Kisalföld, 1972. január (17. évfolyam, 1-25. szám)

1972-01-01 / 1. szám

Kádár Péter A nulla délkörön Még megszámlálhatók találkozásaink, még szaporodnak a rejtekhelyek, szobák, zugok, terek és az állomások is. Versenyben az évszakok madaraival, válogatás nélkül kapaszkodva a vak és a vakító percek után, együttlétünk teljességének időtlen hullámaiban is, az elenyésző távolságok gyökértelen virágaiban is, egymásrautaltságunk magánya eredendő bűnként van, taszít, mint a csillagok a fekete ég közönyében, vagy mint tükörképünk, beleégve a szívbe, mindent átölelő, magunkhoz szorító szeretetünkben, kiirtó, tiltó és eltaszító önzéssel társra tekintő várakozásunk súlya alatt. Zelk Zoltán Ahol, ahol, ahol Mikor beléptem a kapun, a liftajtó már becsapódott és elzúgott a pillanat, csak azt a szőke másodpercet, azt a piros villanást láttam, ahogy fiús­ kurtára nyírt szőke hajjal, s piros kabátban szállt fölfelé az ifjúság. Megint elkéstem — ezt dohogtam, meg ezt. Mit is kerestem itten, ennek a sehol sincs városnak ebben a sosevolt házában, ahol a kapun épp belépve, ahol a szőke másodpercek, ahol a piros villanások, ahol, ahol, ahol, ahol... Végül mi mást tehettem volna, a kapu küszöbére ültem, s mert itt ülök már ezer éve, látja a kőszakállú ember, látják a torony lakó varjak s minden hajdani madarak: ül a városuk kapujában, csak ül az özvegy szerelem Kund Tibor — Mondtam, hogy lehetséges! De bizonyára segít nekem felfrissíteni az emlékezetemet. — Egy barátnője mutatott be bennünket egymásnak — hazudta Gantscho. — Melyik? Reni? — Igen, igen, Reni! De engedje meg, hogy vigyem a csomagjait. Eddig minden jól ment. — gondolta Gantscho, megrészegedve a könnyű sikertől, miközben elvet­te a nehéz táskát. De tovább! — Tudja — szólt merészen, s könnyedén megérintette a könyö­kével a hölgyet —, amióta Reni be­mutatott bennünket egymásnak, állandóan magára gondolok. De már minden reményt feladtam, hogy valaha is találkozunk még! Szörnyen boldogtalan voltam. — Tényleg? — Igen, komolyan, és ... ahogy a költő mondja: „Azóta vagyok én mindig szomorú. Magányos gondo­lataim értelmetlenek, s mint a bú, éjjel-nappal nem hagynak nyugod­tan”. — Ó­ ó! ön szereti a verseket? Ki írta ezt? — Pillanatnyilag nem emlék­szem, de nem én. — Miért? Ön is ír? — I­ igen, egy kicsit. Ez például tőlem van: „Éreztek Téged a fáj­dalomban, amit nekem okozol, a kezem melegében és a mosolyod­ban. Ismerlek, tudom, hol buj­kálsz ...” — De hiszen ez ismerősen hang­zik! Nem Bagrjanától van? — Mi? Bagrjanától van? Ha­ ha! ön téved! Hogyan ismerné ezt...! Ezeket a verseket direkt önnek ír­tam! Még azon az estén, amikor megismerkedtünk. Azóta nincs egy nyugodt percem. Kocsmáról kocs­mára járok és iszom. Verseket írok, aztán széttépem őket. És egyálta­lán! Nagyon boldogtalan vagyok. — Kár, hogy nem tudok önön se­gíteni — szólt az ismeretlen szép­ség ironikusan, s megállt egy ház előtt. — De miért állt itt meg? Men­jünk tovább! Nem szeretném, ha az új főnököm meglátná. Ugyanis itt lakik. — Ki? Teltekov? — Oh, ön ismeri őt? — Igen, a férjem. Gantscho leejtette a táskát. — Mi van önnel? — kérdezte az asszony nevetve. — Kérem, jöjjön be hozzánk! Elszavalhatja egy köl­teményét Bagrjánától a férjem­nek is! De Gantscho már nem volt ott, nagy léptekkel rohant haza. OH már összegyűlve találta az egész társaságot. A kérdésekre, hogy „mi bajod?”, „miért vagy olyan sá­padt?” azt válaszolta, hogy beteg, szörnyen megfázott, s hogy felme­legedjék, egyik pohár italt a má­sik után hajtotta fel. Berúgott. Kétségbeesve és részegen köszöntötte az újévet. Vajon mit hoz majd neki? Ki tudná megmon­dani! Talán az elbocsátását... vagy talán az előléptetését? És hát végül is, nem lehet ezt egy merész kalandnak nevezni a főnöke fele­ségével? És azok a versek, s az ő határozott fellépése! Nem lehetne ezt folytatni? Miért ne? Senki se tudhatja előre, milyen meglepeté­seket tartogat számára az új év. Todor Danailov (Fordította: Steiner Katalin) Mátyás Ferenc Ve legen Lehullt a hó, fehér virága nyílik az utcán meg a rét ölén, mintha a margarét virágozna, egy halott mály­va remeg a szélben, süt a nap, s akárha látnál madarat zuhanni a fagyos faágról — szívedre koppan örömöd karácsonyest szimbólumából­­, te óriássá nőtt bizalom, emeld föl az emberiséget, idézd elő a békességet, hogy a karácsony ne legenda legyen csak, és ha egy süket zenészünket, tán Beethovent megyünk a templomba hallgató ünnepeden, hát legyen annyi hitünk, reményünk legalább, hogy jó jön, s okul a világ múltjából, s amit tőled kérnek: hitetlenek és keresztények, ne kelljen mindig megtagadni - szép karácsonyod tudjon adni az istenekből emberséget. ÚTRA Az utak magukkal visznek, hogy együtt érjük el céljukat valahol, ahol azt mondják: véget érnek. És elkísérnek a régiek közül sokan. Csatlakozom a vándorokhoz, és csatlakoznak hozzám. Az utakért utazom, az ismeretlenért. Bátyámban hamuban sült pogácsát anyám szívének, öregek tanácsai, egy társ búcsúja , hogy elhozhassam a snessziek kincsét. művészet Megkésett jegyzet Bán Aladár jegyzetfüzetéből A Jövendő című győri folyóirat 1956. szeptemberi (első é­s egyút­tal utolsó) számában két fordítást közölt Bán Aladártól: Unno Kailas finn költő A fiam­ és A hálóban című verseit. A kézirat, amelyből a fordítást vettük, kézzel írt, 36 lapos, keskeny füzet, olyasféle, amely a 30-as években divatos volt polgáriban és gimnáziumban, fő­leg szótár céljaira. A szeptemberi szám megjelenése után (ennek is éppen tizenöt esztendeje) levelet kap­unk Bán Aladártól. Gratulált az induló folyóirathoz, amelynek előszavát a pártbizottság, útnak indító levelét pedig Szabó Pál írta Biharugráról. Bán Aladár kereste a személyes kapcsolatot a szerkesz­tőséggel, de az írócsoport csütörtö­ki üléseire nem tudott eljárni, mert „nyolcvanöt esztendő terhétől gör­nyed a vállam” — írta. Néhány hét múlva elsodorták az események az induló folyóiratot, s ezzel a szemé­lyes találkozást is. (Győr helyett jóval később, 1963-ban Szombat­hely kezdeményezte újból irodalmi folyóirat indítását.)­ ­„ Születésének századik forduló­ján több megemlékezés méltatta Bán Aladár fordításait, köztük a Kalevipoeg magyarítását. Az aláb­biakban ezeket szeretném kiegé­szíteni a „Jegyzetfüzet” tartalmá­nak vázlatos ismertetésével: rész­ben adósságunkat leróni a fárad­hatatlan tudós poéta emléke iránt, részben az irodalomtörténet szá­mára rögzíteni néhány vonást, amely kiegészítheti Bán Aladár munkásságáról eddig kialakult ké­pünket. Kiegészítésről lehet szó, hisz a füzetben található fordítá­sok szervesen kapcsolódnak egész életművéhez, a testvérnépek iro­dalmából készült fordítások hosszú sorába s főként az 1939 ben meg­jelent ,.Finn költőkből” című kötet anyagához. 3. A füzet is 1939-ből való, a borí­tólapon ez áll: Bán Aladár 1939 (tintával), s fölötte nagyobb betűk­kel, ceruzával: Kailas. A zöld bo­rítólap belső oldalán két idézet Unno Kailastól, mindkét szövegben találni néhány igazítást, átfogalma­zást. A 36 lap közül az első hármat ollóval, esetleg késsel kivágták, az utolsót kitépték, az­ utolsó előttit kettévágták. A „Jegyzet” így ke­rült a Jövendő szerkesztőségébe Bán Aladár egyik ismerősétől. A hiányzó lapokat minden bizonnyal a fordítói srmunka közben távolítot­ta el Bán Aladár. A megmaradt 27 lap (154 oldal) tíz finn költő munkáiból készült fordítást tar­talmaz, néhány kivételtől eltekint­ve tintával írott formában. Unno Kailas versei nyitják a sort: A bérkocsis, A halottak, Tá­vol valás, A fiam, Hálóban, Holt voltam egyszer, Az ige és az Álom, összesen nyolc. Még egy Kailas­­vers előfordul a füzet második ré­szében: A kórház ablakánál című. S bár majdnem mindegyik vers szövegén akad néhány javítás, ez utóbbi különösen tele átírással, ki­húzással, betoldással ■— valóságos fordító­térkép. Ugyancsak itt kell megemlíteni a Ballada című verset, amely „Jean Richepin után szabadon” alcímmel került a Kailas-versek mögé, ugyancsak tele javítással, s egy megjegyzéssel: „Kiss Józsefnél 24 sor, Kailas 12”. A „Jegyzet” második fele M. An­der Nyári emlék című versének fordításával kezdődik, s egy másik Under-verssel, az idillikus h-­nom­­­latú Nyári est falun cíművel foly­tatódik. A következő oldalakon A. Kaava, G. Suits, Reinwald, Ernst Enno, Sööt és végül a finnek nagy nemzeti költője, Ludvik Runeberg egy-két költeménye olvasható. Bán Aladár szándéka szerint a Jövendő számára a Kailas-fordítá­­sokból kellett válogatni ezt meg is jelölte a füzetben az Álom című vers utolsó szakasza után írt „Ed­dig” figyelmeztetéssel. A fordított művek közül Rune­­berg Lotta Svájci című verses elbe­szélése (hősi mondája) a legterje­delmesebb. Ehhez Bán Aladár né­hány soros „előjegyzetet” írt az előző oldalon. Itt említi, hogy Ru­­neberg (aki egyébként svédül írt) az 1808—1809. évi finn—svéd—orosz háború hőseit örökítette meg, s hogy Lotta ugyan rendkívül nép­szerű hőssé vált, valójában nincs bizonyosság arra, csakugyan léte­ző személy volt-e. A férjével együtt hadba vonult, majd a férj eleste után markotányosként „tovább­szolgáló” honleány sorsa kiválóan alkalmas volt a finnek nemzeti érzéseinek ápolására, s Runeberg, a finn himnusz szerzője ezt tartot­ta költészete céljának.­ ­ Másfél évtized múltán kissé megkésettnek látszik ez a jegyzet, még a századik évfordulónak is éppen a végére esik. A világtól viszavonult Bán Aladárral már éle­tében mostohán bánt a hírverés. Közismert tény, hogy az Ifj Ma­gyar Lexikon például már 1945-ben eltemette, s noha a győri „remete” versben is tiltakozott ellene, az új kiadású lexikon csökönyösen, ra­gaszkodott az egyszer elkövetett hibához, 1961-ben is azt írta: Bán Aladár (1871—1945). Egy kicsit úgy élt köztünk, ész­revétlen, csendesen meghúzódva, mint aki tudja, hogy XIX. századi örökségével, műhelygondjaival a győri Dózsa rakpart félreeső zugá­ban kell megteremtenie saját kü­lön világát, amely rokon népek költészetén át kapcsolódik a fin­nek, észtek nemzeti múltjához, azon túl pedig a közös őshaza elfelejtett emlékeihez. Fordításában a XX. századi finnek is a XIX. századi magyar nyelven szólaltak meg: „kocogánk”, „érkezénk”, „s ha vé­­gezél”, „s látám azon keresztül”. Vonzódott az idilli képekhez, elme­rült a csendes lemondás, a néma merengés hangulatában, elandolgott finnből, észtből választott hősei közt, illatos hajnali lugasban, ezüst­fátyolos réteken, hangtalan fodro­zó vizek partján, hűs felhőkkel borús északi égbolt alatt, behava­zott tájakon, ahol „távoli falvak­­ból kicsi mécsesek lángja hunyor­­gat... szán fut a puszta úton, csen­gettyű cseng”... S most már ott ballag, az idők végeztéig. Ez a megkésett jegyzet az emlékét ébresztgeti, az iroda­lomtörténészek érdeklődését s egy­úttal saját lelkiismeretünket is. Bertalan Lajos­ ­.

Next