Kisalföld, 1976. február (21. évfolyam, 27-51. szám)

1976-02-21 / 44. szám

TERMÉKENYÍTŐ FOLKLÓR Mind több jele van annak, hogy a kiállítási fórumok, múzeumok túllépnek a megszokott bemutató alkalmakon és ezzel segítenek a környezetformálásban, a dísztárgyak kiválasztásában, vagyis közvetle­nebbül szólnak bele a mindennapok­­esztétikájába. A népművészet kör­nyezetformáló, ízlésnemesítő erejét is át kell menteni a ma és a későb­bi korok embere számára. Az idei Duna menti Folklórfesz­tivál kezdetétől — amely a kör­nyező országok táncosainak, dalo­sainak és egyáltalán a hagyomá­nyok ápolóinak találkozójává vált. — Baján, a „vízi városban” lehe­tett felmérni a folklór hatását a mai képző- és iparművészetre, öt­venhat művésztől érkeztek be a festmények, grafikák, szőnyegek, kerámiák és szobrok hazánk min­den részéből. Az alkotókat or­szágos folklórpályázat ösztönözte, hogy forduljanak a népélet felé, használják fel művészeti formakin­csét, vagy elevenítsék meg a nép­­költészet világát, ami elősegíti a magyar és a nemzetiségi hagyomá­nyok feltámasztását. A végered­mény­­a mindennapi élethez közel­álló társadalmi tudat, a folklór to­vábbélésének változatait tükrözi vissza. A népművészeti­ alkotások mindig a­kkor igénylik a külön, társadalmi fölfedezésüket, amikor a létrehozók körében már hanyatlásnak indul­nak. Zeneszerzőink követendő példa­ként az irodalomra hivatkoztak. Csokonai, Petőfi és Arany a nép­­költészetből merített, hogy a magyar poézis rátaláljon saját hangjára a latinos, franciás és­, németes hatá­sok után. „Így volt az irodalomban, — így kell lennie a zenében is!” — hivatkozhatunk Kodályra. De mi­ként kellene lennie a képző- és iparművészetben ? A folklórral való találkozás min­denképpen szerencsés. Hiszen a­­ művészet azt a sajátos szerepet kap­ta társadalmunkban, hogy a külvi­lág embertől elidegenedett részeit mintegy visszamentse az emberi ér­zékelés és átélés teljességébe. A belső élményt igen hatásosan vált­hatja ki a kollektív kifejezésmód. A világ jelenségei közti szerves összefüggésre utaló jelképek vilá­gosabbak, az ízlés könnyebben el­igazodik az ábrázolások között. Az imént feltett kérdésre az or­szágos pályázat anyaga különböző válaszokat ad — a színvonal hul­lámzásától függően. Mert koránt­sem egységes a kép. A külsődlege­sen átplántált jegyektől a mélyen átérzett és kifejezetten új jelenté­sekig terjed a skála. De az is igaz, hogy maga a folklór tudománya sem jutott még el a sarkigazságo­kig. A művészi megközelítés pedig szükségképpen sokféle — ahogy a folklór sem hordoz alacsonyabb, vagy magasabb értékeket, mint ez vagy az a művészet, hanem más minőséget tartalmaz. Akik ma me­rítenek ebből a hatalmas kincses­tárból, azok vagy beleszülettek egy- eg­y tájegység gazdag népművészeti világába, és gyermekkoruk óta ma­gukba szívják a jellegzetes hagyo­mányokat, vagy tudatos kutató­gyűjtő munkával alapozták meg a kifejezésmódjukat. Úgy tűnik, hogy ezen a tárlaton a textilmunkák, a tűzzománcok és a kerámiák tükrözik leghívebben a népművészet szellemét. (Prepelicza Katalin, Kordováner János, Propst­­ner János.) Nemes formájú Kátay Mihály zománcberakásokkal ékes sarokszekrénye, amelyen klasszikus rendben helyezkednek el a népme­sei motívumok. A festmények közül a szerkezeti felépítésükkel és han­gulatteremtő erejükkel kiemelked­nek Berki Viola olajképei. Az al­kotások egy része nem csupán kül­ső díszként viseli a hagyományos motívumokat. De jócskán akad olyan mű is, amelyen gondolatilag-szer­­kezetileg különválnak a témától a tulipánok, napkorongok, szélmal­mok hivalkodó aranyszálak, a dé­moni erőket felidéző szörnyek, s­­ amelyeken ízetlen a mézeskalács­huszár. A szürrealisztikus látomá­­­­sok és a harsány plakátszerű meg­jelenítések is elkerülték a meghitt találkozást a folklórral. A színvonal változása körülbelül azt is jelzi, hogy minek lenne helye, a lakásunkban, és minek nem. Halász Ferenc Berki Viola festménye: A kastély legendája. „Kibetonozták” Fej a betonban. A falban. Olyan az egész, mint egy trófea. Az is, a felesége trófeája, szép szarvakkal felékesítve. Az építők trófeája, az „illetékesek” trófeája. Úgy kell ne­ki. Minek dugta magát oda? A fej tehetetlen, mindenki tehetetlen. El­képzelhetően tehetetlen a televízió múlt szombaton bemutatott elkép­zelhetetlen riportjában. Csak a já­ték riportere nem az. Ö nyüzsög, forog, vérbeli riporter. Jó színész, mert ugye, tévéjátékról van szó, Varga Józsefről. Akit éppen most betonoztak ki. A bemondói falból. A fej­ pózból. Jé, vesszük észre, lá­ba is van! Jé, egészen mást is tud csinálni, mint híreket meg Parabo­la-kommentárokat olvasni! „Kibe­tonozása” Szilveszterkor kezdődött. Énekléssel. Eredeti humorral. Most legutóbb meg prózában. Igaz, eh­hez egy másik „fejet” előbb be kel­lett betonozni. Ami azt illeti, mind­egyikkel nyertünk. j. r. 1976. február 21., szombat A Korunkról ötven évvel ezelőtt, 1926 febru­árjában alakult meg Kolozsvárott a Korunk című folyóirat, a marxis­ta-leninista világnézet közül tíz esztendőn keresztül legszínvonala­sabb irodalmi, politikai és kritikai fóruma. A Dienes László szerkesz­tette havi­­ szemle kezdetben helyt adott „minden világnézeti irány­nak, amely valódi meggyőződésen alapszik”, amint ezt a szerkesztői programnyilatkozatban olvashat­­junk. A húszas évek végén, a harmin­cas évek elején a lap fokozatosan radikálisabbá vált, irányvonala bal­ra tolódott, amely Gaál Gábor szer­kesztői tevékenységének, fokozato­san növekvő befolyásának volt kö­szönhető. Gaál Gábor, a szocialista sajtótörténet egyik kimagasló szer­vező- és szerkesztőegyénisége a nemzetközi haladás és a­ korszerű magyarságtudat erős, szilárd és te­kintélyes fórumává tette a Korun­kat. Szerkesztői tevékenysége során olyan egyéniségeknek adott helyet a folyóirat hasábjain, mint például József Attila, Veres Péter, Nagy István, Illyés Gyula, Déry Tibor, Radnóti Miklós, Lukács György, Fábry Zoltán, Molnár Erik, Laco Novomesky, Komlós Aladár, vala­mint Aragon, Brecht, Jeszenyin és Paszternák. . / áy / f// ^y Liszt Ferenc Sopronban egykor és ma Liszt Ferenc művészetének ápo­lása, a Liszt-emlékek kutatása Eu­­rópaszerte reneszánszát éli. A nagy magyar muzsikus igazabb arcula­tának megismerésére 1973-ban ha­zánkban megalakult a Disz Ferenc Társaság, budapesti központtal. Az első vidéki csoport pedig Sopron­ban, egy évvel később, 1974. május 7-én tartotta alakuló gyűlését, 23 taggal. Sopronnak minden hagyo­mánya és ezekből a hagyományok­ból fakadó kötelessége megvolt ah­hoz, hogy önálló csoportot működ­tethessen. Liszt Ferenc doborjáni szülőháza az egykori Sopron megyében áll, Sopron város „szomszédságában”. A 9 éves gyermekművész 1820-ban a városi casinoban lép először na­gyobb nyilvánosság elé Ries zon­goraversenyével . Az eseményt emléktábla jelzi a régen volt casino helyén, 1840-ben adott soproni koncertjét az ott ka­tonáskodó Petőfi Sándor is meghall­gatta. Később a Bezerédj-család vendégeként több házi hangver­senyt rögtönzött. 1846. augusztus 6- án Majtényi bárónak és Festetich Leónak írt levelében kifejezte ab­béli örömét, s köszönetét, hogy szü­lőföldje, Sopron megye, táblabíró­nak választotta. 1874. február 14-én negyedízben szerepelt a városban; Chopin, Schu­bert műveivel soproni óvodára, me­gyei óvodák javára hangversenye­zett. 1881. áprilisában a Frankenburg­­kör kezdeményezésére a Mester je­lenlétében emléktáblát lepleztek le a doborjáni szülőházon, meghitt ünnepségen. Ugyanitt 1911-ben em­lékmúzeum létesült. Jóval koráb­ban a Soproni Újság soproni Liszt­­szobor avatásáról emlékezik meg. (1896. szeptember 24.) A Soproni Zeneegyesület 1929-i centenáriumi ünnepei a Liszt-kul­­­­tusz jegyében zajlottak. A korabeli újságok fölelevenítették Liszt Fe­renc soproni szerepléseit, napi­rendre került hamvainak visszaho­­zatala, méltatták emberségét, mű­vészi nagyságát. A zeneegyesület akkor vette föl Liszt Ferenc nevét. Kötetnyi Liszt-emlékezés, újság­dokumentumok, írások, kutatómun­­kák őrzik ezeket a hagyományokat Sopronban. Énekkar, művelődési központ, szimfonikus zenekar, mú­zeum, utca, emléktábla tanúskodik a városban levő Liszt-kultuszról. Az 1974-ben megalakult soproni tagcsoport-társaság pedig a legfris­sebb bizonyítékai közé tartozik­ az eddig elmondottaknak. A csoport célkitűzése: a buda­pesti Liszt Ferenc Társasággal tör­ténő szoros együttműködés. Liszt­hangversenyek rendezése, a Liszt­életmű széles körű megismertetése, a soproni vonatkozások föltérképe­zése. Ezt a célt szolgálta az a hang­verseny, amelyet 1974. novemberé­ben Bisztriczky Tibor hegedűmű­vész és Sebestyén Albert zongora­­művész adott. A műsorban Liszt hegedűre-zongorára írt művei hang­zottak el. Kertész Lajos zongoraművész 1975 májusában hangversenyezett Sopronban. Liszt késői alkotásait tolmácsolta. A soproni tagcsoport legújabb tette a Bezerédj-ház (Temp­lom utca 6.) emléktáblával történő megjelölése volt, ez év októberé­ben. Az emléktábla Szakál Ernő szobrászművész tervei alapján ké­szült, avatásán jelen voltak — a soproni csoport tagjain, vezetőségén kívül — Forrai Miklós, a Liszt Fe­renc Társaság főtitkára, és ifjabb Bartók Béla elnökségi tag. Az ün­nepi megemlékezésen a Soproni Le­ánykar két Liszt-művet énekelt. A további tervek a város zenei életét ugyancsak reflektorfénybe ál­lítják 1976 márciusának végén a Győri Filharmonikus Zenekar és a Soproni Leánykar közreműködésé­vel a Dante-szimfónia szólal meg, illetve a vok­ális Liszt-művekből hallhatunk néhányat. 1977-ben, Sopron várossá nyilvánításának 700. évfordulóján nemzetközi Liszt if­júsági zenei találkozót rendeznek, amelyet mind a hazai, mind a nem­zetközi illetékes szervek jóváhagy­tak már. A Liszt Ferenc Társaság decem­beri közgyűlésén Borsos Miklós ké­szítette emlékplakettet adományoz­tak azoknak, akik eredményes, ki­emelkedő munkát végeztek el eddig a­­Liszt-kultusz ápolásában. (Forrai Miklós, Pásztory Ditta, Fischer An­nie, Cziffra György, Bárdos Lajos, Ádám Jenő, Pátzay Pál kapta meg többek között.) A soproni tagcso­port megbecsülését jelentette Ko­csis József elnökségi tagnak és Lampschitz Pálnak, a helyi csoport vezetőjének kitüntetése. Nagy Alpár 9

Next