Kisalföld, 1978. június (34. évfolyam, 127-152. szám)

1978-06-03 / 129. szám

o­tartdombor □ A két kovácslegény □ A mai magyar könyvművészet □ Mélymerülés □ Minaret és Basa Anatóliából Egy emberöltő panorámája Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az újság csak egy napra szó­ló olvasmány. Értesülünk a hírek­ről, nagy és kis eseményekről, elol­vassuk a tárcákat, a riportokat, de ritkán érzünk meg egy-egy cikket, újságoldalt. Pedig egy most megje­lent kötet bizonyítja, hogy megőriz­ni való is akad a hasábokon. Gerencsér Miklósnak a Népsza­badságban megjelent írásaiból ké­szült válogatás azokat a maradan­dó értékű cikkeket gyűjti egybe, amelyek huszonkét év újságírói munkásságának legjavát teszik ki. Emberöltő a válogatás címe. Ez nyomban időhatárokat súg az olva­sónak úgy is, hogy régóta készül­nek a tudósítások, meg úgy is, hogy alanyainak egy része talán már nem is él, mások fiatalként álltak jegy­­zőfüzetével szemben, és ma javako­­rabeli emberek. A kötetnek másik dimenziója is van. Haza-körképpé sikeredik, hi­szen az író az ország szinte vala­mennyi­ tájáról egybegyűjti a meg­örökítésre méltó alakokat, esemé­nyeket, a nemzeti történelem hét­köznapi pillanatait. Észak-Dunántúl és­­Magyarország, Dél-Dunántúl és Szeged környéke, a Balaton és a Nagykunság küldi követeit az or­szág bemutatására, a panoráma té­telére. Kik a követek? A hegedűkészítő győri mester találkozik itt Vásár­helyi Istvánnal, a híres természet­kutatóval; a faragó pásztor régi ko­rokat emlegetve Csatkai Endrével van közelségben, Makláry Zoltán után az ásványrárói aranyászról ol­vasunk. Az ózdi kohászokról egész montázs ír már-már szinfóniát: a véneki Pados Jóska bácsi döcögő alakja úgy áll előttünk, mint a summa cum laude végzett orvosé. Élnek az alakok, és most már Ge­rencsér akaratából meg is marad­nak az irodalmi örökkévalóságban. Gerencsér bizonyítja: az újságá­ban megjelent tudósítás nem veszti időszerűségét, hiszen ami jó és fon­­­tos, ami érdekes és értékes, az — jól megírva —súlyos lesz és mara­dandó. Az emberi és közösségi fennmarad. A régebbi írások fénye tán megkopott, de a gondolat ott vibrál. A zalai borról írott eszme­­futtatás időszerűségével kap meg, az „Ellenvona” líraiságával. a „Zö­rejek” izgalmas olvasmány a kohó­utcaiki. v/i, a v-otíV-m­ai, OL i.-*- cíjlv/ tárói, udvariasan” élces-gúnyos, mások kimérten reálisak. Gerencsér Miklós mindig a mun­káról, a munkásról, az alkotó em­berről ír. Nem lenne érdektelen feladat összeírni azoknak a mester­ségeknek a listáját, amelyekkel megismertet, és még kevésbé a szerszámok jegyzékét, melyekről szó esik. Csak mutatóban: ka­pocska, bizsók, gyertyánsimító, vasmacska, hogy a különösebbeket említsük, de a Martin-kemence és a kasza, a vetítőgép és a többi mind­megannyi jelképe a munkálkodó embernek. Az Emberöltő alapjai­nak címerei ezek. Van egy hivatás, amelyről töb­bet ír. Nem is titkolja: „szeretem a néptanítókat” — mondja. Vajon véletlenül-e, de mindenképpen jel­képe lehetne az egész vállalkozás­nak, hogy a kötet első és záró da­rabja nevelőkről szól. „A kotonási tanító” és az „Alkalom jókívánság­ra” szép ívet von a kilencven írás fölé. A tudósítás lehetne nagyon szá­raz, tényközlő, dokumentum értékű írás. Az irodalmi riportról persze, elvárjuk, hogy olvasmányul szol­gáljon. Az Emberöltő darabjai ilye­nek, kellemes ötvözetei a publi­cisztikának és a novellának. A párbeszédes betétek súlyt, hitelt ad­nak, dramatizáltságuk oldja a té­nyek keménységét, de nem azok valódiságát. Ellenkezőleg, hitele­sebbé teszik. Hangjára jellemző a lágyság, a finom hangsúlyok. A hibák, a fo­gyatékosságot úgy kezeli, mint az élet részét, mint emberit, de hisz, de hitet­lemre, hogy megszünte­tik azok, akik főszereplői az írá­soknak. A táj, a vidék nála díszlet csupán, amelyben, amellyel együtt él és alkot az ember. Megáll egy­­egy szép hegyvonulat előtt, de nyomban alanyát keresi benne, azt bírja szóra. „A természet is emberi mértékkel gyönyörű” — írja a cím­adó portréban, de a fontos benne az öreg örsi Lajos, aki nagy tudomá­­nyú halász. Gerencsér Miklós írói munkás­sága a tudósítások építőköveivel magasodott, irodalmunk pedig egy szép gyűjteménnyel gazdagodott. (Szépirodalmi Kiadó, 1978.) ­ Az ország első múzeumiskolája a szigetvári Zrínyi várban van, ahol a látogatók — a múzeum és a vár megtekintése után — különböző előadásokat hallgathatnak Szigetvárról és a Zrínyiekről. Képünkön: A múzeumiskola „hallgatói” megtekintik a várat és vármúzeumot r magazin Ha megszólalna a csend Tenyeremmel takarom fülemet. Az óra ketyegése a tenyerem alá szivárog. Erősödik a szorítás, fá­jásig erősödik... Az óra megné­­mul. Lúg a csend, mintha víz főne fazékban, mintha szél fújna egyen­letesen ... Lám! Én a csendet is tu­dom hasonlítani valamihez. Mert tudom, milyen hangot ad a forrás­ban levő víz, milyent a szél. Elka­pom a kezem, rámzuhan a ketye­gés, kintről autó suhanása hallik, a lépcsőházban­ gyerekek­­ugrándoz­nak. Újból kéz a fülre. Belém nyi­lall a súgó csend. Kísérletemet elmeséltem dr. Ho­­chenburger Emil, kórházi főorvos­nak. — Hiába próbálkozik, sohasem hallja azt a csendet, amit a süke­tek „hallanak” — mondja. — Tu­lajdonképpen ez az egyik oka an­nak, hogy a vakok jobban megértik az emberek, mint a süketet. Min­denki volt már sötétben, el tudja képzelni, mit jelent nem látni. Elég a szemet behúnyni. Teljes csend­ben viszont sohasem vagyunk. Ha befogjuk a fülünket, akkor is elér hozzánk valami a külvilágból. Pél­dául halljuk a szívünk dobogásá­t. — Úgy mondta, ez az egyik oka a megkülönböztetésnek ... — A másik az, hogy a vak em­beren látszik a betegsége, a nagyot­halló vagy süket látszólag egészsé­ges. Mivel a hozzá intézett kérdé­seket nem jól hallja, esetleg csak szófoszlányokat ért meg, és azokat magában egészíti ki, amiatt esetleg nem jól válaszol, és nevetség tár­gya lehet. — Ez váltja ki a félrehúzódásu­kat? — Magatartási jellegzetességei­ket befolyásolja a nagyothallás mértéke és a fennállási ideje is. Persze sok függ az egyén beállí­tottságától, tanulságától, türelmé­től, a környezetétől is. És attól, hogy igyekszik-e beilleszkedni a társadalomba, vagy inkább elfor­dul a világtól. — Lehet rajtuk segíteni? — Az utóbbi évtizedekben az élet­forma és az életfelfogás jelentősen megváltozott. Régen a halláscsök­kenést az öregkor velejárójának te­kintették, az érintettek beletörőd­tek és a világtól visszahúzódva ten­gették életüket. Ma azonban be akarnak kapcsolódni a családi élet­be, tanulni, művelődni, szórakozni szeretnének. Ma tehát nagyobb az igény a jobb hallásra. Ezt az igényt a modern hallókészülékek hivatot­tak kielégíteni. + ♦ + — Van hallókészüléke? — Van, tizennyolc éve. De nem tudom megszokni. — Tizennyolc éve? És előtte? — Előtte? Azt sem tudtam, ho­gyan viszgál az orvos. Tizennyolc éves lány voltam, amikor ... Bóka Piroska, a győrszemerei 2. számú óvoda dolgozója ott elakad. Homloka mögött peregnek az évek visszafelé. — Akkor este még nálam volt a vőlegényem, udvarolt nekem, az­tán visszament a laktanyába. Éj­jel meg orvost kellett hívni. Agy­hártyagyulladás. Azt mondták, vagy meghalok, vagy megsüketü­­lök. Két hétig még hallottam a kórházban, akkor mondta az or­vos, hogy megmarad Piroska, csak félig-meddig süket lesz. Mikor ha­zamentem, még reménykedtem, hogy meggyógyulhatok. Mániában szenvedtem, miért pont nekem kell megsüketülnöm. Abban bíztam, hogy az orvosok is tévedhetnek, és előbb-utóbb újra hallok. Négy évig biztattam magam, tovább nem bír­tam. El akartam emészteni magam. Tudja, vannak gonosz emberek, utánam szóltak, hogy hallok-e, meg csúfolódtak is. Egy idegorvos biz­tatott, hogy nem kell öngyilkosnak lenni. Injekciót adott, behozott ide a hallássérültek klubjába ... hét­nyolc év kellett, mire megszoktam a betegségemet. — A vőlegényével mi lett? — Egy évig mást járt hozzám, az­tán szépen, barátságosan elbúcsú­zott. Pedig elvett volna feleségül, csak szegény mama mindig mond­ta, hogy nem tudhatod lányom, meddig nézi el neked. Hetvenhá­­romban meghalt az anyám, apám is abban az évben. Azóta egyedül élek. Sokat járok ide. Ennek a klubnak köszönhetem, hogy visz­­szanyertem az életkedvemet. — Nem gondol házasságra? — A hallóktól félek, nekik nem hiszek, ők ravaszok. Ezért halló férjet nem akarok. A süketnémák meg tőlem félnek, mert hallok egy kicsikét. Barátságban vagyok ve­lük, de ebből nehezen alakulhat bárkivel szerelem ... Ahova Bóka Piroska sűrűn bejár, ahol visszanyerte életkedvét az a Hallássérültek Országos Szövetsé­gének megyei szervezete. Győrött van, a Jókai utcában. A szervezet 1950-ben jött létre, Belecz István a titkára. Nagyothalló, csak bizonyos hangok jutnak el hozzá, inkább szájról tud olvasni de jól ismeri a „delelést” is. Fia huszonegy éves, harmadéves a budapesti Műszaki Főiskolán. Felesége a születése óta süketnéma. Belecz István a vagon­gyárban mintaasztalos, nem emlék­szik, hogy lett volna betegségéből adódó nehézsége az életben. Ahol nem tudja megértetni magát, ott leírja. Most is ezt teszi, amikor a lapra írt kérdéseimre válaszol, így tudhattam meg róla a fentieket. „Beszélgetésünk segítője Naran­­csik Ildikó, aki halló és beszélő, ér­tője a szájról olvasásnak. Jelelni tudja például, hogy a Petőfi Sán­dor Ifjúsági Házban dolgozik, a hallássérültek megyei szervezeté­ben pedig mindenes, személyi és gazdasági ügyek intézője. Segítsé­gével tudom meg azt is, hogy a szervezetnek Győrött 250 tagja van, Sopronban száz. Minden két hét­ben feliratos filmet néznek, gyak­ran „hallgatnak” előadásokat és szeretnék, ha a tévében is feliratos filmeket mutatnának. A tagok nagy része fizikai dolgozó: kárpitos, asz­talosok, szobafestők, varrónők, au­tószerelők, de van tervező és könyvkötő is közöttük. + + + öten vagyunk a csöppnyi iroda­­helyiségben. Belecz István boríté­kokat címez, meghívókat küld a ta­goknak a következő előadásra. Na­­rancsik Ildikó nekem segít a kér­­dezgetésben. S aki válaszol: Jago­­dics Rezső. Négyéves kisfia az ötö­dik. Róla annyit, hogy hall is, be­szél is. — Az egyik fülem 75 százalékra jó, a másik semennyire — mondja Jagodics Rezső. — Nem születtem nagyothallónak, két és fél éves ko­romban süketültem meg agyhár­tyagyulladás miatt. Azóta fejlődött annyira a hallásom, hogy a hango­sabbakat megértem. — Hogyan ismerkedett meg a fe­leségével? — Nem akartam én megnősülni még, csak harmincéves korom után. Arra viszont nem gondoltam, hogy süketet veszek el. A feleségem a váci intézetben tanult. Egy bará­tom adta a címet, elmentem, meg­ismerkedtünk, aztán elvettem. A jelölést akkorra elfelejtettem, mert hallók között dolgoztam, ezért a feleségemmel együtt tanultuk meg. — Nem féltek attól, hogy esetleg a kisfia is ... — Nem kérdeztem én ezzel kap­csolatban senkit, se orvost, se mást. Úgy gondoltam ha süket lesz, mi is azok vagyunk. Ha nem, akkor nem az lesz. A miénk és kész! Igaz, Tomika? — Hogyan értenek szót otthon? — A feleségemmel felelünk. To­mi egy kicsit érti, kifigyelte, de nem mutogat. Tudja, hogy én hallok valamennyit, velem hangosan be­szél, a feleségemmel viszont úgy, hogy a levegőbe mondja. — Anyukád hol van? — kérdezi a kisfiútól Belecz István. Tomika két kis öklét összeüti, felelve, hogy dolgozik. Én meg ar­ról faggatom az apát, hogyan tán­colnak a nagyothallók és a süke­tek? Mert bármennyire is hihetet­len, táncolni és mulatni nagyon szeretnek. — Aki egy kicsit hall, szól a töb­­­­bieknek, hogy ez nem is tangó, ha­nem keringő. Akkor a többiek vál­janak és keringőznek. De nem is fontos hallani, mi a hangulat mi­att táncolunk. Ezen nincs mit cso­dálkozni! A hippik is csak ugrál­nak, vagy azért mert nem tudnak táncolni, vagy mert nem szeretnek. A siketek meg nagyon is szeretnek. ♦ ♦ ♦ Mrázné Milkovits Zsuzsával könnyű beszélgetni. Nem kell pa­pír, nem kell toll, „tolmács” se. Zsuzsa halló, a szervezet tanfo­lyamvezetője és a kulturális prog­ramokat is ő állítja össze. — Hogyan került kapcsolatba a szervezettel? — Engem a szüleim hoztak ide még kiskoromban. Anyut pár­­hó­napos korában leejtették, a dobhár­tyája sérült meg. Apám pedig szü­letett süket — Hogyan tanult meg beszélni, ha a szülei... — Sokat voltam a nagymamáért és a nagynénémék környezetében. Otthon pedig a szájról olvasást és a jelelést tanultam meg. — Könnyű megtanulni a jelelést? — Meg lehet tanulni. Fogalom­­jelelés van, de ha nem tudnak va­lamit mutatni, azt körülírják, illet­ve másképp mutatják. Vagy száj­ról olvasással értetik meg. — Látom kisbabát vár ... — Tudom, mit akar ezzel. Nem gondolok arra, hogy örökli majd szüleim betegségét. Egyébként is mondtam már, hogy kiskoromtól idejárok, nekem természetes ez a környezet. De nem gondolok arra, hogy... és különben sem öröklő­dik. Itt vagyok például én. A hú­gom is hall. ♦ ♦♦ Ha Zsuzsa nem lenne, Gombkö­tő Tiborral nem értenék szót Van ugyan némi hallásmaradványa, de csak a nagy zörejeket érzékeli. Mo­­sonszentjánosi fiatalember. Győr­ben lakik albérletben, a Cardo Bú­torgyárban enyvező. — Hogyan érteti meg magát a munkatársaival ? Zsuzsa lefordítja felölésre a kérdést, s kapjuk a választ: — Fele-fele arányban megérte­nek. A türelmesebbje megért — Mióta nem hadi? — Azt mondták, hat hónapos ko­romban volt egy agyhártyagyulla­dásom. Azóta. — Tehát nem emlékszik arra, hogy hallott valaha. — Nem. — Volt-e olyan esete, amikor va­lamit nagyon szeretett volna el­mondani valakinek, de nem sike­rült. — Talán a vasútállomáson. A jegykérésnél. Olyankor mindig le­írom. — Volt már, hogy kinevették? — Sokszor. Tudom, hogy artiku­lálok, mert mondták. De hallani nem hallom, nem tudom milyen hangot adok olyankor, nem tudom, nevetni való-e? — Szülei? — Ők nem nevetnek ki. A csa­ládban mindenki szeret. — Nem azért kérdeztem. Hanem, hogy a szülei is süketek? „ — Ők hallanak, a testvéreim is. Megmutatjuk Gombkötő Tibor­nak a faliórát. — Tud arról, hogy az az óra is hangot ad? — Nem. — Ketyeg. Tudja, mi az? — Nem. — Ha megszólalna a csend, mi­nek szeretné hallani a hangját? — Ezen még nem gondolkoztam. Azt hiszem, a zenének a hangját — Miért épp annak? — Szeretek táncolni, azért. — Hogyan táncol, ha egyszer ... — Ha nagyon erős, érzékelni tu­dom a hangokat. Meg tudom kü­lönböztetni a gyengébbet a vadabb­tól. És a zenészek arcán is látni, mit játszanak. ♦ ♦ ♦ Dr. Hochenburger Emil megírta a Nagyotthallók könyvét, mely az idén jelenik meg. A hiánypótló könyvben olvashatunk majd a nagyothallás fokozatairól, a halló­­készülékek kezeléséről, a csecse­mőkori halláscsökkenésről, a süket­némák és nagyothallók intézetéről, továbbá a szerzőtárs, Patika Ká­roly pszichológus jóvoltából a hal­lássérült emberek belső vívódásai­ról. Megtudhatjuk azt is, hogy a nagyothallás népbetegség, jelenleg az emberiség egytizede halláskáro­sodásban szenved. Azaz minden ti­zedik ember. Felmerül a kérdés: ha a megyei szervezetnek mindössze 350 tagja van, hol a többi? Talán már el­fordultak a világtól? Tény, hogy a nagyothalló igyekszik leplezni ba­ját, kerüli a társaságot. De tudato­san vagy tudat alatt be akarja bi­zonyítani, hogy ő is megbízható, értékes tagja lehet a családnak, a munkahelyi kollektívának, a társa­dalomnak. Tudják mutatni, hogy szeretlek külön jelöléssel, hogy szerelemmel szeretlek. Jele van a munkának, jele a csóknak... Csak épp nem hallanak, nem beszélnek, vagy alig­­alig. De az emberi érzésekhez nem csak szavakra van szükség. Megértésre, türelemre vágynak. Adassék meg nekik! Hámor Vilmos

Next