Kisalföld, 1970. április (15. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-11 / 84. szám

6 UMDWILA KMVECKAJA: Lenin dolgozószobájában 5. A buharai köntös A Népbiztosok Tanácsa el­nökéhez a polgárháborús években sokszor jöttek egye­nesen a frontról parancsno­kok, komisszárok, a vöröska­tonák képviselői. Többször járt nála Frunze, Kamenyev, Tuhacsevszkij, Vorosilov és mások. A Kremlben levő Lenin Múzeum mun­katársainak, akik a látogatókat tájékoz­tatják, gyakran félbe kell szakítaniuk mon­danivalójukat, mert olyan emberek is jön­nek, akik találkoztak Leninnel, s feleleve­nítik emlékeiket. Egyszer lengyel kül­döttség járt a mú­zeumban. Rubinov elvtárs, a küldöttség tagja egyszerre meg­szólalt oroszul: „1920- ban itt ültünk, eze­ken a székeken”. Ki­derült, hogy akkor a flottánál szolgált. Elvtársai két társá­val együtt küldték Moszkvába, hogy a balti flotta matrózai­nak egyenruhát sze­rezzenek. Először Boncs-Brujevicshez kerültünk, aki figyel­mesen meghallgatott, majd megszólalt: „Menjünk csak át Vlagyimir Iljicshez”. Erre nem számítot­tunk. Lenin nagyon barátságosan fogadott bennünket, teával vendégelt meg, az­tán megnézte a kéréseinket tartalmazó listát. .Joliért csak ilyen keveset kérnek?” Azon­nal intézkedett, hogy meg­kapjunk mindent, amire a tengerészeknek szükségük van. 1921 februárjában Vlagyi­mir Iljics fogadta Dagesztán képviselőit. A beszélgetés kö­rülbelül egy órán át tartott,, hiszen Lenin rendkívül nagy figyelmet szentelt a nemzeti­ségi kérdésnek, a nemzetisé­gek lakta körzetek igényei­nek. A. Taho-Godi, a delegá­ció vezetője így idézte visz­­sza ezt a találkozást. „Lenint érdekelte beszámolónk a he­gyekben élő parasztok nyo­morúságos életéről, az, hogy az asszonyok még vízért is óvakodva mennek, hogy ron­gyaikat takargassák, mert eb­ben a körzetben nincs sem­miféle textil-manufaktúra. Il­jics intézkedett, hogy Da­gesztán textilgyárat kapjon.” 1922-ben jelentős esemény volt, hogy megalakult a Kau­­kázuson­ túli Föderáció. Lenin dolgozószobájában, a bejárat mellett nem véletlenül függ a Kaukázus térképe, amelyen Lenin kérésére pontosan meg­jelölték a Kaukázuson­ túli köztársaságokat. Egy keretbe foglalva öt térkép helyezke­dik el egymás mellett. A nemzetiségi köztársaságokból ma érkező múzeumlátogatók különösen nagy figyelemmel ismerkednek ezzel a térkép­pel. Egyikük például a követ­kezőket írta a látogatók könyvébe: „Vlagyimir Iljics soha nem feledkezett meg óriási hazánk legeldugottabb részéről, s a benne élő legki­sebb népről sem. I. Musztafa­­jev, I. Abdullajev, T. Huszei­­nov az Azerbajdzsáni SZSZK- ból. 1955. okt. 18.” Gyakran érkeztek vendé­gek Közép-Ázsiából. Nagy, barna bőrkötésű fényképal­bum idézi fel a Turkesztán­­ban 1919-ben lezajlott forra­dalmi eseményeket. A képe­ken­ vöröskatonák egységei, a fehérterror áldozatai, az első asszonyok, akik levetették a fátylat, és műemlékké nyil­vánított csodálatos épületek képei. A látogatók könyvében a Szovjetunióban élő népek minden nyelvén találunk be­jegyzéseket. A­ Bagdaszárján Csecsen-ingus­földről érke­zett, Groznijból, az olajbá­nyászvárosból. „Én nem va­gyok orosz, de meghatottan szeretnék köszönetet monda­ni az orosz népnek, amely V. I. Lenint adta.” A ma már múzeum dolgo­zószobában mindig soknyel­vű beszéd hangzik. Tudósok, munkások, újságírók, parasz­tok váltották és váltják ma is egymást. Sokan szerettek volna valami ajándékot adni Leninnek. Miután a küldött­ségek távoztak, Lenin rend­szerint a titkáraira bízta, hogy az ajándékokat továb­bítsák az éhezőknek. Ha gyü­mölcsöt hoztak, átküldette a gyermekeknek vagy a kórhá­zaknak, azzal, feltétlenül mondják el, az ország me­lyik vidékéről küldték. Néha persze furcsa esetek is történtek. Ligyija Alek­­szandrovna Fotyijeva vissza­emlékezéseiből tudjuk a kö­vetkezőket: Lenin egy Buha­­rából érkezett küldöttséget fogadott. Miután elmentek Fotyijeva egy sürgős irattal be akart menni Vlagyimir Iljicshez, de az ajtó zárva volt. Nyugtalankodott, nem történt-e valami baja, ezért a folyosóról nyíló ajtón akart bejutni, de azt is zárva ta­lálta. A dolgozószoba előtt álló őr azt mondta, hogy Le­nin nem hagyta el irodáját Csak nem történt valami, nem lett rosszul? Kopogtat­ni kezdtek, amikor végre ki­nyílt az ajtó. A küszöbön ott állt Lenin — kicsit zavar­ban — egy tarka buharai köntösben és tyubitejkában (kis hímzett sapkában). Lenin elvből ellenezte, hogy ünnepeljék. 1920 áprilisában a IX. pártkongresszus egyik ülésén azt javasolták, hogy emlékezzenek meg Lenin 50. születésnapjáról. Az indít­ványt nagy tapssal fogadták. A jelenlevő Lenin ellenke­zett, s amikor életét, mun­kásságát kezdték méltatni, tiltakozásul elhagyta a ter­met. A moszkvai pártbizottság 1920. április 23-án mégis meg­rendezte az ünnepi gyűlést. Lenin csak a nagygyűlés vé­gén jelent meg a teremben. Kérték, hogy szólaljon fel. Azzal a kéréssel kezdte, hogy változtassanak az ilyen jubi­leumokon, majd egész beszé­dét a párt feladatainak szen­telte. Az elbizakodottság ve­szélyeire hívta fel a figyel­met. (Folytatjuk.) 1920. május 1-én lerakta a moszkvai Marx Károly emlékmű alapkövét. N­SZIM Célgépgyára felvesz revolveresztergályos, horizontálos, marós, gyalus, vésős, köszörűs és lakatos szakmunkásokat. Felvételre jelentkezni lehet a gyár munkaügyi osztályán, Győr, Csipkegyár u. 6. KISALFÖLD Kinek kell a modern zene? Tavaly áprilisban a Győri B­ilharmonikus Zenekar Sán­dor János karnagy vezetésé­vel Szőllősy András, Lend­­vay Kamilló, Láng István, Penderecki és Bartók mű­veiből úgynevezett kísérleti hangversenyt adott Győrben, a Kisfaludy Színházban. Feuer Mária zeneszociológus az akkori koncert közönsé­gének körében alapos és szellemesen összeállított kérdőíveivel felmérést vég­zett arról, hogy kinek kell a modern zene, milyen kapcso­lódási lehetőségek vannak kortárs mű és kortárs kö­zönség között. Feuer Mária könyve, a „Kinek kell a modern ze­ne?” a Zeneélet című soro­zat egyike, vitára és gondol­kodásra késztető mű. Elő­nye, hogy nem igyekszik csak optimista vagy csak pesszimista képet kialakítani a vizsgált, kérdésről. Vitat­kozik. Erről árulkodik egy­­egy fejezetcím: „Szereti ön Bartókot? — Szereti vagy érti?” — „Csakugyan szere­ti?” A szerző a tanulmány végén függelékben közli a felmérésben használt teljes kérdőívanyagot. A kiadványt április 13-án az országban először a téma forrásvidékén, a győri Kis­faludy Színházban, a Győri Filharmonikus Zenekar mai művekből álló hangverse­nyén adják át a közönség­nek. A helyszínen megvásá­rolható könyveket a szerző és Sándor János karnagy dedikálja. ÉLETÜNK Második évfolyam, első­ szám Megkéstünk az Életünk méltatásával, de megkésett maga a folyóirat is: a kétha­­vonként megjelenő folyóirat több mint egy hónappal ké­sőbb került az újságárusok­hoz. (Ha került. S erről külön kellene egyszer beszélni, mi több: tenni, mert kevés he­lyen s rendszertelenül, nagy idő-eltolódó­sokkal kapható). Márpedig minden folyóirat­nál, de különösen egy újnál, amelynél a közönség még csak az ismerkedésnél tart, (a jó színvonal mellett) a legfontosabb a rendszeres megjelenés. Mert ha a vá­sárló nem számíthat rá, a lap nemcsak hogy nem szerez újabb érdeklődőket, hanem még a meglévőket is elveszt­heti. Abban a reményben szólunk erről, hogy ezek egy új folyóirat gyermekbetegsé­gei csupán, s hogy a szerkesz­tőség, kiadóhivatal és nyom­da együttesen megtalálják a legjobb megoldást a rendsze­resebb, pontosabb megjele­néshez. Annál is bosszantóbb, mert valóban van mit veszítenie annak az olvasónak, akit el­került az idei első szám. Nem az egészre jellemző a kima­gasló színvonal, néhány írás azonban emlékezetes. Első­sorban Pozsgai Zoltán „Csikó­fogú Linda” című elbeszélé­sét említsük: Linda egy há­borút megjárt, elgyötört ló, már felállni sem tud. Mégis ő jelenti a jövőt, a lehetősé­get a háborúból hazatért ka­tonáknak, az uraság földjén osztozó parasztoknak. Ahogy felfedezik ennek a meggyö­tört lónak a csikófogát (tehát hogy sokat elbír még), csigák­kal talpra állítják, s együtt húzzák-tolják Lindával a ko­csit, annak a hatalmas, kö­zös nekibuzdulásnak jelképe, amellyel ez a sokat szenve­dett ország 1945 tavaszán él­ni akart és élni kezdett. A prózai rovatból mé­g csu­pán Maros Dénes „Levágott medvetalp” című elbeszélését érezzük jelentősnek; rendha­gyó szerkesztése, hetyke. d-3 férfias lírával megírt törté­nete a szám értéke. A többi elbeszélés nem sok örömet szerez olvasóinak. Annál gaz­dagabb és színvonalasabb a költői rész. Megrendülten ol­vassuk a nemrég tragikusan elhunyt veszprémi Cserhát József versét. Pákolitz István három költeménye szinte ke­resztmetszetét adja egész köl­tészetének. Kádár Péter „Ezek a niggerek” című verse köz­vetlen publicisztikai töltésé­­vel is hat. Káldi János (Sira­tó), Sarkady Sándor (Tihany­ban) rövidségében gondolat­­gazdag. Jávorszky Béla mai finn költőkről írt bemutatója ér­dekes, de nem tudni, hogyan vág az Életünknek abba a célkitűzésébe, hogy ki akar tekinteni a szomszéd népek irodalmára. (Nem földrajzi kérdés ez, persze). A Szülő­földünk rovatban Maros Dé­nes ,,Kószálás ipari parto­kon" című eleven riportját olvashatjuk az algyői olajku­­takról. Horváth Anita a G­ySEV történetéről ír. Mol­nár József (Hamupipőkénk: a nevelésügy) sok érdekes s még több vitatható gondola­tot ad elő a kérdésről: soha nem időszerűbb erről egy vi­ta, mint éppen most, a neve­lésügyi kongresszus előtt. A Műhelyben rovatban Kucska Péter mond közismert dolgo­kat a sciene fiction-ról, X. Szabó László (Razglednicál; két hangra) Radnóti Miklós és Ámos Imre festőművészi ro­konságát kutatja. Is- I­.) Öt falu egy év alatt: élelemre, tartós cikkre Tavaly tovább nőtt a szanyi áfész kiskereskedelmi forgal­ma. Öt falu: Szany, Rába­­szentandrás, Sobor, Vág, Rá­­basebes boltjaiban 31,4 mil­lió forintot költöttek kiske­reskedelmi cikkre. Ez egy­millió forinttal volt több, mint az előző évben. Élelem­re 12, ruházati cikkre 7, ve­gyesi­parcikkre pedig 12 mil­lió forintot. A vendéglátó-forgalom né­mileg csökkent, és 6,7 millió forint volt. A tavalyinál keve­sebb azonban ételből a szanyi Bokrétában, és italból a sza­nyi 2-es számú italboltban. De csaknem százezer forint­tal többet költöttek italféle­ségre a rábaszentandrásiak Cukrászsüteményből, kávéból a tavalyinál jóval többet fo­gyasztottak a szanyi cukrász­dában. 520 000 forintot hagy­tak ott a vendégek. Az elmúlt egy év alatt töb­bet értékesítettek a háztáji gazdaságból az öt falu lakói: 2,6 millió forint értékű tojást, hízott baromfit, nyulat, mé­zet és gyógynövényt. Az áfész idei terve a kis­kereskedelmi forgalom és a felvásárlás növelése 5,7 szá­zalékkal, 00 Orvosi sors a múltból Az emberséges Csatkai NEMCSAK orvosi tudásáért, de em­berséges magatartásáért is szerették és tisztelték a múlt század végén a Moson megyei Bánfalu község orvosát, dr. Csat­kai Ignácot, a nemrég elhunyt, dr. Csat­kai Endre Kossuth-díjas művészettör­ténész édesapját. Különösen a szegények rokonszen­­vét bírta, mert arról volt híres, hogy a szegény embert éppen olyan lelkiisme­retesen kezelte, mint a gazdagabbat. S ami a legfontosabb , a legtöbb eset­ben ingyen. Az ilyen szegényt pártoló viselkedés természetesen szemet szúrt néhány pöf­­feszkedő módosabbnak. Ezért aztán al­kalomadtán igyekeztek is borsot törni a derék orvos orra alá. — De Csatkai doktor mindig megtalálta a módját a visszavágásnak. 1893. július elsején éjfél után 1 órakor ugyancsak megverték az orvos ablakát. Nem volt szokatlan az ilyen ébresztő. Most is jó félórányira levő Mexikó­­pusztáról keresték azzal, hogy azonnal jöjjön, egy szülőasszonynak orvosi se­gítségre van szüksége! Csatkai tüstént fel is kelt, de ami­kor elkészült az indulásra, megütközve látta, hogy Karsai ispán Mexikó-pusz­­táról nem a rendes fogatot küldte érte, hanem a fuvarozást egyik aratójára bíz­ta, aki egy hosszú szekérrel, a saját agyoncsigázott egyes lovával jött az or­vosért. De hát nem volt mit tenni, mert gyors orvosi segítségre volt szükség, fel­ült hát a hosszú szekérre. Elindulni elindultak ugyan, de a he­tek óta ablakot alig látott, a napi mun­kában amúgy is agyoncsigázott állat ép­pen hogy csak vonszolni bírta a sze­keret. Annál is inkább, mert ugyanez a fogat előzőleg már Pomogyban is volt a bábáért. Nem csoda, hát, hogy a ren­des fogattal megtehető félórás útból két és negyed órás vánszorgás lett. A doktor tűkön ült az egész idő alatt. Bár az uradalomnak volt külön orvosa is, mégis őt hívták, benne volt bizalma az embereknek. E bizalmat akarta meg­szolgálni azzal, hogy idejében érkezve, segítsen a vajúdó asszonyon — sikerült is neki. A SZÜLÉS levezetése után — ekkor már hajnalokon — a fáradságos úttól és munkától elcsigázott orvos az ispánhoz küldött egy embert, kérve, hogy rendes fogatot bocsásson rendelkezésére. A ké­rést az megtagadta, mire Csatkai sze­mélyesen ment el hozzá, de az ispán be sem engedte, hanem kiüzent a szakács­­néjával, hogy az ő lovai nem a doktor hordozására valók. Orvosunk kénytelen volt ezek után visszafelé is a hosszú sze­kéren visszatérni otthonába. Természetesen bosszantotta Csatkait ez a pökhendi eljárás, s ezért levélben fordult Feszty Adolfhoz, az uradalom főbérlőjéhez, s a történteket közölve ír­ta: „ ... minthogy komoly veszély ese­tén valószínűleg a jövőben is hozzám fordulnak Mexikóból a cselédek, minde­nekelőtt Nagyságod ismert jó szívéhez apellálok e szegény emberek érdekében: kegyeskedjék intézkedni, hogy adandó alkalommal, mikor gyors orvosi segély­re van szükség, ne kímélje a lovakat az, aki fölöttük rendelkezik!” Továbbá: „Hiszen az orvost működése közben még az ellenség bántalmazásával szem­ben is védelmébe fogadja a genfi con­­ventio.. E levelet azonban „dr. Csatkai Ignác köz- és cs. és kir. tart. segédorvos” hiá­ba írta meg, mert az ispánjától semmi­vel sem különb főbérlő még csak nem is válaszolt neki. Csatkai azonban tisztességre akarta tanítani a szegénység e vámszedőit, és a nyilvánosság elé vitte az ügyet. Levelé­nek másolatát tehát egyhónapi hiába­való várakozás után közzétette a „Mo­sonmegyei Lapok” c. újság augusztus 13-i számában a következő záradékkal: „Címzett erre a levélre a mai napitt sem válaszolt: eszerint hiába bíztam nemes gondolkozásmódjában és lova­giasságában, ő hallgatásával helyesli alantasának pökhendi viselkedését. Én tehát megelégszem az eset nyilvános­ságra hozásával: ismerje meg ezt a két egymáshoz illő derék gentlemant Mo­’ son megye közönsége, azon közönség,­ melynek soraiban a legutolsó zsellér is jobban tudja, mi a tisztesség. Bán­­falu, 1893. évi augusztus 6-án. Dr. Csat­­kai Ignác.” Az újság következő számában a nyil­vános megszégyenítésre megjelent a vá­lasz, amelyet azonban nem Feszty, ha­nem annak egyik alkalmazottja, Balkay Adolf írt, magára vállalva a felelőssé­get. Közölte, hogy az ügyet kivizsgálta, s arra az eredményre jutott, hogy Csat­kai levelére az a legudvariasabb válasz, ha egyáltalában semmit sem válaszol.­­ Vagyis az orvos állításait valótlan­nak bélyegezte. Csatkai doktor azonban nem hagyta magát. Nyílt levélben az újság útján ki­jelentette, hogy előző levelében csak a tiszta igazságot írta. Ha a bérgazdaság alkalmazottja megvizsgálta az ügyet, „s erre azt feleli rá, hogy semmit sem fe­lel, úgy részéről ezzel is beérem."­­ Vagyis az uradalom illemet nem tu­dó alkalmazottja ez esettel kapcsolatban vagy nem tudott, vagy nem mert vála­szolni. Elegendőnek gondolta, ha az or­vost csak sértegeti. A MEGSÉRTETT orvos azonban ép­pen a sértegető szavaival vágott vissza, mégpedig olyan találóan, hogy sem a főbérlő, sem pedig alkalmazottja erre választ adni nem tudtak. Jobbnak vél­ték, ha mély hallgatásba burkolódznak. Kulcsár Imre 1970. április 11., szombat

Next