Kisalföld, 1971. február (16. évfolyam, 27-50. szám)

1971-02-21 / 44. szám

Thököly Imre a „színművész” Szokásban volt az 1600-as évek­ben, hogy a tanulóifjúság műked­velő előadásokat rendezett az év­­zéró vizsgák után. Ilyenkor rend­szerint valamelyik tanáruknak erre az alkalomra írt színdarabját ta­nulták meg, illetve játszották el. A legújabb kutatások nyomán előkerült egy 1869-ből származó színlap, amelyből a kései utókor értesülhet arról: az eperjesi evan­gélikus gimnázium ifjúsága egy la­tin színdarabot tűzött műsorra. És a színlapon felsorolt diákszínját­­szók között első helyen Thököly Imre neve szerepel — stílusosan Imre, magyar király szerepét ala­kította a nagy tekintélynek örven­­dő 13 esztendős diák, aki már 8 éves korától fogva Máramaros vár­megye főispánja volt Apaffy Mi­hály erdélyi fejedelem jóvoltából. A színlap azonban nemcsak a személyeket sorolja fel, hanem is­merteti az egész művet, melynek címe: Papinianus Petragonos. Há­rom felvonásból állt: az első felvo­nás után német, a második után magyar, a harmadik után pedig szlovák nyelvű szavalatokat adtak elő. A kis Thökölynek csak a máso­dik felvonásban akadt dolga, ekkor lépett színre Imre, a magyar ki­rály. Rajta kívül a felsorolás sze­rint még vagy ötven szereplője volt a darabnak, persze többségük csak statiszta — a „népség és kato­naság”. Sajnos, a színdarab nem maradt fenn, mert nyomtatásban sohasem jelent meg. A színlapot azonban még akkoriban kinyomtat­ták, hogy a vendégek között széj­jeloszthassák. Az eperjesi boldog iskolaévek­nek azonban — amint a történe­lemből ismeretes — hamar vége lett, másfél év sem telt el, máris bujdosik a kis Thököly, Erdélyben húzódik meg átmenetileg. Makay Ida Nem fájhat Nem vehetnek el többé semmit­­attól, aki tündöklő űrrel lett tele. Kinek haja már hópille fészke, madarat sem hív. Puszta tenyere csillagparázstól ég már­­sérthetetlen. Szobákba sem lép- Hó­s fény ]a szőnyege. Nem fájhat zajló szerelmekért már, kinek erdők csöndje lett a kedvese. szégyelltem magam. Abban bíztam, hogy Kovács nem baktat idáig. — Ki ez a Kovács? —■ hajolt hoz­zám Horváth. — Egy tag a központból. — Igazán? Na, most már ne játszd meg magad! — Tétován pis­logtam, s akkor megláttam Ková­csot. Elszántan taposta a havat, kö­zeledett. Valóban, kár lett volna minden színlelésért. — Az oktatási felelős — mond­tam zavartan. Kovács közben odaért, hangosat köszönt. Megfigyeltem, hogy akik az irodából jöttek, mind azt gon­dolták, hogy a munkásoknak har­sogva kell köszönniük. Nekem azt mondta: — Szervusz. — A másik kettőnek. — Jó napot, szaktársak. Biccentettünk, de nem hagytuk abba a munkát. A leglel­kesebben én feszegettem, buktat­tam, gurítottam a tekercseket. Egyébként mindig ilyen elmélyül­­ten tevékenykedtünk, ha idegent tapasztaltunk a közelben. — Vártalak — mondta mosolyog­va Kovács —, megígérted, hogy be­jössz. — Nem értem rá — dörmögtem. — Ugyan már. Munka után már nem lehet olyan fontos dolgod. Én már számításba is vettelek, csak az íveket kell kitöltenünk, ősszel me­hetsz az előkészítőre! — Lopva a másik kettőre figyeltem. Meglepet­ten fogadták a beszélgetésünket. — Hát akikor jössz? — sürgetett Ko­vács. — De biztosat mondj! — Szerdán — mondtam bizony­talanul. — Na, vigyázzunk csak! Ezzel nem lehet játszani. — mondom, hogy szerdán. — Jó, várlak! Szervusz! Viszont­látásra! — intett Horváthéknak, az­tán elment. Percekig némán pislogtunk egy­másra, a halántékom dobolt, a fü­lem zúgott, mintha robbanás lökött volna oda. — Vajon minket miért nem tege­zett ez a tag? — fordult Horváth Zalaihoz. — Talán érződik rajtunk a pro- Bszag — mondta Zalai. Horváth odahajolt hozzá, körülszaglászta. — Van benne valami! örültem, hogy tréfálkoznak, meg­könnyebbültem. Azt hiszed, én most odavagyok, mert szervuszt mondott? — vidámkodtam, és Hor­váth vállára tettem a kezem. Lelök­te. — Hordjuk a vasat, szaktársak! — kiáltotta öblös hangon. — Egyre kevesebb a melós, több az úr! He­lyettük is csak kell hordani. Nem igaz, Zalai? — Minden szavad arany! — Ne marháskodjatok! — bök­tem meg Horváthot. — Olyan nagy baj, ha valaki többet akar? — Te álmunkás! — nézett rám. — Nem az a baj! Hanem ahogyan intézted, az rosszul esett! Miért nem mondtad már reggel, amikor a brigádról beszéltem? Talán egy szót megérdemeltünk volna! — Dühömben belerúgtam a hóba, kimozdítottam egy darab jeget, s az keményen Horváth lábszárának ütődött. Felhördült, ledobta a fe­szítővasat, nekem ugrott. Kisiklot­tam előle. Kergetőzni kezdtünk a szánkó körül. Kimelegedtünk a li­hegő, ziháló fogócskában, gőzölgött az arcunk. Horváth lekapta a sap­káját, hozzám vágta. Félrehajoltam, s a váratlan mozdulattól egyensú­lyomat vesztve letenyerdtem a földre. Horváth már nem tudott fékezni, nagy lendülettel belém bot­lott, s jó messzire elvágódott. Feltápászkodtam a könyökömre. Vártam, hogy mit fog csinálni? Nem mozdult. Akikor lábra álltam, oda­futottam hozzá, megérintettem a karját. — Jól van, öcsi — mondtam bé­kítő hangon —, fejezzük be. Neked volt igazad! — Még mindig nem mozdult, s valahogyan furcsán fe­küdt. Intettem Zalainak, leguggol­tunk, s ketten biztattuk. Végre eszünkbe jutott, hogy megfordít­suk. Elnehezülve mozdult, arca, mint a sárga viasz. — Telefonálj a mentőkért! — mondta reszkető hangon Zalai. Amikor elvitték, be kellett men­nünk az irodába. A művezető őr­jöngött. — Megcsúszott? — kérdezte ti­zedszer. — Igen — mondta Bálaj. — Meg­csúszott és elesett. — Felém fordult, én bólintot­tam. — Igen, így volt. A nap hátralévő részében külön helyen dolgoztunk, délután az öl­tözőben kerültünk össze. Már indu­lásra készültünk, amikor odaszök­­tem neki. —• Meglátogatom Horváthot — Ez klassz dolog volt tőled! — ragyogott fel az arca. — Elkísér­lek. A kórházban, mintha megbolon­dultunk volna, úgy viselkedtünk, mint a hódítók. Pimaszkodtunk az ápolónőkkel, egy harcos matróna ki is akart utasítani. Végre eljutot­tunk az orvoshoz. — Alaposan megütötte a hasfalát — mondta a doktor. — Reméljük, a mája nem sérült meg. — Láthatnánk? — kérdeztük iz­gatottan. — Jó — bólintott beleegyezően, — néhány percre. — Mit gondolsz, szóba áll ve­lünk? — kérdezte Zalai a folyosón. Ettől a kérdéstől én is féltem, nem mertem válaszolni. Horváth mélyen alattunk feküdt az ágyon, nagyon távolról pislogott ránk. De, mintha mosolygott volna. Zalai is észrevehette, mert óvatosan megbökött. — Hogy vagy? — kérdeztem. Bi­zonytalanul mozdult a keze. Azután erőtlen hangon megszólalt: — Szerdán ne felejts el­­bemenni. Az egyetemen jó lesz. Egyszer dol­goztunk ott, télen. Fűtött termek, a folyosók is melegek. És lányok is vannak. Hallgattam. Azt kellett volna mondanom: — Nem megyek, mel­letted maradok, amíg megerősödöl! — De ez csak üres hősködés lett volna. Egy ápolónő szólt, hogy men­jünk. Lehajoltunk, ujjunk hegyével megérintettük Horváth kezét. Em­lékszem, ijesztően hideg volt. A kapuban ácsorogtunk egy dara­big. Újra eleredt a hó, s ha felnéz­tem, a kavargáson túl semmi sem látszott. Emlitterem Somogyi József művészete .Kevés olyan markáns szobrász­­művészünk van, aki az elmúlt ne­gyedszázadban olyan sajátosan egyéni hangú, öntörvényű művé­szetet teremtett volna, mint Somo­gyi József. Talán egész művészet­­történetünkben nem volt olyan ki­robbanó tehetség, aki annyi vihart, indulatot kavart volna, akinek egy­­eg­ű alkotása annyi heves vitát in­dított volna el, mint az ő emlék­művei, köztéri szobrai. Nem kétsé­ges, ha szobrászaink alkotásaiból azt a tíz művet kívánnánk egyszer összeválogatni, amely új forma­nyelvvel a leghűbben fejezi ki a legutóbbi huszonöt évürtk gigan­tikus társadalmi változásait, előbb­­res utasunkat — Somogyi József 2—3 alkotással is képviseltetné ma­gát Legnemesebb törekvéseiben mint­ha az embert akarná pőrére vet­kőztem­, lehántana róla minden sal­langot, minden felesleges cicomát, a csontig hatoló igazságot kívánja megmutatni drámai erővel, azt, ami időállóan szép az emberben. A Martinász, a Kubikos, a Koreai fiú, a Dózsa, a Bőség, a Szántó Ko­vács János emlékmű, a Család, az Aratók és a Zrínyi című szobra — egy egyenletes, következetes művé­szi pálya legszebb állomásait jel­zik. Sovány, szikár alakjai meg­­hökkentő erőt sugároznak, s úgy magasodnak fel a térben, akár a jegenyék. E művek inspirálnak ar­ra, hogy ne elégedjünk meg az egy­szeri rácsodál­kozással, körüljárás­sal. Az a gondolatsor, amit az első találkozás indít el bennünk, csak többszöri visszatérés, meditáció után vezethet el ahhoz a felismeréshez, hogy Somogyi József történelmi alalkttei sohasem egyetlen ember konkrét, külsődleges jegyeit repro­dukálják. A művész mindig a lé­nyeget kívánja megragadni, azt a lényeget, amiben a történelmi ala­­kok is fennmaradnak, ami örök példa lehet egy egész nép számá­ra. A Dózsáról, Zrínyiről kialakult képünk alapvetően változhat attól, hogy alakjuk újrafogalmazása köz­ben a művész milyen ruhában áb­rázolja őket? Ezt azért említeni, mert Somogyi Józsefnek egyebek között azt vetették szemére a vá­sárhelyiek, hogy Szántó Kovács Já­nost mezítlábasan ábrázolta, ami­kor többen emlékeznek még rá, hogy csizmát hordott, választékosan öltözködött. Ki emlékszik már erre néhány generációváltás után? Az a dac, az a végső elszánás, ami ott feszül a Dózssa-, a Szántó Kovács János, a Zrínyi-szoborban — az volt belső lényegük, azáltal nőnek az idő piramisokat is eltemető ho­mofója fölé. A szuggesztív erejű át­­lényegítés legfőbb értéke Somogyi József művészetének. A Kossuth-díj, a brüsszeli világ­­kiállítás nagydíja, a velencei bien­nálen s más hazai és nemzetközi kiállítások sikerei is fémjelzik mű­vészi kvalitását, pályája ívelését. Aici belép Epres kerti műtermé­be, első pillanatra megragadják az agyaii pikkelyes, nedves csillogású figurák. A művész egy időben több művén is dolgozik, magasba nyúló, karcsú alakjai szinte együtt élnek, formálódnak. Legszívesebben agyaggal dolgozik, ebből az ősi anyagiból építi expresszív hatású, nyugtalan harmoniaikat hordozó fi­guráit. Somogyi József sokat vívó­dó, tépelődő alkat, többször is újra fogalmazza egy-egy megálmodott hősét. Például tizenöt éve immár negyedszer formálja újra egy pa­rasztlány figuráját, s még mindig elégedetlen az eredménnyel. Nem­csak egy parasztlány figuráját akarja­­megformálni, hanem olyan szobrot érlel magában, amely vala­miképp a teremtő élet szimbóluma is. A műterem légköre, a születő alko­tások plasztikai feszültsége sejteti a mester belső világát is, azt a szüntelen katharást, amelyben hordozza érleli figuráit. Somogyi József szavaiban is mindig tisztán fogalmaz, meggyőző rutinnal, szug­­gesztív erővel beszél, szavain is át­süt a belső szenvedély tüze. S a szemével is mintha szüntelen a mélyre hatolna, keresné, kutatná a rejtőzködő, tiszta értelmet, a na­gyobb összefüggéseket. Vállalkozá­sa, művészi ars poeticája illúziókat tör szét, s lázad minden megcson­­tosodott nézet, ízlés ellen. Irodalomban, művészetben bőven van rá példa, mennyi harc, kemény küzdelem, amíg az alkotó otthonra talál, amíg műveit befogadják. So­mogyi József alkotásainak szenve­délyes sorsa sem ér véget azzal, hogy az anya vajúdásával meg­kínlódott, életre hívott szobrok az öntödékben, égetőkemencékben el­nyerik végleges formájukat, tere­ken, parkokban pedig végleges he­lyüket. A dunaújvárosi Martinász, a vásárhelyi Szántó Kovács János, vagy a szigetvári Zrínyi-emlékmű leleplezése után felparázsló szen­vedélyes vitákban megannyi nézet, ízlés csapott össze. S ebben a la­vinában műnek és alkotónak áll­nia kellett a szilaj indulatok roha­mait is. A Kodály-módszer és iskolarend­szerünk eredményeként a nyolc osztályt végzett gyermekeink isme­rik, beszélik zenei anyanyelvünket, megértik befogadják ma már a Bar­tókot is. A képzőművészeti ízlésben, a látáskultúrában még nagyon messze vagyunk ettől a szinttől. Mi a véleménye erről Somogyi József­nek? — Úgy látom, hogy a társadalom ma már nálunk is kezdi felismerni és vállalni azokat a művészeket is, a­kik formai világukkal nem a meg­szokott módon szólnak. A közönség is nagyobb megértéssel közeledik az intellektuális művészet eredmé­nyeihez. De sok még a tennivaló ebben a vonatkozásban. — A művész legszívesebben al­kotásaiban tárulkozik ki, szobrok­ban, festményekben, regényekben, versekben, dallamokban mondja el, adja tovább azokat a felforrósító élményeket, amelyeket átélt, ame­lyek művek létrehozására ihlették. Somogyi József mint a Magyar Képzőművészek Szövetségének el­nöke, s mint a Képzőművészeti Fő­iskola tanára, gyakran kényszerül azonban arra, hogy szavakban is valljon művészi szándékairól, tö­rekvéseiről, hitvallásáról. Hogyan ítéli meg eddigi munkásságát, ered­ményeit? — Ha jól végiggondolom az első évtized eredményeit, törekvéseit, erre az időszakra inkább a roman­tikus útkeresés a jellemző. A drá­mai elemek olykor feloldódtak, s mindahhoz, ami igazat­bal élt ben­nem, egy sor járulékos elem is csa­pódott. Később ettől szabadulni igyekeztem, s kevesebbel többet kívántam kifejezni. Nem akarok ezután sem más lenni, mint ami igazi lényem, alkatom. Keresem szüntelen a tér- és aránytörvénye­ket, melyek ma a művészetben — véleményem szerint —■ megválto­zott formában vannnak jelen. Kell is ez a változott form­a, mert a kor sok ellentmondása, zaklatottsága fellelhető benne, de új esztétikai örömök forrása is. Meggyőződésem, hogy ezek az új esztétikai törvé­nyeik jobban tudnak szólni a ma emberéhez, azokhoz az emberek­hez, akik erre állítják be radar­­rendszerüket. A kor modern művé­szete nagy műveket produkált, me­lyek szerte a világon millióknak je­lentenek nagy élményt. Az alkotó virágzásának teljében lévő művész szobrai új igazságok­kal, új szépségekkel gazdagítják életünket. Hamar Imre UTASKA (Csizmadia István Mv) „Szeretni kell a színházat” Emlékezés Hannibál tanár úrra öt évvel ezelőtt halt meg Szabó Ernő, román állami­ díjas, a Ma­gyar Népköztársaság kiváló művé­sze. „Szeretni kell a színházat'’ — mondotta egyik nyilatkozatában, és pályafutása — amelyben tra­gikus és komikus szerepek sorakoz­tak — bizonyította, hogy nála a színház szeretete művészi tehetség­gel párosult. Majdnem egész nap­ját a színházban töltötte. Minden­hez értett, éppen azért hasznos ta­nácsot tudott adni színésznek, ren­dezőnek, díszlettervezőnek. Érde­kességként emlékezett gyermekko­rára, amikor Nagykárolyban egy gyermekelőadás szereplője volt. Semmiképpen sem akart fellépni, s ezért a színház kazánházába bújt el a kazán mögé, s ahogy mondot­ta: „félig megsülve találtak rám és vittek a színpadra”. Szabó Ernő mint táncos komikus kezdte pályafutását, 1942-ben Nagy­váradra szerződött, és a klasszikus drámák szerepeiben fejlődött jel­­lemszínésszé, az egyszerű kisembe­rek színpadi megformálójává. 1946- tól a marosvásárhelyi Székely Szín­ház művésze, főrendezője és a hely­színművészeti főiskola tanára. 1955 ben Budapestre szerződött, s halá­láig fővárosi színházaiknak vol tagja. Számos darabban (Hivaitel nők urak, Poloska, Tavaszi Ke­ringő) alakított emlékezetes epi­zódszerepeket. Alakításainak soka­ságából kiemelkedik a „Hannibá tanár úr" című flm főszerep, amelyben Nyúl Béla tanár úr hős­sé emelkedett, és a becsületes kis­ember jelképévé vált. Ezzel a sze­repével Szabó Ernő hírnevet szer­zett az egész országban, sőt külföl­dön is. Nemcsak a színház, a finm hanem a rádió mikrofonja előtt­­ otthonosan érezte magát. Hétre hétre ültek készülékeik előtt a rá­dióhallgatók milliói s hallgatta kedvenc műsorukat, a Szabó csa­ládot. Rengeteg levél és kérés érkezet hozzá a közönségtől, s bár nagyo elfoglalt volt, lehetőleg maga vá­l­aszait, képeket dedikált. Szereti a közönséget, s a közönség is Szab Ernőt. Úgy emlékeznek rá, mit Nyúl tanár úr, vagy mint fel­ej­the­tetlen Szabó bácsi.

Next