Kisalföld, 1973. augusztus (18. évfolyam, 178-203. szám)

1973-08-31 / 203. szám

1973. AUGUSZTUS 31., PÉNTEK Beszélik, hogy... Korlátozások lesznek Történetesen úgy alakult, hogy azon a héten, amikor a kormány határozatot hozott az állampolgárok által épít­hető lakás és üdülő maximá­lis nagyságáról, én éppen a Balaton partján nyaraltam. Emlékszem is, miközben az újságot olvastam, arra gon­doltam, hogy nagyon jól van ez így, mindenkinek határoz­nia kell a maga helyén. A minisztereknek ott fenti, az ország házában az asztal mel­lett arról, hogy mekkora le­­­­gyen a jövőben a legnagyobb magánla­kás, illetőleg nya­raló. Nekem viszont itt lenn,­­ a nem magán üdülő étkezdé­jének asztalánál arról, hogy tökfőzeléket kérjek feltéttel, avagy bácskai rizseshúst sa­vanyúsággal. Mindkét döntés, a fenti is és a lenti is, vitathatatlanul elvi alapokon nyugodott. A kormány abból indult ki, hogy korlátozni kell a sze­mélyes szükségleteket meg­haladó építési törekvéseket, a nagyzási hóbortban szenve­dők luxusigényeinek kielégí­tését, ezért a jövő év köze­pétől minden állampolgár legfeljebb hatszobás lakást és háromszobás nyaralót építtet­het magának. Jómagam ugyancsak tiszteletben tar­tottam a személyes szükség­leteimet, ezért határoztam úgy, hogy mivel nem szere­­tem­ a tökfőzeléket feltéttel, így hát bácskai rizseshúst eszem savanyúsággal, az idén éppúgy, mint a jövő év kö­zepétől. Egyúttal, minthogy törvénytisztelő ember va­gyok, evés közben megfogad­tam, hogy a jövő év közepé­től sem fogok építtetni ma­gamnak hatszobásnál na­gyobb lakást vagy négyszobás nyaralót. Nagyjából hasonló fogadal­makat tettek később a víz­parti délutáni henyélés fo­lyamán üdülőtársaim is, pe­dig ők szintén ezért töltötték kétheti szabadságukat a vál­lalati üdülőben, mert nincs saját nyaralójuk. Mégsem tiltakoztak személyes szük­ségleteik jövőbeli korlátozása ellen. Ne gondolják azonban, hogy nálunk mindenki egyet­ért a kormány döntéseivel. Amíg a közös üdülőben tar­tózkodtam, én is arra gondol­tam, hogy teljes az egység, egy emberként állunk a Mi­nisztertanács mögött, ám tör­tént valami, ami megingatott ebben a hitemben. Estére vendégeim érkeztek, akik a Balaton partján szándékoz­tak tölteni a következő napot is. Ez önmagában még nem lett volna baj, napköziben el­lehettek a közös üdülőben is, éj­szakára azonban valahol alvási lehetőségről kellett gondoskodni számukra. Ki­mentem hát velük a faluba, amely alatt persze nem nád­tetős, trágyaillatú települést kell érteni, hanem amolyan üdülőhelyi falut, teraszos villákkal, előttük ápolt kert, az udvarok mélyén garázs, az elegáns vaskerítéseken táblák: szoba kiadó, Zimmer frei stb. Végigjártunk néhány Zim­mer frei-t, és drágiállottuk a szobaárakat. Aztán, mint­hogy már estére járt az idő, megállapodtunk egy villatu­lajdonossal, aki hajlandó volt kétágyas szobáját százötven­ért kiadni az éjszakára. Az illetőnek termelőtől beszer­zett bora is volt, feltehetőleg ez oldotta meg a nyelvét, mert egy idő után félreérthe­tetlenül panaszkodni kezdett. Előbb csak úgy általában arról, hogy drágul az élet, sok az adó, a hasukra ütnek a tanácsnál, úgy hajtják be az üdülőhelyi illetéket, ugyanilyen módszerrel követ­keztetnek az adóalanyok jö­vedelmére. később azonban szóba hozta a kormányhatá­rozatot is, úgy látszik, tájé­kozott állampolgárral hozott össze a sors. És kijelentette, hogy a döntés nem demokratikus, ellenkezik a kisemberek ér­dekeivel. Régebben olvasta az újságban, hogy az idegen­­forgalom és általában az üdülési lehetőségek szélesíté­se végett több kis panzióra volna szükség a Balaton partján és másutt, a magán­­építtetőket erre kifejezetten ösztönözni kellene.­ És erre meghozzák a döntést az ál­lampolgárok által építhető lakások és nyaralók maximá­lásáról. Ha valakinek van rá pénze, kérdezte, miért ne ériztessen akkora házat ma­gának, amekkorát csak akar. Eközben végigvezetett ben­nünket birtokán, amely állt egy négy nagyszobás villából. Az udvarra kilépve kiderült, hogy az sem maradt parla­gon, mert egy hosszú tolda­léképületben hat kétágyas szoba sorakozott egymás mel­lett, mindegyikhez mosdófül­ke zuhanyozóval. Gyors fej­számolással megállapítottam, hogy ha egy szobában a tu­laj lakik, a többi titán százöt­venével véve akkor is beszed ezerháromszázötven forintot. Naponta. Több mint negy­venezret havonta. És ráadá­sul nem ért egyet a kormány­­nyal, amiért az a következő évtől kezdve korlátozni kí­vánja a magámházak és nya­ralók nagyságát. Ha én a kormánynak len­nék, feltétlenül figyelném ezeket az ellenvéleményeket — már az idén is. Árkus József — Jó lesz ez a szín, Petterson úr? — kérdi Kapellára, s a felügye­lőt odavezeti ahhoz a falrészhez, ahol­ egy­­egy ecsetvonással négyféle árnya­latú festéket raktak fel. Petterson azt kéri, inkább egy kicsit csont­színűre keverjék. — Dolgozzatok csak nyugodtan — bíztatja a fiú­kat, — nem hátramozdító akarok lenni. — Parancsol egy ecsetet fel­ügyelő úr? — szemtelenkedik oda Kicsi és mint egy virágcsokrot, úgy nyújtja át a­ legnagyobb ecse­tet. — Na kopj le, de gyorsan — kia­bál rá Kapellára és Kicsi mókás komolysággal elsompolyog távo­labbra. — Jó, hogy azt nem kéred, hogy én húzzam meg a csíkot — szól Petterson békülékenyen Kicsi után. — A csíkot? — kérdi Kés. Azt éppen nekünk is jó lenne meghúz­ni. Vagy inkább el. A kiscsajok nagymamák lesznek Petterson úr, mire mi megint lemehetünk a tér­re. — Majd lesz unokájuk — üti el Petterson. — Elfelejtjük, hogyan kell meg­fogni, hogy ne üssenek a kezünk­re. — Majd megtanítanak rá me­gint, ne félj­— igaz. Legfeljebb különórát veszünk — szól közbe Kicsi. Kapelláró már a meszelésnél tart. Petterson felügyelő a három fiúval távolabbról figyeli, amint Kapelláró belefeledkezik a mun­kába. Boldog ember lesz — álla­pítja meg magában — szeret dol­gozni, szereti a munkáját. — Látjátok? — szól halkan a másik háromhoz. — Ettől az em­bertől tanulni lehet. Nézzétek a keze mozgását. Figyeljétek a ke­zét. — Nem is tudtam, hogy te zse­­bes is voltál Kapellára — megy oda a létrához Kicsi, amikor Pet­terson távozik. — Miért, te hülye? — Petterson azt mondta, figyel­jük a kezed. — Nem tudom, mivel nyaltad be magad nála ennyire — óbégat Bi­ka — maholnap te leszel itt a bör­tönigazgató. — Lesz a rosseb. Na, elég a száj­­tátásból srácok, fogjuk meg és vi­gyétek — nógatja őket Kapellára erős hangon, de nincs ebben ha­rag, egy szikra sem. — Ami pedig a nyalást illeti. Hát idefigyelj — néz Bikára — azért azt ne gon­dold, hogy Pettersonnak nyalni kell ahhoz, hogy elismerje az em­bert. És különben is, akinek szak­mája van és normálisan­ melózik, annak van becsülete, tudod? Kell, hogy legyen. És ha te csak tengsz­­lengsz a nagyvilágban, mindenki beléd­örülheti a cipőjét, mert aki nem ért semmihez, azzal azt csi­nálnak, amit akarnak. — Na jó, jó, láttam én olyan muksokat, akik semmihez sem ér­tenek, mégis autón járnak, még sofőrjük is van. — Na, látod, azoknak tényleg ar­ra van a nyelvük, hogy nyaljanak. — Mi van abban? Hazamennek autón és kiöblítik a szájukat, — mondja Kicsi, csak, hogy ő se ma­radjon ki. — Nekik legyen mondva — mé­lázik, szokatlanul szelíden Bika —, inkább csövezni fogok egész éle­temben, mint hogy így kelljen él­nem. — Akkor pedig lehet, hogy föl­kopik az állat — mondja Kés. — Miért kopna fel? Én attól so­se félek. Tanuljátok ki a szobafes­tést, a többit bízzátok ide. Ha akarjátok szólok rólatok Bereczki , szakinak­­Lesz egy brigádunk, mi leszünk az első galeri, aki nincsak marhaságokon töri a fejét, hanem a maga emberségéből él. Erre kell a rendes meló, érted, te süket frá­­jer?! — intézi a szavait Kapellára egyenesen Bikához. — A csajok is másként néznek rád, mindjárt me­nő fej leszel. — Fölveszed a havi lóvét —• toldja meg Kicsi — beslattyogsz a Duna Interkontinentálba, portás úr egy Dunára néző lakosztályt le­gyen szíves és naponta egy üveg whiskyt, meg negyven szivart, a nők meg majd jönnek maguktól. Te csak sorszámokat osztogatnál s időnként kiszólnál, csak semmi to­longás hölgyeim, mindenkire sor kerül, a lassú munkához idő kell.­­.. így tartották szóval egymást naphosszat, ha néhány percig csönd telepedett közéjük, ez mind­nyájukat zavarta, idegessé tette őket, úgyhogy valamit szólni kel­lett. Nem ismerték még egymást eléggé, az őrizetesek összeszokott­sága valami egészen más, juint amit „odakint” ki-ki megszokott. Tulajdonképpen tele van egymás ellen fenekedő rosszakarattal, amit a közös sors csak a felszínen tom­pít, úgy, amennyire. Most, hogy kicsit szabadabb és ezzel gyakor­latilag kivételezett állapotba ke­rültek az átlaghoz képest, örömük­be üröm is vegyült, nem tudták, hogyan kellene viselkedni ahhoz, hogy a helyzetükben mutatkozó ja­vulás tartós legyen, sőt minél több előnnyel járjon. Fogalmuk sem volt, hogyan érhetnék ezt el, biz­tos pontot kerestek, s ezt Kapellá­ra személyében vélték megtalál­ni, akit fokról fokra, vezetőjüknek ismertek el, érdemes az olyanokkal jóban lenni, akik Pettersonnál ennyire bevágódtak. Hallgattak te­hát rá, olvasni tudtak a szeme in­téséből, vagy legalábbis megvolt bennük az igyekezet erre. Sorra kifestették az intézet valamennyi külső épületét, a munkájukban alig lehetett kivetnivalót túlélni az persze rosszul esett nekik, hogy ezt egyedül Petterson ismerte el nyíltan, előttük sem fukarkodva a dicsérettel. (Folytatjuk.) Imre László kisregénye KÉT ÉV NYOLC HÓNAP Kisalföld Új gazdasági körzetek a Szovjetunióban A közelmúltban új gazdasá­gi körzetbeosztást fogadtak el a Szovjetunióban, amely hét összevont gazdasági kör­zetre osztja fel az országot A körzetek kialakításánál a termelőerők fejlettségi szint­jét az új nyersanyagforrások bevonási lehetőségét, vala­mint a feldolgozóipar elhe­lyezkedését meghatározó energetikai és munkaerőté­nyezőket vették figyelembe. Az európai rész északi és középső vidéke hatalmas ipa­ri potenciállal, de korláto­zott munkaerő- és energeti­kai forrásokkal rendelkezik. Az európai rész déli vidé­kein nagyobb lehetőség van a mezőgazdaságban felszaba­duló munkaerők iparba való bevonására, különösen a Moldvai SzSzK, Nyugat- Ukrajna és a Kaukázus terü­letén. Az Ural és a Volga-vidék egyes autonóm köztársasá­gaiban lehetőség van a me­zőgazdaságban felszabaduló munkaerő foglalkoztatására. A Volgán túli területen ön­tözött gabonatermelést kell kialakítani. Szibériában a sok nyers­anyagtermelő iparág, ener­gia- és vízigényes ágazat gyors ütemű fejlesztése ak­kor lehetséges, ha a szüksé­ges munkaerőt más terüle­tekről biztosítani tudják. Távol-Keleten az iparfej­lesztés gátló tényezője, hogy a területen kevés a munkás­kéz. A körzet előnyös föld­rajzi fekvése, a nyersanyag és az energiabőség, a gazda­ság exportra való specializá­­cióját eredményezheti. Karasztán bőséges nyers­anyag- és energiahordozó­­készlettel rendelkezik. A ga­bonatermelés növelése mel­lett az állattenyésztés inten­­v­zitását lehet fokozni. Közép-Ázsiában kedvező lehetőségek vannak az ipari potenciál növelésére. Fontos feladat a munkaerő szak­képzésének megoldása. — TERRA — SZŐLŐ ÉS BOR Az első figyelmeztetések már évekkel ezelőtt elhangzottak, mostanáig azonban cselek­vést sürgetővé érett a felis­merés: hazánkban csökken a szőlő termőterülete ,és évről évre kevesebb bor terem. A közelmúltban a Minisz­tertanács is foglalkozott ez­zel a témával és az intézke­dések egész soráról határo­zott. A kormányzat a korsze­rűség oldaláról közelítette meg a kérdést. Az igazi baj ugyanis az, hogy hazánk 218 ezer hektárra csökkent szőlő termőterületéből mindössze 47 ezer hektár a korszerű. A magyar mezőgazdaságban az átlagos szőlőhozam hektá­ronként 30 mázsa körül mo­zog, holott a fejlettebb sző­lőtermelő országokban még ennek a duplája sem különö­sebb dicsőség. Hazai közgaz­dasági viszonyaink között a harminc mázsás termés még jókora ráfizetéssel jár. Har­mincöt mázsa körül van az a határ, ahol az egyenleg nulla, vagyis se haszon nincs, se ráfizetés. A többi mező­­gazdasági ágazatok azonban hasznot hoznak, tehát sző­lőt telepíteni, termelni akkor érdemes, ha 60—80 mázsa körüli termések mellett már jelentős haszon mutatkozik. Ebben igyekszik segíteni a minisztertanácsi határozat mégpedig különböző eszkö­zökkel. Ezek között a legje­lentősebb kétségkívül a tele­pítéshez, vagy korszerűsítés­hez biztosított, vissza nem térítendő állami támogatás, dotáció. Ezt most kiterjesz­tették a síkvidéki területek­re is, és összegét is megemel­ték. A bank sem ragaszko­dik mereven valami előre kikötött arányú saját erő biztosításához, hanem az ál­lami támogatás és a saját erő közötti különbséget kedvez­ményes lejáratú hitelből biztosítja. Nagy figyelmet fordít a mostani határozat a szaksze­rűség követelményeire. A támogatás lehetővé teszi például, hogy már a telepí­téskor nem is nagyadagú, hanem hatalmas adagú mű­trágyát dolgozzanak bele a talajba, és így évekre bizto­sítsák az új ültetvény erőtel­jes fejlődését. A szaporító­anyag mennyiségére, de kü­lönösen minőségére is jobban ügyelünk most, mint a meg­előző nagy telepítések alkal­mával. Nagyon lényeges, hogy az állami támogatást csak pályázat útján lehet elnyerni, tehát kiszűrhető az öncélú vállalkozás, például az, hogy valaki egészen si­lány területre akarjon sző­lőt telepíteni.­­Más kérdés az úgynevezett gyenge adottsá­gú téeszek ügye. ők termő szőlőik hozama után árki­egészítést kapnak, mert ná­luk a gazdaságosság másként nem biztosítható.) Szerepel a feltételek között a megfele­lő termőterület méretek biz­tosítása, a gépesítés lehetősé­geinek megteremtése is. Az első tapasztalatok azt mutatják, hogy a kormány­­határozat eléri majd a kitű­zött célt. A jó adottságú gazdaságoknak érdemes lesz szőlőt telepíteni, vagy kor­szerűsíteni, különösen akkor, ha a termést fel is dolgoz­zák, tehát bort adnak el. Az új körülmények között a szőlőkultúra nem lesz mos­tohagyerek, nem lesz érde­mes a ráfizetés csökkentése érdekében kivágni a term­ő szőlőt, inkább arra töreked­nek majd, a gazdaságok, hogy ezt az ágazatot is kor­szerűbbé tegyék. Persze addig, amíg nincs elegendő szaporító­anyag, erősebb iramú telepítés nem képzelhető el. Nem számí­tunk a szőlőtermő területek növekedésére sem. Inkább a koncentrálódás következhet majd be. Esetleg kevesebb gazdaság foglalkozik ezzel a kultúrával, de nagyobb te­rületen, jobb fajtákkal, meg­felelően gépesítve. (A szőlő­betakarító kombájnokat csak tavaly próbáltuk ki, de a si­ker minden várakozást felül­múlt.) Esetleg elképzelhető az is, hogy a szőlőtermelés­ben is lesznek — a kukori­cához, cukorrépához stb. hasonlóan — fővállalkozók, vagy gesztorok, akik saját, kitűnő gépparkjukkal a kör­nyező gazdaságok tábláinak művelését is elvállalják. Nálunk azonban a szőlő termőterületek igen jelentős hányada még ma is kisem­berek kezén van. Mi törté­nik ebben a szektorban? Végeredményben, a téeszek, vagy áfészek közreműködé­sével a kisembereknek is segíthetnek a kormányintéz­kedések. Ha ugyanis­ össze­fogva dombvidéken legalább 20 hektáros összefüggő sző­lőterületet telepítenek, akkor a szakmai előírások betartá­sa esetén ugyan­úgy meg­kapják az állami támoga­tást, mint a nagyüzemek. A nagy tábla művelése azután már történhet egyéni felosz­tásban. Egyébként pedig nagy tá­von — egy-két évtized táv­latában — fel kell készül­nünk arra, hogy amint az a gabonatermesztésben már megtörtént, a baromfite­nyésztésben most van folya­matban, a bortermelésben is mindinkább a nagyüzemek veszik át a főszerepet, látják el borral a hazai fogyasztót, árualappal a külkereskedel­met. Ezért is nagyon fontos, hogy állami eszközökkel a nagyüzemi szőlőkultúra fej­lesztésének lehetőségeit megjavítsuk , a nagyüzemi szőlőkultúra kibontakozásá­nak távlatait megteremtsük. Földeáki Béla 5

Next