Kisalföld, 1981. december (37. évfolyam, 281-304. szám)
1981-12-30 / 304. szám
Egy-két istenfélő öregasszony szipogott csak, s mindössze néhány hétig pusmogták a nagykendők alatt: „Nohát, ez a Kati. Ki gondolta volna?” Ez nem egy kibeszélős falu, jó aszszony módra széles köténynyel takarja, amit úgy érzi, takarni illik. S így néha az is rejtve marad, ami fényt kívánna. Fiatalok inkább hét végén járnak haza, pakkért-e, vagy a szülő kedvéért, jóllehet mindkettő húz még, aztán szüretkor, előtte az uborkaszedéskor ismét többen lakják a falut, mint más hétköznapokon. A templomtól balra a ház, soron a negyedik, nemrég kapott új tetőt. Zárt kapu, nyitott verandaajtó. Hóra terített szőnyeget paskol egy öregasszony, mögötte hosszú kötélen pelenkákat csapdos a szél. Kutyaugatás nem fogad, két macska nyújtózkodik lomhán, gömbölyű hasuk a zúzmarás földet söpri. A tágas konyhában ülünk le, most csak egy szobát sűtenek, ahol a kicsi alszik. A topuiben késő délután gyújtják el a kályhát. A konyha világos és süteményszagú. — Ha a Katit keresné, akkor most nincs jókor az érkezése. Délutános, este későn tér haza a lányom — áll az öregasszony a konyhaasztal sarkánál, melle alatt összekulcsolt két keze. Apró szemei riadtan vibrálnak, mi dolga lehet megint ennek a lánynak, keskeny szájszélét összezárja és vár. H. Katalin huszonhárom éves, H. István és R. Borbála első és egyetlen lánya két hónappal ezelőtt hazajött egy néhány hetes gyönyörű fiúgyermekkel. Végleg hazajött. Először a bőröndöt tette le, aztán az ágy végében felhajtotta a rózsaszín térítőt és a gyereket fektette keresztbe. Az enyém — mondta, és csak állt. Az öregasszonyból kiszaladt egy sikoly, ami hamarosan könnyzuhatagos zokogásba fulladt. Az öregemberen apró remegések szaladtak át, megkapaszkodott a szék támlájában. Hát így kezdődött. Kérdezném most, hol dolgozik a Kati, de mondja magától az asszony, hogy a szomszéd faluba jár át, ott van a téesznek segédüzeme, konzervekhez készítik össze az alapanyagot. Jól fizetnek, el lehetne belőle a gyerekével. Kapja még a családi pótlékot is. Gyerektartást azt nem. — Nem pöröl érte a lányom, még mi se tudjuk, ki az apja ennek a szerencsétlennek — szeméhez kapja a köténye sarkát. — — De hát azt mondja az uram, nem is kell, ha már így esett, a pénze nem kell, a mi erőnkből is ember lesz ez a gyerek. Merthogy gyerek, attól olvadt meg az emberem is. A fiúért volt az mindig oda. Kati helyett is azt várt, s mikor megtudta, hogy lány, majd a második, mondta. Nem lett több, csak a Kati, de igen kedvelte mindig. Azt hittem, no,rég kiszállt a fejéből, hogy valamikor fiúra áhítozott. Látná most ezt a vén bolondot, végigkürtöli ezzel a poronttyal a falut. Meg tologatja felalá, s a kocsmaajtónál kihozatja a sógorral a napi fröccsét, ott issza meg az utcán a gyerekkocsi mellett. Fölforr a víz, kap utána az asszony, megmarkolja a fazék fülét és rázúdítja a forró vizet a pelenkákra. Újabb fazékkal lesz a gázlángra. — Most már nem kell félnem, hogy munka nélkül maradok. Négy hónapja kapom a nyugdíjat a téesztől, tervezgettük esténként az öregemmel, hogy azért majd tavaszra bemegyek az elnökhöz, kérek egy kis munkát, annyit, amennyivel megbízok a csúzom mellett. Mert a reuma kínoz már évek óta, néha úgy beleállt a görcs az ujjaimba, hogy napokig görbén állnak, ez a kisujj meg már rendesen ki se egyenesedik. Fürdőn is voltam vele, utána nem sokáig mondhattam, hogy jobb. Most már nem megyek az elnökhöz. Itt ez a gyerek. Aztán lesz megint szerződésre egy kis uborka, meg mák, csak győzzek rá. Elég az már nekem. — Pesten volt a lányom, a szakmájával ott kapott állást, jó albérletet, jó pénzért. De hát segítettük itthonról, kosztra nemigen kellett kiadnia. Aztán egyre ritkábban jött haza. Egy jó félévig meg egyáltalán nem jött, csak sűrűbben írt, hogy sok a munka, de kap majd érte hosszabb szabadságot. Aztán, mint tudja, egyszer csak beállított ezzel az eleven csomaggal. Azt mondta, nem akarta ezt levélben megírni, mert ezt nem lehet levélben. Meg neki sem volt könnyű elhatározni, hogy mi hogyan legyen, sokat ölte magát. Ugye, Pesten nem kap olyan albérletet, ahova mehetnének, meg mindenhogyan nehéz magában. Mondtam neki, mikor már valamelyest gondolkodni tudtam, hagyd itt ezt a gyereket, inkább ezt, mint olyan jó állást, pesti állást föladni, aztán majd hét végén hazajössz, mint máskor is, legfeljebb sűrűbben. Nem állt rá. Mindent fölégetett maga mögött. Néhány nappal később, délelőtt, ugyanebben a házban. Az öregasszony a boltban. Kati a pelenkáslavór fölött, blúza ujja konyakig gyűrve, homlokán gyöngyözik a gőz. Valóban mindent felégetett maga mögött? — Ezt csak anyu mondja, de szerintem ő se gondolja komolyan, hiszen csak annyit tud a munkahelyemről, amennyit én meséltem neki. De ugye, a Pest, az a nagy bűvölet. A postán küldöm a csomagot a lányomnak, Pestre, csupa nagybetűvel. A boltban: jön a lányom Pestről, mindig csak nagybetűvel, hangsúlyozva. Talán sose heverik ki a csalódást, amit okoztam nekik, még akkor se, ha imádják a fiamat. De megbékélnek ezzel is, mint annyi mindennel már az életben. Magyarázgatni, győzködni, nincs értelme, vannakdolgok, amikről mi már sose beszélünk egy nyelven. Ettől függetlenül nagyon jól megvagyunk. Hogy miért jöttem haza? Akartam ezt a gyereket és mellette a helyem. Egyébként a jelenlegi munkahelyem jobb, mint a sokat emlegetett pesti. Mindenhogyan jobb. — S a falu szája? Néhány percig hallgatjuk a csendet. Aztán: _ Egyelőre visszatartom magam. Tánctól, zenés klubdélutánoktól, mindentől, ahol ismerkedni lehetne, ahol fiatalemberek forognak a lányok körül. Azt hiszem, illetve érzem, akkor beszélnének, ok nélkül is, beszélnének. Kimondatlanul is elvárnak tőlem olyan vezeklésfélét, benne van ez a levegőben, ha nem is emlegetik. Miért szítsam a tüzet. Alkalmazkodom. És egyelőre nem esik nehezemre. . . G. Szabó Mária NAGY JÓZSEFNÉ nem egyszerűen az anyaságot vállalta, amikor magzata megtartása mellett döntött, hanem annál sokkal többet, nehezebbet... — Mindketten húszévesek voltunk, amikor összeházasodtunk 1971-ben. Férjem szüleinél laktunk Kunszigeten. Első gyermekünk Krisztina, első osztályos. Mindig szerettünk volna még egy gyermeket, a férjemék hárman, mi négyen vagyunk testvérek, de előbb saját otthonunkat akartuk megteremteni. Terveik megvalósítására kitűnő lehetőség kínálkozott 1976-ban. Öttevényen a tanács telket mért. — Kevés pénzünk volt, közben a férjem katona is lett — meséli az asszonyka. Ma már szép, jól berendezett az öttevényi József Attila utcai otthonuk. A fiatal házaspár rengeteget dolgozott a lakásért. De emellett szerettek volna még egy gyermeket, de valami közbejött... 1980 májusában az asszonyka rosszul lett munkahelyén, ahol pénztárosként dolgozott. Hasnyálmirigy-gyulladással ápolták több hétig a kórházban, majd néhány hónap múlva epeműtéten, ezt követően pedig újabb operáción esett át. 1981 januárjában épült fel. — Újra dolgoztam, amikor rövidesen gyermeket vártam Jó néhány álmatlan éjszakám volt, ugyanis az első orvosi vélemény az volt: súlyos betegségeim miatt nem szülhetek. A terhespathológiai és más szakorvosi vizsgálat eredménye végül is, szigorú ellenőrzés, állandó pihenés mellett kihordhatom a babát ... Az orvosok rám bízták, hogy a normálisnál nehezebb feltételek mellett vállalom-e? Megbeszéltük itthon. A férjem — aki talán még nálam is jobban vágyott még egy gyermek után — bár féltett, hogy újra beteg leszek, de minden otthoni munkában segítséget ígért. És a következő orvosi vizsgálaton „igent” mondott Nagyné. — Krisztike, a kislányom tudta, miért járok oly sokat a kórházba, és mindig azzal fogadott: „Anyukám! Megengedte már a doktor bácsi, hogy testvérem legyen?” Ez év februártól újra táppénzes állományba kerültem, gyakori orvosi ellenőrzésre jártam. Két-három hónap múlva terhességi cukorbetegségem állapították meg, be kellet feküdnöm a győri kórházba, majd Budapestre, az Orvostovábbképző Intézetbe, onnan az I. Belgyógyászati Klinikára utaltak. Inzulinkezelésre és diétára történt beállítás után hazaengedtek, de rövid idő után újra visszakerültem az orvostovábbképző 111-es szobájába, és itt voltam egészen a baba megszületéséig ... — Ma is csodálattal és nagy megelégedéssel tölt el a velem és hasonló sorsú társaimmal való bánásmód, az orvosok erőfeszítése, hogy a cukorbeteg kismamák közérzete jó legyen, könnyen viseljék el terhességüket és egészséges gyermeket hozzanak a világra ... — Bár a kórházban a legmesszebbmenőkig gondoskodtak rólam, mégis nehéz volt az otthontól távol, hiszen itthon anyai gondozásra szoruló kislányom volt. Szerencsére a férjem nagyon szépen ellátta, pedig azelőtt nemigen jutott erre ideje... Minden vasárnap eljöttek hozzám Másban is éreztük a társadalom segítségét: méltányosságból egész idő alatt táppénzt kaptam a SZOT Társadalombiztosítási Igazgatóságtól, így anyagi gondjaink sem voltak. 1981. SZEPTEMBER 25-ÉN érkezett meg a Nagy családba Péter, 4 kiló 5 deka súllyal és 59 centiméteresen. Karácsonykor háromhónaposként ünnepelték a kis vasgyúrót. — Nagyon nyugodt, jó evő, szépen fejlődő kisfiú. Kezdetben csak anyatejjel tápláltam. Rendszeresen járunk ellenőrzésre, mindketten egészségesek vagyunk. És nagyon boldog az egész család. Új örömök forrása a második gyermek, érdemes volt vállalni a nehézségeke* Horváth Irma Akiért mindent vállaltak... ...és Péter megszületett 1981. december 31., csütörtök Mi jöhet a panel után? Beszélgetés Kubinszky Mihály professzorral építészetünk jelenségeiről A hatvanas évek második felében, illetve a hetvenes években — az első 15 éves lakásépítési program jegyében — több mint 1 millió új lakás épült hazánkban. Új lakónegyedek, városnyi települések születtek a magyar építészetben egyedülállóan rövid idő alatt. Az építkezések hallatlanul gyors üteme azonban számos ellentmondást is szült. Nem kevés kritika éri például a tervezőket az új lakótelepek jellegtelensége miatt. Mai építészetünk jelenségeiről beszélgettünk dr. Kubinszky Mihály egyetemi tanárral, az Erdészeti és Faipari Egyetem építéstan tanszékének vezetőjével, az Építőművészet című folyóirat kritikusával. — Egyetért a panellel szimbolizálható mai magyar építészet bírálóival? — A panelnek, a házgyári technológiának a közelmúltbeli építészetben betöltött szerepe, létjogosultsága elvitathatatlan. Végül is nélkülözhetetlen szerepet játszott abban, hogy hihetetlenül rövid idő alatt sikerült mondhatni felszámolni a lakáshiányt Magyarországon. Ám úgy vélem, elérkezett az idő, hogy elgondolkozzunk: érdemes-e a jövőben, is megőrizni a panel szinte kizárólagos szerepét a lakásépítésben. Máris szopros vitár, kérdés merült fel ugyanis a panellel kapcsolatban. Vitatható például, hogy megfelel-e az anyag- és energiatakarékosság mind nagyobb súllyal jelentkező követelményének. Elgondolkodtató továbbá, hogy a panel alkalmazása nem mutat a könnyűszerkezetes építési mód irányába... — Ez miért Vaj? — Azért, mert a szerkezet súlya többnyire hű kifejezője az adott építési mód gazdaságosságának is. — Az Építőművészet folyóiratának legutóbbi számában a bíráló észrevételek ellenére elismeréssel szól az utóbbi évtizedek magyar építészeti teljesítményéről. Idézem: „A magyar építészet egyik legnagyobb teljesítményét vitte végbe... elérkezett a település, sőt régió nagyságú tervezéshez.’’ — A közelmúltbeli magyar építészet eredményeit tapasztalhatóan a külföld is elismeri. Műemlékvédelmi tevékenységünk egésze és számos ipari létesítmény, középület vívta ki ezt az elismerést. Hogy néhány példát említsek: Salgótarján városközpontja, Zalaegerszeg, Kecskemét és Szekszárd új központja. Számomra az egyik legszebb hazai épület a debreceni tudományegyetem, kémia épülete. Sikeres építészeti alkotásnak tartom — hogy egy közelebbi példát is mondjak — Győrött, a megyei tanács épülettömbjét. Más kérdés, s ez az idézett cikkből is kiderül, hogy a lakóépületek, lakótelepek hatalmas tömegéből igen kevés emelhető ki dicsérőleg. Ezek közül nekem a soproni Kőfaragó téri új lakótelep beépítési módja tetszik a legjobban, de ésszerűnek mondható a fővárosban a kelenföldi városrész kialakítása is. Ellenpéldaként a szeged-tarjáni és a miskolc-avasi lakótelepeket említeném. Tévedés volna azonban csupán a panelt okozni azért, hogy a lakótelepek többsége monoton, egyhangú. A néhány pozitív példa azt igazolja, megfelelő beépítési módszerrel a panelből is lehet jót alkotni. A jelenlegi panelépületek többsége a toronyépület, illetve a középmagas kategóriába tartozik. Azt hiszem,ez nem csupán az építési területekkel való takarékosság szándékának a következménye. A sok magas ház legalábbis részben a technikai lehetőségekkel való visszaélést sejteti. A kivált Amerikában divatossá lett toronyházak gyaníthatóan számos építészt csábítottak a követésre, akik elfeledkeztek arról a tényről, hogy a toronyházak országában — Amerikában — is csupán ezrelékekben mérhető azok száma, akik nem földszintes vagy egy-két szintes alacsony házakban laknak. — A legújabb lakótelepi tervek úgy hírlik, már az alacsonyabb beépítést részesítik előnyben. — Éppen a napokban ismertették Békásmegyer új részének tervét. Az uralkodó szerkezet továbbra is a nanel marad ugyan, ám mindegyik ház egy- vagy kétszintes lesz, s mindegyik lakáshoz jut majd egy kis zöldterület is. Ha az újonnan épülő lakásokhoz kert is csatlakozik, talán elérhető lesz, hogy a városok közül idővel megszűnjenek a legkülönbözőbb építményektől tarkított, többségében kultúrálatlan, úgynevezett „hétvégi övezetek”. — A „kultúrálatlan" jelző hallatán kikívánkozik a kérdés: a kultúrtörténet rendszerébe illesztve miként ítélhető meg a panellel fémjelzett közelmúltbeli magyar építészet az Építőművészet kritikusának szemszögéből? — Az építészet produktumát manapság általában három kategóriába sorolják: ipari-mezőgazdasági létesítmény, lakóház és középület. Az építészek többsége szerint az első két kategóriában olyannyira parancsoló tényező a célszerűség, hogy ott művészeti szempontokról beszélni célszerűtlen. Megjegyzendő azonban, hogy már a 19. században kettéválasztották az építőmérnök és az építőművész fogalmát. A sors fintora, hogy korunkban épp azokat az alkotásokat fogadjuk el művészinek — gondoljunk az Eiffel-toronyra —, amelyeket nem a művészek, hanem a mérnökök hoztak létre... — Lehet, hogy az utókor a mi századunkat megítélve is más véleményen lesz, de a jelenkori közízlés — s úgy tűnik nemcsak Magyarországon — meglehetősen unalmasnak ítéli korunk építészetét. Vélhetően szívesen fogadna már egy stílusváltást. Várható a közeli jövőben valamiféle fordulat? — Úgy tűnik, számos fiatal építész igyekszik kiutat keresni a funkció—forma— konstrukció megunt „szentháromságából”. Néhány évvel ezelőtt nagy vihart kavart építészberkekben az úgynevezett „tulipános vita”. Arról volt szó, hogy fiatal építészek egy csoportja figurális díszítést szánt az akkor tervezett paksi lakótelep házainak homlokzatára. Az eset ürügyül szolgált ahhoz, hogy összecsapjanak a régit megőrizni akaró és az újat követelő építészi szemléletek. A tulipános elképzelés végül is elakadt a hagyományokhoz hű építészek ellenállásán. De a tulipán, mint egy újat hirdető szemlélet szimbóluma úgy vélem mégis gyökeret vert. Aki látta a nemrég épült, rendkívül formabontó kaposvári óvodabölcsőde együttest, vagy tanúja volt a közelmúltban a posztmodern építészettel foglalkozó nemzetközi ankatakkiállításnak Sopronban, nyilván egyetért azzal a véleménnyel, hogy erőteljes változások várhatók építészetünkben. Hogy milyen irányban fejlődik tovább a „tulipán”, hogy klasszikus formák térnek-e vissza, hogy merőben újak születnek? Ezt természetesen megjósolni nem lehet. S azt sem, hogy mikor következik be ez a változás. Úgy vélem, az új építésznemzedékek olyan tényezőkre — például a településesztétikára — is kiterjesztik alkotói szempontjaikat, amelyeket a mai építészet figyelmen kívül hagyott. — Köszönöm a beszélgetést! Pethő Lajos Lakótelepi részlet: Győr egyik új városnegyede 1