Kisalföld, 1981. december (37. évfolyam, 281-304. szám)

1981-12-30 / 304. szám

Egy-két istenfélő öregasszony szi­pogott csak, s mindössze né­hány hétig pus­mogták a nagykendők alatt: „Nohát, ez a Kati. Ki gondolta volna?” Ez nem egy kibeszélős falu, jó asz­­szony módra széles kötény­nyel takarja, amit úgy ér­zi, takarni illik. S így né­ha az is rejtve marad, ami fényt kívánna. Fiatalok inkább hét végén járnak haza, pakkért-e, vagy a szülő kedvéért, jóllehet mindkettő húz még, aztán szüretkor, előtte az ubor­kaszedéskor ismét többen lakják a falut, mint más hétköznapokon. A templomtól balra a ház, soron a negyedik, nemrég kapott új tetőt. Zárt kapu, nyitott veranda­ajtó. Hóra terített szőnye­get paskol egy öregasszony, mögötte hosszú kötélen pe­lenkákat csapdos a szél. Kutyaugatás nem fogad, két macska nyújtózkodik lomhán, gömbölyű hasuk a zúzmarás földet söpri. A tágas konyhában ülünk le, most csak egy szobát sűtenek, ahol a kicsi al­szik. A topuiben késő dél­után gyújtják el a kályhát. A konyha világos és süte­­ményszagú. — Ha a Katit keresné, akkor most nincs jókor az érkezése. Délutános, este későn tér haza a lányom — áll az öregasszony a kony­haasztal sarkánál, melle alatt összekulcsolt két ke­ze. Apró szemei riadtan vibrálnak, mi dolga lehet megint ennek a lánynak, keskeny szájszélét össze­zárja és vár. H. Katalin huszonhárom éves, H. István és R. Bor­bála első és egyetlen lánya két hónappal ezelőtt haza­jött egy néhány hetes gyö­nyörű fiúgyermekkel. Vég­leg hazajött. Először a bő­röndöt tette le, aztán az ágy végében felhajtotta a rózsaszín térítőt és a gye­reket fektette keresztbe. Az enyém — mondta, és csak állt. Az öregasszony­ból kiszaladt egy sikoly, ami ham­a­rosan könnyzu­­hatagos zokogásba fulladt. Az öregemberen apró re­megések szaladtak át, meg­kapaszkodott a szék támlá­jában. Hát így kezdődött. Kérdezném most, hol dolgozik a Kati, de mond­ja magától az asszony, hogy a szomszéd faluba jár át, ott van a téesznek se­gédüzeme, konzervekhez készítik össze az alapanya­got. Jól fizetnek, el lehetne belőle a gyerekével. Kapja még a családi pótlékot is. Gyerektartást azt nem. — Nem pöröl érte a lá­nyom, még mi se tudjuk, ki az apja ennek a szeren­csétlennek — szeméhez kapja a köténye sarkát. — — De hát azt mondja az uram, nem is kell, ha már így esett, a pénze nem kell, a mi erőnkből is em­ber lesz ez a gyerek. Merthogy gyerek, attól ol­vadt meg az emberem is. A fiúért volt az mindig oda. Kati helyett is azt várt, s mikor megtudta, hogy lány, majd a második, mondta. Nem lett több, csak a Ka­ti, de igen kedvelte mindig. Azt hittem, no,­rég kiszállt a fejéből, hogy valamikor fiúra áhítozott. Látná most ezt a vén bolondot, végig­kürtöli ezzel a poronttyal a falut. Meg tologatja f­el­­alá, s a kocsmaajtónál ki­hozatja a sógorral a napi fröccsét, ott issza meg az utcán a gyerekkocsi mel­lett. Fölforr a víz, kap utána az asszony, megmarkolja a fazék fülét és rázúdítja a forró vizet a pelenkákra. Újabb fazékkal lesz a gáz­lángra. — Most már nem kell félnem, hogy munka nélkül maradok. Négy hónapja kapom a nyugdíjat a téesz­­től, tervezgettük esténként az öregemmel, hogy azért majd tavaszra bemegyek az elnökhöz, kérek egy kis munkát, annyit, amennyi­vel megbízok a csúzom mellett. Mert a reuma kí­noz már évek óta, néha úgy beleáll­t a görcs az uj­jaimba, hogy napokig gör­bén állnak, ez a kisujj meg már rendesen ki se egye­nesedik. Fürdőn is voltam vele, utána nem sokáig mondhattam, hogy jobb. Most már nem megyek az elnökhöz. Itt ez a gyerek. Aztán lesz megint szerző­désre egy kis uborka, meg mák, csak győzzek rá. Elég az már nekem. — Pesten volt a lányom, a szakmájával ott kapott állást, jó albérletet, jó pénzért. De hát segítettük itthonról, kosztra nemigen kellett kiadnia. Aztán egy­re ritkábban jött haza. Egy jó félévig meg egyáltalán nem jött, csak sűrűbben írt, hogy sok a munka, de kap majd érte hosszabb szabadságot. Aztán, mint tudja, egyszer csak beállí­tott ezzel az eleven cso­maggal. Azt mondta, nem akarta ezt levélben megír­ni, mert ezt nem lehet le­vélben. Meg neki sem volt könnyű elhatározni, hogy mi hogyan legyen, sokat ölte magát. Ugye, Pesten nem kap olyan albérletet, ahova mehetnének, meg mindenhogyan nehéz ma­gában. Mondtam neki, mi­kor már valamelyest gon­dolkodni tudtam, hagyd itt ezt a gyereket, inkább ezt, mint olyan jó állást, pesti állást föladni, aztán majd hét végén hazajössz, mint máskor is, legfeljebb sű­rűbben. Nem állt rá. Min­dent fölégetett maga mö­gött. Néhány nappal később, délelőtt, ugyanebben a házban. Az öregasszony a boltban. Kati a pelenkás­­lavór fölött, blúza ujja ko­nyakig gyűrve,­ homlokán gyöngyözik a gőz. Valóban mindent felégetett maga mögött? — Ezt csak anyu mond­ja, de szerintem ő se gon­dolja komolyan, hiszen csak annyit tud a munka­helyemről, amennyit én meséltem neki. De ugye, a Pest, az a nagy bűvölet. A postán­ küldöm a csoma­got a lányomnak, Pestre, csupa nagybetűvel. A bolt­ban: jön a lányom Pestről, mindig csak nagybetűvel, hangsúlyozva. Talán sose heverik ki a csalódást, amit okoztam nekik, még akkor se, ha imádják a fi­amat. De megbékélnek ez­zel is, mint annyi minden­nel már az életben. Magya­­rázgatni, győzködni, nincs értelme, vannak­­dolgok, amikről mi már sose be­szélünk egy nyelven. Ettől függetlenül nagyon jól megvagyunk. Hogy miért jöttem haza? Akartam ezt a gyereket és mellette a helyem. Egyébként a je­lenlegi munkahelyem jobb, mint a sokat emlegetett pesti. Mindenhogyan jobb. — S a falu szája? Néhány percig hallgatjuk a csendet. Aztán: _ Egyelőre visszatartom­­ magam. Tánctól, zenés klubdélutánoktól, minden­től, ahol ismerkedni lehet­ne, ahol fiatalemberek fo­rognak a lányok körül. Azt hiszem, illetve érzem, ak­kor beszélnének, ok nél­kül is, beszélnének. Kimon­datlanul is elvárnak tőlem olyan vezeklésfélét, benne van ez a levegőben, ha nem is emlegetik. Miért szítsam a tüzet. Alkalmazkodom. És egyelőre nem esik ne­hezemre. . . G. Szabó Mária NAGY JÓZSEFNÉ nem egyszerűen az anyaságot vál­lalta, amikor magzata meg­tartása mellett döntött, ha­nem annál sokkal többet, nehezebbet... — Mindketten húszévesek voltunk, amikor összeháza­sodtunk 1971-ben. Férjem szüleinél laktunk Kunszige­ten. Első gyermekünk Krisz­tina, első osztályos. Mindig szerettünk volna még egy gyermeket, a férjemék hár­man, mi négyen vagyunk testvérek, de előbb saját ott­honunkat akartuk megte­remteni. Terveik megvalósítására kitűnő lehetőség kínálkozott 1976-ban. Öttevényen a ta­nács telket mért. — Kevés pénzünk volt, közben a férjem katona is lett — meséli az asszonyka. Ma már szép, jól berende­zett az öttevényi József Atti­la utcai otthonuk. A fiatal házaspár rengete­get dolgozott a lakásért. De emellett szerettek volna még egy gyermeket, de valami közbejött... 1980 májusában az asszonyka rosszul lett munkahelyén, ahol pénztá­rosként dolgozott. Hasnyál­mirigy-gyulladással ápolták több hétig a kórházban, majd néhány hónap múlva epemű­téten, ezt követően pedig újabb operáción esett át. 1981 januárjában épült fel. — Újra dolgoztam, amikor rövidesen gyermeket vártam Jó néhány álmatlan éjszakám volt, ugyanis az első orvosi vélemény az volt: súlyos be­tegségeim miatt nem szülhe­tek. A terhespathológiai és más szakorvosi vizsgálat eredménye végül is, szigorú ellenőrzés, állandó pihenés mellett kihordhatom a ba­bát ... Az orvosok rám bíz­ták, hogy a normálisnál ne­hezebb feltételek mellett vállalom-e? Megbeszéltük itthon. A férjem — aki talán még nálam is jobban vágyott még egy gyermek után — bár féltett, hogy újra beteg leszek, de minden otthoni munkában segítséget ígért. És a következő orvosi vizs­gálaton „igent” mondott Nagyné. — Krisztike, a kislányom tudta, miért járok oly sokat a kórházba, és mindig azzal fogadott: „Anyukám! Megen­gedte már a doktor bácsi, hogy testvérem legyen?” Ez év februártól újra táp­pénzes állományba kerül­tem, gyakori orvosi ellenőr­zésre jártam. Két-három hó­nap múlva terhességi cu­korbetegségem állapították meg, be kellet feküdnöm a győri kórházba, majd Buda­pestre, az Orvostovábbképző Intézetbe, onnan az I. Bel­gyógyászati Klinikára utal­tak. Inzulinkezelésre és dié­tára történt beállítás után hazaengedtek, de rövid idő után újra visszakerültem az orvostovábbképző 111-es szobájába, és itt voltam egé­szen a baba megszületésé­ig ... — Ma­ is csodálattal és nagy megelégedéssel tölt el a velem és hasonló sorsú társaimmal való bánásmód, az orvosok erőfeszítése, hogy a cukorbeteg kismamák köz­érzete jó legyen, könnyen vi­seljék el terhességüket és egészséges gyermeket hozza­nak a világra ... — Bár a kórházban a legmesszebbmenőkig gon­doskodtak rólam, mégis ne­héz volt az otthontól távol, hiszen itthon anyai gondo­zásra szoruló kislányom volt. Szerencsére a férjem nagyon szépen ellátta, pe­dig azelőtt nemigen jutott erre ideje... Minden va­sárnap eljöttek hozzám Másban is éreztük a társa­dalom segítségét: méltányos­ságból egész idő alatt t­áp­­pénzt kaptam a SZOT Tár­sadalombiztosítási Igazgató­ságtól, így anyagi gondjaink sem voltak. 1981. SZEPTEMBER 25-ÉN érkezett meg a Nagy családba Péter, 4 kiló 5 de­ka súllyal és 59 centiméte­resen. Karácsonykor három­hónaposként ünnepelték a kis vasgyúrót. — Nagyon nyugodt, jó evő, szépen fejlődő kisfiú. Kezdetben csak anyatejjel tápláltam. Rendszeresen já­runk ellenőrzésre, mindket­ten egészségesek vagyunk. És nagyon boldog az egész család. Új örömök forrása a második gyermek, érdemes­ volt vállalni a nehézségeke* Horváth Irma Akiért mindent vállaltak... ...és Péter megszületett 1981. december 31., csütörtök Mi jöhet a panel után? Beszélgetés Kubinszky Mihály professzorral építészetünk jelenségeiről A hatvanas évek második felében, illetve a hetvenes évek­ben — az első 15 éves lakásépítési program jegyében — több mint 1 millió új lakás épült hazánkban. Új lakónegyedek, városnyi települések születtek a magyar építészetben egye­dülállóan rövid idő alatt. Az építkezések hallatlanul gyors üteme azonban számos ellentmondást is szült. Nem kevés kritika éri például a tervezőket az új lakótelepek jellegte­­lensége miatt. Mai építészetünk jelenségeiről beszélgettünk dr. Kubinszky Mihály egyetemi tanárral, az Erdészeti és Fa­ipari Egyetem építéstan tanszékének vezetőjével, az Építő­művészet című folyóirat kritikusával. — Egyetért a panellel szimbolizálható mai magyar építészet bírálóival? — A panelnek, a házgyári technológiának a közelmúlt­beli építészetben betöltött szerepe, létjogosultsága elvi­tathatatlan. Végül is nélkü­lözhetetlen szerepet játszott abban, hogy hihetetlenül rö­vid idő alatt sikerült mond­hatni felszámolni a lakáshi­ányt Magyarországon. Ám úgy vélem, elérkezett az idő, hogy elgondolkozzunk: érde­mes-e a jövőben, is megőriz­ni a panel szinte kizárólagos szerepét a lakásépítésben. Máris szopros vitár, kérdés merült fel ugyanis a panel­lel kapcsolatban. Vitatható például, hogy megfelel-e az anyag- és energiatakarékos­ság mind nagyobb súllyal je­lentkező követelményének. Elgondolkodtató továbbá, hogy a panel alkalmazása nem mutat a könnyűszerke­zetes építési mód irányába... — Ez miért Vaj? — Azért, mert a szerkezet súlya többnyire hű kifejezője az adott építési mód gazda­ságosságának is. — Az Építőművészet fo­lyóiratának legutóbbi számá­ban a bíráló észrevételek el­lenére elismeréssel szól az utóbbi évtizedek magyar épí­tészeti teljesítményéről. Idé­zem: „A magyar építészet egyik legnagyobb teljesítmé­nyét vitte végbe... elérkezett a település, sőt régió nagy­ságú tervezéshez.’’ — A közelmúltbeli magyar építészet eredményeit tapasz­talhatóan a külföld is elis­meri. Műemlékvédelmi tevé­kenységünk egésze és számos ipari létesítmény, középület vívta ki ezt az elismerést. Hogy néhány példát említ­sek: Salgótarján városköz­pontja, Zalaegerszeg, Kecs­kemét és Szekszárd új köz­pontja. Számomra az egyik legszebb hazai épület a deb­receni tudományegyetem, ké­mia épülete. Sikeres építé­szeti alkotásnak tartom — hogy egy közelebbi példát is mondjak — Győrött, a me­gyei tanács épülettömbjét. Más kérdés, s ez az idézett cikkből is kiderül, hogy a la­kóépületek, lakótelepek ha­talmas tömegéből igen kevés emelhető ki dicsérőleg. Ezek közül nekem a soproni Kő­faragó téri új lakótelep be­építési módja tetszik a leg­jobban, de ésszerűnek mond­ható a fővárosban a kelen­földi városrész kialakítása is. Ellenpéldaként a szeged-tar­­jáni és a miskolc-avasi lakó­telepeket említeném. Tévedés volna azonban csupán a pa­nelt okozni azért, hogy a la­kótelepek többsége monoton, egyhangú. A néhány pozitív példa azt igazolja, megfelelő beépítési módszerrel a panel­ből is lehet jót alkotni. A je­lenlegi panelépületek többsé­ge a toronyépület, illetve a középmagas kategóriába tar­tozik. Azt hiszem,­­ez nem csupán az építési területek­kel való takarékosság szán­dékának a következménye. A sok magas ház legalábbis részben a technikai lehető­ségekkel való visszaélést sej­teti. A kivált Amerikában divatossá lett toronyházak gyaníthatóan számos építészt csábítottak a követésre, akik elfeledkeztek arról a tény­ről, hogy a toronyházak or­szágában — Amerikában — is csupán ezrelékekben mér­hető azok száma, akik nem földszintes vagy egy-két szin­tes alacsony házakban lak­nak. — A legújabb lakótelepi tervek úgy hírlik, már az ala­csonyabb beépítést részesítik előnyben. — Éppen a napokban is­mertették Békásmegyer új részének tervét. Az uralkodó szerkezet továbbra is a nanel marad ugyan, ám mindegyik ház egy- vagy kétszintes lesz, s mindegyik lakáshoz jut majd egy kis zöldterület is. Ha az újonnan épülő laká­sokhoz kert is csatlakozik, talán elérhető lesz, hogy a városok közül idővel meg­szűnjenek a legkülönbözőbb építményektől tarkított, több­ségében kultúrálatlan, úgy­nevezett „hétvégi övezetek”. — A „kultúrálatlan" jelző hallatán kikívánkozik a kér­dés: a kultúrtörténet rend­szerébe illesztve miként ítél­hető meg a panellel fémjel­zett közelmúltbeli magyar építészet az Építőművészet kritikusának szemszögéből? — Az építészet produktu­mát manapság általában há­rom kategóriába sorolják: ipari-mezőgazdasági létesít­mény, lakóház és középület. Az építészek többsége sze­rint az első két kategóriában olyannyira parancsoló ténye­ző a célszerűség, hogy ott művészeti szempontokról be­szélni célszerűtlen. Megjegy­zendő azonban, hogy már a 19. században kettéválasztot­ták az építőmérnök és az építőművész fogalmát. A sors fintora, hogy korunkban épp azokat az alkotásokat fogad­juk el művészinek — gon­doljunk az Eiffel-toronyra —, amelyeket nem a művé­szek, hanem a mérnökök hoztak létre... — Lehet, hogy az utókor a mi századunkat megítélve is más véleményen lesz, de a jelenkori közízlés — s úgy tűnik nemcsak Magyarorszá­gon — meglehetősen unal­masnak ítéli korunk építé­szetét. Vélhetően szívesen fogadna már egy stílusvál­tást. Várható a közeli jövő­ben valamiféle fordulat? — Úgy tűnik, számos fia­tal építész igyekszik kiutat keresni a funkció—forma— konstrukció megunt „szent­­háromságából”. Néhány év­vel ezelőtt nagy vihart ka­vart építészberkekben az úgynevezett „tulipános vita”. Arról volt szó, hogy fiatal építészek egy csoportja figu­rális díszítést szánt az akkor tervezett paksi lakótelep há­zainak homlokzatára. Az eset ürügyül szolgált ahhoz,­ hogy összecsapjanak a régit megőrizni akaró és az újat követelő építészi szemléle­tek. A tulipános elképzelés végül is elakadt a hagyomá­nyokhoz hű építészek ellen­állásán. De a tulipán, mint egy újat hirdető szemlélet szimbóluma úgy vélem még­is gyökeret vert. Aki látta a nemrég épült, rendkívül formabontó kaposvári óvoda­bölcsőde együttest, vagy ta­núja volt a közelmúltban a posztmodern építészettel fog­lalkozó nemzetközi ankat­ak­­kiállításnak Sopronban, nyilván egyetért azzal a vé­leménnyel, hogy erőteljes vál­tozások várhatók építésze­tünkben. Hogy milyen irány­ban fejlődik tovább a „tuli­pán”, hogy klasszikus for­mák térnek-e vissza, hogy merőben újak születnek? Ezt természetesen megjósolni nem lehet. S azt sem, hogy mikor következik be ez a változás. Úgy vélem, az új építész­nemzedékek olyan tényezők­­re — például a településesz­­tétikára — is kiterjesztik al­kotói szempontjaikat, ame­lyeket a mai építészet figyel­men kívül hagyott. — Köszönöm a beszélge­tést! Pethő Lajos Lakótelepi részlet: Győr egyik új városnegyede 1

Next