördögbe is: itt nincs semmi nyom! Ezek szerint a kukorica itt már csakugyan nem kapásnövény. A legnagyobb és eddig senki által „ki nem fejtett” elismerést, miután mintegy 15 kilométert haladtak a vegyszerekkel kezelt kukoricatáblákon, Földesi Sándor, a szili termelőszövetkezet elnöke mondta el, valamennyi elnök nevében, egyáltalán nem hivatalosan. A gazdaság vezetői, dolgozói kaptak már a kukoricatermesztésért elég sok „hivatalos” elismerést, dicséretet is, de eredményük nagyságát Földesi Sándor mondta ki legtalálóbban, legtömörebben: — Nem lehetne otthoni háztáji (!) kukoricámat kicserélni ennek egy ugyanakkora darabjával? — Jó, tárgyazott földbe vetették a szili határban is a háztáji kukoricákat, háromszor kapálták őket és íme... ! Valaki azt mondta, hogy „mégha nem lehetne is eltolni innen a cserekukoricát... ! Még innen hazahordva is gazdaságosabb lenne talán innen egy holdnyi, mint otthon”. A Csemez-pusztai marhahizlalást, az Április 4. majori mesterséges borjúnevelést, a Kisudvar tanya környékén látható szabadtartásos, villanypásztoros növendékmarha-nevelést is megtekintették. Sokféle új módszert láttak itt: villanydrótokkal körülvett legelőket, szakaszos legeltetést és „csőkutas” rétöntözést együtt. És mindennek lényege: az olcsó tömegtermelés! „A szövetkezet fő-fő-fő perspektívája.” így mondta az itt látottakat összefoglalva az egyik csornai párttitkár. Tulajdonképpen a hibrid kukorica előállítása, simazinos stb. kezelése is az olcsó tömegtermelést szolgálja. A járási pártbizottság tagjai annak örültek a legjobban, hogy a szövetkezeti elnökök, párttitkárok képzelete a termelés növeléséről hallatlanul kitágult itt; eddig a tsz-ekben leginkább a termelés növeléséről, ennek fontosságáról hallottunk. Nem volt új fogalom a tsz-ekben, de nem is hangoztatták eddig nagyon azt, amit itt lépten-nyomon mondtak: — OLCSÓ TÖMEGTERMELÉS! Ez más, mint a termelés növelése; az olcsó szónak óriási jelentősége lett. Mert a termelés emelése jelenthet ráfizetést is, ha nagy a ráfordítás. És ez még nagy, túlzottan nagy sok szövetkezetben. A gépesítés megtekintése érdekes élményt, is jelentett. Nemcsak némely korszerű istállóé, hanem a trágyarakodó gép is. A Zetorra szerelt, hidraulikával működő rakodó belemarkolt a trágyadomba. Tíz-tizenkét marok egy pótkocsi. Ahogy a csornaiak nézték: öt marok — egy parasztkocsi! Vagyis: öt-hét perc. Azon még kacagni is kellett, s ez nem is valami naivitás; természetesen tör ki az emberből, hogy a gép meg is tapossa a trágya rakományt — egyik tsz-párttitkár szavaival élve — anélkül, hogy „összekenné a csizmáját”. Beszélgettek: — Mennyi lehet a gép ára? — Huszonöt-harmincezer forint. Nagy tsz-ekben jól ki lehet használni, kicsikben nem. Odább két repülőgép dolgozott. Műtrágyát gyomirtó szert, és rovarirtót szórnak, permeteznek velük. Egyszeregyszer öt mázsát emelnek föl. Tizenöt percenkint rakodik, illetve telítődik e szerekkel a gép a földön. Limpár elvtársnak, a mérgesi „brigadérosnak” is nagyon tetszett ez a munka. — Ez aztán gépesítés! — Aztán fejcsóválva megjegyezte: — Sajnos, nálunk, Mérges határában még nem lenne kifizetődő az efféle porozás. Kicsi a szövetkezetünk. Ha valahol, a csécsényi út környékén elkezdené egy ilyen gép szórni a gyomirtót, a rábaszentmihályi pap kertjéből ölné ki a tyúkhúrt. No persze, nem irigyelnénk tőle... Sándi Ottó igazgató sokat magyarázott arról is,hogy az olcsó tömegtermelést nem lehet úgy megvalósítani, ha egy-egy gazdaság mindenféle növény termelésével foglalkozik. Mi több mint 40 000 holdas határunkban most TIZENNÉGYFÉLE NÖVÉNYT termesztünk, de már most szántónk mintegy negyven százalékán, tizennégyezer holdon csak kukoricát. Ebből tízezer holdon kezeljük csak vegyszerekkel. A múlt évben holdankint, átlagosan húsz mázsás termést takarítottunk be (májusi morzsokban számítva). Fokozatosan még ennél is sokkal kevesebb növény termesztését valósítjuk meg. Megtekintették még a baromfinevelést, a hibrid-üzemet, különösen a gabonatisztítást és a lucerna szárítását meleg levegővel. És őrlését. — Vajon megmarad-e így benne a karotin, a többi vitamin, a fehérje, az ásványi anyagok megfelelő része? — kérdezték. — Laboratóriumi vizsgálataink igazolják, hogy így értékesebbek a pillangósok, mintha a napon, a szélben és sokszor esőben hagyják jó ideig — mondták a szakemberek. A látottakat és tapasztalatokat nem lehet mind felsorolni sem. Élménydús látogatás volt ez, roppant hasznos, így mondják, akik a gazdaságban jártak. És a legtöbb helyen hozzáfűzik: — Minél több szövetkezeti vezetőt, pártvezetőségi tagot és szövetkezeti parasztot el kellene vinni ebbe a gazdaságba. Mert itt van mezőgazdasági kultúra is. KISALFÖLD Előadás a soproni művésztelepen A soproni művésztelepen a második turnus művészei dolgoznak már. Szerte a városban látni őket, ahogy megörökítik a város egyegy szép részletét. Ott vannak az új építkezéseknél is és vászonra kerül a munka menete. Az eredeti tervek szerint előadás is lesz a művésztelepen. Az idén László Gyula, a tavaly is itt járt festőművész tart előadást. Színházi bérletesek Nemsokára szétnyílik a függöny a győri Kisfaludy Színház nézői előtt és a közönség feszülten figyeli az első mondatot: „Elkészült a nagy mű, igen A gép forog, az alkotó pihen.“ Madách Imre: Az ember tragédiája című művével kezdi az 1961—62-es évadot a színház. A sorokban bérletesek is ülnek, s hallgatják az „Úr szavát“, így képzeli el az első előadást Barkó Viktorné, a Vagongyár motorgyáregységének normastatisztikusa. A fiatalasszony egyike annak a 18 színházi bérletváltónak, aki ebben a gyáregységben az új évadra már megrendelte a jegyét. —A budapesti Nemzeti Színházban már láttam a Tragédiát, és sokszor hallottam a rádióban is. Éppen ezért nagyon kíváncsi vagyok, milyen sikerrel adják elő a győri színészek ezt a nagy tudást és szorgalmat követelő darabot — mondja, majd a villanyszámoló gép fölé hajlik, s ellenőrzi, hogy a beszélgetés közben nem hibázott-e? Nem, minden rendben van, ismét beszélgethetünk. Mosolyogva meséli, hogy a férje kezdeményezte a bérletvásárlást; ő először nem örült neki, mert attól félt, hogy nem mindig lesz idejük a megjelölt napokon színházba menni, de aztán beleegyezett. Arról mesél, hogy a rádióban és a moziban a vígjátékot kedveli, a színházban viszont sokkal szívesebben nézi a drámát. — Van egy furcsa mániám, talán ez a legtalálóbb kifejezés erre a szokásomra: szeretném tudni előre, hogy mi lesz a darab vége. Ezért ha csak lehetőségem van rá, megszerzem és elolvasom azokat a könyveket, amelyekből egy-egy színpadi mű készül. Barkó Viktornénak van egy kétéves kislánya, az egyik nagymama vigyáz rá. A másik nagymama eljár a fiatalokkal a színházba. Kádi Vilmos motorszerelő ebben az egységben. Ő négyes bérletet váltott: feleségének, anyósának, apósának és magának. — Gúnyoltak is emiatt a társaim, hogy még most is gardemamára van szükségünk? — emlékezik vissza nevetve. Eleinte rossz néven vettem tőlük, hogy húznak, de aztán megbékéltem. Míg beszél, ő sem hagyja abba a munkáját. — Tavaly volt az első évad, hogy bérletet váltottam, de nem bántuk meg. Az apósom is megbarátkozott a színházzal, ő katona volt, nem volt ideje és tegyük hozzá, pénze színházra. Először hallani se akart arról, hogy velünk jöjjön, azt mondta, hogy ilyen öregembernek nem való a színház. De azért csak eljött. Igaz, az első két darab végén még el-elszunyókált, de a többit már végignézte. Azóta ő is alig várja, hogy mikor kerül a mi bérletünkre a sor. Az idén már ő mondta, hogy :fiam, el ne felejts bérletet váltani!* A háborús darabokat szereti, meglátszik rajta, hogy katona volt. Én az operettet és a vígjátékot kedvelem, de szívesen megnézem vagy meghallgatom a drámát is. Nagyon várjuk már az első estét, amikor ismét színházba megyünk. Ugyanígy várja a szeptembert a motorgyáregység többi bérletese is. Baumann Sarolta 3 CSILLAGNÉZÉS A Wilhelm Pieck-gyár József Attila Művelődési Házának klubszobája csütörtök este. Fehér abrosszal terített asztalok. Rajtuk sörös üvegek, poharak. Az asztal körül a vendéglátók, a vagongyári csillagászati szakkör tagjai, és a vendégek: az Öntöde- és Kovácsológyár Magyar Honvédelmi Sportszövetség nevű brigádjának tagjai. Valamennyi munkásember T. Mintakészítő. — Nagyon köszönjük a vendéglátást, a szíves fogad- ttatást — mondja Popper I Ferenc, a brigád vezetője. A többiek elégedetten bólintanak, érdeklődéssel hallgatják Szitter Béla, a csillagászati szakkör vezetőjének szavait: — Szívesen látunk minden vendéget szerény körünkben. Örömmel mesélünk eredményeinkről, s arról, amit mi már évek óta egészen közelről látunk: a csillagokról és a Holdról. A szakkör legnagyobb kincse a harminc milliméter átmérőjű Newton-rendszerű lencse, s a készülék, amelybe beleépítettük. Az üzem dolgozói társadalmi munkában két távcsövet készítettek. Egyet a szakkör részére, egyet az Akadémia Csillagvizsgálló részére, s ezért az ajándékért kaptuk cserébe ezt az értékes lencsét. A távcsövet óraszerkezet mozgatja, s ennek segítségével húsz percig követi az égitestek járását Hamarosan meghosszabbítjuk a csövet, s akkor már órákon át is tudja az égitestek mozgását követni. — Tanulni, művelődni akarunk — mondja Hegyi Antal, a brigád művezetője, a gyár üzemi bizottságának elnöke. — Nem elégszünk meg azzal, hogy a tervet teljesítjük, hogy az öntvények kifogástalanok, hogy egy kollégánkat leszoktattuk a mértéktelen szeszfogyasztásáról. Győr műemlékeit már megismertük. Most kicsit távolabb megyünk. A csillagokkal akarunk barátságot kötni. A beszélgetés után lihegve jutottak a brigád tagjai és feleségeik a négy emelet magasságú tetőre. Nyolc óra volt. A telehold a közelében álló Jupiterre mosolygott. Néhány perccel később Boráros Elemér, a csillagászati szakkör egyik tagja felhúzta az óraszerkezetet és „célba vette” a Holdat... Egyik csodálkozás a másikat követte, majd tréfa, nevetés kerekedett, aztán egyik kérdés a másikat érte: — Mi az, hogy naprendszer? Mikor keletkezett a Hold? Miért vannak évszakok? Miért rövidebbek a nappalok télen és miért hosszúak nyáron? S végül: Mikor nézzük a Holdról a Földet?! Szitter Béla alig győzött válaszolni a sok kérdésre. A brigádnak annyira tetszett minden, hogy a csillagvizsgáló távcső mellett elhatározták: — Mi is szervezünk csillagászati szakkört. Vajon mit mutat a Holdra Irányított távcső?