Kisalföld, 1970. október (15. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-18 / 245. szám
Juan Bosch' s A szökevény Sötét tócsák, tintaszínű lagúnák kavarognak előtte. Persze, az álom el-elnyomja az embert, ha nem akarja is. Tágra nyitott szemmel, feszülten figyel. Ezen az áron, amikor legkevésbé várja az ember, könnyen előbukkanhat egy szakasz katona, és aztán nincs menekvés. Az kellene csak, hogy hagyja magát megöletni, mikor még nem is látta apját. — Legjobb lesz, ha az erdőbe húzódom — gondolja Juan Antonio. Az éj szörnyűségesen fekete. Ráadásul az imént esett is, a talaj felázott, és így nem hallhatja a lódobogást, ha üldözik. Bizony nem lát tovább az orra hegyénél. És most nem jut eszébe, vajon itt jobbra van-e a drótkerítés. Átkozott emlékezet! Nyirkos, hideg a levegő. Kétségkívül hamarosan újra megered az eső. Adja isten, hogy ne a folyó torkolatánál érje utol. Feltétlenül haza kell érnie. Látni kívánja apját, meg akarja nyugtatni, aztán meg éhes is, és nagyon fáradt. — Erre, Morko, erre. A szökevény úgy beszél a lovához, mint valami személyhez. Hangja rekedt, elfúló. Az állat megérti: jobbra fordul, fölkapaszkodik a szakadék meredek oldalán, és sáros farkával a farát csapkodva beüget az erdőbe. Amott állt az öregember viskója. Olyan volt, mint egy kidőlt fa koronája. Az állat csendben megtorpant, megértette, hogy nem szabad zajt csapnia. Juan Antonio kimondhatatlanul megkönnyebbült, s mélyet sóhajtott. Kedve támadt, hogy leugorjon lováról, és elrikkantja magát, de csak megsimogatta Morko sörényét. És hirtelen úgy érezte, mintha süllyedne, mintha megnyílt volna a homokos föld lova alatt. Csakhamar föleszmélt, Rittyentett. Amikor a ház fehér homlokzatán fényes négyszög nyílott, fátyolos hangon megszólalt: — Apám! Apám! Mikor átölelte az öreget, fájdalom szorította össze szívét, érezte, hogy apja szinte csak csontváz, már húsa sincs. Ő ellenben csupa ütöm volt. És magas termetű is. Egy szót sem szóltak. Karon fogva mentek be a házba, és Morito ott maradt, a füvet hampdálta. Időnként meg-megremegett a bőre. A fiú a függőágyra telepedett, nemezkalapját a sarokba dobta, és lecsatolta pisztolyét. Az övében körös-körül töltények sorakoztak. Aztán felállt, és a székre tette a fegyvert. Az öreg csak nézte, nézte a nagy legényt, akinek fekete haja a homlokára bukott, mint kátrányzuhatag, és a szeme kicsi volt, a fogai fehérek, szabályosak. — Éhes vagy, ugye, Juan? Mit készítsek? • Juan Bosch dominikai író. — Semmit, apám. Majd holnap A mécses fénye táncoltatta az árnyékokat. Juan vetkőzni kezdett, de amikor kibújt az ingéből, elfordult, hogy az apja ne lássa a mellén húzódó friss forradást. — Hát igen . . . megszöktünk. Hallgatott egy darabig, állát tenyerébe támasztotta. — De hát hiába — folytatta. — Néhány óra alatt összefognak bennünket. Az öreg arcán széles mosoly villant. Mintha jóleső, hűs szellő simogatná. — Jó, jó, fiam. No, csak feküdj le. — Az ám ... Alig látok már az álmosságtól! Szemhéja lecsukódott. Keze, lába nehéz volt, mint az ólom. — Apám — mormogta fájdalmában —’ csapja ki legelni a Móritól. Szegény állat még éhen pusztul. Az öreg fölkelt. Amikor kiment, a távolból panaszos bőgés ütötte meg fülét. Találgatni kezdte, hol kóborolhat az a bika, aztán ezt gondolta: — Valami szerencsétlent elért a Végzet. Az ég felhős volt és sötét. Juan Antonio fölriadt a kutyaugatásra. Ösztöne megsúgta, mi történhetett, s egy ugrással a széknél termett. Fölkapta revolverét, és lábujjhegyen átosont a szomszéd szobába. Apja még aludt. Kilesett az ablakrésen, és a félhomályban megpillantott egy szakasz katonát. Másvalaki könnyen kerítésoszlopoknak nézte volna őket. Amikor megfordult, apja már ült az ágyon. — Itt vannak, apám — szólt szárazon. És hozzáfűzte: — Menjen ki, és mondja meg nekik, hogy megadom magamat. Az öreg elsápadt. Pupillája összeszűkült, gumibostűfejnyivé zsugorodott, metszőn éles pillantást vetett a fiára. Zajtalanul odalépett hozzá, és tompa hangon, szótagolva mondta: — Ezt vártam tőled a legkevésbé ... Juan Antonio csodálkozva kapta föl a fejét. Gyávának tartja őt az apja? Vak drühvel markolta meg pisztolyát, szinte összelapította tenyerében. Nyugodtan, mintha mi sem történt volna, a kicsi öregember felöltözött. Aztán szilárd léptekkel az útra nyíló ajtóhoz ment, és határozottan, tétovázás nélkül kinyitotta. S mielőtt az őrmester parancsot adhatott volna, hogy rálőjenek, érces hangon odakiáltotta az ámuló csoportnak: „4 fiam itt vall, és megadja magát, ha megesküsztök, hogy együtt lőttök le bennünket. Ezzel összefűzte mellén a karját, és nézte, hogyan aranyozza be a kelő nap a fenyőfák koronáját. Fordította: Várady László kok csendes alkalmak voltak élete utolsó pár évének átgondolására. Művezető, üzemvezető, majd gyáregységvezető lett. Értekezletek, viták, gyűlések kusza össze-visszaságában botladozott a gondolata. A szenvedélyes viták emlékét inkább csak érezte már. Jóleső érzés volt, de az érvek realitását nem engedte el a tudatáig. A harcosság idegen elemmé vált számára, a csendhez, a békéhez ragaszkodott csupán. Fegyelmezte gondolatait, hagyta álmosan kóborolni élete emlékei között. A nyári éjszaka friss levegőjét mélyen beszívta, csak a kórházszag nyugtalanította még mindig. Valahonnan békák zümmögése hangzott, távoli csendes hanghullám, amely szárnyára veszi az éjszakai virrasztó gondjait, elhullámzik velük a messzeségbe, helyettük az emberi öröm jóízét lopja a beteg szívbe. Éjfélkor Anna nővérlépett a szobába. Magas, fekete hajú nő, mosolyába belefér a beteg fájdalma, öröme, ott villódzik minden reménye a gyógyulásra. Felkattintotta a villanyt. — Hogyan érzi magát? — ült melléje a székre. Szép volt, barna szeme csillogván vizsgálta végig az arcát. — Borostás vagyok — mondta az ápolónőnek. — Bizony. Reggel elhivatom a borbélyunkat. Hallgattak. Elnézte a nő finom fehér bőrét, a köpeny alatt kiformálódó mellét, vékony nyakát. — Alig alszik éjszakánként — szidta Anna. — Maga sem alszik — méltatlankodott tréfásan.— Én dolgozom. — Én is. Ilyenkor mindig a gyárban járok. Csend volt, Anna két keze az ölében pihent. A szobában megmerevedett a fény, a csend harsogása kibírhatatlanná vált. — Anna — nyögte a szót — menjen ... kérem. Rosszul lett. Zsibbadás áramlott bal vállától a karjába, le az ujja hegyéig, majd testén át combjáig, s már a bokáját sem bírta mozdítani. Behajlította az ujjait, millió tüzes szikra, tűszúrás bökött minden pórusába, hideg járta át, hogy megborzongott. Fájdalom hasított a mellébe is, összemarkolta a szívét, kegyetlen szorításába belemerevedett a teste. Anna kisietett, a folyosón nesztelenül futni kezdett az ügyeletes doktor szobájába. Lehunyta a szemét. Gyöngyöző, hideg veríték ült a homlokára, jó lett volna megtörölni, de bal keze tehetetlenül feküdt a takarón. Percek telhettek el. A kegyetlen fájás elmúlt melléből, féloldali zsibbadtságát próbálta megszokni. Agya tiszta volt. Új állapotát úgy fogta fel, mint a küzdelem kedvezőtlen alakulását, amely azonban időszakos, elmúlik, minden rendbe jön. Csak a fény bántotta a szemét, halántékát a fájdalom. Az ügyeletes doktor nyitott be az ajtón. Hozzásietett, hallgatóját a mellére tette, komoran hallgatta az akadozó szívműködést. „Pitvar fibrilláció” — gondolta a doktor. Amikor kiment a kórteremből, halkan odaszólt a nővérnek: — Nem tudok segíteni... Lehunyt szemmel feküdt. Görcsös merevség terjedt most már a jobb oldalában is, bőre szederjessé változott. Tekintetét, arcát alig tudta fegyelmezni. Anna nővér odajött ágyához. — Nagyon sok látogatója van minden nap — mondta. Nem engedhetjük ide őket. — Kik jönnek? — kérdezte. — Barátok, munkatársak, és a család. A felesége hőslelkű kis aszszony. Szeretik magát. Mosolygott. Lehunyta a szemét. Sokáig, nagyon sokáig tartotta csukva, szeme sarkából könnyek eredtek. Úgy érezte, nyelve egyre duzzad, már beszélni sem tudott Egyedül Volt a szobában, amikor még egy pillanatra felnyitotta a szemét. Fali Sándor A múzeumi hónap kiemelkedő eseménye a lenningrádi Ermittázs legszebb rajzainak kiállítása a Szépművészeti Múzeumban. A kiállítás 120 lapjának mintegy harmada olasz mesterek alkotása. Köztük olyan ritkaságok, mint Tiziano Amort hegedűvel ábrázoló tollrajza, Tintoretto szenvedélyes vonalú akt-tanulmánya, az első európai Művészeti Akadémia egyik megalapítójának, Annibale Carraccinak életteljes Fiú feje, vagy a mennyezetkép-festés utolsó nagy mesterének, Tiepolonak szép Madonna-képe. A német művészet virágkorát a „német Leonardo”, Albrecht Dürer két műve képviseli a legszebben. A németalföldi mesterek grafikái közül kiválik Rembrandt három, és Rubens négy lapja. Az utóbbiaknak különösen örülünk, mert a nagy flamand mestertől Múzeumunk csupán egy másodrangú rajzot őriz. Különösen gazdag a francia anyag. A francia reneszánsz udvari festőjének, Francois Clouet-nak II. Henriik királyról készített színes rajza tanulmány a híres portréhoz. A 17. századot a „Napkirály”, XIV. Lajos kegyence, Charles Lebrun és a harmincéves háború borzalmairól döbbenetes rézkarcok sorozatát készítő Jacques Callot képviseli, valamint az antik szellem hazájába, Itáliába szakadt két francia mester, Nicolas Poussin és Claude Lorrain. Az antik és a reneszánsz hagyományát őrző, főúri barokkot a hanyatlás kora követi. A 18. század a késői feudalizmus kora: a királyi kurtizánok, Madamme Pompadour, Dubarry asszony élvhajhászó világa, amelyet kérlelhetetlen szükségszerűséggel dönti majd romba a Nagy Francia Forradalom. Ennek a talmi csillogású világnak is megvoltak a kiemelkedő művészei, a piperkőc, parókás-púderes gavallérokat és ledér, krino-inszoknyás dámákat festő Antoine Watteau, az erotikus témákat kedvelő Francois Boucher és a műveiben már a felvilágosodás eszméit kifejező J. B. Greuze. (Ez időben, 1768-ban alapozzák meg az Ermitázs immár 200 éves grafikai gyűjteményét.) Greuze művészete vezet át a 19. századba, amelynek első stílusa a klasszicizmus, vezető mestere pedig J. A. Ingres. Egyik műve Voltaire híres ülőszobrát örökíti meg, a másik, szűkszavúan realista rajz pedig talán Lucien Bonaparte leányát, Letíciát ábrázolja. A higgadt, „antikus”, harmóniára törekvő klasszicizmust Végletes ellentéte, a szenvedélyes romantika váltja fel. Zászlóbontó nagymestere, Delacroix, egy pompás oroszlán-tanulmánnyal szerepel a kiállításon, a késői romantika érzelmes német piktora, a drezdai C. D. Friedrich pedig „Felkelő hold” című grafi Az Ermitázs remekei Budapesten kájával, amely egykor a Téli Palota dísze volt. A lázadó romantikát újra felhiggadás, a modern realizmus követi. Ezt az irányzatot szemlélteti a parasztok sanyarú életét együttérzéssel ábrázoló barbizoni mester, Francois Millet illusztrációja és a Don Quijote metszeteiről híres Gustave Doré-nak a londoni szegénynegyedet megörökítő lapja. Az utolsó száz év mesterei közül kiválik az impresszionizmus angol előfutárának, J. Whistler-nek a tengeri tája, és a stílus francia elindítójának, Edouard Manet-nak bájos nőd feje. Századunk modern művészetét kiválóan képviseli a „Vadak” festőcsoport merész újítójának, Henri Matisse-nak három finom vonalú rajza, amelyeket az idén ajándékozott az Ermitázsnak a mester orosz élettársa, L. N. Gyerektorszikája. Az utóbbiakat első ízben itt, a budapesti kiállításon láthatja a közönség. A két intézmény vezetői rendszeressé kívánják tenni a hasonló cserekiállításokat. Tárgyalások folynak a modern szovjet és magyar művészek alkotásainak cseréjéről is, ami a két múzeumnak éppúgy hasznára válna, mint a művészetszerető közönségnek. Artner Tivadar C. D. Friedrich: Felkelő hold (1837). E. Manet: Madame Guillemet arcképe (1880).