Kisalföld, 1970. augusztus (15. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-18 / 193. szám
1970. augusztus 18., kedd MTI foto: M atusz Károly TIZENHÉT ÉVES VOLT, amikor megismertem, harmadikos középiskolás. Az egyik, győri üzemibe járt politechnikai órákra, s nem lehetett elhúzni a gép mellől. Addig figyelte, hogy mit csinálnak a felnőttek, míg egyszercsak bátortalanul megjegyezte: — Ezt a műveletet fele annyi idő alatt és harmadnyi fáradsággal el lehetne végezni. — No, nom ékelődtek vele a kétkedő felnőttek, mire ő hazament, és egy hónapig az újításon dolgozott. Amikor bevitte dolgozatát a gyárba, percek alatt kiderült, hogy csakugyan igazat mondott. Elképzelése alapján megszerkesztették és elkészítették a gépet, s ma is azt használják. — Miért nem lett hát ez a nagyszerű műszaki érzékkel rendelkező, jó szemű fiatalember gépészmérnök? — Talán mert letört az első „siker”, ötletemet elfogadták ugyan, mégis nekem kellett verekednem érte, hogy a gépet beállítsák. Pedig mindenki tudta, hogy hasznos. Bűn — gondoltam gyerekészszel —, ha valaki szemes? És mert akkor már régen elmaradhatatlan kedvtelésem, szenvedélyem és tanuló iskolám volt a fényképezés, még inkább a rögzítés, a dokumentálás világa felé fordultam, oda, ahonnan azonnal megtérülni láttam a serénységet. A FIATALEMBERT Matusz Károlynak hívják, főfoglalkozásában a Győr Mezőgazdasági Gépjavító Vállalatüzletkötője, s egyben a Magyar Távirati Iroda Győr- Sopron megyei tudósító fotóriportere. Képekkel rögzíti az eseményeket, fény- és árnyékjátékkal jellemez embereket. Magam szavakkal igyekszem megrajzolni gyorsportréját. A betűk sokaságának mozaikjából állhat össze alakja. A tegeződő megszólítást magyarázza, hogy kollégák vagyunk. És most záporozzanak a kérdések. — Az előzőkből kitűnik, hogy szeretsz fényképezni. — Paradoxon amit mondok: nem tudom megállni, hogy ne fényképezzek. Nem a műveletet szeretem, hanem azért, hogy fényképezhetek. — Tehát, hogy krónikás lehetsz? — Igen. Jelen vagyok a kis és nagy fordulóknál. Hidat avatnak Győrben és átadják az 5000. lakás elemeit a házgyárban. Aminek rögzítésénél közreműködők, az holnap már történelmi dokumentum. — És a hasznosságod? — Éppen az előbbiekben van: a képek világítják majd meg mögöttünk az utat. A ma hasznossága kézzelfogható. Dolgom, célom: hírül adni országnak, világnak, mi történik a Kisalföldön. Képekben közölni az eseményeket. — Öt évvel ezelőtt egy május elsejei felvonuláson az emberek még a városháza előtt várakoztak, te már hoztad a friss képet. — VIRTUSBÓL CSINÁLTAM akkor, ilyen bravúrra egyébként nincs szükség, legalábbis nem így. A gyorsaság az MTI-fotósoknál nem csupán erény, hanem kellék. — Hány képet készítesz megyénkről havonta? — Inkább azt mondom, mennyi jelenik meg a különböző kiadásokban. Tíz évtizenöt, olykor több is. — Melyik képedre, vagy képeidre vagy a legbüszkébb? — Mindegyikképem becses magamnak, a témák között tartok sorrendet. Az ásványrárói 103 éves Schleiffer Bertalanról készített képre szívesen emlékszem. Vagy a tanzisztoros libapásztor újítást készítő Ficzek György riportképére. Jóformán valamennyi lap átvette, és egy angol folyóirat is közölte. Amikor dolgozom, az apróságokra figyelek, olyan dolgokra, amelyeket esetleg csak kevesen vesznek észre. — Eszközeid? — NEM VAGYOK A GÉPEK RABJA, nem vonzódom a csodamasinákhoz. Valamennyi fényképezőgép csak eszköz. Most egy 115 000 forintot érő japán Mamay Préssel dolgozom. Nyűg rajtam, hogy két és fél Trabant értékét viszem az oldalamon. Amikor fényképezem vele, egy leghétköznapibb riportesemény is értékesebbé válik a gépnél. A valóság a fontos. (Ferenczi) 25 éve történt Visszatér a lakosság önbizalma A nemzeti bizottságok az újonnan megalakított községi testületek és törvényhatósági bizottságok működésének megkezdése után elvileg már nem szólhattak bele a közigazgatás munkájába. Az ide vágó rendelkezések egyebek között rögzítették: „Az új autonóm szervek létrehozását követően a nemzeti bizottságok ne illeszkedjenek bele a közigazgatás organizmusába, hanem mint politikai szervek folytassák tanácsadó, kezdeményező és ellenőrző munkájukat.” Más volt azonban a helyzet Győr-Moson megyében és különösen székhelyén, ahol még augusztus közepe táján is a gyors megoldásra váró problémák olyan tömege nehezedett a közigazgatási apparátusra hogy e népi forradalmi szerv közreműködése nélkül nem is tudta elvégezni a reá háruló feladatokat. Ehhez járult még az is, hogy a fuzionált Győr városi és vármegyei Nemzeti Bizottság eredményes működésével nagy tekintélyt és tartós politikai hatást szerzett a maga számára az operatív munkákban. Augusztus 17-i határozatában a bizottság felkérte a polgármestert, hogy Győr legközelebbi közgyűlésén számoljon be a helyreállítási munkálatokról, az elvégzett feladatokról, és készítsen javaslatot az újjáépítési tervek ütemesebb, gyorsabb megvalósítására. Az MKP helyi szervei ezzel egyidejűleg öszszeállítottak egy javaslatszerű programot a legsürgetőbb kérdések hatékony megoldásáról. A fokozatos normalizálódás felé vezető úton persze, a néphangulatnak is fontos szerepe volt. Erről tanúskodik a főispánnak a nyár derekán felterjesztett összefoglaló jelentése is. „A nagy nehézségek ellenére is kezdjük helyreállítani a háború okozta rombolásokat és visszatéríteni az életet rendes folyamatába. Ebben komoly segítséget ad és az eredmények növeléséhez nagyban hozzájárul a lakosság mind jobban visszatérő önbizalma és munkakedve, amely pozitív bizonyítékot nyújt arra nézve, hogy a letűnt rendszer nyomait eltüntetjük.” L. A. t farkaskutya vicsorítva hátrált alá a bodor füst elől. Akkorát prüsszentett, hogy ülepe a földet verte. Vad ugatással elrohant a kert végébe. Orrát a papsajtba kente, aztán leült a hátsó lábaira, és méla undorral nézte nagyapát, meg azt a szörnyű valamit, ami ujjai közül füstölgött. Nagyapa, ha egyedül akart maradni velem, jót szívott a csibukból, egy füstpamacsot küldött a levegőbe, aztán erős tenyerébe fogta a kezemet. Ilyenkor úgy éreztem, minden egyszerűbbé válik, körülöttem rendbe jött a világ. Értelmes rend lett, mert nagyapa keze erős volt. Mezítlábas sétáinkról sohasem jöttem vissza összekarmolva, el sem csúsztam soha. Először a kaptárok körül a nyári hordású méheket néztük meg. — Ne kapkodj, Prücsök! — mondta nagyapám, ha a döngő méhek körül csapkodtam. Ő maga ismét egy bodor füsttel oldotta meg a mézgyűjtés körül támadt zavart. Benyúlt a kaptárak közé. Rendet tett a szorgoskodók között. De a málnás nekem sokkal érdekesebb volt, mert ott nem kellett nyugton maradni. A szúrós ágak alján kitűnő búvóhelyet találtam Dzsigivel és a tojásaikat eldugni készülő tyúkokkal. Buta népség a szárnyas jószág, de ahhoz volt eszük, hogy nagyanyám elől eltitkolják a napi fölösleget. Később kis csibealjjal kerültek elő. Magam legsűrűbben a számtanlecke magasságait panaszoltam itt el. A málnaevést csak akkor hagytam abba, ha mezei poloska is megjárta a szemet. Nagyapám a krumplivirágokat nézte. Egyszerre fölegyenesedett. Az ágyások zöldjéből két fül állt ki, kissé lejjebb piros, lihegő kutyanyelvet látott. Dzsigi figyelő, itt vagyok tekintettel bizonytalankodott. Az öreg szívott a pipán. Kialudt. Akkor komótosan megtömte, a kutya pedig félrebillent fejjel figyelt.. Hanem amikor az első füstkarika gomolyogni kezdett, hullámzásnak indult az egész krumplivirágsor. Aztán átvágtatott a kutyahagymán, borsón, epren — Ne, te! — kiáltott nagyapa. Fölkapott egy gyümölcsfaágat. Fölmutatta a vicsorgó kutyának. — Kergesd! — kiáltotta és olyan messzire hajította a fát, hogy mire a rétre értünk, már nem veszélyeztette nagyanyám levesbevalóit a farkaskutya tappancsa. — Gyere, Prücsök, ez már velünk tart — mondta, és döcögősen nevetett. — Nézzük meg a forrást! A Bányaréten már hármasban gázoltunk. A tocsogóban sárga liliomok nyíltak. A fű embermagasságig nőtt a forrás körül. Buggyanó a vize, ember nem kövezte gödre agyagos, síkos volt. Zöld csapáson, illatos nyár eleji réten haladtunk. — Erik a kaszáló — állapította meg nagyapám. — Erik — mondtam én is, de akkor még nem tudtam, mi az, hogy érik, de mert ő mondta, akkor az úgy is volt. A bányapatak sárgás vize osztotta ketté a rétet. A másik oldalon a Mátra alja, dombos nyírjese húzódott. Sohasem mentünk tovább. Fönn a dombon át kanyargott, zörögtek a szekerek. Aztán elnéztük egy darabig, az nekem egy messzi, idegen világot jelentett. — Nagyapa, hol a világ vége? — kérdeztem. — Mit, te! — ocsúdott föl nagyapám a hallgatásából. — Minek az neked? ... meg aztán nincs is annak vége. — A rétnek is van vége... — makacskodtam. — Annak van! — Hát a világnak? — Annak majd akkor, ha már nem élünk... de akkor is csak mi hisszük úgy, mert a világ mindig van. Csak mi nem tudjuk, mert nem érezzük. No, tudod már? — Akkor nekünk lesz végünk ... — Az meglehet, Prücsök. Akkor már semmi sem lesz. — Mi az a semmi? — A semmi az semmi. Mikor nem érzel, nem gondolkodól. A semmi, amikor már nem vagy. — A fa honnan tudja, hogy virágozni kell? — Mert süt a nap és tavaszodik. Megindul benne az élet. — Az élet érez? Nagyapám hosszan megnézett, aztán barackot nyomott a fejemre. — Ha alszol még kicsit, és megnősz, majd megmagyarázom. — Te is voltál kicsi? — kérdeztem. — Voltam — válaszolta, és elnézett a dombok felé. — Mitől lettél nagy? — Nem vagyok nagy, csak megnőttem és megöregedtem. — Ki a nagy? — Talán, aki olyat tesz, hogy az emberek örülnek annak. — Akkor te vagy, nagyapa, a legnagyobb ember, mert a fáid máris nagyra nőttek, az alma meg a dió, meg a szilva ágait már el sem érem — mondtam lelkendezve. Nagyapa tenyere az arcomhoz simult, pipaszagú ölelésében eltűntem. Ez volt a boldog világ. Régi nyár, öreg rét, kiszáradt patakmeder. A kerítés bedőlt, a vén fák közül sok kiszáradt, néhány terebélyessé nőtt. Nagyapa hangját hallom. Pipafüstjét érzem. Pedig csak egy diót törtem föl. Egy másikat pedig elültettem a kidőlt kerítés mellé. Majd megnő az is, ha az öreg kiszáradt. Kálmány PIPAFÜST KISALFÖLD Gépkocsivezetők, figyelem! Tehergépkocsi-oktatót keresünk soproni munkahellyel Fizetés megegyezés szerint. Feltétel: legalább 5 éves tehergépkocsivezetői gyakorlat. Érettségizettek előnyben. A szakoktatói bizonyítvány utólagos megszerzése kötelező! Jelentkezni lehet az MHSZ Sopron városi titkáránál. Cím: Sopron, Kölcsey F. u. 5. Lemezárugyár felvesz: — NŐI MUNKAERŐKET BETANÍTOTT MUNKÁRA, — FÉRFI SEGÉDMUNKÁSOKAT, — GÉPLAKATOSOKAT BEÁLL. LAKATOSNAK, — SZERSZÁMLAKATOSOKAT ÉS FIATALKORÚAKAT 6 ÓRÁS MUNKÁRA. Jelentkezés: Győr, Kálvária u. 55. A Fiatalok Lehel városában Május közepén a klubvezetők országos táboráról, Csopakról közvetítést adott az ifjúsági rádió. Ebben a műsorban felhívást sugároztak: amelyik klub tagságának módja van rá, fogadjanak otthonukba egy-két fiatalt a Szamos menti, árvíz elöntötte falvak lakói közül. Délután hangzott el a műsor, s már másnap reggel a jászberényi irodalom- és művészetbarátok klubjának tapsoltak a tábor lakói. A klub vezetői táviratoztak Csopakra, hogy vendégül látnak egy árvizes fiatalt. Ez az ifjúsági klub rendezett a múlt hét végén országos találkozót Jászberényben — az idén immár harmadszor. A kétnapos program inkább hasonlított majálishoz, mint módszertani tanácskozáshoz — és alighanem ebben volt a fő vonzóereje (az Alföld sok városából és néhány dunántúli klubból is sokan jöttek el). Mert szigorú és száraz módszertani tanácsokkal jól el van látva a klubmozgalom, annál kevesebb olyan jól szervezett rendelvénnyel, amely éppen kötetlenségével és vidámságával példának szolgálhat más klubok számára. A jászberényi két nap programja ilyen volt: jól megfért benne a könnyedség a komoly munkával. Az irodalom- és művészetbarátok klubja 1964 óta működik. Huszonöt beiratkozott tagja van, de legalább ötvenen „járnak fel” állandóan a különböző rendezvényekre. Az idén harmadszor kapták meg a kiváló címet, vezetőjük jutalomként a Német Demokratikus Köztársaságban üdülhetett. A majdnem hat és fél évszázados város a százezer lakosú Jászság központja. Harmincezren lakják, és ehhez képest nagy területen, kétszázhúsz négyzetkilométeren fekszik. S bár a tanyavilágot lassan felszámolják, még ma is kétezer tanya tartozik a városhoz. Jászberény fejlődése mintegy jelképe az elmúlt 25 évben bekövetkezett országos változásoknak is. 1945 előtt teljesen agrárjellegű volt, ma a város lakóinak csupán egyötöde él a mezőgazdaságból, a keresők több mint fele az iparban dolgozik. A felszabadulás előtt Jászberény két dologról volt híres: a tüdővészről és Lehel kürtjéről. A tüdővésznek ma már nyomát sem találjuk, a kürt viszont nagy becsben tartott ereklyéje a városnak. A múzeumban a bejárattal szemben, fő helyen őrzik az elefántcsontból faragott, gazdagon díszített kürtöt. A Lehel kürtjéről szóló monda az 1358-beli Bécsi Képes Krónikában fordul elő először teljes megfogalmazásban. Az abban szereplő rajzon azonban Lehel nem a jászberényihez hasonló rövid kürttel, hanem hosszú havasi kürttel vágja fejbe Konrád német császárt. A kutatók ebből arra következtetnek, hogy a miniatúra készítője nem ismerte pontosan a jász kürtöt, vagy pedig a XIV. században Lehel mondája még nem a jász kürthöz fűződik. Annyi tény, hogy Lehel vezér méltóságjelvénye kürt volt, de nincs rá bizonyíték, hogy ez volt az, amelyet itt láthatunk. Ez a kürt a XXII. század táján készült bizánci munka, császári cirkuszi játékok alkalmával használták, a csontba faragott jelenetek is mutatványosokat, oroszlánvadászatot ábrázolnak. Azt, hogyan és mikor került Jászberénybe, nem tudják hitelt érdemlően bizonyítani. A történészek nem. De a helybeliek szilárdan hisznek abban, hogy az övék Lehel kürtje volt, s jó, ha az idegen sem kételkedik ennek hitelességében. Annyi tény, hogy a múzeumban látható kürt képe a törökök kiűzése után feltűnik Jászberény és a Jászkun kerület címerében és a jászsági községek pecsétjében. A XVIII. századtól kezdve egyre többen vélik benne felismerni Lehel kürtjét — a Jászkürt Szállóból Lehel Szálló, a Jászkürt utcából Lehel-kürt utca lesz. A Lehel sok elnevezésben benne van: Lehel vezérről nevezték el a város főterét, van Lehel vezér Gimnázium, Lehel a filmszínház, Lehel a klub, Lehel a zenekar, Lehel az NB II. labdarúgó-csapat, Lehel az étterem (ahol Lehel-tálat is adnak) és természetesen Lehel a hűtőgép, amely — mint ezt büszkén mondják — versenyképes a legjobb külföldi gyártmányokkal. A város nevezetességei közé tartozik, hogy itt született Déryné; emlékét nemcsak márványtábla őrzi szülőháza falán, hanem néhány róla elnevezett intézmény is, így mindenekelőtt a Déryné Művelődési Központ. Amikor a vasútállomásról jövet a Déryné Művelődési Központ iránt érdeklődtünk, hárman három felé irányítottak bennünket. Később rájöttünk, hogy miért. A művelődési központ öt intézményt fog össze: klubokat, színháztermet, szabadtéri színpadot. A kulturális életet szervezők előtt elég nehéz feladat áll: a városi értelmiség és a tanyai lakosság érdeklődése, műveltsége között elég nagy különbség van, és ezt jó színvonalon nehéz kielégíteni. Az ifjúság szórakozását és művelődését irányítók egyébként azt vallják, hogy lejárt a nagy, látványos rendezvények kora: a kis közösségekben szervezett programok fogják meg legjobban a fiatalokat. Ezt néhány jól működő klubjuk is bizonyítja. Az országos klubtalálkozó kétnapos műsorát a városi tanács vb-elnökhelyettese nyitotta meg, majd az amatőrfilmes és fotóklub munkáiból mutattak be néhányat. A tagok gyakran szerepelnek a szemléken, legutóbb a gyulai fesztiválon nyert díjat a kékfestők művészetét megörökítő film. A jászberényi amatőröké mellett láttunk egyet a vendégként jelenlevő budapesti Centrum Klub filmjéből is. Este a város hatalmas szabadtéri színpadán a szolnoki POP együttes adott beatkoncertet — a bevételt az árvízkárosultaknak ajánlották fel. S ha már említettük: a jászberényiek májusi klubmajálisán elhangzó felhívásra a zenekar még akkor tízezer forintot fizetett be az árvízkárosultak javára. A négytagú együttes, amely a márciusi Halló műsorában a tvnézőknek is bemutatkozott, kitűnően muzsikált, saját számaival is nagy sikert aratott A szombati programot társastánc-bemutató és táncos klubest zárta. A vasárnapot Grósz Lászlónak, a KISZ KB munkatársának előadása kezdte a klubvezetés lélektani kérdéseiről. S ha mindegyik klubvezetőnek nincs is alkalma azoknak a kiterjedt és széles körű vizsgálatoknak elvégzésére, amelyeket az előadó itt bemutatott, annyi bizonyos, hogy tanácsait megfogadhatjuk: egy lépést sem tehet a klubvezető a program megtervezésében anélkül, hogy pontosan ne tudná: tagjai milyen érdeklődésűek és milyen műveltségi szinten állnak. A Lehel-klub sarokszobájában Pető János fiatal grafikusművész kiállítását nyitották meg vasárnap délelőtt: a fiatal művész szürrealisztikus képei érdekes és tartalmas vitára adtak alkalmat a látogatók körében. Délután a munkásklubban lépett közönség elé a fővárosi magnós klub Bíbor köd című diaporáma-műsorával. A diaporáma egy új műfaj kísérlete: sztereofonikus koncert közben két vetítővászonra színes diapozitívokat vetítenek, mintegy megjeleníteni kívánják azokat a képeket amelyeket a hallgató asszociál a zene közben. A Bíbor köd zenéje: legkiválóbb hazai és külföldi együttesek számai, a képiek, portrék, tájak, fantáziaképek magazinokból és a szerkesztők saját ötleteiből. Végül is mit vihettek el magukkal a találkozó résztvevői? Két kellemes nap emlékét egy vendégszerető városból, és számtalan új és kevésbé új ötletet, amellyel saját klubjuk programját gazdagíthatják majd. (Gárdonyi)