Kisalföld, 1971. december (16. évfolyam, 283-308. szám)

1971-12-12 / 293. szám

művészet i­. A. Nyekraszov* . rf* ‘ n „tegnap... Tegnap, mikor hat óra tájt jártam a Széna téren, Egy fiatal parasztanyát korbáccsal vertek éppen. Nem sirt, nem volt egy hangja se. Csupán a korbács zúgott. A Múzsát hívta: „Látod-e, Verik a testvérhúgod!" (Fodor András fordítása) * 1821. december 10-én, 150 évvel ez­előtt született a XIX. század egyik legnagyobb orosz költője. A NOBET. DÍJAS NERUDA STOCKHOLMBAN. — Pablo Neruda chilei költő (középen), az idei irodalmi Nobel-díj nyertese feleségével, Matilde­­dal megérkezett Stockholmba, hogy átvegye a díjat. (Telefoni — AP — MT —KS) Akácz László KLÁRIKA — Láttad a tévében annak idején azt a Dzseni-filmet? — Melyik Dzseni-filmet? — Hát amelyikben olyan szépen föltalálták azt a kis huligánpalán­­tát, aki verseket ír... — Miért kérdezed? — Merthogy van nálunk egy kis szoknyás, akinek az apja ugyanúgy iszik, a családja ugyanúgy szétment, és ő ugyanúgy naplót meg verse­ket ír, mint amaz, csakhát a dolgait egy kicsit másként intézi. Albér­letet fizet, három műszakozik, iskolába jár... Akarsz találkozni vele. — Ez a naplója, Klárika? — Igen. Itt kezdődik, a harmadik lapon... „Születésemkor egy határmenti kis faluban laktak a szüleim. Apám kőműves volt, ő 27, anyám 19 éves. Anyám szerint, amikor kicsi vol­tam, szinte fehér,­­ lobogó hajam volt. Sok baj nem volt velem, mert keveset sírtam, és így magamra hagyhattak napokra is. Úgy látszik, már ekkor szerettem az egyedüllé­tet, a magányt.” — Miért jött el hazulról Klárika? — Mit* tehettem volna egyebet? Vége lett a nyolc osztálynak, kez­denem kellett valamit magammal. Otthon meg, abban a kicsi faluban, ahol a gyerekek utánam kiabálják, hogy apám melyik árokban fek­szik?!. .. ★ „Amikor először ültem iskola­padba, nagyon sírtam. Pedig ké­sőbb rájöttem, hogy itt szép és jó. Emlékem őrzi az iskola igazgatóját meg Annuska tanító nénit, aki min­denkihez olyan kedves volt és megértő. Olyan jó volna még egy­szer látni. Annyit tudok róla, hogy Budapestre mentek lakni.” — Miért lett éppen szövőtanuló? — Mit tehettem volna egyebet? Ezt hirdették a legjobban, és első szóra fel is vettek. Nekem meg nem volt semmi fontosabb, mint az, hogy csak el, el onnak, hazulról. ★ „Otthon pokol volt az élet. Apu részeg volt, mint a csap, nem tö­rődött azzal, hogy mit eszünk. Bi­zony, sokszor volt úgy, hogy nem vacsoráztunk azért, mert reggel is enni kellett. Édességre sohasem ju­tott, s ha egy hónapban egyszer kaptunk egy forintos csokit, az már sok volt.” — Hogyan szokta meg a gyári életet, nehéz volt-e a fizikai mun­ka? — A gyárat gyorsan megszeret­tem. Jó volt látni, ahogy abban a nagy csarnokban örökösen zakatol­nak, forognak a gépek. De ahogy eleinte mivelünk a művezetők bán­tak, az egyenesen pokoli volt. Egyik­másik éppen csak azt nem mondta, hogy kuss. Volt bizony sok olyan napom, hogy arra gondoltam, fo­gom magam és leszámolok. De az­tán mégis csak maradtam. ★ „Édesanyám nagyon sokat dolgo­zott, hogy megélhessünk. Sajnos, sok-sok pillanat jut eszembe erről az időről. Az iskolában nem értet­ték meg, hogy miért megyek mindig kisírt szemmel, miért vagyok min­dig kedvetlen.” ★ — Aztán mégis megszokta a szö­vődét ... — Aztán mégis megszoktam. Any­­nyira megszoktam, hogy mindjárt az első évben versenyre is vittek. Nehéz verseny volt, s mikor vé­gül ott álltunk az elsők között, nem akartunk hinni a zsűrinek, mert nem is mertünk gondolni a har­madik helynél jobbra Nem tudom, hogy mertem, de a végén felálltam, és biztattam a többieket. Azt mond­ták rá, hogy én vagyok a legked­vesebb pofa ... ★ „Később nagy­szüleimhez költöz­tünk. Korábbi lakhelyünkről nem vittem mást magammal, b­ínt ma­gány- és ábrándszeretetemet és sok fájó emléket. Nem sajnáltam, csak a liliomot, meg a szomszéd nénit. Az új községet nehéz volt megszokni. Anyám is egyre idege­sebb lett. Ha rosszabb jegyet kap­tam, úgy kiabált velem, mint a sü­kettel. Jobb lett volna, ha az állam­nak adlak — mondta —, mert az az utálatos apád mindig iszik, és te nem tanulsz, csak a villanyt ége­ted.” — A verseny után? — Következett a szakmunkásvizs­­­ga. Annyira tudtam az anyagot, hogy félig sem engedték elmonda­ni. Aztán tíz napra elvittek a Ba­latonhoz. Ott egy nemzetközi tábor­ban sok érdekes emberrel megis­merkedhettem. ★ „Történt egy napon, hogy a ti­tokban írott kisebb írásaim tömke­legét, összesen három spirálfüze­tet, széttépve találtam meg. Nem is tudom, mit éreztem akkor. Bete­tézte minden eddigi szenvedésemet. Kórházba kerültem, nyugtátokkal kezeltek. De sokáig hiába, mert csak sírtam. Aztán egyszer meglátogatott anyám. Mintha nem is ő lett volna. Úgy beszélt akkor velem, mintha egészen pici lány­a lennék, és ettől végtelen boldogító lett az életem.” ★ — Hogyan él most? — Keresek általában 1800 forin­tot, ebből az albérlet 250. Aztán a villamosbérlet, az ebédjegy, ha dél­előttös vagyok. Néha egy szoknya, egy blúz, és a buszköltség haza, mert minden héten hazajárok. Meg hát a füzetek, könyvek... — Milyen füzetek, könyvek? — Gimnáziumiak. Tavaly ősszel oda is beiratkoztam. Most kezdtük a második évet. ★ „Ebbe a naplóba mindent bele­írok.”­­ — Miért ír? — Erre nem tudok válaszolni Csak azt tudom, hogy néha le kell ülnöm és leírni mi­ndent, ami velem történik. Néha csak úgy, ahogy ki­fut a­­tollamból, máskor meg las­sabban, versben. — Mondjon egy verset! — Végig egyet sem tudok, csak sorok jutnak az eszembe. „Hosszú az út, az idő röpke, tovaszáll kacé­­ran, mint a fecske”. Ezt meg oda­haza írtam. „Mikor idézem az ar­cod, úgy érzem, jön a nyár...” Ezt meg már itt. — Klárika, végül is mi lesz majd magából? — Nem tudom. Most járok a gyárba, dolgozom, végzem a gim­náziumot. Aztán majd csak lesz va­lami Kicsi koromban ápolónő sze­rettem volna lenni, majd író meg sebész. De hát hol vannak már ezek az álmodozások... — Hol vannak? Ne higgye, hogy olyan messze vannak, Klárika! Ne­hogy azt higgye! ★ ★ ★ ★ — Na, találkoztatok? — Találkoztunk. — És? , — Annak a tévés Dzseninek nem merték mutogatni az arcát; emlé­kezhetsz: visszájára fordították, kifehérítették. Ezt a kis Klárikát vi­szont plakátra másoltatnám. Jó nagy plakátra, szembefordítva, színesen! Déryné ifjasszony Nagy-Győrben Sopronban, Bécsben A magyar színészet története az első primadonnaként tartja számon Déryné Széppataki Rózát. A ma­gyar színészet igazi hőskora volt az, a XIX. század első négy évtizede­. Vezéralakja, Déryné ifjasszony el­sősorban énekesnő volt, s operák­ban, könnyű zenés darabokban egy­aránt kitűnő alakításokat nyújtott Vonzóan énekelt népdalt, de ha úgy hozta a színjátszói szükség, tragé­diákban, komédiákban is nagy si­kerrel szerepelt. Sokoldalú tehetségét bizonyítja, hogy színpadi műveket is fordított, s mindezek betetőzéséül élete utol­só öt esztendejében, 74 és 79 éves kora között megírta emlékiratait amely, tulajdonképpen a magyar színészet említett korszakának ma­radandó értékű korképe. A háromkötetes nagy mű „Dé­ryné naplója”-ként szerepel a köz­tudatban, de voltaképpen utólagos visszaemlékezés. Déryné könnye­A Nagy-Győrről szóló részek a III. fejezetben vannak, amelynek címe: „Vándorúton. Keresztül-kasul a hazán” (1815—1822). E mozgalmas vándorszínészi hét esztendő egyiké­ről, az 1820-ikról így ír Déryné: „Egész nyáron mindenfelé utaz­tunk. Voltunk Vasvár megyében, aztán Zala-Egerszegben, Aradon, Pécsett, Nagy-Győrben. Mindenütt nagy tetszéssel fogadták a társa­ságot, kivált Nagy-Győrben igen szerették az operákat. Már ott ak­kor is igen értelmes, műértő publi­kum járta a színházat. Operáink jól betanulva, s nagyon összevágólag, precízióval adattak." Mi tagadás, 151 év távlatában is bőszként olvashatjuk ezeket a soro­kat, amelyek azt bizonyítják, hogy Győr már 1820-ban is a „muzsika városa” volt. S az akkori közönség lelkes mű­­vészetszeretetét a továbbiakban is bizonyítják Déryné emlékezéseinek Azok a részletei, amelyekben el­dén, fordulatosan, szemléletesen ír, könyve szépirodalmi műként is szá­mottevő alkotás, amelynek azon­ban elsősorban színháztörténeti ér­téke felbecsülhetetlen. Rendkívül értékesek azok az ada­tok is, amelyek a régi győri szín­házról és a közönségről szólnak. Győrött már 1798-ban, a vidéki vá­rosok között elsőnek, felépült a kő­színház, amely a Rába-szigeten 1928-ig fennállott. Déryné 1820 nya­rán játszott a győri színházban, s a várost az akkori nyelvhasználat szerint Nagy-Győrnek nevezik. Kol­­tai Virgil a „Győr színészete’’ című, 1889-ben kiadott művének első ré­szében megemlíti, hogy Kilényi színigazgató országszerte híres tár­sulatának tagja volt Déryné is, s egy-két mondatot fűz győri sze­repléséhez is. Az „Emlékezések” - nek ezek a részletei azonban feltét­lenül megérdemlik, hogy pontosan idézzük őket mondja, hogy hosszú évek múlva ügyes-bajos dolgai intézésére ismét megfordult Győrben, s a győriek úton-útfélen azt kérdezték tőle: „Itt van, Déryné? Mikor lép föl? Legalább egy vendégszereplésre!” A színigazgató is azzal fogadja: „Megszólítottak már többen, mikor fog fellépni az ifjasszony.” Dicsérő bírálat Sopronban ! Mint már jeleztük, az 1820. esz­tendő nyara rendkívül mozgalmas volt Déryné számára. Győrből át­mentek Sopronba. „Ott többnyire operákat adtunk, mert csupa né­met publikum volt” — olvassuk az emlékezéseknek abban a fejezeté­ben, amelynek címe: „Első bírálók Pozsonyban, Sopronban.” A Magyar Kurír című akkori folyóirat 1820. II. félévi számában terjedelmes bí­rálatok jelentek meg a pozsonyi, majd a soproni előadásokról. „Ak­kor olvastam legelőbbször bírála­tokat a színészetről” — mondja Dé­ryné, és így folytatja: „Teljes meg­elégedéssel dicsérte a társaság el­sőbbjeit, szerepeik helyes felfogá­sánál fogva. Ott is mindenekfölött ki voltam emelve, valamint Sop­ronban is. Ott is jöttek a bírála­tok, melyek hangomat magasztal­ták. Még akkor nem hullámzottak sem koszorúk, sem dicsérő versek. Nagyra , vettük, ha egy bírálat di­­csérőleg szólt rólunk.” Déryné ebben az évben már való­ban a „társulat eleje” volt. Kilényi, az igazgatója természetesen nem akarta más társulathoz engedni, in­kább megígérte, ha közelebb kerül­nek Bécshez, néhány napra a maga költségén felviszi Bécsbe. A bécsi tanulmányút igen szép, meleg idők jártak 1820 augusztusában és szeptemberében, jó alkalom nyílott tehát arra, hogy társulatának megmutassa Bécset. A bécsi tanulmányút igen ered­ményes volt Déryné számára, mert néhány rövid esztendő múlt­a or­szág-világ előtt felülmúlta a német színészeket. Hívták is a német szí­nészet kötelékébe, rendkívül kedve­ző, bőkezű szerződésekkel. Déryné azonban mindvégig hű maradt a nehéz sorban, száraz kenyéren és hideg vizen tengődő magyar szí­nészethez. Emlékezéseiben röviden csak annyit mond erről, hogy őt a ma­gyar színészet dajkálta, a magyar közönség szeretetében nőtt nagyra, és a Déryné névnek is ,magyar nyelven szerzett dicsőséget, ne áll­jon hát a színlapon a neve így: Ma­dame Déry. Talán a lelkes és műértő nagy­győri közönség is megfordult a fe­jében, amikor sorsát egész életre szólóan a magyar vándorszínészet rozzant ekhós szekeréhez kötötte... BOGNÁR GYULA Műértő publikum a győri színházban

Next