Kisalföld, 1970. október (15. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-18 / 245. szám

Juan Bosch' s A szökevény Sötét tócsák, tintaszínű lagúnák kavarognak előtte. Persze, az álom el-elnyomja az embert, ha nem akarja is. Tágra nyitott szemmel, feszülten figyel. Ezen az áron, ami­kor legkevésbé várja az ember, könnyen előbukkanhat egy szakasz katona, és aztán nincs menekvés. Az kellene csak, hogy hagyja ma­gát megöletni, mikor még nem is látta apját. — Legjobb lesz, ha az erdőbe húzódom — gondolja Juan Anto­nio. Az éj szörnyűségesen fekete. Rá­adásul az imént esett is, a talaj felázott, és így nem hallhatja a lódobogást, ha üldözik. Bizony nem lát tovább az orra hegyénél. És most nem jut eszébe, vajon itt jobbra van-e a drótkerítés. Átko­zott emlékezet! Nyirkos, hideg a levegő. Kétség­kívül hamarosan újra megered az eső. Adja isten, hogy ne a fo­lyó torkolatánál érje utol. Feltét­lenül haza kell érnie. Látni kívánja apját, meg akarja nyugtatni, aztán meg éhes is, és nagyon fáradt. — Erre, Mork­o, erre. A szökevény úgy beszél a lová­hoz, mint valami személyhez. Hangja rekedt, elfúló. Az állat megérti: jobbra fordul, fölkapasz­kodik a szakadék meredek oldalán, és sáros farkával a farát csapkod­va beüget az erdőbe. Amott állt az öregember viskója. Olyan volt, mint egy kidőlt fa koro­nája. Az állat csendben megtorpant, megértette, hogy nem sza­bad zajt csapnia. Juan Antonio kimondha­tatlanul megkönnyebbült, s mélyet sóhajtott. Kedve támadt, hogy le­ugorjon lováról, és elrikkantja ma­gát, de csak megsimogatta Mork­o sörényét. És­ hirtelen úgy érezte, mintha süllyedne, mintha megnyílt volna a homokos föld lova alatt. Csakhamar föleszmélt, Rittyentett. Amikor a ház fehér homlokzatán fényes négyszög nyílott, fátyolos hangon megszólalt: — Apám! Apám! Mikor átölelte az öreget, fájda­lom szorította össze szívét, érezte, hogy apja szinte csak csontváz, már húsa sincs. Ő ellenben csupa ütöm volt. És magas termetű is. Egy szót sem szóltak. Karon fog­va mentek be a házba, és Morito ott maradt, a füvet hampdálta. Időnként meg-megremegett a bőre. A fiú a függőágyra telepedett, nemezkalapját a sarokba dobta, és lecsatolta pisztolyét. Az övében körös-körül töltények sorakoztak. Aztán felállt, és a székre tette a fegyvert. Az öreg csak nézte, nézte a nagy legényt, akinek fekete haja a hom­lokára bukott, mint kátrányzuha­­tag, és a szeme kicsi volt, a fogai fehérek, szabályosak. — Éhes vagy, ugye, Juan? Mit készítsek? • Juan Bosch dominikai író. — Semmit, apám. Majd holnap A mécses fénye táncoltatta az árn­yékokat. Juan vetkőzni kezdett, de ami­kor kibújt az ingéből, elfordult, hogy az apja ne lássa a mellén hú­zódó friss forradást. — Hát igen . . . megszöktünk. Hallgatott egy darabig, állát te­nyerébe támasztotta. — De hát hiába — folytatta. — Néhány óra alatt összefognak ben­nünket. Az öreg arcán széles mosoly vil­lant. Mintha jóleső, hűs szellő si­mogatná. — Jó, jó, fiam. No, csak feküdj le. — Az ám ... Alig látok már az álmosságtól! Szemhéja lecsukódott. Keze, lába nehéz volt, mint az ólom. — Apám — mormogta fájdalmá­ban —’ csapja ki legelni a Móritól. Szegény állat még éhen pusztul. Az öreg fölkelt. Amikor­ kiment, a távolból panaszos bőgés ütötte meg fülét. Találgatni kezdte, hol kóborolhat az a bika, aztán ezt gondolta: — Valami szerencsétlent elért a Végzet. Az ég felhős volt és sötét. Juan Antonio fölriadt a kutya­ugatásra. Ösztöne megsúgta, mi tör­ténhetett, s egy ugrással a széknél termett. Fölkapta revolverét, és lábujjhegyen átosont a szomszéd szobába. Apja még aludt. Kilesett az ablakrésen, és a félhomályban megpillantott egy szakasz katonát. Másvalaki könnyen kerítésoszlo­poknak nézte volna őket. Amikor megfordult, apja már ült az ágyon. — Itt vannak, apám — szólt szárazon. És hozzáfűzte: — Menjen ki, és mondja meg nekik, hogy megadom magamat. Az öreg elsápadt. Pupillája ös­szeszűkült, gumibostűfejnyivé zsu­gorodott, metszőn éles pillantást vetett a fiára. Zajtalanul odalé­pett hozzá, és tompa hangon, szó­tagolva mondta: — Ezt vártam tőled a legkevés­bé ... Juan Antonio csodálkozva kapta föl a fejét. Gyávának tartja őt az apja? Vak drühvel markolta meg pisztolyát, szinte összelapította te­nyerében. Nyugodtan, mintha mi sem tör­tént volna, a kicsi öregember fel­öltözött. Aztán szilárd léptekkel az útra nyíló ajtóhoz ment, és hatá­rozottan, tétovázás nélkül kinyitot­ta. S mielőtt az őrmester parancsot adhatott volna, hogy rálőjenek, ér­ces hangon odakiáltotta az ámuló csoportnak: „­­4 fiam itt vall, és megadja magát, ha megesküsztök, hogy együtt lőttök le bennünket. Ezzel összefűzte mellén a karját, és nézte, hogyan aranyozza be a kelő nap a fenyőfák koronáját. Fordította: Várady László kok csendes alkalmak voltak élete utolsó pár évének átgondolására. Művezető, üzemvezető, majd gyár­­egységvezető lett. Értekezletek, vi­ták, gyűlések kusza össze-visszasá­­gában botladozott a gondolata. A szenvedélyes viták emlékét in­kább csak érezte már. Jóleső érzés volt, de az érvek realitását nem engedte el a tudatáig. A harcosság idegen elemmé vált számára, a csendhez, a békéhez ragaszkodott csupán. Fegyelmezte gondolatait, hagyta álmosan kóborolni élete em­lékei között. A nyári éjszaka friss levegőjét mélyen beszívta, csak a kórházszag nyugtalanította még mindig. Vala­honnan békák zümmögése hang­zott, távoli csendes hanghullám, amely szárnyára veszi az éjszakai virrasztó gondjait, elhullámzik ve­lük a messzeségbe, helyettük az emberi öröm jóízét lopja a beteg szívbe. Éjfélkor Anna nővér­­lépett a szobába. Magas, fekete hajú nő, mosolyába belefér a beteg fájdal­ma, öröme, ott villódzik­ minden reménye a gyógyulásra. Felkattin­totta a villanyt. — Hogyan érzi magát? — ült melléje a székre. Szép volt, barna szeme csillogván vizsgálta végig az arcát. — Borostás vagyok — mondta az ápolónőnek. — Bizony. Reggel elhivatom a borbélyunkat. Hallgattak. Elnézte a nő finom fehér bőrét, a köpeny alatt kifor­málódó mellét, vékony nyakát. — Alig alszik éjszakánként — szidta Anna. — Maga sem alszik — méltatlan­kodott tréfásan.­­— Én dolgozom. — Én is. Ilyenkor mindig a gyár­ban járok. Csend volt, Anna két keze az ölében pihent. A szobában meg­merevedett a fény, a csend harso­gása kibírhatatlanná vált. — Anna — nyögte a szót — men­jen ... kérem. Rosszul lett. Zsibbadás áramlott bal vállától a karjába, le az ujja hegyéig, majd testén át combjáig, s már a bokáját sem bírta mozdí­tani. Behajlította az ujjait, millió tüzes szikra, tűszúrás bökött min­den pórusába, hideg járta át, hogy megborzongott. Fájdalom hasított a mellébe is, összemarkolta a szí­vét, kegyetlen szorításába beleme­revedett a teste. Anna kisietett, a folyosón nesz­telenül futni kezdett az ügyeletes doktor szobájába. Lehunyta a szemét. Gyöngyöző, hideg veríték ült a homlokára, jó lett volna megtörölni, de bal keze tehetetlenül feküdt a takarón. Per­cek telhettek el. A kegyetlen fájás elmúlt melléből, féloldali zsibbadt­ságát próbálta megszokni. Agya tiszta volt. Új állapotát úgy fogta fel, mint a küzdelem kedvezőtlen alakulását, amely azonban idő­szakos, elmúlik, minden rendbe jön. Csak a fény bántotta a szemét, halántékát a fájdalom. Az ügyeletes doktor nyitott be az ajtón. Hozzásietett, hallgatóját a mellére tette, kom­oran hallgatta az akadozó szívműködést. „Pitvar fibrilláció” — gondolta a doktor. Amikor kiment a kórteremből, halkan odaszólt a nővérnek: — Nem tudok segíteni... Lehunyt szemmel feküdt. Gör­csös merevség terjedt most már a jobb oldalában is, bőre szeder­jessé változott. Tekintetét, arcát alig tudta fegyelmezni. Anna nő­vér odajött ágyához. — Nagyon sok látogatója van minden nap — mondta. Nem en­gedhetjük ide őket. — Kik jönnek? — kérdezte. — Barátok, munkatársak, és a család. A felesége hőslelkű kis asz­­szony. Szeretik magát. Mosolygott. Lehunyta a szemét. Sokáig, nagyon sokáig tartotta csukva, szeme sarkából könnyek eredtek. Úgy érezte, nyelve egyre duzzad, már beszélni sem tudott Egyedül Volt a szobában, amikor még egy pillanatra felnyitotta a szemét. Fali Sándor A múzeumi hónap kiemelkedő eseménye a lenning­rádi Ermittázs legszebb rajzainak kiállítása a Szépművész­eti Múzeumban. A kiállítás 120 lapjának mintegy harmada olasz mesterek alkotása. Köztük olyan ritkaságok, mint Ti­­ziano Amort hegedűvel ábrázoló tollrajza, Tintoretto szenvedélyes vonalú akt-tanulmánya, az első európai Művészeti Akadémia egyik megalapítójának, Annibale Carrac­­cinak életteljes Fiú feje, vagy a mennyezetkép-festés utolsó nagy mesterének, Tiepolonak szép Ma­donna-képe. A német művészet virágkorát a „német Leonardo”, Albrecht Dürer két műve képviseli a legszebben. A németalföldi mesterek grafikái közül kiválik Rembrandt három, és Rubens négy lapja. Az utóbbiak­nak különösen örülünk, mert a nagy f­lamand mestertől Múzeu­munk csupán egy másodrangú raj­zot őriz. Különösen gazdag a francia anyag. A francia reneszánsz udvari festőjének, Francois Clouet-nak II. Henriik királyról készített színes rajza tanulmány a híres portréhoz. A 17. századot a „Napkirály”, XIV. Lajos kegyence, Charles Lebrun és a harmincéves háború borzalmairól döbbenetes rézkarcok sorozatát ké­szítő Jacques Callot képviseli, va­lamint az antik szellem hazájába,­ Itáliába szakadt két francia mes­ter, Nicolas Poussin és Claude Lorrain. Az antik és a reneszánsz hagyo­mányát őrző, főúri barokkot a ha­nyatlás kora követi. A 18. század a késői feudalizmus kora: a királyi kurtizánok, Madamme Pompadour, Dubarry asszony élv­haj­hászó világa, amelyet kérlelhetetlen szükség­szerűséggel dönti majd romba a Nagy Francia Forradalom. Ennek a talmi csillo­­gású világnak is meg­voltak a kiemelkedő művészei, a piperkőc, parókás-púderes gaval­lérokat és ledér, krino-­­­inszoknyás dámákat festő Antoine Watteau, az erotikus témákat kedvelő Francois Bou­cher és a műveiben már a felvilágosodás eszméit kifejező J. B. Greuze. (Ez időben, 1768-ban alapozzák meg az Ermi­­tázs immár 200 éves gra­fikai gyűjteményét.) Greuze művészete ve­zet át a 19. századba, amelynek első stílusa a klasszicizmus, vezető mestere pedig J. A. Ing­res. Egyik műve Vol­taire híres ülőszobrát örökíti meg, a másik, szűkszavúan realista rajz pedig talán Lucien Bonaparte leányát, Letí­ciát ábrázolja. A hig­gadt, „antikus”, harmó­niára törekvő klasszi­­cizmust Végletes ellenté­te, a szenvedélyes ro­mantika váltja fel. Zászlóbontó nagymestere, Delac­roix, egy pompás oroszlán-tanul­mánnyal szerepel a kiállításon, a késői romantika érzelmes német piktora, a drezdai C. D. Friedrich pedig „Felkelő hold” című grafi­ Az Ermitázs remekei Budapesten kájával, amely egykor a Téli Pa­lota dísze volt. A lázadó romantikát újra felhig­­gadás, a modern realizmus követi. Ezt az irányzatot szemlélteti­ a pa­rasztok sanyarú életét együttérzés­sel ábrázoló barbizoni mester, Francois Millet illusztrációja és a Don Quijote metszeteiről híres Gus­tave Doré-nak a londoni szegény­negyedet megörökítő lapja. Az utolsó száz év mesterei közül kiválik az impresszionizmus angol előfutárának, J. Whistler-nek a tengeri tája, és a stílus francia el­indítójának, Edouard Manet-nak bájos nőd feje. Századunk modern művészetét kiválóan képviseli a „Vadak” festőcsoport merész újí­tójának, Henri Matisse-nak három finom vonalú rajza, amelyeket az idén ajándékozott az Ermitázsnak a mester orosz élettársa, L. N. Gye­­rektorszikája. Az utóbbiakat első ízben itt, a budapesti kiállításon láthatja a közönség. A két intézmény vezetői rend­szeressé kívánják tenni a hasonló csere­kiállításokat. Tárgyalások folynak a modern szovjet és ma­gyar művészek alkotásainak cse­réjéről is, ami a két múzeumnak éppúgy hasznára válna, mint a művészetszerető közönségnek. Artner Tivadar C. D. Friedrich: Felkelő hold (1837). E. Manet: Madame Guillemet arcképe (1880).

Next