Kisalföld, 1972. január (17. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-01 / 1. szám
Kádár Péter A nulla délkörön Még megszámlálhatók találkozásaink, még szaporodnak a rejtekhelyek, szobák, zugok, terek és az állomások is. Versenyben az évszakok madaraival, válogatás nélkül kapaszkodva a vak és a vakító percek után, együttlétünk teljességének időtlen hullámaiban is, az elenyésző távolságok gyökértelen virágaiban is, egymásrautaltságunk magánya eredendő bűnként van, taszít, mint a csillagok a fekete ég közönyében, vagy mint tükörképünk, beleégve a szívbe, mindent átölelő, magunkhoz szorító szeretetünkben, kiirtó, tiltó és eltaszító önzéssel társra tekintő várakozásunk súlya alatt. Zelk Zoltán Ahol, ahol, ahol Mikor beléptem a kapun, a liftajtó már becsapódott és elzúgott a pillanat, csak azt a szőke másodpercet, azt a piros villanást láttam, ahogy fiús kurtára nyírt szőke hajjal, s piros kabátban szállt fölfelé az ifjúság. Megint elkéstem — ezt dohogtam, meg ezt. Mit is kerestem itten, ennek a sehol sincs városnak ebben a sosevolt házában, ahol a kapun épp belépve, ahol a szőke másodpercek, ahol a piros villanások, ahol, ahol, ahol, ahol... Végül mi mást tehettem volna, a kapu küszöbére ültem, s mert itt ülök már ezer éve, látja a kőszakállú ember, látják a torony lakó varjak s minden hajdani madarak: ül a városuk kapujában, csak ül az özvegy szerelem Kund Tibor — Mondtam, hogy lehetséges! De bizonyára segít nekem felfrissíteni az emlékezetemet. — Egy barátnője mutatott be bennünket egymásnak — hazudta Gantscho. — Melyik? Reni? — Igen, igen, Reni! De engedje meg, hogy vigyem a csomagjait. Eddig minden jól ment. — gondolta Gantscho, megrészegedve a könnyű sikertől, miközben elvette a nehéz táskát. De tovább! — Tudja — szólt merészen, s könnyedén megérintette a könyökével a hölgyet —, amióta Reni bemutatott bennünket egymásnak, állandóan magára gondolok. De már minden reményt feladtam, hogy valaha is találkozunk még! Szörnyen boldogtalan voltam. — Tényleg? — Igen, komolyan, és ... ahogy a költő mondja: „Azóta vagyok én mindig szomorú. Magányos gondolataim értelmetlenek, s mint a bú, éjjel-nappal nem hagynak nyugodtan”. — Ó ó! ön szereti a verseket? Ki írta ezt? — Pillanatnyilag nem emlékszem, de nem én. — Miért? Ön is ír? — I igen, egy kicsit. Ez például tőlem van: „Éreztek Téged a fájdalomban, amit nekem okozol, a kezem melegében és a mosolyodban. Ismerlek, tudom, hol bujkálsz ...” — De hiszen ez ismerősen hangzik! Nem Bagrjanától van? — Mi? Bagrjanától van? Ha ha! ön téved! Hogyan ismerné ezt...! Ezeket a verseket direkt önnek írtam! Még azon az estén, amikor megismerkedtünk. Azóta nincs egy nyugodt percem. Kocsmáról kocsmára járok és iszom. Verseket írok, aztán széttépem őket. És egyáltalán! Nagyon boldogtalan vagyok. — Kár, hogy nem tudok önön segíteni — szólt az ismeretlen szépség ironikusan, s megállt egy ház előtt. — De miért állt itt meg? Menjünk tovább! Nem szeretném, ha az új főnököm meglátná. Ugyanis itt lakik. — Ki? Teltekov? — Oh, ön ismeri őt? — Igen, a férjem. Gantscho leejtette a táskát. — Mi van önnel? — kérdezte az asszony nevetve. — Kérem, jöjjön be hozzánk! Elszavalhatja egy költeményét Bagrjánától a férjemnek is! De Gantscho már nem volt ott, nagy léptekkel rohant haza. OH már összegyűlve találta az egész társaságot. A kérdésekre, hogy „mi bajod?”, „miért vagy olyan sápadt?” azt válaszolta, hogy beteg, szörnyen megfázott, s hogy felmelegedjék, egyik pohár italt a másik után hajtotta fel. Berúgott. Kétségbeesve és részegen köszöntötte az újévet. Vajon mit hoz majd neki? Ki tudná megmondani! Talán az elbocsátását... vagy talán az előléptetését? És hát végül is, nem lehet ezt egy merész kalandnak nevezni a főnöke feleségével? És azok a versek, s az ő határozott fellépése! Nem lehetne ezt folytatni? Miért ne? Senki se tudhatja előre, milyen meglepetéseket tartogat számára az új év. Todor Danailov (Fordította: Steiner Katalin) Mátyás Ferenc Ve legen Lehullt a hó, fehér virága nyílik az utcán meg a rét ölén, mintha a margarét virágozna, egy halott mályva remeg a szélben, süt a nap, s akárha látnál madarat zuhanni a fagyos faágról — szívedre koppan örömöd karácsonyest szimbólumából, te óriássá nőtt bizalom, emeld föl az emberiséget, idézd elő a békességet, hogy a karácsony ne legenda legyen csak, és ha egy süket zenészünket, tán Beethovent megyünk a templomba hallgató ünnepeden, hát legyen annyi hitünk, reményünk legalább, hogy jó jön, s okul a világ múltjából, s amit tőled kérnek: hitetlenek és keresztények, ne kelljen mindig megtagadni - szép karácsonyod tudjon adni az istenekből emberséget. ÚTRA Az utak magukkal visznek, hogy együtt érjük el céljukat valahol, ahol azt mondják: véget érnek. És elkísérnek a régiek közül sokan. Csatlakozom a vándorokhoz, és csatlakoznak hozzám. Az utakért utazom, az ismeretlenért. Bátyámban hamuban sült pogácsát anyám szívének, öregek tanácsai, egy társ búcsúja , hogy elhozhassam a snessziek kincsét. művészet Megkésett jegyzet Bán Aladár jegyzetfüzetéből A Jövendő című győri folyóirat 1956. szeptemberi (első és egyúttal utolsó) számában két fordítást közölt Bán Aladártól: Unno Kailas finn költő A fiam és A hálóban című verseit. A kézirat, amelyből a fordítást vettük, kézzel írt, 36 lapos, keskeny füzet, olyasféle, amely a 30-as években divatos volt polgáriban és gimnáziumban, főleg szótár céljaira. A szeptemberi szám megjelenése után (ennek is éppen tizenöt esztendeje) levelet kapunk Bán Aladártól. Gratulált az induló folyóirathoz, amelynek előszavát a pártbizottság, útnak indító levelét pedig Szabó Pál írta Biharugráról. Bán Aladár kereste a személyes kapcsolatot a szerkesztőséggel, de az írócsoport csütörtöki üléseire nem tudott eljárni, mert „nyolcvanöt esztendő terhétől görnyed a vállam” — írta. Néhány hét múlva elsodorták az események az induló folyóiratot, s ezzel a személyes találkozást is. (Győr helyett jóval később, 1963-ban Szombathely kezdeményezte újból irodalmi folyóirat indítását.) „ Születésének századik fordulóján több megemlékezés méltatta Bán Aladár fordításait, köztük a Kalevipoeg magyarítását. Az alábbiakban ezeket szeretném kiegészíteni a „Jegyzetfüzet” tartalmának vázlatos ismertetésével: részben adósságunkat leróni a fáradhatatlan tudós poéta emléke iránt, részben az irodalomtörténet számára rögzíteni néhány vonást, amely kiegészítheti Bán Aladár munkásságáról eddig kialakult képünket. Kiegészítésről lehet szó, hisz a füzetben található fordítások szervesen kapcsolódnak egész életművéhez, a testvérnépek irodalmából készült fordítások hosszú sorába s főként az 1939 ben megjelent ,.Finn költőkből” című kötet anyagához. 3. A füzet is 1939-ből való, a borítólapon ez áll: Bán Aladár 1939 (tintával), s fölötte nagyobb betűkkel, ceruzával: Kailas. A zöld borítólap belső oldalán két idézet Unno Kailastól, mindkét szövegben találni néhány igazítást, átfogalmazást. A 36 lap közül az első hármat ollóval, esetleg késsel kivágták, az utolsót kitépték, az utolsó előttit kettévágták. A „Jegyzet” így került a Jövendő szerkesztőségébe Bán Aladár egyik ismerősétől. A hiányzó lapokat minden bizonnyal a fordítói srmunka közben távolította el Bán Aladár. A megmaradt 27 lap (154 oldal) tíz finn költő munkáiból készült fordítást tartalmaz, néhány kivételtől eltekintve tintával írott formában. Unno Kailas versei nyitják a sort: A bérkocsis, A halottak, Távol valás, A fiam, Hálóban, Holt voltam egyszer, Az ige és az Álom, összesen nyolc. Még egy Kailasvers előfordul a füzet második részében: A kórház ablakánál című. S bár majdnem mindegyik vers szövegén akad néhány javítás, ez utóbbi különösen tele átírással, kihúzással, betoldással ■— valóságos fordítótérkép. Ugyancsak itt kell megemlíteni a Ballada című verset, amely „Jean Richepin után szabadon” alcímmel került a Kailas-versek mögé, ugyancsak tele javítással, s egy megjegyzéssel: „Kiss Józsefnél 24 sor, Kailas 12”. A „Jegyzet” második fele M. Ander Nyári emlék című versének fordításával kezdődik, s egy másik Under-verssel, az idillikus h-nomlatú Nyári est falun cíművel folytatódik. A következő oldalakon A. Kaava, G. Suits, Reinwald, Ernst Enno, Sööt és végül a finnek nagy nemzeti költője, Ludvik Runeberg egy-két költeménye olvasható. Bán Aladár szándéka szerint a Jövendő számára a Kailas-fordításokból kellett válogatni ezt meg is jelölte a füzetben az Álom című vers utolsó szakasza után írt „Eddig” figyelmeztetéssel. A fordított művek közül Runeberg Lotta Svájci című verses elbeszélése (hősi mondája) a legterjedelmesebb. Ehhez Bán Aladár néhány soros „előjegyzetet” írt az előző oldalon. Itt említi, hogy Runeberg (aki egyébként svédül írt) az 1808—1809. évi finn—svéd—orosz háború hőseit örökítette meg, s hogy Lotta ugyan rendkívül népszerű hőssé vált, valójában nincs bizonyosság arra, csakugyan létező személy volt-e. A férjével együtt hadba vonult, majd a férj eleste után markotányosként „továbbszolgáló” honleány sorsa kiválóan alkalmas volt a finnek nemzeti érzéseinek ápolására, s Runeberg, a finn himnusz szerzője ezt tartotta költészete céljának. Másfél évtized múltán kissé megkésettnek látszik ez a jegyzet, még a századik évfordulónak is éppen a végére esik. A világtól viszavonult Bán Aladárral már életében mostohán bánt a hírverés. Közismert tény, hogy az Ifj Magyar Lexikon például már 1945-ben eltemette, s noha a győri „remete” versben is tiltakozott ellene, az új kiadású lexikon csökönyösen, ragaszkodott az egyszer elkövetett hibához, 1961-ben is azt írta: Bán Aladár (1871—1945). Egy kicsit úgy élt köztünk, észrevétlen, csendesen meghúzódva, mint aki tudja, hogy XIX. századi örökségével, műhelygondjaival a győri Dózsa rakpart félreeső zugában kell megteremtenie saját külön világát, amely rokon népek költészetén át kapcsolódik a finnek, észtek nemzeti múltjához, azon túl pedig a közös őshaza elfelejtett emlékeihez. Fordításában a XX. századi finnek is a XIX. századi magyar nyelven szólaltak meg: „kocogánk”, „érkezénk”, „s ha végezél”, „s látám azon keresztül”. Vonzódott az idilli képekhez, elmerült a csendes lemondás, a néma merengés hangulatában, elandolgott finnből, észtből választott hősei közt, illatos hajnali lugasban, ezüstfátyolos réteken, hangtalan fodrozó vizek partján, hűs felhőkkel borús északi égbolt alatt, behavazott tájakon, ahol „távoli falvakból kicsi mécsesek lángja hunyorgat... szán fut a puszta úton, csengettyű cseng”... S most már ott ballag, az idők végeztéig. Ez a megkésett jegyzet az emlékét ébresztgeti, az irodalomtörténészek érdeklődését s egyúttal saját lelkiismeretünket is. Bertalan Lajos .