Kisalföld, 1971. február (16. évfolyam, 27-50. szám)
1971-02-21 / 44. szám
Thököly Imre a „színművész” Szokásban volt az 1600-as években, hogy a tanulóifjúság műkedvelő előadásokat rendezett az évzéró vizsgák után. Ilyenkor rendszerint valamelyik tanáruknak erre az alkalomra írt színdarabját tanulták meg, illetve játszották el. A legújabb kutatások nyomán előkerült egy 1869-ből származó színlap, amelyből a kései utókor értesülhet arról: az eperjesi evangélikus gimnázium ifjúsága egy latin színdarabot tűzött műsorra. És a színlapon felsorolt diákszínjátszók között első helyen Thököly Imre neve szerepel — stílusosan Imre, magyar király szerepét alakította a nagy tekintélynek örvendő 13 esztendős diák, aki már 8 éves korától fogva Máramaros vármegye főispánja volt Apaffy Mihály erdélyi fejedelem jóvoltából. A színlap azonban nemcsak a személyeket sorolja fel, hanem ismerteti az egész művet, melynek címe: Papinianus Petragonos. Három felvonásból állt: az első felvonás után német, a második után magyar, a harmadik után pedig szlovák nyelvű szavalatokat adtak elő. A kis Thökölynek csak a második felvonásban akadt dolga, ekkor lépett színre Imre, a magyar király. Rajta kívül a felsorolás szerint még vagy ötven szereplője volt a darabnak, persze többségük csak statiszta — a „népség és katonaság”. Sajnos, a színdarab nem maradt fenn, mert nyomtatásban sohasem jelent meg. A színlapot azonban még akkoriban kinyomtatták, hogy a vendégek között széjjeloszthassák. Az eperjesi boldog iskolaéveknek azonban — amint a történelemből ismeretes — hamar vége lett, másfél év sem telt el, máris bujdosik a kis Thököly, Erdélyben húzódik meg átmenetileg. Makay Ida Nem fájhat Nem vehetnek el többé semmitattól, aki tündöklő űrrel lett tele. Kinek haja már hópille fészke, madarat sem hív. Puszta tenyere csillagparázstól ég mársérthetetlen. Szobákba sem lép- Hós fény ]a szőnyege. Nem fájhat zajló szerelmekért már, kinek erdők csöndje lett a kedvese. szégyelltem magam. Abban bíztam, hogy Kovács nem baktat idáig. — Ki ez a Kovács? —■ hajolt hozzám Horváth. — Egy tag a központból. — Igazán? Na, most már ne játszd meg magad! — Tétován pislogtam, s akkor megláttam Kovácsot. Elszántan taposta a havat, közeledett. Valóban, kár lett volna minden színlelésért. — Az oktatási felelős — mondtam zavartan. Kovács közben odaért, hangosat köszönt. Megfigyeltem, hogy akik az irodából jöttek, mind azt gondolták, hogy a munkásoknak harsogva kell köszönniük. Nekem azt mondta: — Szervusz. — A másik kettőnek. — Jó napot, szaktársak. Biccentettünk, de nem hagytuk abba a munkát. A leglelkesebben én feszegettem, buktattam, gurítottam a tekercseket. Egyébként mindig ilyen elmélyülten tevékenykedtünk, ha idegent tapasztaltunk a közelben. — Vártalak — mondta mosolyogva Kovács —, megígérted, hogy bejössz. — Nem értem rá — dörmögtem. — Ugyan már. Munka után már nem lehet olyan fontos dolgod. Én már számításba is vettelek, csak az íveket kell kitöltenünk, ősszel mehetsz az előkészítőre! — Lopva a másik kettőre figyeltem. Meglepetten fogadták a beszélgetésünket. — Hát akikor jössz? — sürgetett Kovács. — De biztosat mondj! — Szerdán — mondtam bizonytalanul. — Na, vigyázzunk csak! Ezzel nem lehet játszani. — mondom, hogy szerdán. — Jó, várlak! Szervusz! Viszontlátásra! — intett Horváthéknak, aztán elment. Percekig némán pislogtunk egymásra, a halántékom dobolt, a fülem zúgott, mintha robbanás lökött volna oda. — Vajon minket miért nem tegezett ez a tag? — fordult Horváth Zalaihoz. — Talán érződik rajtunk a pro- Bszag — mondta Zalai. Horváth odahajolt hozzá, körülszaglászta. — Van benne valami! örültem, hogy tréfálkoznak, megkönnyebbültem. Azt hiszed, én most odavagyok, mert szervuszt mondott? — vidámkodtam, és Horváth vállára tettem a kezem. Lelökte. — Hordjuk a vasat, szaktársak! — kiáltotta öblös hangon. — Egyre kevesebb a melós, több az úr! Helyettük is csak kell hordani. Nem igaz, Zalai? — Minden szavad arany! — Ne marháskodjatok! — böktem meg Horváthot. — Olyan nagy baj, ha valaki többet akar? — Te álmunkás! — nézett rám. — Nem az a baj! Hanem ahogyan intézted, az rosszul esett! Miért nem mondtad már reggel, amikor a brigádról beszéltem? Talán egy szót megérdemeltünk volna! — Dühömben belerúgtam a hóba, kimozdítottam egy darab jeget, s az keményen Horváth lábszárának ütődött. Felhördült, ledobta a feszítővasat, nekem ugrott. Kisiklottam előle. Kergetőzni kezdtünk a szánkó körül. Kimelegedtünk a lihegő, ziháló fogócskában, gőzölgött az arcunk. Horváth lekapta a sapkáját, hozzám vágta. Félrehajoltam, s a váratlan mozdulattól egyensúlyomat vesztve letenyerdtem a földre. Horváth már nem tudott fékezni, nagy lendülettel belém botlott, s jó messzire elvágódott. Feltápászkodtam a könyökömre. Vártam, hogy mit fog csinálni? Nem mozdult. Akikor lábra álltam, odafutottam hozzá, megérintettem a karját. — Jól van, öcsi — mondtam békítő hangon —, fejezzük be. Neked volt igazad! — Még mindig nem mozdult, s valahogyan furcsán feküdt. Intettem Zalainak, leguggoltunk, s ketten biztattuk. Végre eszünkbe jutott, hogy megfordítsuk. Elnehezülve mozdult, arca, mint a sárga viasz. — Telefonálj a mentőkért! — mondta reszkető hangon Zalai. Amikor elvitték, be kellett mennünk az irodába. A művezető őrjöngött. — Megcsúszott? — kérdezte tizedszer. — Igen — mondta Bálaj. — Megcsúszott és elesett. — Felém fordult, én bólintottam. — Igen, így volt. A nap hátralévő részében külön helyen dolgoztunk, délután az öltözőben kerültünk össze. Már indulásra készültünk, amikor odaszöktem neki. —• Meglátogatom Horváthot — Ez klassz dolog volt tőled! — ragyogott fel az arca. — Elkísérlek. A kórházban, mintha megbolondultunk volna, úgy viselkedtünk, mint a hódítók. Pimaszkodtunk az ápolónőkkel, egy harcos matróna ki is akart utasítani. Végre eljutottunk az orvoshoz. — Alaposan megütötte a hasfalát — mondta a doktor. — Reméljük, a mája nem sérült meg. — Láthatnánk? — kérdeztük izgatottan. — Jó — bólintott beleegyezően, — néhány percre. — Mit gondolsz, szóba áll velünk? — kérdezte Zalai a folyosón. Ettől a kérdéstől én is féltem, nem mertem válaszolni. Horváth mélyen alattunk feküdt az ágyon, nagyon távolról pislogott ránk. De, mintha mosolygott volna. Zalai is észrevehette, mert óvatosan megbökött. — Hogy vagy? — kérdeztem. Bizonytalanul mozdult a keze. Azután erőtlen hangon megszólalt: — Szerdán ne felejts elbemenni. Az egyetemen jó lesz. Egyszer dolgoztunk ott, télen. Fűtött termek, a folyosók is melegek. És lányok is vannak. Hallgattam. Azt kellett volna mondanom: — Nem megyek, melletted maradok, amíg megerősödöl! — De ez csak üres hősködés lett volna. Egy ápolónő szólt, hogy menjünk. Lehajoltunk, ujjunk hegyével megérintettük Horváth kezét. Emlékszem, ijesztően hideg volt. A kapuban ácsorogtunk egy darabig. Újra eleredt a hó, s ha felnéztem, a kavargáson túl semmi sem látszott. Emlitterem Somogyi József művészete .Kevés olyan markáns szobrászművészünk van, aki az elmúlt negyedszázadban olyan sajátosan egyéni hangú, öntörvényű művészetet teremtett volna, mint Somogyi József. Talán egész művészettörténetünkben nem volt olyan kirobbanó tehetség, aki annyi vihart, indulatot kavart volna, akinek egyegű alkotása annyi heves vitát indított volna el, mint az ő emlékművei, köztéri szobrai. Nem kétséges, ha szobrászaink alkotásaiból azt a tíz művet kívánnánk egyszer összeválogatni, amely új formanyelvvel a leghűbben fejezi ki a legutóbbi huszonöt évürtk gigantikus társadalmi változásait, előbbres utasunkat — Somogyi József 2—3 alkotással is képviseltetné magát Legnemesebb törekvéseiben mintha az embert akarná pőrére vetkőztem, lehántana róla minden sallangot, minden felesleges cicomát, a csontig hatoló igazságot kívánja megmutatni drámai erővel, azt, ami időállóan szép az emberben. A Martinász, a Kubikos, a Koreai fiú, a Dózsa, a Bőség, a Szántó Kovács János emlékmű, a Család, az Aratók és a Zrínyi című szobra — egy egyenletes, következetes művészi pálya legszebb állomásait jelzik. Sovány, szikár alakjai meghökkentő erőt sugároznak, s úgy magasodnak fel a térben, akár a jegenyék. E művek inspirálnak arra, hogy ne elégedjünk meg az egyszeri rácsodálkozással, körüljárással. Az a gondolatsor, amit az első találkozás indít el bennünk, csak többszöri visszatérés, meditáció után vezethet el ahhoz a felismeréshez, hogy Somogyi József történelmi alalkttei sohasem egyetlen ember konkrét, külsődleges jegyeit reprodukálják. A művész mindig a lényeget kívánja megragadni, azt a lényeget, amiben a történelmi alakok is fennmaradnak, ami örök példa lehet egy egész nép számára. A Dózsáról, Zrínyiről kialakult képünk alapvetően változhat attól, hogy alakjuk újrafogalmazása közben a művész milyen ruhában ábrázolja őket? Ezt azért említeni, mert Somogyi Józsefnek egyebek között azt vetették szemére a vásárhelyiek, hogy Szántó Kovács Jánost mezítlábasan ábrázolta, amikor többen emlékeznek még rá, hogy csizmát hordott, választékosan öltözködött. Ki emlékszik már erre néhány generációváltás után? Az a dac, az a végső elszánás, ami ott feszül a Dózssa-, a Szántó Kovács János, a Zrínyi-szoborban — az volt belső lényegük, azáltal nőnek az idő piramisokat is eltemető homofója fölé. A szuggesztív erejű átlényegítés legfőbb értéke Somogyi József művészetének. A Kossuth-díj, a brüsszeli világkiállítás nagydíja, a velencei biennálen s más hazai és nemzetközi kiállítások sikerei is fémjelzik művészi kvalitását, pályája ívelését. Aici belép Epres kerti műtermébe, első pillanatra megragadják az agyaii pikkelyes, nedves csillogású figurák. A művész egy időben több művén is dolgozik, magasba nyúló, karcsú alakjai szinte együtt élnek, formálódnak. Legszívesebben agyaggal dolgozik, ebből az ősi anyagiból építi expresszív hatású, nyugtalan harmoniaikat hordozó figuráit. Somogyi József sokat vívódó, tépelődő alkat, többször is újra fogalmazza egy-egy megálmodott hősét. Például tizenöt éve immár negyedszer formálja újra egy parasztlány figuráját, s még mindig elégedetlen az eredménnyel. Nemcsak egy parasztlány figuráját akarjamegformálni, hanem olyan szobrot érlel magában, amely valamiképp a teremtő élet szimbóluma is. A műterem légköre, a születő alkotások plasztikai feszültsége sejteti a mester belső világát is, azt a szüntelen katharást, amelyben hordozza érleli figuráit. Somogyi József szavaiban is mindig tisztán fogalmaz, meggyőző rutinnal, szuggesztív erővel beszél, szavain is átsüt a belső szenvedély tüze. S a szemével is mintha szüntelen a mélyre hatolna, keresné, kutatná a rejtőzködő, tiszta értelmet, a nagyobb összefüggéseket. Vállalkozása, művészi ars poeticája illúziókat tör szét, s lázad minden megcsontosodott nézet, ízlés ellen. Irodalomban, művészetben bőven van rá példa, mennyi harc, kemény küzdelem, amíg az alkotó otthonra talál, amíg műveit befogadják. Somogyi József alkotásainak szenvedélyes sorsa sem ér véget azzal, hogy az anya vajúdásával megkínlódott, életre hívott szobrok az öntödékben, égetőkemencékben elnyerik végleges formájukat, tereken, parkokban pedig végleges helyüket. A dunaújvárosi Martinász, a vásárhelyi Szántó Kovács János, vagy a szigetvári Zrínyi-emlékmű leleplezése után felparázsló szenvedélyes vitákban megannyi nézet, ízlés csapott össze. S ebben a lavinában műnek és alkotónak állnia kellett a szilaj indulatok rohamait is. A Kodály-módszer és iskolarendszerünk eredményeként a nyolc osztályt végzett gyermekeink ismerik, beszélik zenei anyanyelvünket, megértik befogadják ma már a Bartókot is. A képzőművészeti ízlésben, a látáskultúrában még nagyon messze vagyunk ettől a szinttől. Mi a véleménye erről Somogyi Józsefnek? — Úgy látom, hogy a társadalom ma már nálunk is kezdi felismerni és vállalni azokat a művészeket is, akik formai világukkal nem a megszokott módon szólnak. A közönség is nagyobb megértéssel közeledik az intellektuális művészet eredményeihez. De sok még a tennivaló ebben a vonatkozásban. — A művész legszívesebben alkotásaiban tárulkozik ki, szobrokban, festményekben, regényekben, versekben, dallamokban mondja el, adja tovább azokat a felforrósító élményeket, amelyeket átélt, amelyek művek létrehozására ihlették. Somogyi József mint a Magyar Képzőművészek Szövetségének elnöke, s mint a Képzőművészeti Főiskola tanára, gyakran kényszerül azonban arra, hogy szavakban is valljon művészi szándékairól, törekvéseiről, hitvallásáról. Hogyan ítéli meg eddigi munkásságát, eredményeit? — Ha jól végiggondolom az első évtized eredményeit, törekvéseit, erre az időszakra inkább a romantikus útkeresés a jellemző. A drámai elemek olykor feloldódtak, s mindahhoz, ami igazatbal élt bennem, egy sor járulékos elem is csapódott. Később ettől szabadulni igyekeztem, s kevesebbel többet kívántam kifejezni. Nem akarok ezután sem más lenni, mint ami igazi lényem, alkatom. Keresem szüntelen a tér- és aránytörvényeket, melyek ma a művészetben — véleményem szerint —■ megváltozott formában vannnak jelen. Kell is ez a változott forma, mert a kor sok ellentmondása, zaklatottsága fellelhető benne, de új esztétikai örömök forrása is. Meggyőződésem, hogy ezek az új esztétikai törvényeik jobban tudnak szólni a ma emberéhez, azokhoz az emberekhez, akik erre állítják be radarrendszerüket. A kor modern művészete nagy műveket produkált, melyek szerte a világon millióknak jelentenek nagy élményt. Az alkotó virágzásának teljében lévő művész szobrai új igazságokkal, új szépségekkel gazdagítják életünket. Hamar Imre UTASKA (Csizmadia István Mv) „Szeretni kell a színházat” Emlékezés Hannibál tanár úrra öt évvel ezelőtt halt meg Szabó Ernő, román állami díjas, a Magyar Népköztársaság kiváló művésze. „Szeretni kell a színházat'’ — mondotta egyik nyilatkozatában, és pályafutása — amelyben tragikus és komikus szerepek sorakoztak — bizonyította, hogy nála a színház szeretete művészi tehetséggel párosult. Majdnem egész napját a színházban töltötte. Mindenhez értett, éppen azért hasznos tanácsot tudott adni színésznek, rendezőnek, díszlettervezőnek. Érdekességként emlékezett gyermekkorára, amikor Nagykárolyban egy gyermekelőadás szereplője volt. Semmiképpen sem akart fellépni, s ezért a színház kazánházába bújt el a kazán mögé, s ahogy mondotta: „félig megsülve találtak rám és vittek a színpadra”. Szabó Ernő mint táncos komikus kezdte pályafutását, 1942-ben Nagyváradra szerződött, és a klasszikus drámák szerepeiben fejlődött jellemszínésszé, az egyszerű kisemberek színpadi megformálójává. 1946- tól a marosvásárhelyi Székely Színház művésze, főrendezője és a helyszínművészeti főiskola tanára. 1955 ben Budapestre szerződött, s haláláig fővárosi színházaiknak vol tagja. Számos darabban (Hivaitel nők urak, Poloska, Tavaszi Keringő) alakított emlékezetes epizódszerepeket. Alakításainak sokaságából kiemelkedik a „Hannibá tanár úr" című flm főszerep, amelyben Nyúl Béla tanár úr hőssé emelkedett, és a becsületes kisember jelképévé vált. Ezzel a szerepével Szabó Ernő hírnevet szerzett az egész országban, sőt külföldön is. Nemcsak a színház, a finm hanem a rádió mikrofonja előtt otthonosan érezte magát. Hétre hétre ültek készülékeik előtt a rádióhallgatók milliói s hallgatta kedvenc műsorukat, a Szabó családot. Rengeteg levél és kérés érkezet hozzá a közönségtől, s bár nagyo elfoglalt volt, lehetőleg maga válaszait, képeket dedikált. Szereti a közönséget, s a közönség is Szab Ernőt. Úgy emlékeznek rá, mit Nyúl tanár úr, vagy mint felejthetetlen Szabó bácsi.