Kisalföld, 1970. november (15. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-22 / 274. szám
ÉPÍTŐK. H. Cradecslijev bolgár művész linómetszete. Csanády János ÜZEMET Motorzümmögés — távoli üzenet. Hullámokat rezget. A sűrű fény pigmentszemcsékkel fedi arcomat. Mint rég. Újra felém zúdul a, messzeség A cséplés riadója vagy ebédszünetek békés, méhzümmögése közelit szivemhez — amely fekete barázdáival annyiszor meggyötört? Hát olyan távoli, az évek erdejében elvesző az ifjúság? Mert ő van itt a rokon zajaival. S néphikrri idei. Az öreget nem tudták álmában megzavarni, fújta a magáét, nem törődve az asszonyok csípős nyelvével. S az adminisztráció? Az is lezajlott és nagyon egyszerűen. Az üzlet vezetője kihúzta az ülés karjára akasztott bőrtáskából az indigókkal telitűzdelt blokktömböt, és hozzálátott a bizonylatoláshoz: 40 kilogramm kenyér, átvéve, holnapra 40 kilogramm kenyér rendelve. Aláírás, pecsét. Előbbre rakta az indigókat, egy példányt kitépett, és visszatette a tömböt a bőrtáskába. — Hej, öreg, öreg — motyogott a fűszeres, majd tenyerével ráütött a ló farára, és ajkát csücsörítve biztatta indulásra, ahogyan azt a kocsisok is szokták. Elmenőben még fülembe jutott egy asszony óvatos, könyörgő színű hangja: — Ha ez a ló nem lenne, már a Józsi bözsi se lenne. Pedig kár érte, olyan derék ember . . . A Bandi szépen, komótosan húzta a speditert. Ha hiszik, ha nem, de kikerülgette a gödröket, úgy irányította a kocsit, hogy a lehető legsimábban guruljon, hogy ne rázkódjék, ne törjön a kenyér. A következő bolt a második sarkon volt, de a bal oldalon. Bandi vagy ötven méterrel előbb átvágott a másik oldalra és a kitaposott gyalogúton haladt a sarok felé, mivel azon az oldalon nem volt se kiépített járda, se árok. Ennél a boltnál minden ugyanúgy zajlott le, mint az előbbinél. A megjegyzések, a fejcsóválások és az adminisztráció is. A különbség mindössze annyi volt, hogy ötven darab Veknit szedtek ki a ponyva alól, egy mázsa kenyeret. A boltos a gyeplőt rántotta meg, amikor visszacsúsztatta a blokkot Bandi áthúzott a másik oldalra, és busa fejét lehorgasztva bandukolt az út szélén. Az első saroknál elfordult jobbra, kis ívben. Nem akarom ismételni az előbbi eseményeket, de az utca végén, amely egyben a város végét is jelentette, megint csak ötven darab veknit hordtak be az üzletbe. Azért vagyok ilyen pontos, mert magamban drukkoltam két jó ismerősömnek, Józsi bácsinak és a Bandi lónak. Rendben lesz-e ez a délutáni fuvar, vagy kitör a botrány és mehetnek a kenyérgyárból, nézhetnek más munka után? Arra is kíváncsi voltam, hogy vajon viszszaélnek-e helyzetükkel az emberek, becsapják-e az alvó Józsi bácsit, vagy esetleg elirányítják a lovat más útvonalra. Közben kijutottunk a városból, elhagytuk az utolsó házat is. Kezdtem nyugtalankodni, hiszen a kocsin még negyven darab vekni feküdt — számításom szerint legalábbis ennyinek kellett lenni a speditőr platóján. Hova mehet ez a Bandi, nyugodtan alhat-e az öreg? Hamarosan tisztázódott minden. A külterületen lévő cserépgyár felé kanyarodott a kocsi. A gyár területén is van egy fűszerüzlet. A boltosnál együtt számolgattam a vekniket. Harmincnyolc — kotorászott a ponyva alatt — ... negyven. Felsóhajtottam magamban. Sőt, legnagyobb meglepetésemre, még öt vekni került elő a plató elejéről, onnan, ahol eléggé összecsomósodott a ponyva. Na ebből mi lesz? Lezajlott a könyvelés: 80 kilogramm kenyér átvéve, holnapra 80 kilogramm megrendelve. Pecsét, aláírás. S az Öt darab? Annak a sorsa is tisztázódott, amikor a fűszeres a tömböt a bőrtáskába tette. Köpenye zsebéből kiemelt egy húszast, és az alvó Józsi bácsi szivarzsebébe gyűrte. Realizálódott a „rebach”. Ráütöttek a ló farára. Bandi könnyedén indult, a fejét is fiatalosabban tartotta, mint amikor jöttünk. Talán érezte, hogy rendben van minden, a boltok megkapták a rendelést, s még maradt egy kevéske zsebpénze is gazdájának. Megkerült egy téglakupacot, és kis ívben visszakanyarodott a város felé vezető műútra. Józsi bácsi peckesen ülve durmolt a bakon. A város elején újabb meglepetésben volt részem. A Bandi ló nem a kenyérgyárba vezető legrövidebb utat választotta, hanem elfordult ellenkező irányba. Csak a második utcánál derengett fel bennem a gondolat: a fuvaroskocsma, az „Aranyfácán’. Olyan produkciót, mint amilyet a kocsma előtt láttam, csak cirkuszban tudtam eddig elképzelni! A megállás, tíz éppen olyan volt, mint a fűszerüzletek előtt, Józsi bácsi azonban tovább aludt, s a kocsmából se jött ki az üzletvezető, hogy felköltse. A Bandi lő kettőt lépett előre, majd hirtelen megállt, és a nyaklóval visszarántotta a kocsit egy méternyire, majd hirtelen megismételte kétszer—háromszor. Az öreg Toldi előrebillent, majd abban ,a pillanatban vissza, de úgy, hogy a sapkája is leesett a fejéről, hátra a platóra. Ekkor ébredt fel. Első mozdulata a szivarzseb felé irányult. Gondolom, hogy kitapintotta a húszast, s csak azután szólt a lóra, de csak ennyit: — Bandi. A ló megnyugodott és csendesen tűrte, hogy az öreg leszedje a fejtőt és helyébe akassza a zabostarisznyát. Gazdagít István A kongresszusra készülve: Önállóság — a tömegkultúra fejlesztéséért RÉGI VILÁGBELI parlamenti gyorsíróval beszélgettem. Egyebek között elmondta, hogy az ő idejében, a két háború között nagy ritkán volt csak országgyűlési téma a kultúra. Ez is eszembe jutott, amikor Petrovich Emil parlamenti felszólalását olvastam. Petrovich, akinek műveit jó néhány európai operaház színpadán megtapsolták, ezúttal képviselőtársai és egy szélesedő közvélemény előtt szerepelt sikerrel. Beszéde a közművelődés ügyeivel foglalkozók körében, de azon túl is érdeklődést keltett, vitákat ébresztett. Álláspontja szóró-osan kapcsolódik a hónapok óta tartó polémiához, amely kulturális életünk eredményeit és gyengéit próbálja összemérni a legszélesebb nyilvánosság előtt — napi és hetilapok hasábjain —, a X. pártkongresszust előkészítő országos eszmecsere keretében.. Mi az oka annak, hogy a kultúra ma országos polémia tárgya? A sok közül kiemelkedik az az összefüggés, amely művelődésről, művészetről, irodalomról folyó elmélkedéseinket a szocialista demokrácia átfogó eszmekörébe állítja, a szocializmus hatékonyabb építésének problémáihoz kapcsolja. Érdemes, sőt szükséges a kulturális élet néhány vitakérdését ebben az összefüggésben is szemügyre venni. A SZOCIALISTA demokrácia fejlődésének egyik lényeges mozzanata a hatáskörök, a döntési jogok decentralizálása. Az a folyamat, amely az elmúlt években mind a népgazdaság, mind pedig az állami élet, a tanácsi munka és a közigazgatás szférájában kibontakozott , a kulturális intézményeket, a kulturális irányítás rendszerét nem kerülte el. A párt- és állami vezetés immár csaknem egy évtizede főleg elvi irányításra szorítkozik. Részletproblémák eldöntése helyett a fejlődés arányainak meghatározásában, az átfogó, nagy kérdések idejekorán való felvetésében és minél igényesebb megválaszolásában ismerte fel hivatását, hatékonyabb munkájának módszerét. Ez a gyakorlatban bevált irányítási rendszer nem nélkülözheti a szakemberek aktivitását. Nem is arról van szó tehát, hogy a mögöttünk maradt évtized lehetőséget biztosított a könyvkiadók, színházak, filmgyárak, képzőművészeti és egyéb forgalmazási vállalatok, művészeti szövetségek, irodalmi és művészeti folyóiratok önálló hatáskörének kialakítására. Helyesebb azt mondani, hogy a vezetés erre épített, olyan gépezetet hozott működésbe, amelynek teljesítményei és az önállóság értelmezésétől, s még inkább mindennapi alkalmazásától függnek. A kulturális politika alapelvei körül nincs vita. Ezekkel — a szocialista demokratizmus szemléletéből következő vállalati, társadalmi önállóság elvévelis — mindenki egyetért. Annál inkább megoszlanak a vélemények az így végzett munka eredményességéről. Ismeretes, hogy a kulturális politika a nemzeti-társadalmi gondokra művészi erővel visszhangzó szocialista eszmeiségű alkotásokkal vállal azonosságot. Emellett — a múlt rossz tapasztalatain okulva, a fejlődés szerves folyamatosságát tiszteletben tartva — becsüli a demokratikus, humanista szellemű műveket, sőt a vitatható, de nem ellenséges munkák nyilvánosságát is biztosítja, ha valódi értékről, megismerésre méltó produkcióról van szó. Az a kérdés, milyen arányban jelentkezik a nyilvánosság előtt ez a három kategória. A bírálatok szóvá teszik, hogy a szocialista közvéleményhez közelebb álló alkotók és alkotások szerepe, súlya nagyobb lehetne. NEM ÁRTANA pontosabban meghatározni, mit támogat a kulturális intézmények rendszere, milyen műveket és irányzatokat tekint a magáénak. Erről ma csak általános elképzelések vannak, ami a mindennapi gyakorlatban sok zavart okoz. Jó volna, ha az alkotóműhelyek — kiadók, stúdiók, színházak stb. — tevékenységének elemzése kedvezőbb feltételeket biztosítana a demokratikus humanizmus és a szocialista művek számára. És e téren jobban segítené őket a hivatásos kritika orientáló, értékrendet jelző tevékenysége. Van ennek a kérdésnek anyagi vonatkozása is. Annak ellenére, hogy a kultúra termékeit nem tekintjük árucikknek, ezen a sajátos területen is fontosnak tartjuk a gazdaságosság érdekeit. Ezt az érdekvédelmet messze lehet hangolni a művészi érték megbecsülésével, kulturális és közművelődési céljaink következetesebb szolgálatával. Senki sem vitatja, hogy manapság könnyű üzletet csinálni selejtes áruval, giccsel, krimivel, ízléstelenséggel, vagyis olyan portékával, amelynek hagyományos piaca van. Az a vezető, aki a forint bűvöletében él, minden fejtöréstől megszabadíthatja önmagát és beosztottjait, ha erre épít. Ez is önállóság. A másik fajta felelős önállóság megkeresi, és többnyire meg is találja az elvtelen eredmények nélküli rentabilitás útját-módját. Értékeikkel vonzó műveket kínál, és arról sem feledkezik meg, hogy a közönséget nemcsak kiszolgálni, hanem nevelni is hivatása. A KULTURÁLIS MŰHELYEK munkatársai, akárcsak a kritikusok, céhbeliek. Olyan emberek, akiket tanulmányaik és élményeik, műveltségük és munkájuk átlag feletti fogékonysággal, tájékozottsággal vértez fel. Erre szükség van, de neki azért, hogy az élet és a művészet kérdéseit — tennivalóikat — kizárólag szubjektív módon, egyéni szemüvegen keresztül ítéljék meg. A magas műveltség akkor termékeny, ha figyelme, gondoskodása segít az elmaradóknak. A kulturális műhelyek munkáját az elsők között minősíti az az eredmény, amelyet az olvasó, néző, fogyasztó rétegek megnyerése és kielégítése mér. Az önállóság arra való, hogy ezt a célt — amelynek tudatformáló, társadalmi, sőt gazdasági hatása a szocializmus teljes felépítését gyorsíthatja — késlekedés nélküli határozottsággal közelítsék. Ezt a célt — tapasztalatból tudjuk — elsősorban a mai ember külső és belső világának aktuálisközéleti igényű ábrázolása szolgálja. Elvekkel irányítani akkor lehet, ha az elkötelezett lektorok, rendezők, színház- és stúdióvezetők, a televízió és a rádió irányítói mindennapi munkájukban következetesen, ha kell, vitákat is vállalva, tudják realizálni ezeket az elveket. Ez nem megy úgy, hogy mindenki mindig népszerű marad. Nézeteltérések nélkül, az álláspontok nyílt, ha kell éles szembesítése nélkül a kulturális területen sincs termékeny munka. Az önállóság érvényesítése e nélkül csak kétes eredményekhez vezet, közhelyek és előítéletek, a legkönnyebb ellenállás zsákutcájába lök. A kényelmes, elvtelen magatartás is szerepet játszik abban, hogy a megengedhetőnél több a giccs, az ízlés- és gondolkodásrontó selejt. VITÁRA, ÁLLÁSFOGLALÁSRA, a kritika jóval nagyobb elvszerűségére, marxista igényességére volna szükség egy másik szférában is. Azokra a művekre gondolok, amelyek vitatható — gyakran problematikus — világnézeti jelentésükkel együtt érdemesek a figyelemre, a megismerésre. Az elmúlt években nem volt hiány vitát provokáló alkotásokban. Annál, több gondot okozott, hogy polémia, meggyőző ellenérvek sorakoztatása helyett kritikátlan hozsánna fogadott és kísért néhány, a marxista világnézet igényeitől idegen művet. Vajon ez felel meg — mondjuk — a kritika önállóságának? Megfelel — esetleg — a nem marxista kritika szemléletének, de vitathatatlanul ütközik a marxista műbírálat elkötelezettségével. Ezzel kapcsolatban érdemes ismételni: nem elég az alapelvekkel egyetérteni, általánosságban helyeselni. Ha a meggyőződés nem jut egyes művek elemzésében, kihívó nézettorzulások korrekciójában határozottan kifejezésre — gyakorlatilag nagyon keveset ér. Berai Tamás Olvasta? Érdemes! Robert Graves: A görög mítoszok jelés híján — kuttúrtörténeti munkát alkotott hogy az olvasó legnagyobb elismerését vívhatja ki. Mert hisz’ már maga az is bátorság, hogy valaki nekivágjon a görög mítoszok buján sűrű világának, s modern prózai nyelvre ültesse át e világ legszebb s legkülönlegesebb gyöngyszemeit. S még nagyobb bátorság, hogy nem félti e mítoszokat a tudományos válságtól, a „leleplezéstől’, s ezért egy-egy történet végén összefoglalja mindazt, amit a tudomány — a régészet, az antropológiai s a többi — megállapított a mítosz valós és lehetséges forrásáról, tényleges kiindulópontjáról. Mert a kétkötetes mű ilyen tagolású: egy mítosz, modern prózában, bőséges jegyzet és irodalmi forrásmegjelölés, majd tömör összegezés arról, mit mond a tudomány. S ismét egy történet, jegyzet... Mit mond a tudomány? Azt például, hogy az Istenek itala, a nektár nem volt más, mint bizonyos halocinogén hatású gombák főzete, amely színes káprázatokhoz segítette fogyasztóját. Azt, hogy a labirintus eredetileg nem volt más, mint táncalakzat, koreográfia, ahogy Ariadmé fonala sem volt más valójában, mint kötél, amelyet a táncosok fogtak, hogy az előírt távolságot és alakzatot megtarthassák. Azt, hogy a bikával való küzdelem rituális szertartás volt, s hogy a görög mítoszokban — mint minden más nép mítoszaiban —, ezrével lelhetők fel hasonlóságok és rokonságok közelebbi és távolabbi népek mondáival. Illúzióromboló lenne, amit Graves ír? Pillanatra sem! Sőt, így kapják meg igazi fényüket, szépségüket a mítoszok, hiszen így válik világossá, micsoda világteremtő az emberi képzelet, s mennyire gazdag az emberi fantázia ! Lenyűgöző a szerző anyagismerete, s a lényeget megvilágító biztonsága. Százhetvenegy mítoszt dolgozott fel, teljes alapossággal, közöttük természetesen a leghíresebbeket is, Tróját, Héraklész csodás kalandjait, Odüsszeusz bolyongásait, az arany gyapjú történetét. A joggal nagy sikerre számot tartó művet Szíjgyártó László fordította, s az Európa Könyvkiadó jelentette meg. CESI Furcsa, meghökkentő, megragadó, borzongtató, lebilincselő. Ez együtt, olykor lapról lapra váltakozva, Robert Graves könyve. A költőnek, regényírónak sem akármilyen szerző olyan — jobb hite