Kisalföld, 1978. június (34. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-03 / 129. szám
otartdombor □ A két kovácslegény □ A mai magyar könyvművészet □ Mélymerülés □ Minaret és Basa Anatóliából Egy emberöltő panorámája Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az újság csak egy napra szóló olvasmány. Értesülünk a hírekről, nagy és kis eseményekről, elolvassuk a tárcákat, a riportokat, de ritkán érzünk meg egy-egy cikket, újságoldalt. Pedig egy most megjelent kötet bizonyítja, hogy megőrizni való is akad a hasábokon. Gerencsér Miklósnak a Népszabadságban megjelent írásaiból készült válogatás azokat a maradandó értékű cikkeket gyűjti egybe, amelyek huszonkét év újságírói munkásságának legjavát teszik ki. Emberöltő a válogatás címe. Ez nyomban időhatárokat súg az olvasónak úgy is, hogy régóta készülnek a tudósítások, meg úgy is, hogy alanyainak egy része talán már nem is él, mások fiatalként álltak jegyzőfüzetével szemben, és ma javakorabeli emberek. A kötetnek másik dimenziója is van. Haza-körképpé sikeredik, hiszen az író az ország szinte valamennyi tájáról egybegyűjti a megörökítésre méltó alakokat, eseményeket, a nemzeti történelem hétköznapi pillanatait. Észak-Dunántúl ésMagyarország, Dél-Dunántúl és Szeged környéke, a Balaton és a Nagykunság küldi követeit az ország bemutatására, a panoráma tételére. Kik a követek? A hegedűkészítő győri mester találkozik itt Vásárhelyi Istvánnal, a híres természetkutatóval; a faragó pásztor régi korokat emlegetve Csatkai Endrével van közelségben, Makláry Zoltán után az ásványrárói aranyászról olvasunk. Az ózdi kohászokról egész montázs ír már-már szinfóniát: a véneki Pados Jóska bácsi döcögő alakja úgy áll előttünk, mint a summa cum laude végzett orvosé. Élnek az alakok, és most már Gerencsér akaratából meg is maradnak az irodalmi örökkévalóságban. Gerencsér bizonyítja: az újságában megjelent tudósítás nem veszti időszerűségét, hiszen ami jó és fontos, ami érdekes és értékes, az — jól megírva —súlyos lesz és maradandó. Az emberi és közösségi fennmarad. A régebbi írások fénye tán megkopott, de a gondolat ott vibrál. A zalai borról írott eszmefuttatás időszerűségével kap meg, az „Ellenvona” líraiságával. a „Zörejek” izgalmas olvasmány a kohóutcaiki. v/i, a v-otíV-mai, OL i.-*- cíjlv/ tárói, udvariasan” élces-gúnyos, mások kimérten reálisak. Gerencsér Miklós mindig a munkáról, a munkásról, az alkotó emberről ír. Nem lenne érdektelen feladat összeírni azoknak a mesterségeknek a listáját, amelyekkel megismertet, és még kevésbé a szerszámok jegyzékét, melyekről szó esik. Csak mutatóban: kapocska, bizsók, gyertyánsimító, vasmacska, hogy a különösebbeket említsük, de a Martin-kemence és a kasza, a vetítőgép és a többi mindmegannyi jelképe a munkálkodó embernek. Az Emberöltő alapjainak címerei ezek. Van egy hivatás, amelyről többet ír. Nem is titkolja: „szeretem a néptanítókat” — mondja. Vajon véletlenül-e, de mindenképpen jelképe lehetne az egész vállalkozásnak, hogy a kötet első és záró darabja nevelőkről szól. „A kotonási tanító” és az „Alkalom jókívánságra” szép ívet von a kilencven írás fölé. A tudósítás lehetne nagyon száraz, tényközlő, dokumentum értékű írás. Az irodalmi riportról persze, elvárjuk, hogy olvasmányul szolgáljon. Az Emberöltő darabjai ilyenek, kellemes ötvözetei a publicisztikának és a novellának. A párbeszédes betétek súlyt, hitelt adnak, dramatizáltságuk oldja a tények keménységét, de nem azok valódiságát. Ellenkezőleg, hitelesebbé teszik. Hangjára jellemző a lágyság, a finom hangsúlyok. A hibák, a fogyatékosságot úgy kezeli, mint az élet részét, mint emberit, de hisz, de hitetlemre, hogy megszüntetik azok, akik főszereplői az írásoknak. A táj, a vidék nála díszlet csupán, amelyben, amellyel együtt él és alkot az ember. Megáll egyegy szép hegyvonulat előtt, de nyomban alanyát keresi benne, azt bírja szóra. „A természet is emberi mértékkel gyönyörű” — írja a címadó portréban, de a fontos benne az öreg örsi Lajos, aki nagy tudományú halász. Gerencsér Miklós írói munkássága a tudósítások építőköveivel magasodott, irodalmunk pedig egy szép gyűjteménnyel gazdagodott. (Szépirodalmi Kiadó, 1978.) Az ország első múzeumiskolája a szigetvári Zrínyi várban van, ahol a látogatók — a múzeum és a vár megtekintése után — különböző előadásokat hallgathatnak Szigetvárról és a Zrínyiekről. Képünkön: A múzeumiskola „hallgatói” megtekintik a várat és vármúzeumot r magazin Ha megszólalna a csend Tenyeremmel takarom fülemet. Az óra ketyegése a tenyerem alá szivárog. Erősödik a szorítás, fájásig erősödik... Az óra megnémul. Lúg a csend, mintha víz főne fazékban, mintha szél fújna egyenletesen ... Lám! Én a csendet is tudom hasonlítani valamihez. Mert tudom, milyen hangot ad a forrásban levő víz, milyent a szél. Elkapom a kezem, rámzuhan a ketyegés, kintről autó suhanása hallik, a lépcsőházban gyerekekugrándoznak. Újból kéz a fülre. Belém nyilall a súgó csend. Kísérletemet elmeséltem dr. Hochenburger Emil, kórházi főorvosnak. — Hiába próbálkozik, sohasem hallja azt a csendet, amit a süketek „hallanak” — mondja. — Tulajdonképpen ez az egyik oka annak, hogy a vakok jobban megértik az emberek, mint a süketet. Mindenki volt már sötétben, el tudja képzelni, mit jelent nem látni. Elég a szemet behúnyni. Teljes csendben viszont sohasem vagyunk. Ha befogjuk a fülünket, akkor is elér hozzánk valami a külvilágból. Például halljuk a szívünk dobogását. — Úgy mondta, ez az egyik oka a megkülönböztetésnek ... — A másik az, hogy a vak emberen látszik a betegsége, a nagyothalló vagy süket látszólag egészséges. Mivel a hozzá intézett kérdéseket nem jól hallja, esetleg csak szófoszlányokat ért meg, és azokat magában egészíti ki, amiatt esetleg nem jól válaszol, és nevetség tárgya lehet. — Ez váltja ki a félrehúzódásukat? — Magatartási jellegzetességeiket befolyásolja a nagyothallás mértéke és a fennállási ideje is. Persze sok függ az egyén beállítottságától, tanulságától, türelmétől, a környezetétől is. És attól, hogy igyekszik-e beilleszkedni a társadalomba, vagy inkább elfordul a világtól. — Lehet rajtuk segíteni? — Az utóbbi évtizedekben az életforma és az életfelfogás jelentősen megváltozott. Régen a halláscsökkenést az öregkor velejárójának tekintették, az érintettek beletörődtek és a világtól visszahúzódva tengették életüket. Ma azonban be akarnak kapcsolódni a családi életbe, tanulni, művelődni, szórakozni szeretnének. Ma tehát nagyobb az igény a jobb hallásra. Ezt az igényt a modern hallókészülékek hivatottak kielégíteni. + ♦ + — Van hallókészüléke? — Van, tizennyolc éve. De nem tudom megszokni. — Tizennyolc éve? És előtte? — Előtte? Azt sem tudtam, hogyan viszgál az orvos. Tizennyolc éves lány voltam, amikor ... Bóka Piroska, a győrszemerei 2. számú óvoda dolgozója ott elakad. Homloka mögött peregnek az évek visszafelé. — Akkor este még nálam volt a vőlegényem, udvarolt nekem, aztán visszament a laktanyába. Éjjel meg orvost kellett hívni. Agyhártyagyulladás. Azt mondták, vagy meghalok, vagy megsüketülök. Két hétig még hallottam a kórházban, akkor mondta az orvos, hogy megmarad Piroska, csak félig-meddig süket lesz. Mikor hazamentem, még reménykedtem, hogy meggyógyulhatok. Mániában szenvedtem, miért pont nekem kell megsüketülnöm. Abban bíztam, hogy az orvosok is tévedhetnek, és előbb-utóbb újra hallok. Négy évig biztattam magam, tovább nem bírtam. El akartam emészteni magam. Tudja, vannak gonosz emberek, utánam szóltak, hogy hallok-e, meg csúfolódtak is. Egy idegorvos biztatott, hogy nem kell öngyilkosnak lenni. Injekciót adott, behozott ide a hallássérültek klubjába ... hétnyolc év kellett, mire megszoktam a betegségemet. — A vőlegényével mi lett? — Egy évig mást járt hozzám, aztán szépen, barátságosan elbúcsúzott. Pedig elvett volna feleségül, csak szegény mama mindig mondta, hogy nem tudhatod lányom, meddig nézi el neked. Hetvenháromban meghalt az anyám, apám is abban az évben. Azóta egyedül élek. Sokat járok ide. Ennek a klubnak köszönhetem, hogy viszszanyertem az életkedvemet. — Nem gondol házasságra? — A hallóktól félek, nekik nem hiszek, ők ravaszok. Ezért halló férjet nem akarok. A süketnémák meg tőlem félnek, mert hallok egy kicsikét. Barátságban vagyok velük, de ebből nehezen alakulhat bárkivel szerelem ... Ahova Bóka Piroska sűrűn bejár, ahol visszanyerte életkedvét az a Hallássérültek Országos Szövetségének megyei szervezete. Győrött van, a Jókai utcában. A szervezet 1950-ben jött létre, Belecz István a titkára. Nagyothalló, csak bizonyos hangok jutnak el hozzá, inkább szájról tud olvasni de jól ismeri a „delelést” is. Fia huszonegy éves, harmadéves a budapesti Műszaki Főiskolán. Felesége a születése óta süketnéma. Belecz István a vagongyárban mintaasztalos, nem emlékszik, hogy lett volna betegségéből adódó nehézsége az életben. Ahol nem tudja megértetni magát, ott leírja. Most is ezt teszi, amikor a lapra írt kérdéseimre válaszol, így tudhattam meg róla a fentieket. „Beszélgetésünk segítője Narancsik Ildikó, aki halló és beszélő, értője a szájról olvasásnak. Jelelni tudja például, hogy a Petőfi Sándor Ifjúsági Házban dolgozik, a hallássérültek megyei szervezetében pedig mindenes, személyi és gazdasági ügyek intézője. Segítségével tudom meg azt is, hogy a szervezetnek Győrött 250 tagja van, Sopronban száz. Minden két hétben feliratos filmet néznek, gyakran „hallgatnak” előadásokat és szeretnék, ha a tévében is feliratos filmeket mutatnának. A tagok nagy része fizikai dolgozó: kárpitos, asztalosok, szobafestők, varrónők, autószerelők, de van tervező és könyvkötő is közöttük. + + + öten vagyunk a csöppnyi irodahelyiségben. Belecz István borítékokat címez, meghívókat küld a tagoknak a következő előadásra. Narancsik Ildikó nekem segít a kérdezgetésben. S aki válaszol: Jagodics Rezső. Négyéves kisfia az ötödik. Róla annyit, hogy hall is, beszél is. — Az egyik fülem 75 százalékra jó, a másik semennyire — mondja Jagodics Rezső. — Nem születtem nagyothallónak, két és fél éves koromban süketültem meg agyhártyagyulladás miatt. Azóta fejlődött annyira a hallásom, hogy a hangosabbakat megértem. — Hogyan ismerkedett meg a feleségével? — Nem akartam én megnősülni még, csak harmincéves korom után. Arra viszont nem gondoltam, hogy süketet veszek el. A feleségem a váci intézetben tanult. Egy barátom adta a címet, elmentem, megismerkedtünk, aztán elvettem. A jelölést akkorra elfelejtettem, mert hallók között dolgoztam, ezért a feleségemmel együtt tanultuk meg. — Nem féltek attól, hogy esetleg a kisfia is ... — Nem kérdeztem én ezzel kapcsolatban senkit, se orvost, se mást. Úgy gondoltam ha süket lesz, mi is azok vagyunk. Ha nem, akkor nem az lesz. A miénk és kész! Igaz, Tomika? — Hogyan értenek szót otthon? — A feleségemmel felelünk. Tomi egy kicsit érti, kifigyelte, de nem mutogat. Tudja, hogy én hallok valamennyit, velem hangosan beszél, a feleségemmel viszont úgy, hogy a levegőbe mondja. — Anyukád hol van? — kérdezi a kisfiútól Belecz István. Tomika két kis öklét összeüti, felelve, hogy dolgozik. Én meg arról faggatom az apát, hogyan táncolnak a nagyothallók és a süketek? Mert bármennyire is hihetetlen, táncolni és mulatni nagyon szeretnek. — Aki egy kicsit hall, szól a többieknek, hogy ez nem is tangó, hanem keringő. Akkor a többiek váljanak és keringőznek. De nem is fontos hallani, mi a hangulat miatt táncolunk. Ezen nincs mit csodálkozni! A hippik is csak ugrálnak, vagy azért mert nem tudnak táncolni, vagy mert nem szeretnek. A siketek meg nagyon is szeretnek. ♦ ♦ ♦ Mrázné Milkovits Zsuzsával könnyű beszélgetni. Nem kell papír, nem kell toll, „tolmács” se. Zsuzsa halló, a szervezet tanfolyamvezetője és a kulturális programokat is ő állítja össze. — Hogyan került kapcsolatba a szervezettel? — Engem a szüleim hoztak ide még kiskoromban. Anyut párhónapos korában leejtették, a dobhártyája sérült meg. Apám pedig született süket — Hogyan tanult meg beszélni, ha a szülei... — Sokat voltam a nagymamáért és a nagynénémék környezetében. Otthon pedig a szájról olvasást és a jelelést tanultam meg. — Könnyű megtanulni a jelelést? — Meg lehet tanulni. Fogalomjelelés van, de ha nem tudnak valamit mutatni, azt körülírják, illetve másképp mutatják. Vagy szájról olvasással értetik meg. — Látom kisbabát vár ... — Tudom, mit akar ezzel. Nem gondolok arra, hogy örökli majd szüleim betegségét. Egyébként is mondtam már, hogy kiskoromtól idejárok, nekem természetes ez a környezet. De nem gondolok arra, hogy... és különben sem öröklődik. Itt vagyok például én. A húgom is hall. ♦ ♦♦ Ha Zsuzsa nem lenne, Gombkötő Tiborral nem értenék szót Van ugyan némi hallásmaradványa, de csak a nagy zörejeket érzékeli. Mosonszentjánosi fiatalember. Győrben lakik albérletben, a Cardo Bútorgyárban enyvező. — Hogyan érteti meg magát a munkatársaival ? Zsuzsa lefordítja felölésre a kérdést, s kapjuk a választ: — Fele-fele arányban megértenek. A türelmesebbje megért — Mióta nem hadi? — Azt mondták, hat hónapos koromban volt egy agyhártyagyulladásom. Azóta. — Tehát nem emlékszik arra, hogy hallott valaha. — Nem. — Volt-e olyan esete, amikor valamit nagyon szeretett volna elmondani valakinek, de nem sikerült. — Talán a vasútállomáson. A jegykérésnél. Olyankor mindig leírom. — Volt már, hogy kinevették? — Sokszor. Tudom, hogy artikulálok, mert mondták. De hallani nem hallom, nem tudom milyen hangot adok olyankor, nem tudom, nevetni való-e? — Szülei? — Ők nem nevetnek ki. A családban mindenki szeret. — Nem azért kérdeztem. Hanem, hogy a szülei is süketek? „ — Ők hallanak, a testvéreim is. Megmutatjuk Gombkötő Tibornak a faliórát. — Tud arról, hogy az az óra is hangot ad? — Nem. — Ketyeg. Tudja, mi az? — Nem. — Ha megszólalna a csend, minek szeretné hallani a hangját? — Ezen még nem gondolkoztam. Azt hiszem, a zenének a hangját — Miért épp annak? — Szeretek táncolni, azért. — Hogyan táncol, ha egyszer ... — Ha nagyon erős, érzékelni tudom a hangokat. Meg tudom különböztetni a gyengébbet a vadabbtól. És a zenészek arcán is látni, mit játszanak. ♦ ♦ ♦ Dr. Hochenburger Emil megírta a Nagyotthallók könyvét, mely az idén jelenik meg. A hiánypótló könyvben olvashatunk majd a nagyothallás fokozatairól, a hallókészülékek kezeléséről, a csecsemőkori halláscsökkenésről, a süketnémák és nagyothallók intézetéről, továbbá a szerzőtárs, Patika Károly pszichológus jóvoltából a hallássérült emberek belső vívódásairól. Megtudhatjuk azt is, hogy a nagyothallás népbetegség, jelenleg az emberiség egytizede halláskárosodásban szenved. Azaz minden tizedik ember. Felmerül a kérdés: ha a megyei szervezetnek mindössze 350 tagja van, hol a többi? Talán már elfordultak a világtól? Tény, hogy a nagyothalló igyekszik leplezni baját, kerüli a társaságot. De tudatosan vagy tudat alatt be akarja bizonyítani, hogy ő is megbízható, értékes tagja lehet a családnak, a munkahelyi kollektívának, a társadalomnak. Tudják mutatni, hogy szeretlek külön jelöléssel, hogy szerelemmel szeretlek. Jele van a munkának, jele a csóknak... Csak épp nem hallanak, nem beszélnek, vagy aligalig. De az emberi érzésekhez nem csak szavakra van szükség. Megértésre, türelemre vágynak. Adassék meg nekik! Hámor Vilmos