Kisalföld, 1977. október (33. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-14 / 242. szám

Győr-Sopron megyei internacionalisták Frunze kürtöse A Nagy Októberi Szocia­lista Forradalom közelgő 60. évfordulója alkalmából in­ternacionalisták — akik fegyverrel vettek részt a szovjethatalom megteremté­sében — emlékeznek a Nagy Októberre, forradalmi har­cokra, életükre. Ma az újkori Bakó Lajos emlékezik: Ágoston Ignác barátom, volt vöröskatona társam írta több évvel ezelőtt: „Ne írd, hogy Lenin katonája voltál, mert ilyen sok millió volt és ma is vannak Magyarorszá­gon is sokan, de Frunze sze­mélyi őrségének kürtöse len­ni. .. Olyan csak egy van a világon, ez a te dicsőséged”. És én büszke is vagyok ar­ra, hogy Frunze elvtárs tes­tőrségének kürtöse voltam. Csupa magyar fiúk voltunk, és én voltam a kürtös. De míg ide eljutottam, igen sok kalandon és nehéz megpró­báltatáson mentem keresztül. Alszpori cselédember fia­ként kerültem 1914 végén az orosz frontra, ahol 1915 feb­ruárjában megsebesültem. Hazakerültem az egységem­hez Komáromba, és éppen aratás körül gyógyultam meg. Akkor az v­­olt a rend, hogy a gazdagyerekek hazamehet­tek aratni. Sikerült elhitet­nem, hogy nekem is van arat­­nivalóm, és kaptam aratási szabadságot. De ráfizettem, mert hazafelé mentemben Győrött többen összeverőd­tünk, ittunk, aztán tisztelet­­lenek voltunk a tisztekkel, és így haza sem mehettem, fog­dába kerültem. Katonai fogolyként kerül­tem ki­­másodszor a frontra, csak közvetlenül a front előtt, Lembergben vették le rólam a láncot és szereltek fel. Itt is kaptam aztán büntetést, mert egyszer engedély nél­kül hagytam el az állást, és ezért kikötöttek. A tiszthe­lyettes igyekezett a kikötést gyengén végezni, de azért az kikötés volt. Többször elájul­tam, ilyenkor kaptam a fe­jemre egy vödör vizet. Már ezért sem szerettem a kato­naságot meg a háborút, így aztán nem is nagyon bán­kódtam, mikor 1915. szep­tember 11-én orosz fogságba estem. Nem mintha ezután gyöngyélet következett vol­na, de legalább nem kellett háborúzni. A Fekete-tenger partjára, onnan meg hamarosan az Ural vidékére, Katar Iva­­novsz­kba kerültem. Ufában a munkaközvetítő szerzett ne­kem munkát Singhakul falu­ban egy tatár birtokosnál. Jó dolgom volt a tábori élethez viszonyítva, mégis hamar el­mentem innen. A gazda ugyanis nem adta meg a ne­künk járó bért, és amikor kértem, még meg akart ver­ni. Visszamentem a fogoly­táborba. Itt maláriát kaptam és sokáig munkaképtelen vol­tam. Gyógyulásom után Ufá­ban maradtam, egy szappan­gyárban helyezkedtem el. Ez már 1917 nyarán volt Az ufai munkások, meg az orosz katonaság ekkor már igen forrongtak, tüntetés tüntetést követett. Én csaknem mindig elmentem velük, kíváncsi voltam, hogy mi lesz. Tud­juk, hogy mi következett­, jött a forradalom. Ekkorra a gyárunk nyersanyaghiány miatt leállt, és én munka és ellátás nélkül maradtam. Rövid időre el tudtam he­lyezkedni a tüzér laktanyá­ban lóápolónak, de igen bi­zonytalan volt a sorsom. Egyszer csak úgy december elején látok ám lovas vörös­gárdistákat az utcán, egytől­­egyig magyarok voltak. Hát ez nekem is lehet, gondol­tam, s hamarosan be is áll­tam közéjük. Tavasszal Sza­marába vittek bennünket egy lázadás leverésére, innen meg május végén a szizrányi híd védelmére vezényeltek bennünket. Hatalmas vasúti híd volt, át a Volgán. Sok viszontagság után ke­rültem 1918 őszén a 216. nemzetközi lövész ezred 2. századába, akikkel egészen Ohrenburg felszabadításáig, 1919. márciusáig együtt har­coltam. Ohrenburgban tífuszt kap­tam, és visszakerültem a kórházba. Gyógyulásom után hallom ám, hogy Frunze elv­társ kürtöst keres a testőr­századába. Jelentkeztem és beváltam. Több magyarral szolgáltam együtt. Ez volt az én katonáskodásom fényko­ra. Nemcsak azért, hogy kür­tös lehettem és gyöngyéletem volt, hanem, mert a Frunze elvtárssal bejártuk az egész keleti és turkesztáni frontot. Igen sok helyen megfordul­tunk. 1920 májusáig szolgál­tam Frunze elvtárs mellett, csaknem egy teljes évig. 1920 októberében szereltem le, és hamarosan haza is indultam. Moszkvában Kun Béla bú­csúztatott bennünket azzal, hogy odahaza hamarosan ta­lálkozunk. A felszabadulással jött el az az idő, amire Kun Béla célozott és mondhatom, hogy ekkor jött el az én időm is. A földigénylő bizottság el­nöke lettem. Részt vettem a választási harcokban és az elsők között alakítottam meg a községben a termelőszövet­kezetet. Még ötvenhat után is sok és fontos pártmunkát végeztem, pedig már akkor is öreg voltam. Ma már nehezen mozgok, de most is figyelem a falu­ életét. Igen szívesen emlék­szem vissza az oroszországi éveimre. Az nemcsak hadi­fogság volt énnekem, hanem olyan harc, amelyben igen sok helyen megfordultam, amelyben rengeteget tanul­tam. Ezt soha nem fogom el­felejteni. A kitüntetést, amit hatvanhétben kaptam a Szov­jetuniótól, büszkén viselem. Csak az a baj, hogy egyre kevesebben vagyunk azok közül, akik a Frunze elvtárs őrségében szolgáltunk, vagy akik egyáltalán vöröskatonák voltunk. Feldolgozta: Környei Attila 1977. október 14., péntek „Egy plnitaigill interjú h­elyett” Új kiadásban A Corvina kiadó társadal­mi, politikai és népszerű tu­dományos munkákat tartal­mazó sorozatának, a „Corvi­na-könyvek” első kötete „Egy elmaradt interjú helyett” címmel jelent meg. Ez egy elmaradt televíziós vita he­lyett született meg, amely 1973-ban Aczél György, a Minisztertanács elnökhelyet­tese és Alain Peyretitte aka­démikus, az Union Democra­­tique pour la République ne­vű Gaulle-ista párt akkori főtitkára között hangzott vol­na el. Miután a francia fél visszalépett a vitától, Jacques de Bonis francia újságíró in­terjút készített Aczél György­­gyel, olyan kérdésekre ke­resve választ, amelyek a nyugat-európai közönséget Magyarországgal, a szocializ­mus építésének hazai ered­ményeivel és kérdéseivel kapcsolatban elsősorban fog­lalkoztatják. A nagy sikerű francia és magyar nyelvű kiadás után most németül jelent meg a kötet. Sik­er az NDK-ban Nagy sikerrel fejeződött be a napokban az NDK-beli Riesában a Győri Fotóklub kiállítása. Riesában rendez­ték meg az idén a Német De­mokratikus Köztársaság üze­mi fotóköreinek országos ta­lálkozóját, amelyen szak­mai tanácskozások, kiállítá­sok és bemutatók foglalkoz­tak e szép művészet és hob­by művelőinek tevékenysé­gével. A tanácskozásra érkezett külföldi vendégek között ott volt Módos Dezsőné, Győr város Tanácsának elnökhe­lyettese, a Győri Fotóklub el­nöke és Markó Ödön, a Győri Fotóklub titkára is. Vendég­látóikkal megállapodtak a két klub közti kiállítások cse­réjében és további rendsze­res szakmai kapcsolatban. Ekkor nyitották meg a riesai Joliot-Curie teremben a győ­ri fotósok bemutatóját, ame­lyen 65 portré, tájkép és zsá­nerkép szerepelt. A riesai fotósok jövőre Győrött állítanak ki a győri klub húszéves jubileumi tár­latán, a győrieket pedig már most meghívták egy 1980-as rostocki kiállításra. A MŰVÉSZ ÖRÖME Professzor vésővel Jereván Sopronnak November első hetében szobrot avatnak a várossá nyilvánításnak 700. évfor­dulóját ünneplő Sopronban. A mű — Szárkisz Bagdaszár­­ján állami-díjas örmény szobrászművész alkotása — Sopron észak-nyugati lakó­telepének a dísze lesz. A művész ezekben a napokban már a két női fej és a szo­boralapzat felületén az utol­só simításokat végzi. Az Ár­pád utcai műhelyben hosz­­szú órákon át csattog a faka­lapács, munkál a kövön a véső, s az önfeledt munka jeleként olykor sejtelmes hangulatú örmény népdal kap szárnyba hosszabb, rö­­videbb időre. * + + Nem ismeretlen már előt­tem az örmény népdal, Szár­kisz Bagdaszárján telt basszusa sem. Egy korábbi megállapodásunk eredmé­nyeként, mikor már túl volt a szobrászmunka nehezén, saslik és vörös bor mellett szenteltünk néhány órát Je­reván és Sopron barátságá­nak. Szeptember egyik utol­só napján, beszédes patak és hallgatag szelídgesztenyés közelében ültük körül a tüzet néhányan. S ha a műhely­ben a kortalan, csupatűz művészt, a zöldben a víg ke­délyű, nagyszívű embert is­merhettem meg személyében. Maga kovácsolta a sütő­nyársakat. Laposra, nehogy elforduljon rajtuk a paradi­csom, a zöldpaprika vagy a felébe vágott vöröshagyma. „Az a jó — mondta —, ha a porpaprika, só, majoránna és az apróra vágott hagyma már a sütést megelőző na­pon rátalál a felszeletelt ka­rajra. Alaposabban átjárják az ízek a szorosan egymás­ra halmozott hússzeleteket.” Az egyforma szemnagysá­gú parázs nehogy lángoljon, ne is füstöljön. S ha mégis, némi őrölt só jobb belátásra bírja. „Most pedig együnk” — ajánlotta fogyasztásra a sült paradicsommal, paprikával, hagymával boldogított, ki­mondhatatlanul jó illatú, ró­zsapirosra sült tenyérnyi sze­leteket. Némi nyers, sózott zöld­uborka fokozza az összha­tást, ám az is igaz, hogy csak lágy kenyérrel együtt fo­gyasztva — lehetőleg evőesz­közök nélkül —, és vörös bor­tól locsolgatva érzi sorsát be­teljesülnek a saslik. Miután mindez rendre megtörtént, Jerevánról és Sopronról, szokásokról és emberekről esett szó. A ké­szülő szoborról, mint a leg­kedvesebb alkotásáról be­szélt a művész. „Az igaz emberek egymás szemébe néznek köszöntés­kor, a meghitt beszélgetések alkalmával, és akkor is, ami­kor koccintanak. Ezt a törté­nelmi eredetű, nyílt testvéri érzelmet akartam jelképezni a közös kőszálon nyugvó, szembenéző két női fejjel, örülnék, ha majd a sopro­niaknak is tetszene a mun­kám.” A műteremlátoga­­­áskor ar­ra számítottam, egyedül ta­lálom a jereváni képzőművé­szeti főiskola professzorát. Szerettem volna szótlanul fi­gyelni a munkába mélyedt mestert, akinek szobrai a Szovjetunió határain kívül sem ismeretlenek. A nyitott ajtóhoz közeledve beszélge­tésre figyeltem föl. örmé­nyül magyarázott a művész valakinek valamit. Nem örültem. Oda a zavartalan megfigyelés, az apró, de jel­lemző felfedezések öröme. A műterembe lépve külö­nös kép fogadott A telepőr értelmes tekintetű, foltos, sö­tétbarna kutyája ballagott a magyar és örmény szoborfe­jeket távolabbról figyelő művészhez, és letett a lába elé egy jókora szelet kenye­ret. Nem értettem, mit mond az állatnak a szobrász. Amint a hangsúlyból kivehettem, csodálkozhatott a kutyától szokatlan gesztuson, és kö­szönte a kedves figyelmessé­get. Majd nógatni kezdte, tartsa meg, jó hasznát veszi, ha megéhezik. A kutya egy munkapad alá bújt a kenyérrel, de már nyargalt is vissza ahhoz, akit — ezek szerint — jól megér­tett. A földre huppant, ge­rincének egy elérhetetlen pontját igyekezett megva­karni, miközben a szakállas fogadott gazdára nézve több­ször vakkantott. „Na persze, gondolhattam volna” — dörmögte bocsánatkérőn Szárkisz Bagdaszárján, és teljesítette az állat kérését. + + + Kopogott szorgosan a kala­pács, dolgozott gyöngéden a véső­n alakult arcés, dúsult szemöldök és látóvá nyílt a szoborszem, mire a városi tanács vezetői megérkeztek. A meglepetés felkiáltásai, öröm az arcokon, elismerés a művésznek. »Az anya gyermeket, a szobrász szobrot „szül”, és ez a legtöbb, amit tehet — mondta elgondolkozva Szárkisz Bagdaszárján —. Ám ahogyan a gyermek, ha felnő, a szobor is önálló éle­tet kezd, amikor leleplezik. De megnyugtató érzés mind a szülő, mind a művész szá­mára, ha baráti környezet­ben tudja „teremtményét”*! A szobor talapzatára a következő feliratot vésik: „Örök barátságunk jeléül — Jereván Sopronnak.” Farkas Imre Fotó: Loben­wein Tamás Az alkotás első fázisában készült agyagform­ák a végleges szobor monumentális megjelené­sére utalnak. Díjnyertes amatőrfilmek nemzetközi fesztiválja A világon egyedülálló film­­fesztiválnak ad otthont Győr városa az idén harmadszor. Sőt nemcsak otthont ad, hi­szen a fesztivál gondolata is Győrből indult el egy lelkes amatőrfilmes alkotóközösség, a többszörösen kitüntetett győri amatőrfilmstúdió mun­kája mind szélesebb körű elismerésének eredménye­ként A rangot, a világelső­séget az jelenti, hogy két­évenként a már díjnyertes amatőrfilmek nemzetközi fesztiválját, a filmek alkotóit, a szakma legjobbjait köszönt­heti a város — harmadszor gazdag tapasztalatok birto­kában. Az első fesztiválon 13 or­szág vett részt, a másodikon már 18 ország, az idén a részt vevő országok száma ugyan ismét 18, a bemutatás­­ra váró filmeké viszont meg­haladja a százhúszat. A ne­vezők között találjuk Bulgá­ria, Csehszlovákia, Ausztrália, Ausztria, Finnország, Jugo­szlávia, Lengyelország, Lu­xemburg, Málta, az NDK, az NSZK, Spanyolország, Szov­jetunió, Olaszország, Romá­nia, Svédország és természe­tesen a rendező Magyaror­szág filmjeit és alkotóit. A győri amatőrfilmes hagyomá­nyokhoz híven helyi alkotók filmje is közönség elé kerül­t dr. Haffner Szabolcs és Csenár Imre Emberi mozgá­sáról című alkotása. A fesztivál október 13-tól 16-ig tart. A tegnapi megnyi­tón megjelent Kreiter Mária, az MSZMP megyei bizottsá­gának osztályvezetője, Kollár Tibor, az MSZMP Győr váro­si Bizottságának titkára, Gáli István filmrendező, a zsűri elnöke. Módos Dezsőné, Győr megyei város Tanácsának el­nökhelyettese köszöntötte a résztvevőket. Szólt a film ál­talános jelentőségéről, majd vázolta a fesztivál kialakulá­sát, fejlődését, végül sok si­kert kívánt a vetélkedő fil­meseknek. A győri Petőfi Sándor Ifjúsági Házban dél­után 5 órakor meg is kezdőd­tek a vetítések. Ausztrália, Ausztria, Bulgária és Cseh­szlovákia filmjeit mutatták be. Ma délelőtt 10 órakor kezdődik a program, s dél­után 15 órakor folytatódik. A vetítések nyilvánosak. Tanuló tanárok Pályaválasztási felelősök­nek hároméves alaptanfolya­mot szervez Győrött, a Győr- Sopron megyei Pályaválasz­tási Tanácsadó Intézet és a Pedagógus Továbbképzési Ka­binet Az első előadás 1977. október 18-án délelőtt 8.30 órakor kezdődik a „Ransch­­burg” teremben (Győr, Sza­badság tér 3., II. em.). Külön alapképzésen vesznek részt az általános iskolai és külön a középfokú iskolai pályavá­lasztási felelősök. Az első oktatási napon a résztvevők a pályaválasztási tanácsadás, valamint az ipari szakmunkásképzés helyzeté­vel és­ felépítésével ismerked­nek, majd módszertani üzem­­látogatáson vesznek részt a „Graboplast” Győri Pamut­szövő- és Műbőrgyárban. HUAtP&D • 5

Next