Kisalföld, 1974. április (19. évfolyam, 77-99. szám)

1974-04-04 / 79. szám

8 Az 1974. évi felszabadulási pályázat eredményei Irodalom Kisregény: 4000,— forintos díj: Rácz Zoltán: Mint egy falat ke­nyér. 3000,— forint: Szapudi András: Börtönkút. Szociográfia: 4000,— forintos díj: Dr. Tenk Béla: A munkásművelő­désről. .. 3000,— forint: Gárdonyi Béla: Talentum dolgában. Elbeszélés: 2000,— forintos díj: Bíró Ferenc: Végtisztesség. Háhn Vilmos: Házassági évforduló. Deb­­reczeni Imre: Szonda és Mint a nád... Tudományos fantasztikus elbe­szélés: 2000,— forintos díj: Tőke Péter: Bíborerdő. Jelenet: 1000,— forintos díj: Vil­lányi László: Az öngyilkos... és A hulla. Versciklus: 4000,— forintos díj: Jófejű Zoltán: Világkapu. 3000,— forint: Mészáros József: Perpetuum Mobile 2000,— forint: Kádár Péter: Földközelben 1000,— forint: Györkös László: Várostörténet tíz képben. Háklár Tivadar: Foggal és körömmel. Vers: 1000,— forintos díj: Bíró Balázs: Törzsfejlődés. Tanulmány: 3000,— forintos díj: Z. Szabó László: így élt Kazinczy. Versfordítás: 2000,— forintos díj: Sarkady Sándor: Lermontov: Megri. Képzőművésze­t Dohnál Tibor: Emlékek a tanyá­ról (olaj), — 15 000,— forint; Tóvári Tóth István: Hazafelé (olaj), — 15 000,— forint; Cziráki Lajos: Elégia (olaj), — 10 000,— forint; Barabás László: Falumúzeum 1—5-ig (papírmetszet) — 10 000 forint; Giczy János: Oszlopok között (olaj), — 9 000 forint; Patay Éva: Szakadék felett (olaj), — 6 000 forint; Zuber Titusz: Szőlőhegy (olaj), — 6 000 forint; Borbély Ferenc: Páva (olaj), — 4 000 forint; Holly Tibor: ősz (olaj), — 3 000 forint; Gyimesi Júlia: Tanulmánylapok 1—2. (ceruzarajz) — 2 000 forint. Fotó 4 000 forintos díj: Markó Ödön „Pax” jeligéjű sorozatáért; 3 000 forintos díj: Belovicz Ká­roly: „15002/74” jeligéjű sorozatá­ért; 2 500 forintos díj: Id. Rácz End­re: „7462” jeligéjű sorozatáért; 2 000 forintos díj: Markó Ka­milla: „Helikon” jeligéjű sorozatá­ért. Amatőrfilm I. díj; 2 500 forint: Kovács Ró­bert — Szaló Lajos: Triptichon. I. díj, 2 500 forint: Dr. Haffner Szabolcs: Győr és színháza. II. díj, 2 000 forint: Kovács Ró­bert — Szaló Lajos — Reizinger Vera: Egy csók és más semmi. III. díj, 1000 forint: Csenár Imre dokumentációs tevékenységéért. Különdíjak: 1000 forint: Ámon András: Clepsi és a Mozgástanul­­mányok című filmjéért. 1000 forint: Kovács R. Ákos: Vá­rakozás. irodalom Sarkady Sándor fordítása LERMONTOV M CYRI — részletek — „Kinek se tettem ellene, Talán gyónnom se kellene ... S azt, mire ajkam szót se lel, A lelkemet hogy mondjam el? Itt börtön volt az életem ... Oh, két ilyet de szívesen Odaadnék egy élve élt, Lüktető, lázas életért! Cellám homályos éjein Táplálták hulló könnyeim Ábrándomat, de én ezért — Halld hangom, föld és messzi ég! — Nem rebegek bocsánatért. Másnak már láttam otthonát, Házát, hazáját, rokonát; De ki vér volna énvelem, Sírját se leltem sohasem! Lenyeltem kínzó könnyemet, S megesküdtem, hogy föllelek Valaha, bárhol, valakit. Kiben velem­ egy tűz lakik. Idegenként is rokonom — S szívét szívemre szorítom! Nem félem sírom éjjelét — Elringat majd a jó sötét. De mégis fáj, hogy meghalok ... Még olyan fiatal vagyok! Mondd, ismerted az ifjúság Csapongó, büszke virtusát? Vagy már feledted, jó öreg, Mi az, hogy „gyűlöl” és „szeret”, S hogyan szökdécselt víz szived, Ha fényben úszó réteket Csodáltál hosszan —, fönn, a vén, Széljárta bástyák szögletén, Hol ódon faszugolyban egy . Hontalan, árva rab-gyerek — Vihartól rémült kismadár — Gubbasztott, mit se várva már? Eljárt egyhangú életed. Öreg vagy, gyönge, dérlepett. Már nem kísért a földi vágy — Mi baj? — Te éltél legalább! Van mit feledned — s mennyi év! Én most akartam élni még! ★ A megyei felszabadulási pályázaton díjat nyert. Mondd, elmondjam, mit tettem én A szent szabadság zárt ölén? Éltem! S­e három drága nap Ha nincsen, kuldusabb marad Életem, mint megtört életed. Tüzelt már rég a képzelet Bejárni messzi réteket, Megtudni, szép-e kint a lét, S mire születtünk voltaképp’. Szabadság s börtön volt a tét! Vihar tombolt egy éjszakán, Ti, megrémülve, mindahány, Az oltároknál voltatok, Arcra borulva sírtatok — S én elszöktem! Künn szél rivallt, Ölelni vágytam a vihart! Nyergeim tajtos felleget, S markolni izzó mennykövet! Mondd, hát tudtatok volna ti Oly barátságot nyújtani. Milyet a villámok között Vihar s viharzó szív kötött...? Hát isten áldjon... Nyújtsd kezed: Érzed, mily forró tűz epeszt? E lázadó láng kisgyerek- koromtól süti szivemet, S szítani most már nem lehet. A testem lassan hamvadoz. Lelkem meg visszatér ahhoz, Ki ott fenn joggal mér reánk Kínt vagy nyugalmat egyaránt... De jaj, mit adhat énnekem Felhőkön túli édenem? Oh, szikla csúcsa, béres út, Kik láttatok, mint kisfiút, Csak még egy percre jöjjetek! de odaadnám értetek Az egész örök életet ...­ Ha majd a végső perc jön el, — Se perc, hidd meg, már oly közel — Vitess a kertbe engemet, Hol két akácfa integet Fürtös fejével és a fű Oly bársonyos lágy, oly sűrű! Hol játszadozva leng a szél És táncra perdül száz levél, Hol száll a fény a táj felett — Oda vitess ki engemet! Utolszor issza záporos Fényét a napnak mámoros Lelkem, s halálos ágyamon Még a Kaukázust láthatom! Ormairól hűvös szelek Hoznak szelíd üdvözletét. Nem lesz szomorú a halál — Üzen a földem: hazavár! Majd álmodozva gondolom: Barát jött hozzám vagy rokon, — Az törli nyirkos homlokom —, S arcomra téve hűs kezét, Szülőhazámról mond regét... Elringaz édes éneke. Elalszom én is végtire — S nem szórok átkot senkire!" 1974. ÁPRILIS 2., CSÜTÖRTÖK sÁprilis­b’én Üde szélben piros arcok, Lobogó leng, zene harsog; A nap égő aranyága örömünknek koronája. A szabadság dala szálljon, Aki ember, ide álljon:­­ Fel a zászlót, fel az égre — Magyarország örömére! Dalol, ujjong ezer ember; Gyere pajtás, kerekedj fel! Gyere, fújjuk ezeregyen: A szabadság cseperedjen! Mohácsi Regős Ferenc: Ifjú ko­hászok lysa VALAHÁNYSZOR Budapestre jö­vök, felmegyek a Gellérthegyre. Talán a háborús napok emlékei vonzanak oda? Onnan, a hegy­csúcsról zúdítottak tüzet Pestre a németek, a Citadella vastag falai mögé húzódva, amikor Budán dúl­tak a harcok. Vagy talán turistaként szeretek gyönyörködni a város panorámá­­jában, mely a hegyről elém tárul? Igen, szeretem körüljárni a Cita­dellát, megkopogtatni a három méternyi vastag falakat, s ezred­szer is elcsodálkozom azon, hogy katonáink milyen rövid csata után semmisítették meg itt a fa­siszták helyőrségét. Szeretek itt üldögélni, s nézni fentről Pestet és Budát. De úgy érzem, mindennél job­ban vonz a Gellérthegyre a Fel­­szabadulási Emlékmű — Kisfaludi Stróbl Zsigmond lenyűgöző alko­tása. Magas talapzaton egy nőalak feje fölé emelt kezében a béke pál­maágát tartja. Alatta pedig egy szovjet katona áll, zászlóval a ke­zében. Budapest vendégeit most nem a hegyről dühöngő ágyúk torka fo­gadja, hanem a város fölé maga­sodó pálmaág­y a béke jelképe. 1965 ÁPRILISÁBAN egy hábo­rús veterán küldöttség tagjaként érkeztem Budapestre, Magyaror­szág felszabadulása 20. évfordulójá­nak megünneplésére. A második, vagy a harmadik na­pon kezdtem felfigyelni arra, hogy az egyik veterán — Vaszilij Mihaj­lovics Golovcov — néha eltűnik. Hol maga megy el, hol gépkocsival jön­nek érte. Előfordult, hogy kora reggel a szálloda halljában újságírók gyűrű­jében lehetett látni — interjút kér­tek tőle a lapok, a rádió és a tele­vízió számára —, máskor meg út­törők vagy idősebb emberek vet­ték körül.­­ Kíváncsi lettem, mi ez a nagy érdeklődés Golovcov körül. Gyorsan megtudtam, hogy Ma­gyarországon Golovcovot évek óta várták... Kisfaludi Stróbl róla mintázta a Felszabadulási Emlék­mű szovjet katonáját! Azt mondják, Golovcov felkuta­tása sem volt mindennapi. A szob­rász emlékezett a keresztnevére, de vezetéknevét elfelejtette. Valaki ehhez hozzátette, hogy Vaszilij ve­zetékneve katonai rangra emlé­keztet. (Golovcov „fejest” jelent. — A fordító.) A szovjet rádió felhí­vást tett közzé: „Jelentkezzen az a Vaszilij keresztnevű katona, aki Budapesten harcolt, s katonai rang­ra emlékeztető neve van”. A fel­hívásra 30 ember jelentkezett, de sajnos, nem volt köztük az, aki modellt állt a szobrásznak. A „bronzkatona” Golovcov volt. Golovcovval egymás melletti szo­bákban laktunk. Az egyik szabad estén bementem hozzá. Fáradtnak látszott. Kiderült, éppen akkor mentek el tőle az egyik ifjúsági lap munkatársai. Amikor előhúztam a jegyzettöm­bömet, szemrehányóan pillantott rám. De azért barátian elbeszélget­tünk. Vaszilij Mihajlovics ma Tejkovó­­ban él, a pamutfeldolgozó kombi­nátban dolgozik. Sose hallottam még Tejkovóról, de pontosan ma­gam elé tudtam képzelni Golovcov elbeszélése nyomán. Csendes kis­város, sok parkkal. Milyen volt Golovcov katonai múltja a háborúban? Harcolt a Volgánál és a Donnál, a Baltikum­ban és a Dunánál. Csapatteste a háború után egy ideig Budapesten állomásozott. Itt találkozott Kisfaludi Stróbl Zsig­­monddal. Jól szemügyre vettem Golovco­vot, valóban fel kellett, hogy kelt­se a szobrász érdeklődését. Arca nyílt, egyszerű, tekintete egyenes, és ami a legfőbb, a harcolni és dolgozni egyaránt jól tudó ember magabiztossága sugárzik róla. Azután pillantásom az ablakon keresztül messze Budára, a Gel­lérthegyre tévedt, ahol fényözön­­ben lebegett a pálmaágat tartó nő­alak. „Jó volna tudni, vajon őt ki­ről mintázta a szobrász ? ... Ki is lehet ez a nő?” — tűnődtem. Sajnos, másnap el kellett utaz­nunk Budapestről. NÉGY ÉV MÚLVA, 1969 már­ciusában újra Magyarországra láto­gathattam, ez alkalommal szakszer­vezeti küldöttséggel. Bár a március hideg és esős volt, a Magyar Tanácsköztársaság kiki­áltásának 50. évfordulóját szerte az országban nagy tömegek ünnepel­ték. Küldöttségünk tagjai különböző városokba látogattak. Én a Győrbe és Sopronba tartó csoportba ke­rültem. Találkoztunk veterán forradal­márokkal, a volt nemzetközi bri­gádok katonáival, közülük sokan harcoltak Oroszországban a polgár­­háború idején a szovjethatalomért, majd hazájukban, Magyarországon, Győrből Sopronba utaztunk. Ott meglátogattunk egy szanatóriumot. Amint az egyik folyosón mentünk, a röntgenszobából egy szép, szobor­­termetű nő lépett ki fehér köpeny­ Georgij Holopov Ballada a gellérthegyi emlékműről

Next