Kisalföld, 1981. október (37. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-16 / 243. szám
Gombák boszorkánya — A mérgesgombából készült étel az ezüsttárgyakat megfeketíti. — Ez ugyanolyan tévedés, mint az, hogy a mérgesgomba megkékül, hogy fedetlen edényben főzve, leforrázva megszűnik a mérgező hatás. Nem kell hinni a babonákban! A gombaismerő, nem pedig gombaszakértő, ahogy emlegetjük, szóval a gombaismerő az asztalra mered. Az ajtóban álldogáló férfi egyszerre heves érdeklődést tanúsít szerzeménye, egy zacskó gomba iránt. A telkén találta, műkedvelőként szedte fel, tisztességgel bevallja cselekedetét. Nem fontoskodó, nem riadozó. Összefonja a háta mögött a kezét, vár, beszéli közben, nem ért az efféléhez, behozza, biztos, ami biztos. Különben is, igen kényes a gyomrára. Mondja a szakember: minden rendben, ez kerti csiperke, fogyasztható. A férfi fizetni akar, dehát a vizsgálat ingyenes. A gombaismerő — Marx Károlynénak hívják — ezért kapja a fizetést, ez a dolga. A hangsúly a gombákon van a győri vásárcsarnoknak ebben a helyiségében. Élethűen leírni lehetetlen azt, ahogy valaki becasomog tömött táskájával, ahogy szemérmesen az asztalra önti a gombát. Egyesek vitába szállnak a szakemberrel, megsértődnek, nem bíznak a szavában, a szakértelmében, kijelentik, viszik a gombát egy másik szakértőhöz. Nem szívesen hallgatják meg a tanácsokat, pedig sokszor ezek elengedhetetlenek. , A sereges tölcsérgomba például ehető, de rostos, szálas, nehezen emészthető. Akinek érzékenyebb a gyomra, nem árt, ha tudja mindezt. Egyesek azt gondolják, hogy a gombaismerő köteles a bemutatott gombát megtisztítani, mások — akadnak nálan — fölhorkannak, ha Marx Károlyné jóindulatúan tanácsot ad arra, miképpen szedjék a gombát. Tudják ők! — Nem tudják — mondja az asszony. — Hozzák gyökerestül. Ilyenkor szólok. Nem röstellem megdicsérni, ha valaki szépen szedettet hoz. Előfordult már, igazolást kértek tőlem, hogy megvizsgáltam a gombájukat, mondván, a férjüknek (a feleségüknek) kell a papír. Ilyent nem tudok igazolni. Csak árusításra adhatok ki engedélyt. A gombaismerős bizonyítványt tavaly októberben szereztem a Kertészeti Egyetem középfokú tanfolyamán. Nem kötelező ugyan, de tanácsolták, én megfogadtam, hogy a bizonyítvány megszerzésétől egy évet ki kell várni. Hogy a kellő gyakorlat meglegyen. Ehhez sokat jártam a Bakonyt, mi több, egy gombatérképészeti munkában vettem részt. A vizsgálatot idén kezdtem, szeptember 8-án. Nemigen bóbiskolhat a helyiségben, ha nincsenek látogatók, terveket kovácsol a jövőre vonatkozóan, hamarosan kezdi a kétéves felsőfokú tanfolyamot, sikeresen elvégzi. Aztán visszatér a helyiségbe, említi, vasárnap harmincöten álltak az ajtó előtt, hiába, ideális az idő a gombászásra, ha így kitart, akkor már decemberben is gombászni fogunk. Hát persze. Az első fagyig mindenképp. Láthatóan súlyosabb dolog kezdi nyomasztani, bizonyára az villan fel előtte: bizalommal forduljon hozzá mindenki, ezzel tiszteljék meg. Százötven gombafajt ismer, illetve többet, mert egyhez változatok tartoznak, például a kesernyés nyárfapereszkének van néhány rokona, különbség köztük színben és nagyságban van. Szép a rókagomba, a vargánya, a tejelő gombák közül a rizikó, ritkán találni már óriás pöfeteg gombát, ami legtöbbször boszorkánygyűrűben van. Keresett a kucsmagomba, ritka a Csillaggomba, dísznek való a pecsétviaszgomba. Járhatjuk az erdőt. — Gyakori most a szeg fanomba, a csiperke, az őzlábgomba. Szívesen szedik az emberek, de azt veszem észre, mástól idegenkedjek. Gyakran hoznak viszont galócaféléket, parlagi tölcsért, mérgező vargányát. Összeszednek sok értéktelen gombát. Azt is mondanom kell, hogy csak a fiatal, ruganyos, kemény húsú gombákat szedjék föl, tisztítsák meg a helyszínen, ne tegyék nejlon szatyorba, inkább cekkerbe, dobozba, hogy szellőzhessen. Mi sem természetesebb, kicsomagolnak a gombászok, mutatják, mit hoztak a tarsolyban, vagyis a kosárban. Akad ott mérgező is. Teljes bizonyossággal állítható tehát: szükség van gombaismerőre. J. J. 1981. október 16., péntek a Hagyományos közgyűlését tartotta tegnap, a fehér bot nemzetközi napján Győrött a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének Győr- Sopron megyei szervezete. A Petőfi Sándor Ifjúsági Művelődési Központban minden eddiginél ünnepélyesebb külsőségek között és nagyobb nyilvánosság előtt foglalkoztak szervezeti életük egy évi eredményeivel és gondjaikkal. A közgyűlés műsorral kezdődött: a megyei szervezet kultúrcsoportjának tagjai ■verssel, zenével és dallal köszöntötték egymást, a vendégeket. Szépen, szívhez szólóan tolmácsolták sorstársaik műveit. Ott volt az eseményen dr. Bódi István, a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének főtitkára, megjelentek a párt, a tanács, a politikai, társadalmi és tömegszervezetek megyei és városi képviselői, valamint több közösség tagjai. A sorstársakat és a vendégeket Felszeghy Pál a megyei szervezet elnöke köszöntötte, majd az ország-világ eseményeiről tájékoztatott. — Könnyű helyzetben vannak azok a szónokok, akik szép fehér papírra írott szövegről, fénynél olvashatják el mondandójukat... — így kezdte titkári beszámolóját Nagy Ernő. Hangsúlyozta, hogy az elnökség az alapszabály szellemében tevékenykedett, és messzemenően figyelembe vette a helyi sajátosságokat. Szavaiból kitűnt, hogy az értékelt időben sokat tettek a szervezeti élet erősítéséért, a sorstársakkal és az állami, valamint társadalmi szervekkel való kapcsolatuk erősítéséért. Győrött, a mosonmagyaróvári és a soproni csoportnál az előző éveknél aktívabb volt a vezetőség, az elnökség és a tagság munkája. A rokkantak nemzetközi éve alkalmából megyénkben is kibontakozott segítőkészség, a látásban sérült több száz emberben életteli reményeket keltett. Reméltük, hogy a társadalom, az emberek még nagyobb gondoskodása, erkölcsi támogatása vesz körül bennünket a jövőben — folytatta a titkár. Abból, amit a továbbiakban elmondott kitűnt, elképzeléseikben nem csalódtak. A helyi állami és társadalmi szervekkel jobbá lett a kapcsolatuk. Örömmel vesznek részt a rokkantak nemzetközi éve megyei szervezőbizottságának munkájában, ahol kifejtették javaslataikat, véleményüket. Ez évben újabb közösségek siettek segítségükre. Köztük említette ,az Észak-dunántúli Gázgyártó és Szolgáltató Vállalatot, a Győri Áfészt, a Soproni Állami Gazdaságot, több iskolát, intézményt. A környezet szépségéből, a fényből semmit, vagy csak keveset látó emberek életében különösem nagy jelentőségű az érzelmeket kifejező zene, dal, irodalmi előadás. Bizonyítja ezt, hogy kulturális rendezvényekben gazdag klubéletet élnek Győrött, Sopronban és Mosonmagyaróváron. Köszönettel szóltak minden nekik szóló játékról, előadásról. Saját kultúrcsoportjuk is tevékenykedik, nem csak a maguk körében, hanem más közösségek előtt is szerepelnek. Megtudhattuk, hogy a vak emberek érdeklődnek a világ, az ország eseményei iránt, rendszeresen felolvastatnak, rádiót, televíziót hallgatnak. Néhányan felsőfokú iskolában tanulnak, hogy a munkában helyt állhassanak. Van e közösségnek kisebb-nagyobb gondja, amely megoldásra vár. Nincsenek maguk, ezt bizonyítja néhány hozzászólás: dr. Szabó Imre, a Győr- Sopron megyei Tanács, Bogda-Novák Zoltánná, a győri Széchenyi Múzeum Patika, Gombos Zoltánná, a győri Munkásőr úti öregek Napközi Otthona dolgozói, Boczor Kálmánná a maga és a pártolótagok nevében, Harnischné Kőrös Erzsébet pedig a Vöröskereszt széles tábora nevében ajánlotta segítségét A vakok közösségének hosszú időn át nyújtott, önzetlen segítségért Louis Braille éremmel tüntették ki tegnap Boczor Kálmánnét. Az elismerést a főtitkár adta át. H. I. Nem látják, de érzik a fényt Közgyűlés a fehér bot napján Tájképek, csendéletek Farkas Lajos festményei a Képcsarnokban Vették mint a cukrot Farkas Lajos képeit a győri Képcsarnokban, mire ezek a sorok megjelennek, a cukor bizonyára elfogy. A tájképek, a csendéletek időtlenidőkig visszamenve mindig is nagyon kedveltek, kelendők voltak, manapság azonban világnézeti, filozófiai jelentősége van annak, ha valaki egy őszi holtágat, napsütötte szőlődombot, kusza nádast rak a falra. Ahogy manapság a mindig is kedvelt tájképfestés is filozófiai síkon értelmezhető, világszemléleti értéke van, tehát nem csupán a lehetséges valóságmegközelítési módok tetszés-, szerinti változata, s a célja sem kizárólag az öncélúnak semmiképpen nem nevezhető gyönyörködtetés, bár természetesen az is. Egy műnek — dacolva minden más felfogással — akkor van értelme, ha van közönsége, befogadója, ha sikerül valami ember- és világérvényűt mondania, így van ez akkor is, ha a művész üzleti szempontok alapján ragadott ecsetet. Az alkotás birtoklása, birtokbavétele, hatása nem tulajdonjogi kérdés, hanem művészetesztétikai, s mint ilyen közismerten bonyolult. Ember és természet holtpontra jutott kapcsolatával holtpontrajutott az a felfogás is, amely feltétel nélkül ítélt üdvösnek minden természetbe való beavatkozást, s élettel teli, humanizált tájnak azt nevezte, amely az emberi kéz nyomát őrzi. Ezzel ellentétben asszociális magatartásról, a társadalomtól való elszigetelődésről, társadalmi érdektelenségről beszéltünk, valahányszor a romlatlan természet valamely motívuma került élőnkbe. Nem szólva arról, hogy a társadalmonkívüliség mint olyan minden realitást nélkülöző bélyeg, ma már más szemmel nézünk a hagyományra, az érintetlen természetbe, s nem elég hagyományt mondanunk, nosztalgiát emlegetnünk, e fogalmakkal kapcsolatos miértekre is válaszolnunk kell. Szomorú tapasztalatok mondatják velünk, hogy az építés nem mindig építés, igen sokszor rombolás, a természet szelidítgetése pedig nemmindig a humánum diadala, hanem olykor az értelem csődje. Jó ötven esztendővel ezelőtt talán elbódultunk volnak Farkas Lajos szép tájképeitől, csendéleteitől, mai gyönyörködésünket okkal komor gondolatok felhőzik, s a lakótelepi ember könnyen eshet a tévhitbe, hogy a megvásárolt tájképpel egy darab természetet mentett meg. Ha valójában nem is, lélekben igen. Gesztusával véleményt nyilvánít, tiltakozik, ahogy a festői magatartás is vélemény, tiltakozás, felhívás. Ha máshonnan nem tudnánk, hogy lakótelepeink nem esztétikusak, a festői témaválasztásból feltétlen megtudnánk. Ha máshonnan nem tudnánk, hogy falvaink sivárak, egyhangúak, jellegtelenek a kockaházakkal, a festői témaválasztásból ezt is megtudnánk. A humanizált, azaz a mai, módosult értelemben békén hagyott természethez való elkötelezettség, hirdetése ennek az elkötelezettségnek az általános számonkérése expresszív erejűvé fokozza Farkas Lajos színeit, motívumait romantikus túlzás, felnagyítás veszélye nélkül. Határozott, széles ecsetkezeléssel törekszik az összefoglaló, átfogó lényegre, mintha az egyes képeken nem csupán avalóság egy pacifiTP szeletét akarná megfesteni, hanem magát a valóságot, a teljességet. Ez a teljességre való törekvés sem fakad másból mint az aposztrofált hiányokból, hiányérzetekből, az állásfoglalás lényegéből. (Patakpart, Kakas-hegy, Reggel, Vízpart. Lovak a pataknál.) A képekről sugárzó expresszív erő hosszú tapasztalat, kitartó megfigyelés és biztos mesterségbeli tudás, szintetizáló képesség eredménye. Hangsúlyozni kell az ilyen tárlatok fontosságát, a bevezetőben említettek értelmében még akkor is, ha jelentős üzleti sikerrel járnak. P. M. Nosztalgia '81 Volt egy őszi-téli műsoros divatbemutató Mosonmagyaróváron. Divatnosztalgia ’81 volt a címe. Hát bizony, csalódtam. Mást vártam. Valami bóvlit, valami limonádét — körítésként a manökenek illegéséhez. A hirdetésben népszerű és kevésbé ismert művészek nevét sorakoztatták fel ugyan a szervezők — a SKÁLA COOP és a Mosonmagyaróvári Áfész — de én gyarló, mégis úgy hittem, művészetük maradékát hozzák Mosonmagyaróvárra ; elcsépelt humort, fülünkön kiömlő nótákat. . . De nem! Csalódnom kellett. Showműsor volt a javából: magyar nóta filmzene élőben (Kishonti Ildikónak de szép hangja van!), készülő lemezek dalai. rock. humor... No, ez utóbbival csínján bántak. A két és fél órából mindössze tíz percet kapott Somogyi Pál humorista, aki élt is a lehetőséggel, nevettetett. Mikes György érkezését is jelezte a beharangozó hirdetés, de nem jött, őt szavakkal idézte Somogyi. Nem szerepelt viszont a művészek listáján Zalatnai Sarolta, aki meglepetésnek szánva „beugrott”. És csalódott. Mármint a mosonmagyaróvári közönségben. No nem a nézők számát keveselhette, hisz telt ház volt, ültek a pótszéken is — hanem a közönség merevsége, vélt passzivitása okozhatott számára csalódást. Az énekesnő ugyanis igyekezett parázs hangulatot kelteni, tapsra bírni a közönséget — eredménytelenül. Volt persze taps az egyes dalok után, csak épp a nóták ütemét — többszöri felszólítás ellenére sem voltak hajlandók tapssal kísérni a mosonmagyaróváriak. Pedig lehetett volna: „Mindig kell egy barát...”. Talán túl erős volt az énekesnőre verődő reflektorfény, ezért nem látta, hogy a nézőtéren nem tinik ülnek, nem is huszonévesek, hanem többségében harmincasok, negyvenesek... Elgondolkoztató: a divatbemutatóról miért maradt el a fiatalság? Talán mert nem jutott jegy számukra? Ha igen, miért nem maradt? Mert a rendezvény műsort is kínált, és ilyen műsorban hiányt szenvednek a szigetközi városban? Igen, azt hiszem, ezért volt többségében koros nézősereg. Persze ők is értékelték Zalatnai produkcióját, ezt bizonyítja a színpadról való hirtelen távozás utáni vastaps. Vagyis: élvezni akarták a zenét, nem pedig szétszaggatni tapssal az élményt. Ha már élményt említettem hadd szóljak egy másik élményről is: Máté Péter, miután elénekelt néhány új és régi dalt, John Lennonra emlékezve nosztalgiázott — felidézve a Beatles-időket. Nem volt rövid ez az összeállítás, mégsem tűnt fárasztónak az egyhelyben ülés. Mert Máté Péter átéléssel, szinte sírva-könyörögve énekelte a tragikusan távozott énekes dalait. Ugyanezt tette az őt kísérő Bergendi együttes, és a fiatalok: Csuka Mónika, Csuka Mari és Szigeti Edit. Érezni lehetett: példaképet veszítettek el nemrég, őt idézik meg újra a zene segítségével. Máté Péternek és a többieknek — úgy éreztem mindvégig — nem csupán lecke volt a divatbemutatón való részvétel; igazándiból élvezték önmagukat adták. Jóllehet, a bemutatott ruhákról kellett volna írnom inkább, de mert hiszem, hogy a közönség nagy része az ajánlott szereplőgárdán felbuzdulva ült a MOFÉM Művelődési Ház színháztermbe, ezért időztem el többet a műsornál. A Hajós Judit kedves konferansza kíséretében látott ruhák egyébként megnyerték a nézők tetszését. Ezt lehetett hallani a műsor végén a ruhatárnál, hazafelé az úton. Egyszóval kellemesen csalódtam, jó programvolt. H. V. KUst crtkk