Kisalföld, 1970. augusztus (15. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-02 / 180. szám

Fazekas Lajos IFJÚSÁG Bárpult, magasszék. Gint iszunk. Frivol blúz feszül rajtad. — Én a férfikor ízét dicsérem ... Füst-fanyar, fehér hamuba ásott, égő, röpke éj. Jazzdobzene­, gitárzene-láva ömlik az éjben, ki az utcára. — A gyár komolyan nézi fiait, s kapujában régi őre hallgat, mint szobra ódon templomfalaknak. Nyegle ifjúság! — recsegik tömören az öregek, kiket szúr a szavuk tőre. Erős ifjúság — mondom —, erős a fa, mely virágát kihordja termőre! Andrássy Lajos Valakinek, ki úgysem érti ki forradalmár, sosem szeleburdi. Hebehurgyán a Törvényt élni sem, oktatni sem lehet, ily „mondatát" csak csapdos s nem nézi, kiben üt sebet, nem egyszer, józan fontolás helyett gazdába csap ... Lehet ficánkolása szemnek impozáns látvány, s fülnek is hatásos, a lélek bizony nem rezdül gyökérig tőle — mint bumeráng viszont lehet halálos. Képzőművészeiről röviden (7.) A SZOBRÁSZAT A rajz, a festmény sík lapon (néhány freskónál hajlított síkon), de mindenesetre két dimenziósan áll előttünk. A szobrásznál már a műfaji probléma adódik: két di­menzió, vagy három? A dombormű lényegében két di­menziós síkon helyezkedik el, de ahogy a szobrász mind jobban ki­emeli figuráit a háttér síkjából, a lapos dombormű mindinkább tes­tessé válik: magasságot, szélességet és mélységet ábrázol. Ezekre a mély és magas domborművekre bízvást elmondhatjuk, hogy nem körüljár­hatok. Állj meg vele szemben, nézd, és ha nagyon tetszik, cso­dáld! Ha egy szobrot — amelynek már semmi köze a domborműhöz —, fal mellé állítok, vagy egyene­sen egy falmélyedésbe, a szobor épp úgy nem járható körül, mint az imént említett dombormű. Jobbra­­balra elléphetsz, más domborulatot, más fényárnú játékot látsz, de a szobor háta mögé nem kerülhetsz. Ha ezeken a megoldásokon is túl­lépünk, s a szobrot egy térség kö­zepére állítjuk, akkor beszélhetünk körüljárható, minden nézetből el­vezethető szoborműről-A műfajok szempontjából nem lebecsülendő a szobormű mérete sem. Az asztalodon, esetleg tenyér­nyi bársonyfelületen apró, míve­sen kidolgozott érme fekszik. Ka­marazene. Finom hatások. Ahogy a Vonósnégyes kedveli, ha közelről hallgatod, úgy kívánja ez, hogy te­nyeredbe vedd, és közelről csodáld. Nagyjából áll ez az apró figurákra, amelyeket az asztalodon, a komód sarkán, a könyvespolcod tetején vagy egyéb meghitt otthoni helyen őrzői. Természetesen, más a meg­mintázása, mint annak a szobor­nak, amelyet egy tér kellős köze­pén, vagy egy épület homlokzatá­ba beékelve helyeztek el. A finom, kamarazenei hatásokat felváltja a hangzatosabb, monu­mentálisabb hangvétel. Különösen akkor, ha a szobor vagy szoborcso­­portozat valami nagy eszmei mon­danivaló hordozója: mártíremlék­mű, egy nagy történelmi alak szob­ra, a kor eszméit megtestesítő mel­lékalakokkal körülvéve. A hasonló művek hatásait fokozza, ha a szo­borcsoport egy sugárút végén áll­ (Milleniumi emlékmű), vagy egy egész város felett uralkodó domb­tetőn (Gellérthegy — Szabadságszo­bor). A műfajok tehát a térben való elhelyezkedésük, méretük, illetve mondanivalójuk szerint alakulnak ki. Nem szabad persze elfeledkez­nünk az oly sokat hánytorgatott anyagszerűségről sem. Tehát be­szélhetünk gipszszoborról, amely legtöbbször csak modellül szolgál egy végső, nemes anyagban megva­lósított műalkotás számára. A gip­szet olykor be is színezik, illetve, eltüntetik a friss gipsz túlságosan ♦öiér, az „állott” gipsz porszínű hatását. Gyakran élnek azzal a mesterfogással is, hogy a legelső fogalmazás agyagkoncepcióját tart­ják meg: kiégetik, vagy ahogy ma­napság mondják — tartósítják. Az égetett agyagszobornak évezre­des múltja van. Az ókor és a rene­­szánsz során színezték, festették, ily módon egyesítve a szín és a domborulat esztétikai hatását. Agyagkompozíció gyakran szolgál mintául a kőfaragó mesternek, aki rendkívül pontos mérések alapján átviszi kőbe az agyagban megmin­tázott szobrot. Tudnunk kell azon­ban, hogy a nagy szobrászok egész sora a kőfaragó mesterséget is ma­gáévá tette, s így még azt az ár­nyalatnyi különbözetet sem enge­délyezte, ami az agyagmodell és a kőbe faragott végső forma között felbukkanhat. Az első reneszánsz márvány-re­mekműveknek az antik görög mű­vészet volt a mintaképe. Az ókori leletek javarészt a föld alól kerül­tek elő. Legnagyobbrészt ezek a szobrok is színezettek voltak. Csak az idő és a föld alatt végbemenő kémiai folyamatok marták le róluk a festéket. A XIX—XX. század for­dulóján a szecesszió a színes szob­rot feltámasztotta. Elsősorban kü­lönböző színű kövek, márványok összeillesztésével. Napjainkban is kísérleteznek ezzel a megoldással. Egyelőre a saját színében tündök­lő márvány diadalmaskodik. A következő anyag, ha úgy tet­szik műfaj: a fémszobor. Klasszi­kus módszere az öntés. Bronzot, ónt, vasat, rezet önthetünk formá­ba. Persze, más fémeket is: ezüst­től, aranytól egészen az alumíniu­mig. Az öntéssel egyenrangú az úgynevezett domborítás, mikor egy sík fémlapból mintegy kikalapál­ják a kívánt formákat, s ezeket esetleg összeforrasztják. Domborí­tással nemcsak sík-, hanem térha­tású művek is előállíthatók. Ez a kalapáló módszer elvezet bennünket egy olyan mester műhe­lyébe, akinek osztályozása nem ép­pen könnyű. Ez a mester­­ az öt­vösművész. Az egyik talán csak fi­nom láncot, karperecet vagy amu­lettet készít, de a másikat Benve­nuto Cellininek hívták, aki sótartó­tól a Perseus-szoborig, aprócska ék­szertől a körüljárható szoborműig mindent megcsinált. Iparművész? — Lehet. Kiváló szobrász? — az is. Elválasztható élesen ez a két mű­faj? Aligha. De nem is fontos. A művek rangját nem az teszi, hogy művészethez vagy iparművészethez soroljuk. Ha a valóság egy darab­ját adják, ha élményt és ihletet forrasztanak egy­be, de mindenek­­felett, ha a nézőnek őszinte gyönyö­rűséget nyújtanak, akkor remek­művek, bármilyen cédulát ragaszt is rájuk a tudomány: művészetét vagy iparművészetét. Gál György Sándor. ­. Noszty Marit a főis­kola hírneves tanára keresztelte Noszty Ma­rivá. A név megmaradt, legálissá vált. Nedelkó Mariska, a felszabadu­lás utáni első művész­generáció legszebb szí­nészleánya volt. Tehet­ségesebb akadt — üdébb, jobb alakú, fér­fiszemeket vonzóbb aligha. A szőke naivat Tóth Ferenc a kollégium társalgójában látta meg. A Szabad Nem­zettől jött, főnöke, Ba­rát Ottokár küldte kör­interjút készíteni az If­jú Gárda színpadi pre­mierje előtt a magyar Ljubov Sevcovákkal, Radik Jurkinokkal, Ul­­jana Gromovákkal, Vallatta Marit is, csak éppen Krasznodár helyett Csörnyeföldről kérdezte, szülőfalujá­ról, apjáról, anyjáról, önmagáról. Sőt, Feri — újságírótól szokatlan módon — mesélte saját életét, sorsát. Kiszámí­tották: kettejük közül Mari három órával idő­sebb. A cikk a­ Szabad Nemzet vasárnapi szá­mában megjelent. Hét­főn délelőtt Mari a szerkesztőségi értekez­letről hívatta telefon­hoz Ferit, a 82 sorból a róla szóló tizenkettőt megköszönte. Kedden találkoztak. Szerdán is. Csütörtökön szintúgy. Pénteken az Akadémia előtt várta Feri Marit, szombaton a nyomdai inspekcióból éjféltájt haza induló fiút a lány. Hajnalig mászkáltak­ a Körúton. Vitáztak. Ha­tároztak: Tóth Ferenc szocialista drámát ír a Nemzeti Színháznak az új, megváltozott való­ságról, a főszerepet Noszty Mari játssza... Tóth Ferenc szocialista filmet ír az új, megvál­tozott valóságról, fősze­repre a Hunnia igazga­tója Noszty Marit szer­ződteti... , Tóth Ferenc szocialista novelláját az új, megváltozott való­ságról a rádióban Nosz­ty Mari olvassa fel... A vasárnap Noszty Mari és Tóth Feri ün­nepe volt. Hétfőn a redakcióban a fiú bemutatta a lányt Bárót Ottokárnak. A főnök fejét jellegzete­sen féloldalra hajtva, nézett Marira. A tele­fon szólt. Feri mondat közben vitte ki Marit Barót szobájából. Moziba mentek, sza­badjeggyel. A híradóig hirdetéseket vetítettek. Mari és Feri nevették a hangos reklámot: Mat­racába? Epeda! Reka­­miéjába? Epeda! 2. — A gazda már há­romszor keresett­­— fo­gadta másnap Tóthot a szerkesztőségben a hi­vatalsegéd. A fiú a szeretett, tisztelt Ozihoz sietett. Bárót Tóthnál két év­tizeddel idősebb, sokat próbált férfiú — egyet­len szavára sem lehe­tett nemet mondani. (Nem is próbálta sen­ki.) A főnök Feri jövő lé­­téről szólott, iskolára javasolják. A beszélge­tés végén, szóra sem érdemes apróságként említette: — Te... az a teg­napi színésznő ... hogy is hívják ... a Noszty­­lány nem hozzád való... Többet nem is talál­koztak. Az iskolán Tóth Fe­renc megismerte az egyetemi rektor leá­nyát. A Noszty Mari kül­leméhez semmiképp sem hasonlítható Há­­mos Évát is bemutat­ta a Szabad Nemzet­nél. Bárót Ottokár gra­tulált. 3. A Tóth fiú hírlapíró ma is Pesten. Nem több — nem ke­vesebb. Szikár, alig őszülő. Nincs adóssága. (Autó­ja, telke, másodállása sincs.) Törvényesen el­vált. Mostanában korhá­­zig tegeződik: az 1940-es évjáratnál fiatalab­bakat magázza. Ugyan­akkor nem prédikál az újdondászoknak a régi csúf időkről, kripta­­manuszokról s más maradi marhaságokról. Tudatosan nem akar gyűlölt-röhögött Vén Hülye lenni. Vigyáz magára. Sokat ír, még többet olvas. Hobbyja: alko­holja, hódítója, sikerült durchmarshha a mun­ka. Hiúsága: semmiből, lehetetlen témákból valamit produkálni. A múltkor is lenézett feladatot: háromperces rádióhirdetést vállalt. Munkásokat toborozni, mindegy, honnan, mindegy, hogy kit a Kerepesi úti gyárba. A „szempont-cédulát” ol­vasva eszébe jutott az ifjúkori, kacagott mo­zireklám:,, Matracába? Epeda! Rekamiéjába? Epeda!...” Máris transzponált: „Jó ke­reset? Cordatic! Sza­badszombat? Corda­tic!... Jöjjön a Cor­daticba, várja a Corda­tic .. A filmszínházban an­nak idején mellette ült leányra nem gondolt. 4. Noszty Mária a 7.-i színház komikája Húsz éve törzstag — mint mondja — a vi­lágvégi társulatnál Mindent játszott — mindent játszik. Tájo is. Az évadszüneteke Budapesten tölti. Pénzt keres. Statisztál filmgyár­ban, televízióban szinkronnal, rádióban A kollégiumi romanti­kát „kamatoztatja”, égi napra, két percre pro­tezsálják érdemes mű­vésszé avanzsált öreg lányok, hívják Kos­suth-díjas agg fiúk. Tegnapelőtt a rádió­ban hirdetésfelvéte volt. Egy most végzek legénykével „csinál­tál­” a reklámot: — Szabadszombat! — Cordatic! — Jó kereset? — Cordatic!... Je jön a Cordaticba Várja a Cordatic! László Mikss Vasárnapi tárca­­Afo­sty­rt esete a Tétfa part V­allanak a romok .. . Vigasztalanul esik az eső, ami­kor a fehérvári István Király Mú­zeum romkertjének kis irodájában tisztelettudóan kopogtatok. Az író­asztalnál majdnem teljesen ősz ha­jú, de fiatalos arcú, élénk tekinte­tű, egyszerű, kedves asszony fo­gad. — Van-e rá lehetőség, hogy meg­nézzem a romkertet? — tudakolom, mivel érdeklődés híján a ráccsal körülzárt terület zárva,van. Bár egy ízben láttam már a romkert anyagát, István királyunk születé­sének közelgő ezeréves évforduló­ja újra felkeltette érdeklődésemet iránta. — Semmi akadálya — hangzik a válasz. Aztán az esőtől hajtva, sie­tős léptekkel elindulunk a romkert szemben lévő bejárata felé. • Szíves kísérőm, aki a romkert őre és egy­ben pénztárosa is,­­mintegy vérbeli művészettörténész, kalauzol az első látásra nem túl sokat mondó ro­mok, érdekes faragványok, sírkö­vek között, s szavai nyomán szinte megelevenednek a sok évszázados műtárgyak. Leírásokból tudjuk, hogy Géza fejedelem és István király Székes­­fehérvár mai belvárosának helyén alakította ki a pogány-keresztény fejedelemség központját. Alba Re­gia, azaz Székesfehérvár a királyi család s a magyar állam politikai, társadalmi tevékenységének szín­helyévé vált — jórészt I. István bölcsessége és előrelátása révén. Il­lő kegyelettel úgy is fogalmazhat­nám: az ősi Alba Regia a magyar­ság fennmaradásának szimbóluma. A romkertben legelőbb a bazili­ka szerény maradványai tűnnek szembe. A kőfallal körülvett kora­beli várban állott a Géza fejede­lem által alapított első keresztelő­egyház, egyben az államalapító hamvait őrző templom és a király saját, személyi használatára épült bazilikája. A várnegyed egykori je­lentőségét mi sem bizonyítja job­ban, mint hogy a királyi baziliká­hoz fűződő állam­i és egyházi tevé­kenység még akkor is megmaradt, amikor Fehérvár helyett Buda lett az ország fővárosa. Mint ismeretes, I. István, feje­delmi atyja halála után négy év­vel, koronát kapott a pápától. A koronázási ünnepségre egyhajós, félköríves szentélyű templomot építtetett, külső harangtoronnyal. Ami az építést illeti, négy év az egyhajós bazilika építéséhez sem nagy idő. Hogy e rövid idő alatt mégis felépült, az azzal magyaráz­ható, hogy a faragott kövek jó ré­szét a közeli római kori kisvárosból, Gorsiumból szállították ide és hasz­nálták fel. Ezt a templomot bőví­tette ki István a hadjáratokon szer­zett kincseivel háromhajós bazi­likává, amelynek hossza 76, szé­lessége pedig 38 méter volt, s amely az idők folyamán már 8000 fő befo­gadására is alkalmassá vált. A XII. századi Hartvik-legenda szerint — ami újra csak István bölcsességé­nek és hatalma megszilárdításának bizonyítéka —, a király ezt a bazi­likát saját egyházának tekintette, amely egyetlen püspök alá sem tar­tozott. Ez fontos jogi és gazdasági előnyöket jelentett, illetve az egy­házzal szembeni nagyobb­­függet­lenséget. Az István halálát követő bel- és külviszályok késleltették a bazilika építésének végleges befejezését, a templom később többször is tűz­vész áldozata lett. A török idők­ben mohamedán szentéllyé alakí­tották át. Az 1601. évi ostrom al­kalmával az Itt tárolt lőszer felrob­bant, s ezzel a bazilika teljes pusz­tulásnak indult. A nagyon szépen megépített romkertbe összegyűjtött maradványok az 1936—38-ban vég­zett ásatások során kerültek elő. (Az írás befejező részét a jövő vasárnapi számunkban közöljük.) Boros Béla Az ún. István-szarkofág a székesfehérvári romkert csarnokában.

Next