Kisalföld, 1983. június (39. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-23 / 147. szám
Traktoros Ferkótól Vitéz Lászlóig Iránytűm a gyermeksereg Egy bábművész életútja Tűzpiros Lada Combi gördül be a Richards-gyár udvarára. Alacsony termetű, ám annál mozgékonyabb és egy magas, vékony férfi pattan ki a kocsiból. Köszönnek, majd azonnal nekifognak a munkának. Piros tarotás paravánt, mélyöblű hangszórókat, bohókásan himbálózó bábokat hordanak a kultúrház színpadára. Erőlködésüktől apró gyöngyszemekként ül ki a veríték homlokukra. Sietnek. Hiszen bent már türelmetlenül zsibong a gyermeksereg. Minden tekintet a paravánra szegeződik, minden gondolat az alig egy közönséges ajtó nagyságnyi bábszíntér leendő történései körül forog. Vajon milyen lesz az előadás? És a várva várt pillanat a következő percben megérkezik, a színen megjelenik a csodálatos Vitéz László és a társai. — Nálunk családi hagyomány a bábozás, nagyapám már száz évvel ezelőtt mutatványosként szórakoztatta a vásári közönséget — mondja Kemény Henrik bábművész, aki a közelmúltban Győrbe is eljött nagysikerű műsorával. — Vitéz László, az nekünk magyaroknak annyit jelent, mint a németeknek mondjuk Kaspert, vagy az olaszoknak Pulcinella, illetve az orosz népnek Petruska, a bátor és igazságot osztó, nemes szívű nepmesei hős. Talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha azt is elmondom, hogy a Vitéz László és a többiek című műsorunkat a mi családunk „örökítette át az utókornak”. Korábban azonban Paprika Jancsi volt a főszereplő tisztességes neve. A játék cselekményét és a bábuk párbeszédét is jórészt mi szereztük, természetesen felhasználva a hagyományokat. A játékok cselekménye egyébként igen egyszerű és mindenki számára könnyen érthető, nincsenek árnyalt bábjellemek, figuráink csak a népmesékből ismert jók és rosszak tábora mellett dönthetnek. Ezért már sok esetben kaptunk kritikát a bábművészet hivatásos képviselőitől is. És valóban el kell ismernem, hogy minden modernkedés és egyénieskedés távol áll tőlem. Talán még azt a vádat is elfogadom, hogy jól kitaposott ösvényen járok. Nekem azonban iránytűm mégiscsak egy van, az pedig a gyerekek elismerése és lelkendezése vagy éppenséggel őszinte közbekiáltásuk, ezeknél a megnyilvánulásoknál biztosabb mérce úgysem létezhet. — Úgy tudom, Győrhöz régi szálak kötik? — Igen, az egykori győri Állami Bábszínház alapító tagjai közé tartozom. Ez volt az első vidéki bábszínház. Egészen 1958-ig dolgoztam itt, ezért számos kedves élmény fűz a városhoz. Többek között itt mutattuk be az országban az elsők között Hófehérkét, a János vitézt, az Ezüst Furulyát. Jól emlékszem arra, hogy egy-egy sikeres előadás után, tömegével özönlötték el a gyermekek a színpadot, és szinte egyként mondták: „Olyan jó volt bácsi!” Nekem az akkor mindennél többet jelentett. — Azután felkerültem a fővárosba és ott az Állami Bábszínháznál dolgoztam állandó tagként egészen 1973-ig. De nagyon hiányzott az önállóság, aminek izét még apám mellett kóstoltam meg, így hát gondoltam egyet és megváltam a társulattól, azóta szakadatlanul járom az országot. Időnként azonban még fellépek a Vásári Komédiák című műsorommal a budapesti színpadon is. — Hogy érzi, helyesen döntött, amikor a maga ura akart lenni? — Hát a munkám az csak több lett — mosolyodik el. Ugyanis a bábokat nekem kell készítenem, a színpadot én rendezem be. De nem panaszkodhatom, mert a bátyám, Kemény Mátyás —, aki egyébként előadópartnerem is, sokat segít. Mi ketten asztalosok, villanyszerelők, rendezők és forgatókönyvírók is vagyunk egyben. Viszont ha azt nézem, hogy önállóan ismét teljes mértékben képviselhetjük családi hagyományainkat, sajátos előadói modorunkat, akkor és ott lépünk fel, ahová éppen meghívtak, akkor úgy gondolom megérte. — Egy időben nem engedték a színpadra szinte családi relikviaként őrzött műsoraikat ... — Az ötvenes években a Vitéz László és társainak történetét hosszú időn keresztül nem adhattuk elő, a korabeli utasítás szerint ugyanis egy közönséges ördög és más mesebeli figurák is a reakció kezére játszottak volna, azzal, hogy esetleg vallásos érzelmeket táplálnak. Akkoriban tehát nem maradt más, mint Traktoros Ferkó és Okos Terka bárgyú tanmeséi, és ezek ráadásul sok esetben nem is a gyermekeknek szóltak, ugyanakkor sematikus nyelvezetével a termelési agitációt sem szolgálta hatékonyan. A jó bábművész azonban úgy gondolom, a legnehezebb időkben is talál kifejezési formát, ha másként nem, akkor a bábok mozgatásával, így hát a korabeli közönséget sem kellett félteni, hogy élmények nélkül marad. — Tervei? — Szeretném, ha családunk régi álma, az állandó színpad megvalósulhatna. Biztató jel, hogy a Népligetben már felújítás alatt áll az a régi bábos bódé, jelenleg helytörténeti emlék, ahol még apám szórakoztatta a mindig lelkes közönséget. Talán a bátyámmal ketten ott újrakezdhetnénk a vásári komédiák évszázados hagyományain nevelkedett műsorunkat, hiszen oda, abba a környezetbe illik az leginkább. Kuntz Zoltán Fakultáció az általános iskolában A Művelődési Minisztérium döntése nyomán az általános iskolákban — ahol a feltételek megvannak — az összóraszám növekedése nélkül bevezetik a fakultatív foglalkozásokat. Az 1984 '85- ös tanévben a hetedik osztályos tanulóknak, az azt követő tanévben pedig már a nyolcadikosok is részt vesznek az ilyen „órákon” — ha az iskola azokat bevezeti. Az általános iskolai fakultáció a hetedik osztálytól a középiskola második osztályának végéig terjedő pályaorientációs szakasz szerves része. Bevezetését indokolja a 12— 13 évesek speciális érdeklődésének fokozatos kibontakozása és az, hogy a tanulók nyolcadik osztályban pályailletve iskolatípus-választásra kényszerülnek. Az általános iskolai fakultáció az oktatás ideje alatt teremt lehetőséget a gyermekeknek az érdeklődésüknek megfelelő foglalkozásokon való részvételre, ahol kipróbálhatják képességeiket, erősíthetik önismeretüket, fejleszthetik személyiségüket. 1974 óta, 39 általános iskolában — kísérleti jelleggel — már van fakultáció. Győr megye múltjából „Államként” működött az államban A feudális állami és társadalmi rend hazai intézményeinek sorában az egyházi nemesi községek, szaknyelven a prédiális székek, bár egyre csökkenő számban, de évszázadokon át sajátos helyi maradványai voltak 1848 előtti önkormányzati életünknek. Eredetüket részben birtok- és egyházpolitikai, részben biztonsági, védelmi okokkal lehet megmagyarázni. Az egyházi nemesek (prédialisták) ugyanis olyan hűbéri szolgáltatmányokra kötelezett, katonáskodó szabadok voltak, akik az egyháztól kapott birtokok tulajdonában különféle kiváltságokat élveztek. Még a török hódoltság korában, sőt a XVII. században is fontos szerepet játszottak, de 1715. után az állandó hadsereg felállításával, az egész hadszervezet átalakulásával az egyházi nemesség intézménye elvesztette korábbi katonai jellegét. A reformkorszakban már csak 5 főpap, illetve egyházi nagybirtokos élt a „nemestartás” kiváltságával, de figyelemre méltó, hogy közülük harmati Győr megyeiek voltak. Az esztergomi érsek és a zágrábi püspök mellett ugyanis a győri püspök, a győriszékeskáptalan és a pannonhalmi főapát tartotta fenn hagyománytiszteletből és tekintélymegfontolásokból egyházi nemesi székeit. A győri püspökség vecsei széke Veszprém megyében, a főapátságé a Komárom megyei Füss községben, míg a győri székeskáptalan prédiális széke, a szórványosan telepített szávai, kis- és nagybajcsi egyházi nemesek bevonásával, Bácsa községben fejtette ki működését. E megmaradt egyházigazgatási községek közül a székalakulás hagyományos jellegét leginkább a győri káptalan bácsai széke őrizte meg 1848 ig, amikor a nemesi kiváltságok eltörlésével, a középkori hűbéres viszonynak ez a különleges formája is megszűnt. A feudalizmus alkonyáig fennmaradt egyházi nemesi székek, elődeikhez hasonlóan, területileg a politikai vármegyék területéhez tartoztak, de egyébként különéltt, autonóm egységeket alkottak, amelyek a rendi vármegyék igazgatási szervezetével szinte egyező keretek közt működtek. Élükön a főispán állott, akit esetenként a közgyűlés iktatott be. A bácsai széknél a győri nagyprépost látta el a főispáni teendőket (Vecsén a győri püspök, Füssön a pannonhalmi főapát). Az ügyek tulajdonképpeni intézője azonban az alispán volt, ő irányította az operatív munkát végző tisztikart is. Minthogy a prédiális nemesi székek (községek) igazgatási és törvénykezési feladatokat egyaránt elláttak, köz- és kisgyűléseik a vármegyéktől függetlenül hozták meg határozataikat, túlzás nélkül leszögezhető, hogy valójában „államot” jelentettek az államban. S jóllehet az egyházi nemeseket tartó főpapok a jó szomszédi kapcsolatok megteremtésére törekedtek, a megyehatóságok felé is az előzékenység szellemét kívánták érvényre juttatni, az egykorú dokumentumok arról tanúskodnak, hogy a prédiális székek és a rendi vármegyék egymás közti viszonyában több volt a súrlódás, a hatásköri öszszeütközés, mint a hivatalos érintkezést elősegítő, kölcsönös megértés. Az 1830-as esztendőkből származó széki jegyzőkönyvek és statútumok (rendszabályok) Bácsa esetében ezt különösen érzékeltetik, aminek indítékait egyrészt a Győr megyei vezetőségek gyakori agresszivitásában, másrészt a széket fenntartó egyházi földesuraság magatartásában kell keresni. Az utóbbi ugyanis nemegyszer közömbösséget tanúsított a szék ügyeivel kapcsolatban, s ha emiatt a világi hatóság részéről bírálatok hangzottak el, a védekezést célzó válaszadások, az ősi kiváltságokra történt hivatkozások rendszerint csak tovább élezték a rendi vármegyék és a közjjogi önállósággal végeredményben mégsem rendelkező médiális székek közti feszültségeket. Ezek főként abból származtak, hogy az országos nemesekből verbuválódó megyei tisztségviselők a reformkorszak utolsó évtizedeiben egyre nagyobb befolyást igyekeztek gyakorolni a még működő székek életére, igazgatási és jogszolgáltatási munkájára. A helyzet ugyanis az volt, hogy a prédialisták nem tartoztak az országos nemesek rendjébe, közülük csak kevesen. Inkább a kivételezettek kerülhettek ebbe a kiváltságos rangsorolásba, s így Bácsán Vecsén és Füssön is mindinkább kiszorultak a széki keretek vezetőségeiből. Köztudott, hogy az 1848-as polgári forradalom izzó hangulatában életbe léptetett, április törvények a nemesi előjogokat is megszüntették. A király által csak nehezen szentesített törvénycikkek ugyan kifejezetten nem tartalmaztak konkrét intézkedéseket az egyházi nemesek jogállásával kapcsolatban, de természetesen nem lehetett vitás, hogy a polgári átalakulás lüktető politikai és társadalmi légkörében, a médiális székek elavult intézménye is végleg elvesztette gyakorlati jelentőségét, működésének további lehetőségeit. Dr. Lengyel Alfréd 1983. június 23., csütörtök ■ B. Hegyi László plasztikáiból nyílt kiállítás a napokban a győri Liszt Ferenc Zeneiskola udvarán. A Tatabányán élő művész munkáit június 30-ig tekintheti meg a közönség. \ ■ mm——iiwii ii iii —nam Egy felmérés tanulságai A bejáró munkások művelődése Érdekes, országos szempontból is tanulságos felmérést végzett a Pécsre bejáró munkások közművelődési helyzetéről Orcsik Ferenc és Zsikó János. (Mindketten vezető beosztású népművelők a városban.) A városi tanács művelődésügyi osztályának megbízásából kilencvenöt pécsi vállalat és szövetkezet adatait felhasználva állították össze jelentésüket. Az adatok tanúsága szerint minden ötödik-hatodik Pécsett foglalkoztatott munkás bejáró. A három bányavállalathoz járnak be a legtöbben, de a megye községeiből szerzi a munkáslétszámának 35 százalékát a Baranya megyei Építőipari Vállalat is. A városkörnyéki községek közül Kozármislenyből tizenöt, vállalathoz ingáznak a munkások, de a többi városkörnyéki község esetében általában egy-egy vállalat túlsúlya mutatható ki. Származnak-e hátrányok a bejárásból? A kérdést azért indokolt föltenni, mert sokan hajlamosak az ingázók helyzetét a valóságnál kedvezőbbnek látni, elsősorban, az úgynevezett második gazdaság lehetőségei miatt. Nos, a kép nem ennyire rózsás. A bejárót — mint a tanulmány szerzői megállapítják — sújtja a munkanapokon az utazás, bár inkább a közlekedési eszközök indulásának kötöttségével, mint az utazás időtartamával. Hiszen a városi dolgozó is 40—50 percet tölt a buszon ha a város egyik végéből utazik a másikba munkahelyére. Ám a járatsűrűség nagy, szemben a távolsági buszok, vonatok járatsűrűségével. További hátrány, ami a bejárókat sújtja, s kihat egzisztenciájukra, a város javára történő adózás. Az ingázó munkás béréből automatikusan levonnak szociális, infrastrukturális hozzájárulás címén, ezt azonban nem a munkás lakóhelyének, hanem a vállalat székhelyének fejlesztésére fordítják. A bejáró dolgozó szándéktalanul is azt a várost gazdagítja, amelyhez a munkalehetőség megteremtésén kívül semmi köze sincs,más kérdés, hogy idejár vásárolni, moziba, különböző szolgáltatásokat igénybe venni, ám ha ezt a saját lakóhelyén megtehetné, ebben sem szorulna rá a központi településre.) Miközben a bejáró munkás — a saját és családja munkaerejének kizsigerelésével — otthonában gyaranczik, aközben a nagyobb közösség, a falu szegényedik, mert a helyi tanács költségvetése olyan csekély, hogy a fenntartási kiadásokat is nehéz fedezni belőle. Hogyan hat ez vissza a betérő munkásság műveltségi helyzetére? A tanulmány szerzői a következő megállapításokat teszik. Ha a munkahelynek szüksége van a bejárók munkaerejére : ha a munkahelyek társadalmi értéket állítanak elő: ha a juttatások között a szakmai és az általános műveltség fejlesztését célzó kulturális juttatások is szerepelnek , akkor a bejáró dolgozók hátrányos helyzetét a művelődés területén három lehetséges módszerrel lehet kompenzálni: — A munkahelyi művelődés irányítóinak kiemelt módon kell foglalkozniuk a bejárók képzésével, szórakoztatásával, biztosítva a szükséges feltételeket. — A megtermelt nyereség szociális-kulturális hányadát el kell juttatni a bejáró lakóhelyére, ahol ennek a művelődés és a szórakozás alkalmaiban testet kell öltenie. — A bejárót — nem saját terhére — szabad idejében oda kell vinni, ahol az általa megtermelt értékből fenntartott intézményhálózat működik. A három lehetséges módszer csak nyomokban lelhető fel a pécsi gazdálkodó egységek gyakorlatában — mondja ki felmérésük eredményét Orcsik Ferenc és Zsikó János. Valóban a vállalatok által visszaküldött tesztlapokon ilyen sztereotip válaszok találhatók. H. J. HUMPOD — *