Kisalföld, 1970. október (15. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-18 / 245. szám

“ Protekció­k nélkü­l MÁJUS TIZENÖTÖDIKÉN este — éppen az érettségi tételekkel birkóztam — váratlanul elővett ősöm. Különben afféle családon belüli emigrációban él, ritkán szö­vegel, folyton a könyveit bújja, ol­vas, jegyzetel, nehéz belőle kihúz­ni a szót is, de ezúttal csalhatatlan jelek mutatták, hogy rendkívüli attrakcióra készül. Felállt, járkálni kezdett, könyveket emelt le a polc­ról, belelapozott, visszatette. Nem szokta különben. Ha könyvre volt szüksége, csak odaszólt valamelyi­künknek, hogy melyiket kéri, — rengeteg könyve van —, megmond­­­­ta, hogy melyik polcon a hányadik, de most maga vette le egyiket a másik után, és tette is vissza mind­járt. Mikor ráadásul a konyakot is elővette, és töltött magának, vil­lámgyors leltározásba kezdtem. Á, Tibiről nem tudhat, ki van zárva. Kettesben voltunk, senki sem láthatott bennünket, töksötét volt, éberen figyeltünk. Odahaza úgy tudták, Maxinál vagyok tanul­ni, még tíz előtt otthon voltam, Mari is elmarad nálunk néha tíz utánra, más bűnöm meg nem volt éppen. Ugyan mit akarhat? Hóna­pok telnek el, jó reggelt, jó estét, hogy vagy, néha viszont a legvá­ratlanabb időpontokban egyszer­esük „foglalkozni” kezd valamelyi­künkkel. Miután ivott, a pipájá­val kezdett szöszmötölni. Különben csak vasárnaponként pipázik. Rá­gyújtott, folytatta a téblábolást, megsajnáltam. Mag­amról tudom, mennyire rossz izgulni, segítettem neki. Beszélni akarsz velem, apa? Hát igen! Odaült mellém, átölelt. Olvasol? — kérdezte, mintha nem látta volna. Félrelöktem a kacat­­jaimat, s vártam a vakért, mert hogy szöveg következik, arra akár a nagy esküt letettem volna. Azért izgultam kicsit Tibi miatt, bár ősöm nem prűd, de mégis. Külön­ben csak csókolóztunk Tibivel ott, a Rába-parton. De nem tudhatja. És letagadom, le én! — Hát kislányom, maholnap . .. igen, érettségizel, aztán elkezdődik az élet, az igazi. A nagybetűs, a valódi, a hami­sítatlan — tolakodtak nyelvemre a jelzők, de idején sikerült vissza­nyernem őket. Rendes krapek az ősöm, minek cukkolnám? A druk­kom is elillant, hát persze, hogy semmit sem tud Tibiről! Bátran szembenéztem vele, s vártam. Az utóbbi hónapokban annyiszor vé­gighallgattam ezt a lemezt az is­kolában, hogy kívülről tudtam már. Bár a tételeket tudnám ilyen jól! — Mivel továbbtanulni nem akarsz, gondolkodtál-e azon, hogy hová menj dolgozni? Hogy gondolkodtam-e? Ugyan miről gondolkodtam volna? Arról talán, hogy hányas cipőt hord a da­lai láma unokaöccse? Jó vicc! Más­ról se szövegeltünk mostanában a lányokkal, csakis erről, és meg­fogadtuk, hogy magunk szerzünk magunknak helyet, elvégre nagy­korúak vagyunk, vagy mi a fene. MÉG ApmT.i*név kiküldtek négyünkért egy vállalathoz. Diktál­ták, áttettük gépre, nekem sikerült legjobban. Hívattak is hamarosan, hogy beszéljük meg, mikor lépek be érettségi után. Csakhogy én nem akarok ám gépíró lenni, nem azért iratkoztam szakközépiskolába, kü­lönben is elegem van a diktálás­­ból. Szóval, nyomja a vakért, az­tán csak kijön a farbával, hogy a Fémiparihoz beszerezhetne, ha aka­rom. (Ide a rozsdás bökőt, hogy jó előre elrendezett mindent, csak ■megjátszotta ott magát nekem..) Még meg is köszöntem neki, legyen meg az atyai öröme. Ellágyult, mint a kenyértészta, kezdtem félni, hogy még elbőgi ott magát nekem. — Na hallod! A minimum, hogy az ember törődjék a saját gyere­kével — puffantott el egy előre­gyártott frázist. — Pompás helyed lesz, az igazgató jó barátom, ne félj, gondja lesz rád! Csak ezt ne mondta volna! Be­csületesen hajtottam, különösen a negyedikben, nincs szükségem sen­ki protekciójára, még az ősömére sem. Ne keverjük a dolgokat, a család az család, a munka meg munka. — Nos, akkor igyunk rája! — ajánlotta ősöm felszabadultan. It­tunk, s ezzel be is fejeződött a „foglalkozás”, ment vissza ki-ki a maga könyvei közé. Azért irritált az önvád, látszatra sem kellett volna megalkudnom.. De a munkába állás odébb van még, előbb le kell érettségiznem, aztán majd meglátjuk! Az érettségim várakozáson , felül sikerült, izgulnom sem kellett túl sokat, a névsor elejéről kezdték, hamar sorra kerültem. Bankett, utana szerenád hajnalig a taná­rainknak, két hét a Balaton mellett, s itt volt július elseje. NAGY SÁNDOR állhatott így India határán, mint én a Fémipari behemót tömbje előtt. — A titkár­ságra! — Közöltem saját fontossá­gom felhődnek magasából a por­tán. — Nyári foglalkozásra a párt­­irodán veszik fel a gyerekeket — közölte a portás, miután végigmért. Gőgösen toltam orra alá az érett­ségi oklevelemet. Igaz, nem vagyok titán, de gyereknek azért ne néz­zenek. (Mégis át kell térnem magas sarkúra, mondjon anya amit akar, bosszantó, hogy az embert folyton gyereknek nézik. Pedig tizennyolc is elmúltam már.) — Ezer bocsánat, hölgyem — hajolt nagyot a portás — nem tud­hattam. — Lehet, hogy gúnyoló­dott. A titkárságon jó öt perce tip­­ródtam­ anélkül, hogy tudomást vettek volna rólam, pedig az okle­velemet úgy tartottam,­­ hogy mesz­­sziről láthassák. — De ugye, igazán tetszik, nem csak úgy mondod? — nyektette a csaj a titkárnőt. Illegette magát vadonatúj nadrágkosztümjében, mintha divatbemutatón volna — Hányszor mondjam még? — idegeskedett a másik. Fel sem né­zett a tükréből, elmélyülten foly­tatta a tatarozást. Igaz, ami igaz, klassz volt az a szilvakék anyag, pontosan ilyet képzeltem én is magamnak. De en­nek a barázdabillegetőnek nem állt jól. Hogy némelyik nőnek mennyi­re nincs ízlése! De nekem van! Újabban apának is én választom az ingert. — Palinak is állattan tetszik. Képzeld, egészen bezsongott tőle az este. Megyünk haza a moziból, alig fordulunk be az utcájukba, elkap­ott a nyílt utcán és... Nem fejezhette be, a másik úgy látszik, mégis tudomást­­vett: a léte­zésemről, mert a barázdabillegető­re vágott a félig kimázolt szemé­vel — de Lilla, kérlek !... Jó vicc! Mert mit tehetett az a pacák ott, a nyílt utcán? Legfel­jebb lesmárolta a csajt. Hát aztán! — Később visszajövök — mond­ta a barázdabillegető, utálkozva végigmért, s kibillegett az undok. Ám a titkárnő ezek után sem za­vartatta magát, rendületlenül foly­tatta a tatarozást. Végzett a szem­tájjal, felkente a vakolatot, elsi­­mítozta. A szemem előtt változott át. Mikor érkeztem, hétköznapi nő volt, amilyenből egy tucatban ép­pen tizenkettő van, most meg mint­ha egy félelmetes tigris ült volna előttem a vérvörös szájával, mely épp az imént marcangolt szét egy új munkaerőt. Nem vagyok gyáva, de félni kezdtem. .— Tessék mon­dani — kezdtem olyan vékony han­gon, hogy legszívesebben megrug­dostam volna magam a gyávasá­gom miatt. Élesen rámpirított. — Úgy gondolod, nem fér bele a nyugdíjba? — fel sem nézett. Ettől aztán úgy felpipásodtam, hogy már éppen ki akartam for­dulni, mikor kikapta kezemből az oklevelet. Újabb átváltozás. Egyszeriben, akár a cukrozott méz, olyan édes lett. — Óh, te kis csacsi! Hát miért nem szóltál? Persze, persze, a bo­lond fejemmel, pedig fel is írtam a nevedet. Gyere csak, nézd! Lá­tod? Jól ismerem a papádat, gyak­ran jár ide a főnökhöz és mindig megdicséri a kávémat. Miért nem ülsz már le? Bocsáss meg, nehéz a családanyáknak. A férj, a gyerek, nem tudok elég korán felkelni. Később meg nagy a forgalom, nem lehet lompos az ember az irodá­ban. Hogy állsz a férjhezmenéssel? Mert arra ráérsz ám, én mondom neked. Hagyd utoljára, legesleg­utoljára! Ha elölről­­kezdhetném... MOST VALAHOGYAN még el­lenszenvesebbnek találtam. Mit bá­­jolog itt nekem, és ki kíváncsi a tanácsaira? Mondtam, hogy sietek. Beismerem, nagyon undok voltam. Ismersz, neked nem kell bemutat­nom magam. — Hát akkor eredj fel szépen a személyzeti osztályra, felszólok közben telefonon, aztán beszélge­tünk majd. Túl gyorsan felérhettem, mert odafent semmit sem tudtak még felőlem, aminek valósával örül­tem. Most már izgatott, hogyan fogadják itt a protekció nélkülie­ket. Egy könyökvédős öreg hapsi vet­te el az oklevelemet, s kezdett val­latni, hogy melyik állománycso­portba vettek fel. Csámcsogva maj­szolta közben a vajaskenyerét a fogatlan szájával, s egyszeresük vá­ratlanul nagyot kiáltott. — Heuré­ka! Meg van mentve a haza! Bagi sza­ktárs, — csapott a szomszédja vállára — idesüssön, egy gépíró, egy élő­ eleven gépíró! Pillanat alatt ott volt mind az ablaknál, s úgy bámultak, hogy majd kiugrott a szemük. Hagytam őket valameddig, aztán­­odavágtam nekik: — Csakhogy én nem leszek gép­író, abból aztán nem esznek! Az öreg hapsinak orrára eresz­kedett a szemüvege. Mikor aztán végre magához tért, a kollégáihoz fordult: — Hallották? Itt az oklevele, — csapkodta — az áll benne, hogy gyors- és gépíró, ő meg nem alkar. Hát most mondják, ha merik, hogy nem volt igazam. Most mondják! Bagi szaktárs, most kukorékoljon! De nekem aztán mesélhetnek már ezután. Én ismerem ezeket a... eze­ket a... mai fiatalokat — tette hozzá kifulladva. A nyakam rá, hogy mást akart mondani. — Hát mi akarnál, aranyosom? Igazgató talán, mi? Ezért kell tönkremenni ennek a világnak, ezért! Mondta még tovább is, vártam, majd csak elunja, s abbahagyja, bugyborékolt bennem a düh, gon­dolhatod. MEGCSÖRRENT KÖ­ZBEN a te­lefon, az öreg hapsi vette fel. Ezt látnod kellett volna! Valósággal ös­szecsuklott, rémülten pislogni kezdett, a falat a torkán akadt, cikákolt, hogy attól kezdtem félni, ott fullad meg a szemem láttán. Az iménti hőbögőből fél perc alatt lett alázatos kutya. — Igenis, Giziké, természetesen, Giziké... — közben sunyi oldal­­pillantásokkal engem lesett. Gizi­ké rég letehette már a kagylót, de ő még mindig igenis giziikézett. A többiek addigra mind visszalopa­kodtak az asztalaik mögé, s meg­játszották a munkába merültek Elegem volt, otthagytam őket. A vén hapsi ott ügetett mögöttem a lépcsőn, szabadkozott, kérte a bo­csánatot,­­s mindenáron kezembe akarta erőltetni a papírjait, le­gyek szíves, fáradjam el az SZTK- ba, ő igazán nem tehet semmiről, hiszen ha tudta volna, hogy kinek a lánya vagyok, meg, hogy ő csak beosztott, gyerekei vannak, meg minden. De én csak mentem, elnéztem fö­lötte, mintha ott sem volna. Magam is meglepődtem, mikor apa irodája előtt találtam magam. Szerencsére egyedül találtam. — Nos, — jött elém — munkába állt a nagylány? Barátságosan fo­gadtak? Egyből a nyak­ába zúdítottam, ami bennem volt. ’ — Nekem nem kell a protek­ciód, apa! Te, igenis te utaltattad meg velünk, nem kívánhatod hát, hogy éppen én... A magam erejé­ből akarok valakivé lenni. Letegez­tek, gyereknek néztek! — Kis csacsi, azt vártad talán, hogy diadalikapuval fogadnak? — AZT VÁRTAM, hogy ember­számba vegyenek. Magam miatt, és nem az apám után! Ezt vártam! De ezek ... — Hja, az élet nem szüntelen lakodalom, kislányom... Nem ám! Nem is palacsintaevés,­ nyomd csak a vakért te is, egyfor­mák vagytok, mind! Még egyszer. És még egyszer, az ötödiknél meg­tartjuk a jubileumot! — Ahol ed­dig dolgoztam nyaranta, mindenütt barátságosan fogadtak, emberszám­ba vettek, de nem miattad, hanem magam miatt. Igazán megérthet­nél, apa. Hát kitől várjon megér­tést az ember, ha az apjától sem kap? — játszottam ki legerősebb adumat. — Majd este megbeszéljük a dol­got — nyugtatott ősöm. Bejött a titkárnője, vendégei ér­keztek­. Éppen idején, mert két perc, és menthetetlenül elbőgöm magam. AZ ÉRETTSÉGI előtti éjszakám is jobb volt, mint ami ezután kö­vetkezett. Valamit kezdtem meg­sejteni abból, hogy nem egészen olyan az élet, mint eddig hittem. Mások a felnőttek, a kapcsolatok, lehet, hogy magam is egészen más vagyok, mint eddig tudtam. A be­teljesülés is valahogyan mindig fakóbb annál, mint amilyennek­­gondoljuk. Az élet dolgait úgy lát­szik sokszor meg kell előbb élni ahhoz, hogy bölcsek lehessünk. Ilyenféle gondolatok kavarogtak bennem a sötétben. Számolgattam a toronyóra ütéseit, töprengtem, vajon hogyan fogadnak az új he­lyen, ahová Vali néni, az osztály­­főnökünk irányított, mert a Fém-­ Iparihoz nem megyek, ha kapál­nom kell sem. De a Textilben minden máskép­pen kezdődött. A főnök mindjárt hellyel kínált meg cigarettával. Tu­dod, nem dohányzom, de hősiesen végigszívtam, bár beleszédültem. — Magyarból ötös, németből ötös ... sprechen sie deutsch? — Nur ein wenig, ein ganz we­nig ... de szeretnék németből ha­marosan államvizsgázni. — Derék, nagyon derék — helye­selt a főnök. Klassz fej, ahogy mondani szoktuk. Papírt adott, ce­ruzát, diktált, áttettem gépre. El­vette, izgatottan lestem a ceruzá­ját. Az érettségin sem izgultam jobban. Egyetlen hiba nélkül sikerült. — Bravó, folslárty, fel van véve — nyújtotta kezét a főnök. Meg­szorítottam. És hatötvenet kapok óránként, így több, mondta a főnököm. Csak Ili irigykedik, a nővérem. Könnyű nektek — azt mondja — bezzeg az én időmben az ember örülhetett, ha egyáltalán munkát kapott. Két álló hónapig talpaltam, mire fölvettek végre a fonodába, pedig én is érettségiztem, s nem gyengébben nálad. Mit gondolsz, én is ilyen leszek hat esztendő múlva? — De hát végül mégiscsak gép­író lettél! HÁT AZTÁN! De magam­ vá­lasztottam, s ez a lényeg. Protek­ció nélkül! Vasárn­api tárca M­ég egy pillantás Már egy­ hete feküdt mozdulat­lanul a kórházi ágyon. A fehér mennyezet mészrajzait rakta ös­­­sze csendben, torz és szabályos ala­kokká, csak akkora darabkán, amekkorát fáradt, kutató szemei beláttak a feje felett. Reggel kilenc órakor jelent meg szobájában a napsugár, egy vékony pálca, per­cekre megpihent a szekrény ajta­ján, aztán tomkúszott, tíz órára elhalt a sarokban. Délben harangok zúgása töltötte be a szobát. A közeli Szent Imre templom harangjának vékony csi­lingelése tisztán kihallatszott a zú­gásból. Ilyenkor hevesebben vert beteg szíve. Nyugtatgatnia nagy akarásába került, de akarnia kel­lett a nyugalmat, a szívtrombózis ellen, önmagáért, az életért. A leg­csodálatosabbért, a mozgásért, a százezer fajta mozgásformáért, ami­től eltiltotta a betegség. Az elmúlt hét alatt halántéka megőszült, arca sápadt, petyhüdt lett, megnyúlt. Nem lázadozott, nem fájt ez a formátlanodása a betegséghez. Elfogadta természe­tesnek, csak az élethez ragaszko­dott minden akaratával. A számára, már-már kristályos élethez, amit erős idézésével az ujjhegyére vesz az ember, megforgatja, szelíden ráparancsol, maradj, akarom, hogy maradj!... Alkonyatkor a szobába lágy me­leg lopja magát, nyári illatok szű­rődnek­ át az ablakon. A könnyű csendben elszállnak gondolatai, át­törik a fehér falakat, s mire a kép­zelet megérkezik a zöld gyepre, a a gyerekkor messzi kékségébe, már olyan szilaj, száguldó nyerítés, mint a gyerekkor maga. A gyerekkor az idő oldásával jóleső mosoly, amit ezerszer elmosolyog az ember, anél­kül, hogy ízetlenné válna az em­lék. A délutáni vizitnél Kozma dok­tor lépett örökké mosolygósan a kórterembe. Magas volt, majd a lámpáig ért, kamaszosan hossszú kezével megfogta az övét. — Na öregem, tud már nevetni? Nevetni. Nagyon szeretne. Pró­bálta titokban, arcizmai, érezte, furcsa grimasszá merevültek ilyen­kor. — Nemsokára együtt nevetünk, doktor — mondta. — Na, nézzük a kórlapját. — A doktor odaállt az ágy végéhez. — Kovács András, ötvenhat éves — olvasta hangosan. Aztán elharapta a szót, visszajött, leült az ágy szé­lére, megfogta a pulzusát. Csend volt. Az ápolónők mozdulatlanul álltak az ágy körül. — Kérek egy negyed Strophantint — szólt a dok­tor. Zsuzsa nővér elsietett. Zsibbadtan, fáradtan gondolt sú­lyosbodó állapotára. Lehunyta a szemét, a szemhéjak, menedéke alatt kusza álomszövevényeken ringatózott, zavaros, régi képek me­rültek fel emlékezetében. Mind­járt tovasuhantak a semmibe. Alig várta az éjszaka sötétét. De­rengő fény ült a szobában, a nap­pali világosságot sugározták vissza a fehér falak. Felemelte a kezét, ujjait széttárta, a homályban el­nézte vékony körvonalukat. A gör­cseiket, amelyeket a munka for­mált negyven éven át. Tilos volt ez a mozdulat is, de megnyugtatta, ujjai feszítéséből lemérte maradék erejét. Gondolataiban ilyenkor a gyár­ban járt. Az átvirrasztott féléjsza­ Kádár Péter ÉVA-DALOK Ma szegények vagyunk Felhő van az égen De holnap vagyonom Ragyog a szemében - □ — Cipő a lábamon Újság a kezemben Ruha a testemen Balta a szívemben — □ — Betakarlak kitakarlak Félek tőled nem akarlak Érted mennék elszaladnék Keresnélek elbújdosnék — □ — Piros garbód a járdán Élénk mint a szivárvány Ha szíved is így tüzelne Holtomiglan szerethetne­­ □ — Más helyemben annyit tenne szíved tükrén tükröződve élesedne más helyemben messze menne ■ — P — Ég szemében kék a kékben kék szemeid mindig érzem felhős arcod szomoríthat elbújtathat visszahívhat közelíthet távolithat.­­ □ — Ablak nyílik víz zuhog Kinyílik a mosolyod Szive van a mozdulatnak Válogatlak kiválaszt­ak Hajlok érted mint a nád Fújok arany furulyát Vízben fűben fában alszom Ég az arcod Nap az arcod. Vágási Imre Hazámra gondoltam hazámra gondoltam rámzuhant az este és vele a félelem a Páring nem írok rólad szépet mellemről köveid nem hordja ssenki es vizeid anyám haját terítik szét Csak Csendben én se halljam amikor felsírsz ha jön a déli szél

Next