Kisalföld, 1970. augusztus (15. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-02 / 180. szám

film JreniMPÖl A „Stockholm Lenint idézi’’ című dokumentumfilm feleleveníti a svéd fővárosnak azokat a helyeit, amelyeken az 1905 és 1917 közötti stockholmi tartózkodásai alkalmával megfordult Lenin. A filmet egy moszkvai forgatócsoport készítette. A forgatókönyv megírása céljából a filmeseknek kutatómunkát is kellett végezniük. Ennek során soik értékes anyagot találtak a svéd archívumokban, s olyan emberekkel találkoztak, akik személyesen ismerték Lenint. E filmkockákon látható csaknem valamennyi ház és szálloda, amelyekben Lenin, felesége, anyja és nővére elidőzött. Lenin kedvelt parkjain és kertjein kívül a felvevőgép elé kerültek azok az épületek is, amelyekben Vlagyimir Iljics svéd aktívákkal találkozott. A stockholmi dokumentumfilmstúdió városi archívumából kerültek elő a Lenin egykori szálláshelyeit bemutató, azóta lebontott épületeket megörökítő felvételek. Viki Malström svéd fotoriporter magángyűjteményében Lenint ábrázoló felvételeket találtak, amelyek utolsó stockholmi látogatásának idején, 1917 áprilisában készültek (amikor Svájcból Pétervárra utazott). A film alkotói a svéd filmesek század eleji terméséből származó 1000 méter filmszalagot vizsgáltak át, hogy kiválaszthassanak néhány filmkockát, amelyek úgy ábrázolják Stockholmot, amilyennek Lenin láthatta. Lenin stockholmi tartózkodásáról sok érdekes részletet mondott el a forgatócsoport tagjainak Otto Grimlund öreg újságíró, aki Stockholmban találkozott Leninnel, s későbben Moszkvában is járt. A filmet Vlagyiszlav és Dzsemma Mikosi rendezte, az operatőr Nyikolaj Litkin. (VMT) Johannes R. Becher NYÁR Szél kavarta Szénaillatban Járom a földi Paradicsom tájait. Nem kell Túlvilág, hogy Valóra váljanak Ábránd szőtte Vágyaim. Cirógat a nyár Életszagú melege. Ha saját boldogulásom Mások jólétével Párosul — Már e földön Teljesültek Féltőn dédelgetett Álmaim. (Boldog Balázs fordítása) Már csak egyedül állok a kikötőiben, s fürkészem, mint úszik el a nagy hajó, s mint örvénylenek körülötte a kék sirályok. Gyuri, a sudár termetű rádióstiszt buzgón integet, én is lengetem szaporán a kalapomat, míg végképp elnyeli a hajót a messzeség. Aztán nekidőlök a korlátnak, lehunyom szemem, s arra gondolok, minden úgy történt, ahogy abban a mesében, amit elmondtam egy téli éjszakán... A téli vakációt, melyet akkor még két hét szénszünettel is megtoldottak, egy koffernyi könyv elolvasására szántam. A könyveket hetek óta nagy körültekintéssel válogattam össze az intézeti, a kollégiumi és a városi könyvtárból. Mivel a kollégiumot egyetlen diák kedvéért nem üzemeltethették, egy hónapra az átmeneti gyermekotthonba kvártélyoztak be. Az otthon igazgatónője, szép arcú, korán őszülő asszony készségesen bocsátotta rendelkezésemre az egészségügyi szobát. Amikor birtokomba vettem a klórszagú, alig pár négyzetméternyi kis helyiséget, még azt hittem, zaklatott életem kis időre nyugalmas szigetre sodródott, könyveimen kívül semmire sem lesz gondom. Az igazgatónő meg akart kímélni a közös szertartásoktól is, s úgy rendelkezett, hogy az ételt is mindig a szobámba hozzák. Néhány napra csakugyan sikerült megfeledkeznem mindenről. A regényhősök világába azonban mind erőteljesebben tört be az ajtómon túli élet komor valósága. Vinnyogás, gyereksírás szűrődött be hozzám. Olykor kinéztem a mindig félhomályban derengő folyosóra. A szűk csigalépcsőn nagyobbacska fiúk apró emberkéket terelgettek, hol le, hol fel. Szemük úgy izzott a félhomályban, akár a szén. Máskor a gondozónő rikácsoló hangjával próbálta összegereblyézni a szétszéledő népséget. Bizonyos napokon idegen emberek lepték el a folyosót, vizslatták, lapogatták a gyerekek testét, mint a vásári holmit szokás. Aztán karon ragadtak egyet, nemegyszer testvéreket szakítottak el egymástól. Előbb azt a nyolc—kilenc év körüli fiút kezdtem tanulmányozni, aki naponként behozta az ételemet. Ügyes, de szófukar, bánatos szemű gyerek volt Gyuri. Kérdéseimre mindig nagyon kurtán válaszolt. Sosem mosolygott, s bármivel kínáltam, semminek sem örült Olykor került egy-két forintom, s szolgálatait egy-egy fényes forinttal honoráltam. Ilyenkor egy pillanatra felfénylett a tekintete, s mintha halvány mosoly is átsuhant volna az arcán. Azt gondoltam volna, hogy egy ilyen intézetben, ahol élelmet, ruhát, játékot megkapnak, nem ismerik a pénz hatalmát. Gyuri nyilván ismer már valamit abból a kinti világból. Egyik nap ebéd után felmentem a játszóterembe. Csendesen nyitottam be, a felügyelőnő sem vett észre. Kezében fürgén járt a kötőtű, s szabályos időközökben, hogy a gyerekek mégse feledkezzenek meg jelenlétéről — elkurjantotta magát. — Csend legyen! A teremtésűt, fejemre borítjátok a szobát! A zsibongás ilyenkor alábbhagyott. Ahogy néztem a gyerekeiket, elnehezült a szívem. Ebből a játékból valahogy hiányzott az önfeledtség, a gyermeki öröm. Ekkorra már néhány kis kíváncsiskodó gyűlt körém. Körbeállítottam őket, aztán a „Hegyek között, völgyek között zakatol a vonat” játékba kezdtünk. Egyre nagyobb lett a kör, egyre többen kapcsolódtak be a játékba, a sápadt arcok kipirosodtak, a szemekbe is kiült az izgalom. De Gyuri nem jött közénk. Csakült az ablak mellett, elvágyódó, sóvárgó tekintete rátapadt az ablak egy négyzetére, melyet nem tejüveggel borítottak, s felhőtlen időben beragyogott egy tenyérnyi ég. Ki tudja, ta-lán a maga módján értelmezett szabadságra gondolt, vagy a forintjaira, melyeket féltve őrzött? Megfigyeltem, hogy napjában többször is megszámolja a forintjait, s ha valaki közelített feléje, mint a zsugori, féltő mozdulattal besöpörte zsebébe a fényes kis pénzeket. Egyik délben amikor benyitott Gyuri a szobámba az ebéddel, már az asztalra kikészítettem egy szelet csokit és egy fényes forintot. Gyurit leültettem, ne siessen, beszélgessünk. — Szereted a csokit? — Szeretem. — Választhatsz a csoki, vagy a forint között. Gyuri máris nyúlt a forint után, s tétován nézett rám, mehet-e. — Mondd csak, Gyuri, mire kell neked a pénz? — Kell! — Csak ennyit préselt ki magából. — Valami szép játékot szeretnél? Fejét ingatta, s mintha attól tartana közben, hogy megszöknek a forintok, görcsösen markolta zsebét. — Gyuri, láthatod, én barátod vagyok, nekem őszintén elmondhatod, mire gyűjtöd a pénzt? Gyuri most féllábra nehezedett, tekintetét körbejáratta a szobán, aztán visszatért hozzám a pillantása. Szeme most szelíd volt. — Kendőt akarok venni édesanyámnak. — Édesanyádnak? Derék dolog, Gyuri, nagyon derék. Aztán miért éppen kendőt? — Sokat fáj a feje. Magamhoz vontam Gyuri fejét, mintha valami eresztékek egyszerre meglazultak volna bennem. Mindeddig nem értettem a fiút. Egyik éjszaka valamelyik kis gézengúz Gyuri nadrágzsebéből, melyet a feje alatt tartott, kicsent néhány forintot. Gyuri napokig konok daccal járt, bizalmatlansága nem engedett fel a szobámban sem. Csak akkor nyugodott meg, amikor előkerültek a forintok. De mintha még zárkózottabb lett volna. Már-már arra gondoltam, hogy valami mániákus pénzsóvár gyereke lehet, akinek a vérében van a zsugoriság, a beteges kuporgatás. — Segítek majd venni valami jó meleg kendőt az édesanyádnak. Megszokott látogatni téged? — Nem tud. Már régóta kórházban van. De amint meggyógyul, engem mindjárt elvisz innen. A délutáni közös játékok, amelyek most már részemről is rendszeresek lettek, Gyurit is feloldották. Amikor megígértem Gyurinak, hogy karácsony előtt való nap megvesszük a kendőt, s együtt bemegyünk az édesanyjához, éreztem a pillantásából, hogy végképp a bizalmába fogadott. Az igazgatónőtől aztán megtudtam, hogy Gyuri édesanyja súlyos fertőző beteg, nem lehet oda vinni a gyereket Egy nappal a tervezett látogatás előtt Gyuri sugárzó arccal jött hozzám: — Holnap, ugye, megyünk édesanyámhoz? — Gyurikám, nem lesz könnyű a dolog, de majd meglátjuk, mit tehetünk. Gyuri arcán egyszerre megfonynyadt a mosoly. Megérezte a hangomban rejlő bizonytalanságot. — Már látom, maga is csak hitegetett, mint az igazgató néni. Ő is régóta ígéri, hogy elvisz az édesanyámhoz. Szerettem volna megsimogatni Gyuri fürtjeit, de kisiklott a simogató tenyérből, s elrohant. Aznap már nem is találkoztam vele, mert valamiért ki kellett mennem a városiba, este pedig színházba mentem. Reggel pedig a kis Hidvégi Pitti kocogott ajtómon, s jelentette, hogy Gyuri eltűnt. Mire felkészülődtem, a gondnok már tűvé tette az egész épületet, de Gyuri nem volt sehol. Rájöttünk aztán, hogy Gyuri felment a padlásra, okos találékonysággal kibontotta a zsindelyt, és a csatornán leereszkedett. Mondom a gondnoknak, nyissa ki az irodát, telefonálni szeretnék. — Az lesz a legjobb, most már a rendőrségnek kell szólni. — Bízza rám! Felemelem a kagylót, várok a búgó hangra, aztán tárcsázom. A gondnok ott tipródik körülöttem. — Hajló! Kórház? Kérem kapcsolni a fertőző osztályt! •— Bolond maga?! Nem a kórházat, a rendőrséget kell ilyenkor hívni! — Nyugodjék meg, ezúttal nincs szükség a rendőrség munkájára. — Halló! Fertőző osztály? Az inspekciós orvossal szeretnék beszélni. Halló? Ön az? Kedves doktor úr, ne haragudjék, hogy ilyen korán zavarom. A Gyermekotthonból beszélek, az egyik kisfiú édesanyja ott fekszik az ön osztályán. Tudja, holnap karácsony van, nem lehetne valamiképp megoldani, hogy a gyerek beszélhessen, vagy legalább ablakon keresztül láthassa az édesanyját? Csombolyainéról lenne szó. Mitt, hogy az éjjel meghalt?. Egy pillanatig bénultan állok, a gondnok is zavartan pislog rám. Elrohanok, kabátot, sálat öltök magamra, s elsietek. Gyuri fel-alá járkált a kórház előtt. A portás nyilván megmondta neki, hogy a látogatás csak kilenckor kezdődik. Az arcáról látom, még nem tud semmit. Mintha megcsomósodott volna a nyelvem. Mit is mondjak Gyurinak, hogyan kezdjek hozzá? Rettenetesen nehéz pillanatok elé állítja olykor a sors az embert. No, mindegy, már nincs idő a meditálásra, Gyuri észrevett, megcsillant benne a remény, én majd segítek, hogy beszélhessen az édesanyjával. Keze és arca lila már a hidegtől, ki tudja, mióta rója itt a járdát. Megáll előttem, várakozóan néz fel rám, s egy kis bűntudat is van a pillantásában. — Ugye, segít, hogy láthassam az édesanyámat? Küszködök a szavakkal, a csípős szélre panaszkodom, aztán megdörzsölöm Gyuri hideg arcát, meggémberedett kezét. — Ti, felnőttek mindent el tudtok intézni... — Tudod, Gyurikám, vannak dolgok, amiket a felnőttek sem tudnak már elintézni. Úgy szeretnék most beszélni veled, mint komoly férfi a komoly férfival. Hiszen nem vagy te már kisgyerek. Meg fogod érteni, ha csak annyit mondok, édesanyádnak nagyon jó, nem fáj már a feje. Többé már sosem fáj. Te tudod, emlékszel rá, mennyit szenvedett. Jó asszony volt az édesanyád, ő is sokat gondolt rád. Kár, hogy nem vehetünk már neki jó meleg kendőt... — Meghalt, ugye-e, azért, mondod ezt? Csak bólintok. Iszonyúan csípi a szememet a szél. Megragadom Gyuri kezét. — De mi igazi jó barátok lettünk. Meg is kérlek, ne magázz engem többé, tegezz, mint a többieket. Sok mindent el fogok majd mondani neked. Tudod, én olyan egyedül vagyok abban a szobában, szeretném, ha hozzám költöznél éjszakára, van ott még egy üres ágy. Sokat mesélnék is neked. Akarod? Gyuri rám néz, aztán megszorítja a kezemet. Értjük egymást. — Tudod, nagyon jó lesz, hogy nem kell egyedül lennem. Beszélgethetünk mindenről. Elindultunk visszafelé a Gyermekotthonba. Éppen szállingózni kezdett nagy pelyhekben a hó. Nem ültünk buszra, gyalog mentünk végig. Gyuri egész úton nem szólt, mint akibe nagyon mélyen szállt vissza a lélek. Az otthonban már nagy volt a készülődés. A játékteremben díszítették a gyönyörű fenyőfát. Igyekeztem, hogy Gyuri figyelmét egy pillanatra se eresszem el. Aztán eljött az este, a fenyőfaünnep. Sokszor körültáncoltuk a gyönyörű fát. Aztán én ültem a fa alá, meséket mondtam. Ahányan voltunk, pontosam annyit. A meséiket testre szabtam, a kicsiknek kurtább, a nagyobbaknak hosszabb történetet. Végül bejött a gondnok és az egyik gondozónő hatalmas kosárral. Kiosztották az ajándékokat. Mindenki egyforma szép csomagot kapott. A zacskóban csokoládé, dió, alma, szaloncukor, sütemény. Gyuri elém tárta a maga csomagját, vegyek belőle. Én is megkínáltam őt. Mire az egész gyereksereg félkaréjban állt körülöttem. Mind nyújtogatta a csomagját, vegyek belőle. Kegyes csaláshoz kellett folyamodnom. Az én zacskóm fenekét észrevétlenül kilyukasztottam alul, s amint beleraktam valamit, alul is mindig kivehettem valamit, szétoszthattam, sosem fogyott ki a finomság a csodazacskóból. Későre járt, mire ágyba kerültünk. Mivel Gyurinak az egész estéből az a mese tetszett a legjobban, amit egy tengerészről meséltem, hát egy újabb tengerésztörténetet kanyarítottam. Már-már azt hittem, sikerült Gyurit teljesen a végtelen nagy vizekre ragadnom, együtt vitorlázni hősünkkel, amikor Gyuri váratlanul megszólalt: — És én most már nem is találkozhatok sosem az édesanyámmal? Mintha gombóc ugrott volna a torkomra. Átnyúltam a másiik ágyba, beletúrtam Gyuri rakoncátlan hajfürtjeibe. Gyuri hangja nyugodt volt, de az arca nedves. — Tudod, Gyurikám, ez úgy van, hogy akit nagyon szeretünk, az sosem hagy el miniket. Megőrizzük fülünkben a hangját, szemünkben a haja, az arca színét, s nem feledjük el keze melegét sem. Ez olyan, mintha mindig velünk lenne, mintha mindig beszélne hozzánk, figyelné mozdulatainkat. Ha te nem látod is őt, azért mindig veled van, veled is marad mindig, tőled már sosem válik el... Gyorsan színesen peregtek a napok. Egyre több időt szenteltem a gyerekeknek, akikben úgy kinyílt a bizalom, mint a májusi ég. Ha jöttek a keddi napok (ilyenkor érkeztek azok az idegenek, akik örökbe akartak fogadni valakit), már együtt izgultunk, vajon kit visznek el közülünk, ki lel új szülőkre, ki szakad ki kis közösségünkből. Gyurit már rég elvitték volna, de ő senkihez nem ment, csak az édesanyját várta. Most, hogy az édesanyja már nem él, nem tarthatják itt sokáig. S ez a szüntelen változó kis közösség kialakított magának olyan törvényeket is, amelyek védik tagjaikat, amelyek nemcsak a felnőtteknek, de a gyerekeknek is adnak bizonyos választási lehetőséget. A családi otthon melegéből kihullott apróságok finom kis műszerrel rendelkeznek ahhoz, hogy megérezzék, milyen ember akarja őket örökbe fogadni. Az őszinte gyerekszeretet hozta-e ide, vagy csak arra a pénzre van szükség, amit az állam fizet a gyerekek után. A keddi napokon érkezőket a kis közösség láthatatlan csápjaival mind körültapogatja. Akikkel szemben a radarrendszerük valami ellenszenvet jelez, az mindig gyerek nélkül távozik innen. Mert hiába választotta ugyan ki magának a legegészségesebb gyereket, a közösség valamelyik tagja a sötét folyosón utána oson, halkan az idegen fülébe súgja, hogy akit kiválasztott, súlyos beteg, ilyen meg olyan kór rágja belül a testét. Ezek az emberek aztán még ott a folyosón elállnak örökbefogadási szándékuktól. Ahogy közeledtek a vakáció végnapjai, s lassan csomagoltam a könyveimet, el-elnehezülő szívvel gondoltam a válásra. Gyuriban is megcsendesedett a lélek, ő már felfogta, hogy nem maradhatok soká. Megígérte, hogy mindig ír majd nekem. Azt is elhatározta már, hogy tengerész lesz, nagy hajókkal járja majd a messzi, végtelen vizeket. Úgy terveztem, hogy korán reggel megyek el az otthonból, amikor még a gyerekek alszanak. Egyedül Gyuritól köszöntem el este, még hosszan elbeszélgettünk. Aztán az utolsó éjszakára visszaköltözött már a társaihoz a hálóterembe. Örültem, hogy minden így történt. Korán ébredtem. Hat órára mindenem készen állt. Két nehéz bőrönddel elindultam a sötét folyosón, de nem tudom, nem a szívem volt-e nehezebb. Arra számítottam, ha kint leszek már, megkönnyebbülök. Aztán amint leértem a kapualjba, kórusban felzúgott a köszöntés. Gyuri egy fél fejjel kimagasodott a tömegből, ő dirigálta az éneket is, amit még én tanítottam be néhány napja. Elindultam szép hazámból ... Gyuri Tuniszból, Isztambulból, Izmirből, Marseille-ből érkező képeslapjai mindennek a téli vakációnak az emlékét ébresztik bennem. Hamar Imre PIACI ÁRUS (Nagy Éva felv.)