Kisalföld, 1970. április (15. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-11 / 84. szám
6 UMDWILA KMVECKAJA: Lenin dolgozószobájában 5. A buharai köntös A Népbiztosok Tanácsa elnökéhez a polgárháborús években sokszor jöttek egyenesen a frontról parancsnokok, komisszárok, a vöröskatonák képviselői. Többször járt nála Frunze, Kamenyev, Tuhacsevszkij, Vorosilov és mások. A Kremlben levő Lenin Múzeum munkatársainak, akik a látogatókat tájékoztatják, gyakran félbe kell szakítaniuk mondanivalójukat, mert olyan emberek is jönnek, akik találkoztak Leninnel, s felelevenítik emlékeiket. Egyszer lengyel küldöttség járt a múzeumban. Rubinov elvtárs, a küldöttség tagja egyszerre megszólalt oroszul: „1920- ban itt ültünk, ezeken a székeken”. Kiderült, hogy akkor a flottánál szolgált. Elvtársai két társával együtt küldték Moszkvába, hogy a balti flotta matrózainak egyenruhát szerezzenek. Először Boncs-Brujevicshez kerültünk, aki figyelmesen meghallgatott, majd megszólalt: „Menjünk csak át Vlagyimir Iljicshez”. Erre nem számítottunk. Lenin nagyon barátságosan fogadott bennünket, teával vendégelt meg, aztán megnézte a kéréseinket tartalmazó listát. .Joliért csak ilyen keveset kérnek?” Azonnal intézkedett, hogy megkapjunk mindent, amire a tengerészeknek szükségük van. 1921 februárjában Vlagyimir Iljics fogadta Dagesztán képviselőit. A beszélgetés körülbelül egy órán át tartott,, hiszen Lenin rendkívül nagy figyelmet szentelt a nemzetiségi kérdésnek, a nemzetiségek lakta körzetek igényeinek. A. Taho-Godi, a delegáció vezetője így idézte viszsza ezt a találkozást. „Lenint érdekelte beszámolónk a hegyekben élő parasztok nyomorúságos életéről, az, hogy az asszonyok még vízért is óvakodva mennek, hogy rongyaikat takargassák, mert ebben a körzetben nincs semmiféle textil-manufaktúra. Iljics intézkedett, hogy Dagesztán textilgyárat kapjon.” 1922-ben jelentős esemény volt, hogy megalakult a Kaukázuson túli Föderáció. Lenin dolgozószobájában, a bejárat mellett nem véletlenül függ a Kaukázus térképe, amelyen Lenin kérésére pontosan megjelölték a Kaukázuson túli köztársaságokat. Egy keretbe foglalva öt térkép helyezkedik el egymás mellett. A nemzetiségi köztársaságokból ma érkező múzeumlátogatók különösen nagy figyelemmel ismerkednek ezzel a térképpel. Egyikük például a következőket írta a látogatók könyvébe: „Vlagyimir Iljics soha nem feledkezett meg óriási hazánk legeldugottabb részéről, s a benne élő legkisebb népről sem. I. Musztafajev, I. Abdullajev, T. Huszeinov az Azerbajdzsáni SZSZK- ból. 1955. okt. 18.” Gyakran érkeztek vendégek Közép-Ázsiából. Nagy, barna bőrkötésű fényképalbum idézi fel a Turkesztánban 1919-ben lezajlott forradalmi eseményeket. A képeken vöröskatonák egységei, a fehérterror áldozatai, az első asszonyok, akik levetették a fátylat, és műemlékké nyilvánított csodálatos épületek képei. A látogatók könyvében a Szovjetunióban élő népek minden nyelvén találunk bejegyzéseket. A Bagdaszárján Csecsen-ingusföldről érkezett, Groznijból, az olajbányászvárosból. „Én nem vagyok orosz, de meghatottan szeretnék köszönetet mondani az orosz népnek, amely V. I. Lenint adta.” A ma már múzeum dolgozószobában mindig soknyelvű beszéd hangzik. Tudósok, munkások, újságírók, parasztok váltották és váltják ma is egymást. Sokan szerettek volna valami ajándékot adni Leninnek. Miután a küldöttségek távoztak, Lenin rendszerint a titkáraira bízta, hogy az ajándékokat továbbítsák az éhezőknek. Ha gyümölcsöt hoztak, átküldette a gyermekeknek vagy a kórházaknak, azzal, feltétlenül mondják el, az ország melyik vidékéről küldték. Néha persze furcsa esetek is történtek. Ligyija Alekszandrovna Fotyijeva visszaemlékezéseiből tudjuk a következőket: Lenin egy Buharából érkezett küldöttséget fogadott. Miután elmentek Fotyijeva egy sürgős irattal be akart menni Vlagyimir Iljicshez, de az ajtó zárva volt. Nyugtalankodott, nem történt-e valami baja, ezért a folyosóról nyíló ajtón akart bejutni, de azt is zárva találta. A dolgozószoba előtt álló őr azt mondta, hogy Lenin nem hagyta el irodáját Csak nem történt valami, nem lett rosszul? Kopogtatni kezdtek, amikor végre kinyílt az ajtó. A küszöbön ott állt Lenin — kicsit zavarban — egy tarka buharai köntösben és tyubitejkában (kis hímzett sapkában). Lenin elvből ellenezte, hogy ünnepeljék. 1920 áprilisában a IX. pártkongresszus egyik ülésén azt javasolták, hogy emlékezzenek meg Lenin 50. születésnapjáról. Az indítványt nagy tapssal fogadták. A jelenlevő Lenin ellenkezett, s amikor életét, munkásságát kezdték méltatni, tiltakozásul elhagyta a termet. A moszkvai pártbizottság 1920. április 23-án mégis megrendezte az ünnepi gyűlést. Lenin csak a nagygyűlés végén jelent meg a teremben. Kérték, hogy szólaljon fel. Azzal a kéréssel kezdte, hogy változtassanak az ilyen jubileumokon, majd egész beszédét a párt feladatainak szentelte. Az elbizakodottság veszélyeire hívta fel a figyelmet. (Folytatjuk.) 1920. május 1-én lerakta a moszkvai Marx Károly emlékmű alapkövét. NSZIM Célgépgyára felvesz revolveresztergályos, horizontálos, marós, gyalus, vésős, köszörűs és lakatos szakmunkásokat. Felvételre jelentkezni lehet a gyár munkaügyi osztályán, Győr, Csipkegyár u. 6. KISALFÖLD Kinek kell a modern zene? Tavaly áprilisban a Győri Bilharmonikus Zenekar Sándor János karnagy vezetésével Szőllősy András, Lendvay Kamilló, Láng István, Penderecki és Bartók műveiből úgynevezett kísérleti hangversenyt adott Győrben, a Kisfaludy Színházban. Feuer Mária zeneszociológus az akkori koncert közönségének körében alapos és szellemesen összeállított kérdőíveivel felmérést végzett arról, hogy kinek kell a modern zene, milyen kapcsolódási lehetőségek vannak kortárs mű és kortárs közönség között. Feuer Mária könyve, a „Kinek kell a modern zene?” a Zeneélet című sorozat egyike, vitára és gondolkodásra késztető mű. Előnye, hogy nem igyekszik csak optimista vagy csak pesszimista képet kialakítani a vizsgált, kérdésről. Vitatkozik. Erről árulkodik egyegy fejezetcím: „Szereti ön Bartókot? — Szereti vagy érti?” — „Csakugyan szereti?” A szerző a tanulmány végén függelékben közli a felmérésben használt teljes kérdőívanyagot. A kiadványt április 13-án az országban először a téma forrásvidékén, a győri Kisfaludy Színházban, a Győri Filharmonikus Zenekar mai művekből álló hangversenyén adják át a közönségnek. A helyszínen megvásárolható könyveket a szerző és Sándor János karnagy dedikálja. ÉLETÜNK Második évfolyam, első szám Megkéstünk az Életünk méltatásával, de megkésett maga a folyóirat is: a kéthavonként megjelenő folyóirat több mint egy hónappal később került az újságárusokhoz. (Ha került. S erről külön kellene egyszer beszélni, mi több: tenni, mert kevés helyen s rendszertelenül, nagy idő-eltolódósokkal kapható). Márpedig minden folyóiratnál, de különösen egy újnál, amelynél a közönség még csak az ismerkedésnél tart, (a jó színvonal mellett) a legfontosabb a rendszeres megjelenés. Mert ha a vásárló nem számíthat rá, a lap nemcsak hogy nem szerez újabb érdeklődőket, hanem még a meglévőket is elvesztheti. Abban a reményben szólunk erről, hogy ezek egy új folyóirat gyermekbetegségei csupán, s hogy a szerkesztőség, kiadóhivatal és nyomda együttesen megtalálják a legjobb megoldást a rendszeresebb, pontosabb megjelenéshez. Annál is bosszantóbb, mert valóban van mit veszítenie annak az olvasónak, akit elkerült az idei első szám. Nem az egészre jellemző a kimagasló színvonal, néhány írás azonban emlékezetes. Elsősorban Pozsgai Zoltán „Csikófogú Linda” című elbeszélését említsük: Linda egy háborút megjárt, elgyötört ló, már felállni sem tud. Mégis ő jelenti a jövőt, a lehetőséget a háborúból hazatért katonáknak, az uraság földjén osztozó parasztoknak. Ahogy felfedezik ennek a meggyötört lónak a csikófogát (tehát hogy sokat elbír még), csigákkal talpra állítják, s együtt húzzák-tolják Lindával a kocsit, annak a hatalmas, közös nekibuzdulásnak jelképe, amellyel ez a sokat szenvedett ország 1945 tavaszán élni akart és élni kezdett. A prózai rovatból még csupán Maros Dénes „Levágott medvetalp” című elbeszélését érezzük jelentősnek; rendhagyó szerkesztése, hetyke. d-3 férfias lírával megírt története a szám értéke. A többi elbeszélés nem sok örömet szerez olvasóinak. Annál gazdagabb és színvonalasabb a költői rész. Megrendülten olvassuk a nemrég tragikusan elhunyt veszprémi Cserhát József versét. Pákolitz István három költeménye szinte keresztmetszetét adja egész költészetének. Kádár Péter „Ezek a niggerek” című verse közvetlen publicisztikai töltésével is hat. Káldi János (Sirató), Sarkady Sándor (Tihanyban) rövidségében gondolatgazdag. Jávorszky Béla mai finn költőkről írt bemutatója érdekes, de nem tudni, hogyan vág az Életünknek abba a célkitűzésébe, hogy ki akar tekinteni a szomszéd népek irodalmára. (Nem földrajzi kérdés ez, persze). A Szülőföldünk rovatban Maros Dénes ,,Kószálás ipari partokon" című eleven riportját olvashatjuk az algyői olajkutakról. Horváth Anita a GySEV történetéről ír. Molnár József (Hamupipőkénk: a nevelésügy) sok érdekes s még több vitatható gondolatot ad elő a kérdésről: soha nem időszerűbb erről egy vita, mint éppen most, a nevelésügyi kongresszus előtt. A Műhelyben rovatban Kucska Péter mond közismert dolgokat a sciene fiction-ról, X. Szabó László (Razglednicál; két hangra) Radnóti Miklós és Ámos Imre festőművészi rokonságát kutatja. Is- I.) Öt falu egy év alatt: élelemre, tartós cikkre Tavaly tovább nőtt a szanyi áfész kiskereskedelmi forgalma. Öt falu: Szany, Rábaszentandrás, Sobor, Vág, Rábasebes boltjaiban 31,4 millió forintot költöttek kiskereskedelmi cikkre. Ez egymillió forinttal volt több, mint az előző évben. Élelemre 12, ruházati cikkre 7, vegyesiparcikkre pedig 12 millió forintot. A vendéglátó-forgalom némileg csökkent, és 6,7 millió forint volt. A tavalyinál kevesebb azonban ételből a szanyi Bokrétában, és italból a szanyi 2-es számú italboltban. De csaknem százezer forinttal többet költöttek italféleségre a rábaszentandrásiak Cukrászsüteményből, kávéból a tavalyinál jóval többet fogyasztottak a szanyi cukrászdában. 520 000 forintot hagytak ott a vendégek. Az elmúlt egy év alatt többet értékesítettek a háztáji gazdaságból az öt falu lakói: 2,6 millió forint értékű tojást, hízott baromfit, nyulat, mézet és gyógynövényt. Az áfész idei terve a kiskereskedelmi forgalom és a felvásárlás növelése 5,7 százalékkal, 00 Orvosi sors a múltból Az emberséges Csatkai NEMCSAK orvosi tudásáért, de emberséges magatartásáért is szerették és tisztelték a múlt század végén a Moson megyei Bánfalu község orvosát, dr. Csatkai Ignácot, a nemrég elhunyt, dr. Csatkai Endre Kossuth-díjas művészettörténész édesapját. Különösen a szegények rokonszenvét bírta, mert arról volt híres, hogy a szegény embert éppen olyan lelkiismeretesen kezelte, mint a gazdagabbat. S ami a legfontosabb , a legtöbb esetben ingyen. Az ilyen szegényt pártoló viselkedés természetesen szemet szúrt néhány pöffeszkedő módosabbnak. Ezért aztán alkalomadtán igyekeztek is borsot törni a derék orvos orra alá. — De Csatkai doktor mindig megtalálta a módját a visszavágásnak. 1893. július elsején éjfél után 1 órakor ugyancsak megverték az orvos ablakát. Nem volt szokatlan az ilyen ébresztő. Most is jó félórányira levő Mexikópusztáról keresték azzal, hogy azonnal jöjjön, egy szülőasszonynak orvosi segítségre van szüksége! Csatkai tüstént fel is kelt, de amikor elkészült az indulásra, megütközve látta, hogy Karsai ispán Mexikó-pusztáról nem a rendes fogatot küldte érte, hanem a fuvarozást egyik aratójára bízta, aki egy hosszú szekérrel, a saját agyoncsigázott egyes lovával jött az orvosért. De hát nem volt mit tenni, mert gyors orvosi segítségre volt szükség, felült hát a hosszú szekérre. Elindulni elindultak ugyan, de a hetek óta ablakot alig látott, a napi munkában amúgy is agyoncsigázott állat éppen hogy csak vonszolni bírta a szekeret. Annál is inkább, mert ugyanez a fogat előzőleg már Pomogyban is volt a bábáért. Nem csoda, hát, hogy a rendes fogattal megtehető félórás útból két és negyed órás vánszorgás lett. A doktor tűkön ült az egész idő alatt. Bár az uradalomnak volt külön orvosa is, mégis őt hívták, benne volt bizalma az embereknek. E bizalmat akarta megszolgálni azzal, hogy idejében érkezve, segítsen a vajúdó asszonyon — sikerült is neki. A SZÜLÉS levezetése után — ekkor már hajnalokon — a fáradságos úttól és munkától elcsigázott orvos az ispánhoz küldött egy embert, kérve, hogy rendes fogatot bocsásson rendelkezésére. A kérést az megtagadta, mire Csatkai személyesen ment el hozzá, de az ispán be sem engedte, hanem kiüzent a szakácsnéjával, hogy az ő lovai nem a doktor hordozására valók. Orvosunk kénytelen volt ezek után visszafelé is a hosszú szekéren visszatérni otthonába. Természetesen bosszantotta Csatkait ez a pökhendi eljárás, s ezért levélben fordult Feszty Adolfhoz, az uradalom főbérlőjéhez, s a történteket közölve írta: „ ... minthogy komoly veszély esetén valószínűleg a jövőben is hozzám fordulnak Mexikóból a cselédek, mindenekelőtt Nagyságod ismert jó szívéhez apellálok e szegény emberek érdekében: kegyeskedjék intézkedni, hogy adandó alkalommal, mikor gyors orvosi segélyre van szükség, ne kímélje a lovakat az, aki fölöttük rendelkezik!” Továbbá: „Hiszen az orvost működése közben még az ellenség bántalmazásával szemben is védelmébe fogadja a genfi conventio.. E levelet azonban „dr. Csatkai Ignác köz- és cs. és kir. tart. segédorvos” hiába írta meg, mert az ispánjától semmivel sem különb főbérlő még csak nem is válaszolt neki. Csatkai azonban tisztességre akarta tanítani a szegénység e vámszedőit, és a nyilvánosság elé vitte az ügyet. Levelének másolatát tehát egyhónapi hiábavaló várakozás után közzétette a „Mosonmegyei Lapok” c. újság augusztus 13-i számában a következő záradékkal: „Címzett erre a levélre a mai napitt sem válaszolt: eszerint hiába bíztam nemes gondolkozásmódjában és lovagiasságában, ő hallgatásával helyesli alantasának pökhendi viselkedését. Én tehát megelégszem az eset nyilvánosságra hozásával: ismerje meg ezt a két egymáshoz illő derék gentlemant Mo’ son megye közönsége, azon közönség, melynek soraiban a legutolsó zsellér is jobban tudja, mi a tisztesség. Bánfalu, 1893. évi augusztus 6-án. Dr. Csatkai Ignác.” Az újság következő számában a nyilvános megszégyenítésre megjelent a válasz, amelyet azonban nem Feszty, hanem annak egyik alkalmazottja, Balkay Adolf írt, magára vállalva a felelősséget. Közölte, hogy az ügyet kivizsgálta, s arra az eredményre jutott, hogy Csatkai levelére az a legudvariasabb válasz, ha egyáltalában semmit sem válaszol. Vagyis az orvos állításait valótlannak bélyegezte. Csatkai doktor azonban nem hagyta magát. Nyílt levélben az újság útján kijelentette, hogy előző levelében csak a tiszta igazságot írta. Ha a bérgazdaság alkalmazottja megvizsgálta az ügyet, „s erre azt feleli rá, hogy semmit sem felel, úgy részéről ezzel is beérem." Vagyis az uradalom illemet nem tudó alkalmazottja ez esettel kapcsolatban vagy nem tudott, vagy nem mert válaszolni. Elegendőnek gondolta, ha az orvost csak sértegeti. A MEGSÉRTETT orvos azonban éppen a sértegető szavaival vágott vissza, mégpedig olyan találóan, hogy sem a főbérlő, sem pedig alkalmazottja erre választ adni nem tudtak. Jobbnak vélték, ha mély hallgatásba burkolódznak. Kulcsár Imre 1970. április 11., szombat