Kisalföld, 1974. március (19. évfolyam, 50-76. szám)
1974-03-09 / 57. szám
8 Új formák a közművelődésben !M már-már mozgalom jelleget ölt a törekvés: új, célravezetőbb és hasznosabb formákat találni a tömegek művelésére. Mozgalmon nem kampányt értünk, amely bizonyos eredmények elérése, esetleg csak megközelítése után lezárul, hogy aztán, talán csak sokára, ismét életre keljen vagy elfelejtődjék. Az évekkel ezelőtti felismerés, hogy a felszabadulás után kialakult, majd az ötvenes években meghonosodott — akkor még népművelésinek nevezett — formákat kinőtte az élet, gondolkodásra késztetett mindenkit, akinek e rendkívül fontos társadalmi tevékenységben szerepe és szava van. Nem sorolható itt fel, hogy az oktatásban, a levelező és esti iskolák szerkezetének és tartalmának megváltoztatásában, a művészeti nevelő és ízlésformáló munkában milyen új módszereket és eszközöket alkalmaztunk az utóbbi időben; aki nem vett vagy nem vesz is részt benne, a televízióból, rádióból, sajtóból tudhatja. Milyen kezdeti eredményeket mutathatnak fel a közművelődés munkásai? — erről szólnánk most. ..Mérleg” készítésére, természetesen, még nincs lehetőség. A művelődési munkában ez nem is veszélytelen dolog: az adatok lehetnek tetszetősek mégsem fedik mindig a valóságot. (Egy-két évtizeddel ezelőtt nemegyszer áldozatul is estünk látványos statisztikáknak, például a könyvforgalom tekintetében. Hogy mást ne említsünk: nem vettük észre, hogy egyes falvakban ugyanazok a könyvek találhatók a könyvtárak polcain, amelyeket húsz évvel azelőtt szereztek be, mert az összesítések nem részleteztek, és így nem volt mód különbséget tenni, mennyit vásárolt — mondjuk — egy főiskola, vagy egyetem és mennyit egy községi könyvtár.) Mérleg tehát nincs, de vannak tapasztalatok és információk, amelyeknek értékük van. A frissen meglelt „kis formákról” mindenekelőtt. A nyári programok szervezésénél dolgozták ki, vezették be, s alkalmazzák mind több megyében sikeresen a — jobb szó híján — rétegműsornak nevezett közművelődési módszert. Annyit jelent ez, hogy egy-egy, a körzetét, faluját, nagyközségét jól ismerő pedagógus vagy hivatásos népművelő javaslatára — nem ritkán saját szervezésében — olyan műsorokat, ismeretterjesztési formákat kísérleteznek ki, amelyek a közönségnek egy-egy kisebb csoportját érintik,és érdeklik elsősorban. Két-háromtagú előadói gárda hirdet meg estét, amelyen — például — a régi magyar költészetből mutatnak be metszetet. Rövid előadás, jellemző részletek, esetleg zenés kísérettel. Eklubokban rendezik, s nem várnak tizenöt-húsz főnél népesebb közönséget’. Veszprém és Békés megyében kezdték; az országos rendező szervek habozás nélkül ugyan, de bizonyos kétséget fenntartva segítették a vállalkozást; attól tartottak, nem lesz átütő sikere, túlságosan kicsi a kör, amelyet érint. Kellemes csalódás volt tapasztalni, hogy a gyakorlat mást mutat; ezek a „kis körre" méretezett műsorok elérik céljukat. Elsősorban ott, ahol a művelődési ház igazgatóját — s már mind több helyen így van — nem „szorongatják” a gyors bevételért. Mert ezek a műsorok nem hoznak nyomban kimutatható anyagi fellendülést. Az elszámolásokban talán később sem lesz nagy súlyuk. De annál több az emberek tudatában. Vagy itt vannak az ismeretterjesztés „speciálkollégiumai” Helybeli — rendszerint a megyeszékhelyek múzeumaiban dolgozó — etnográfusok előadássorozata a tájegység néprajzáról. Az előadások kompozíciója olyan, hogy nemcsak azokat érdekli, akik a szűkebb értelemben vett néprajzról akarnak hallani, érinti az irodalmi, történelmi, helytörténeti témákat és összefüggéseket. Megemlíthetjük azt a nagyszerűen bevált népfront-kezdeményezést is, hogy felkérnek távoli országokban — vagy közeli, európai országok turistái által nem igen látogatott városaiban, tájain — megfordult embereket, számoljanak be élményeikről. Nem előadások ezek a szó megszokott értelmében. Beszélgetések a helybeli népfront-klubban, esetleg az illető munkahelyén (konkrét példa: Tapolcán például egy kórházi ebédlőben) mesélés, felvételek közreadása’. Olykor csak egy tucat ember a hallgató. De ennek a tucat embernek valami iránt megnyílik az érdeklődése, utána könyveket vásárol, könyvtárban válogat, esetleg maga is hasonló utazást határoz el, beszél róla ismeretségi körében, családjában. S máris széthullámzik, szertegyűrűzik egy értékes élmény. Ugyancsak kezdeti lépés, de nagyon fontos, amit a Baranya és a Zala megyei tanácsa próbált ki, sikerrel. Szakembereket — művészettörténészeket — alkalmaztak a képzőművészeti ügyek intézésére. Felismerték, hogy bár a tanácsoknál dolgozó munkatársak tárgyismerete, képzettsége alaposabb és elmélyültebb lett, a hatósági teendők oly mértékben lefoglalják őket, hogy nem minden esetben tudnak hatásosan és eredményesen végezni ízlésnevelő munkát, közvetlen módon. A tanácsadók támogatják és tehermentesítik őket, kiállításokat készítenek elő, előadásokat tartanak, képzőművészeti ismeretterjesztő programokat dolgoztak ki, kiadványokat terveztek. Igen nagy sikere volt például az egyik járásban annak az előadássorozatnak, amelyet — éppen a képzőművészeti szakmunkatárs kezdeményezésére — az építkezések korszerű formáiról rendeztek. Ennek az ízlésformáló tevékenységnek egyébként nagy jövője van: falvaink gyarapodnak, kiépülnek, mind jobban látszanak rajtuk a jó életszínvonalra mutató jelek. De ezek formája gyakran nem örvendetes, szakképzettség híján, fájdalom, egész tájegységeket hintenek tele oda nem illő , néha kiáltóan ízléstelen épületekkel. A hatósági tiltásnál eredményesebb és hatásosabb a megelőzés — az ízlés formálása.Egyes helyeken — hogy ismét más példát említsünk — belekapcsolták a közművelődési munkába a környék főiskolai, egyetemi hallgatóit is. Vitákat vezetnek, előadásokat tartanak, tárlatlátogatóknak szolgálnak magyarázattal. Veszprém, Csongrád, Somogy és Borsod megyében — a megyeszékhelyeken megnyílt őszi képzőművészeti kiállítások alkalmából — több tucat egyetemi hallgató vezet tárlatlátogatást. Nem valamennyien szakértők. Nem művészeti szakelőadásokat tartanak, egyszerűen csak beszélgetnek a látogatókkal arról, hogy a bemutatott alkotások nyomán milyen — esetleg kritikai — gondolatok keltek életre bennük, hogyan nézik a képeket, mi a megérzésük a kiállító művészek tevékenységéről, művészi előrehaladásáról, előadásmódjáról, stílusáról. Alig múlik el nap, hogy ne kapnánk hírt valahonnan egy-egy új közművelődési forma megvalósításáról, esetleg csak próbálkozásról, kísérletről. Nagyon jó dolog ez. Azt jelenti: nemcsak a felismerésig jutottunk el. Tovább léptünk. Az elavult módszereket és eszközöket habozás nélkül elvetik ott, ahol jobbat képesek kialakítani. S mind több példa akad a jobbra, a célravezetőbbre. Nyilván lesz közöttük is olyan amelyet levet magáról az élet, a gyakorlat. Többségük azonban már most, a kezdetben is életrevalónak, hosszabb időre érvényesnek látszik, mert alkalmasabban illeszkedik az életritmushoz, a mai követelményekhez, hajlékonyabban követi az emelkedettebb igényeket és differenciálódó érdeklődést. Tamás István irodalom „Győr kultúrája már Jaurinum korában kezdődött” Móra Ferenc szerzői estje Győrött Móra Ferenc győri kapcsolatai a századelőre nyúlnak vissza. 1902- től közölte a Győri Hírlap az ifjú lírikus, a kezdő szegedi újságíró verseit. Élete utolsó éveiben pedig ismételten szerzői estet tartott Győrött. Addigra sok minden történt Mórával. A lírikus újságíróból prózaíró múzeumigazgató lett, utóda és túlszárnyalója a szerkesztőségben és a szegedi kultúrpalotában Tömörkénynek; a húszas évek végére elcsitultak ellenségei is, akik nehezen bocsátották meg neki Tanácsköztársaság alatti magatartását. Mint író a rövidebb elbeszélő műfajok után meghódítja a hoszszabbat-nehezebbet, a regényt is. Megírja a Négy apának egy leánya, az Én'’ a búzamezőkről és a sokáig koratban maradt Hannibál feltámasztása címűeket. Bizonyítékául — ha ugyan nem szabályt erősítő kivételként —, hogy vidéken is lehet maradandót alkotni. Győri jó híréhez hozzásegített Ascher Oszkár is, aki első győri fellépésekor elmondta az írónak talán legszebb elbeszélését, a Szeptemberi emléket. 1931 januárjában a győri Lloyd hívta meg Mórát, az előadásra a testület székházában, a mai Rába Művelődési Központban került sor. Alkalmasint arról beszélt, amit A daru utcától a Móra Ferenc utcáig című kötete tartalmaz, saját életútjáról. „A népszerű író közvetlen meleg hangon beszélte el írói karrierjének nem mindennapos történetét, a mosolygós és könnyes epizódokat, melyek apró állomások voltak a sikerhez, az elismeréshez vezető országúton. A pompás, ragyogó stílusú előadásnak őszinte, nagy sikere volt.” A krónikához tartozik, hogy az est közreműködője — ugyanúgy, mint egy-két évvel korábbi alkalommal — Relle Gabriella operaénekesnő volt. Móra egyik lelkes győri híve, a város kultúrtanácsnoka, Valló István ismertette össze az írót a város polgármesterével, Szauter Ferenccel. Beszélgetésükben esett szó arról, hogy az öreg és csúnya Lloyd épületet le kellene bontani, hogy a Széchenyi tér szépsége jobban érvényesüljön. Erre a gondolatra tér vissza Móra néhány nappal később Vallóhoz írt levelében: Szeged, 1931. II. 26. Kedves Barátom! Utána néztem a dolognak, mielőtt Te elfelejtenéd. Streibig mesterek kalendáriumaiból két példányunk van: 1770-es (Streibig Gergely által nyomattatott) és 1789-es Schreibkalander (Leopold Streibig). Grün Orbán szegedi naptárai közül a legrégibb 1813-ból való. Megjött szemlétek új száma is, szívből gratulálok a munkátokhoz, s hogy ezt nem színből mondom, az bizonyítja, hogy 27 folyóirat járatását szüntettem be, de a Győri Szemle mellett kitartunk , míg ti bírjátok. Szerettei öreg barátod Móra Ferenc Azt is megsúghatom neked, hogy polgármesteriek csodálatából még most se fogytamki. Arra gondol, hogy egy teret vissza kellene állítani régi szépségébe! Nekünk, alföldi embereknek messze el kell menni ilyen közigazgatási emberért. Látszik, hogy Győr kultúrája már Jaurinum korában kezdődött. Eddig a levél, és megérdemel néhány értelmező mondatot. Az első gondolat Szeged és Győr hasonló, máig sem letudott könyvtári feladatára céloz, a helyi nyomdák kiadványjegyzékének az összeállítására. A Győri Szemle sorsa és a szegedi könyvtár szegénysége pedig jól jellemzi a vidéki kulturális intézmények helyzetét a gazdasági válság idején; ez egyszersmind Mórának gyakran visszatérő témája is: a kultúra nyomorúsága Horthy Magyarországában. Úgy lehet, érdekesebb a levél utóirata, ahol Móra a győri polgármestert dicséri. A dolog érdemi része nyilván nem az, hogy a jogász Szauter és a biológus-régészregényíró-könyvtárigazgató Móra negyven évvel ezelőtti városrendezési elgondolásai mit érnek irta. Ennek az utóiratnak az a lényege, hogy a szabadkőműves Móra a maga írói-közéleti tekintélyével támogatja a rokon felfogású győri polgármestert, akinek ez a segítség nem is felesleges, a törvényhatósági bizottság jobbszárnya már másféle vezetőt szeretne a város élére. Teljesen érthető, ha Móra halálakor, 1934. február 8-án a polgármester álláspontját képviselő Győri Hírlap megrendült szavakkal parentálja el az írót: „Olvasói rajongtak érte, mert megfogta őket szárnyaló fantáziája, nyelvének lebilincselő közvetlensége és zamata. Csodálatos bensőséggel, szeretettel, a kisemberek apró-cseprő bajainak megértésével tudott írni... Koporsója köré odasereglik minden magyar ember, mert Móra Ferencben nemcsak a magyar irodalmi világ egyik kimagasló nagy alakja ment el közülünk, hanem a jóságos szívű, bajok és szenvedések iránt megértő igaz magyar férfi is." G. F. Tőke Péter: KERÁMIÁK Amikor a házastársak változatos életükből húsz-egynéhány évet már „lehúztak” egymás mellett — vannak, akik teljes egyetértésben, mások örökös cívódások közepette, veszekedésekkel mérgezve egymást és önmagukat —, hozzáfognak környezetük aprólékos tanulmányozásához. Az egyik házassági tanácsadó pszichológusa szerint az otthon „mikroklímája” döntő mértékben befolyásolja a házastársak lelki egyensúlyát. Ahhoz, hogy a családi békesség és boldogság tartós legyen, nem árt időnként átrendezni a lakást, ami szükségszerűen pozitív változást eredményez. Meg kell azonban jegyezni, hogy a fekhelyeket nem célszerű az ablakhoz tenni. Egyeseket ugyanis a sors azzal, a rossz szokással áldott meg, hogy amint megszólal a vekker, kiugranak az ágyból, és ha az ablak az adott pillanatban éppen nyitva van, a teljes ébredés már az utcán, vagy a kórházban éri utol az „áldozatot**. Hogy elkerüljük az egyhangúságot, ki kell cserélni a bútorokat is. Megállapítást nyert például, hogy a modern lakásokban az öreg ágyak nyikorgása felébreszti az élénk fantáziájú szomszédot. A sokszintes lakóházak kényelmét tanulmányozó tudós férjek azon a véleményen vannak, hogy egy ágy átlagéletkora húsz év. Ezután potom pénzen el kell adni, vagy odaajándékozni valakinek. Úgyszintén fel kell újítani a lakás többi helyiségének berendezését is. Ez ugyanis a család költségvetését egyensúlyban tartja, illetve adóssággal terheli. Az üzletemberek azt tanácsolják a fogyasztóknak, hogy minél többet vásároljanak hitelbe, mivelhogy a hitel a tartós inflációs viszonyok között jelentős tőkét eredményez... Elli és Jusztusz már huszonnégy éve házasok. „Nézzék csak ezt a mintaházaspárt — mondogatták nem egyszer a ház lakói. — Békésen megférnek ketten abban a parányi lakásban, és még csak nem is igénylikaz újat...” Valóban, Ellit és Jusztuszt egyáltalán nem foglalkoztatta környezetük megváltoztatása. Miért vegyenek új ágyat, amikor a régi még nem nyikorog? Felesleges volna kidobni az öreg asztalt és a székeket is, ha korukat elrejtheti a festék. És minek vonszolnák le a szemetes kukába a kiszáradt fikuszt, amikor annak is megvan a maga funkciója: este az ágaira rá lehet akasztani a nyakkendőt, az inget, a harisnyát stb___ A házaspár lakásában mégis volt valami, ami a férjet fölöttébb idegesítette: egy lábakon álló, körülbelül egy méter magas tükör, amit még a felesége örökölt. — Meg kéne már szabadulni ettől az öreg kacattól — mondogatta gyakran Jusztusz. — Miért? — kérdezte csodálkozva a felesége. — Ez az egyetlen értékes darab a lakásunkban. Manapság ilyen rokokó tükör teljesen ritkaságszámba megy. Miért utálod annyira ? A férj homlokát ráncolta. — Túl sok időt rabol el tőled. Martis Lamni TÜKÖR 1974. MÁRCIUS 9., SZOMBAT