Kisalföld, 1983. június (39. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-23 / 147. szám

Traktoros Ferkótól Vitéz Lászlóig Iránytűm a gyermeksereg Egy bábművész életútja Tűzpiros Lada Combi gördül be a Richards-gyár udva­rára. Alacsony termetű, ám annál mozgékonyabb és egy magas, vékony férfi pattan ki a kocsiból. Köszönnek, majd azonnal nekifognak a munkának. Piros tarotás paravánt, mélyöblű hangszórókat, bohókásan himbálózó bábokat hor­danak a kultúrház színpadára. Erőlködésüktől apró gyöngy­szemekként ül ki a veríték homlokukra. Sietnek. Hiszen bent már türelmetlenül zsibong a gyermeksereg. Minden tekintet a paravánra szegeződik, minden gondolat az alig egy közönséges ajtó nagyságnyi bábszíntér leendő történé­sei körül forog. Vajon milyen lesz az előadás? És a várva várt pillanat a következő percben megérkezik, a színen megjelenik a csodálatos Vitéz László és a társai. — Nálunk családi hagyo­mány a bábozás, nagyapám már száz évvel ezelőtt mutat­ványosként szórakoztatta a vásári közönséget — mondja Kemény Henrik bábművész, aki a közelmúltban Győrbe is eljött nagysikerű műsorával. — Vitéz László, az nekünk magyaroknak annyit jelent, mint a németeknek mondjuk Kaspert, vagy az olaszoknak Pulcinella, illetve az orosz népnek Petruska, a bátor és igazságot osztó­, nemes szívű nepmesei hős. Talán nem tű­nik szerénytelenségnek, ha azt is elmondom, hogy a Vitéz László és a többiek című mű­sorunkat a mi családunk „örökítette át az utókornak”. Korábban azonban Paprika Jancsi volt a főszereplő tisz­tességes neve. A játék cse­lekményét és a bábuk párbe­szédét is jórészt mi szereztük, természetesen felhasználva a hagyományokat. A játékok cselekménye egyébként igen egyszerű és mindenki számá­ra könnyen érthető, nincse­nek árnyalt bábjellemek, fi­guráink csak a népmesékből ismert jók és rosszak tábora mellett dönthetnek. Ezért már sok esetben kaptunk kri­tikát a bábművészet hivatá­sos képviselőitől is. És való­ban el kell ismernem, hogy minden modernkedés és egyé­­nieskedés távol áll tőlem. Ta­lán még azt a vádat is elfo­gadom, hogy jól kitaposott ös­vényen járok. Nekem azon­ban iránytűm mégiscsak egy van, az pedig a gyerekek el­ismerése és lelkendezése vagy éppenséggel őszinte közbeki­áltásuk, ezeknél a megnyilvá­nulásoknál biztosabb mérce úgysem létezhet. — Úgy tudom, Győrhöz ré­gi szálak kötik? — Igen, az egykori győri Állami Bábszínház alapító tagjai közé tartozom. Ez volt az első vidéki bábszínház. Egészen 1958-ig dolgoztam itt, ezért számos kedves él­mény fűz a városhoz. Többek között itt mutattuk be az or­szágban az elsők között Hófe­hérkét, a János vitézt, az Ezüst Furulyát. Jól emlék­szem arra, hogy egy-egy si­keres előadás után, tömegé­vel özönlötték el a gyerme­kek a színpadot, és szinte egyként mondták: „Olyan jó volt bácsi!” Nekem az akkor mindennél többet jelentett. — Azután felkerültem a fő­városba és ott az Állami Báb­színháznál dolgoztam állandó tagként egészen 1973-ig. De nagyon hiányzott az önállóság, aminek izét még apám mel­lett kóstoltam meg, így hát gondoltam egyet és megvál­tam a társulattól, azóta sza­kadatlanul járom az országot. Időnként azonban még fellé­pek a Vásári Komédiák című műsorommal a budapesti színpadon is. — Hogy érzi, helyesen döntött, amikor a maga ura akart lenni? — Hát a munkám az csak több lett — mosolyodik el. Ugyanis a bábokat nekem kell készítenem, a színpadot én rendezem be. De nem pa­­naszkodhatom, mert a bá­tyám, Kemény Mátyás —, aki egyébként előadópartne­rem is, sokat segít. Mi ketten asztalosok, villanyszerelők, rendezők és forgatókönyvírók is vagyunk egyben. Viszont ha azt nézem, hogy önállóan is­mét teljes mértékben képvi­selhetjük családi hagyomá­nyainkat, sajátos előadói mo­dorunkat, akkor és ott lépünk fel, ahová éppen meghívtak, akkor úgy gondolom megér­te. — Egy időben nem enged­ték a színpadra szinte családi relikviaként őrzött műsorai­kat ... — Az ötvenes években a Vitéz László és társainak tör­ténetét hosszú időn keresztül nem adhattuk elő, a korabeli utasítás szerint ugyanis egy közönséges ördög és más me­sebeli figurák is a reakció ke­zére játszottak volna, azzal, hogy esetleg vallásos érzelme­ket táplálnak. Akkoriban te­hát nem maradt más, mint Traktoros Ferkó és Okos Ter­­ka bárgyú tanmeséi, és ezek ráadásul sok esetben nem is a gyermekeknek szóltak, ugyanakkor sematikus nyel­vezetével a termelési agitá­­ciót sem szolgálta hatéko­nyan. A jó bábművész azon­ban úgy gondolom, a legne­hezebb időkben is talál kife­jezési formát, ha másként nem, akkor a bábok mozgatá­sával, így hát a korabeli kö­zönséget sem kellett félteni, hogy élmények nélkül marad. — Tervei? — Szeretném, ha családunk régi álma, az állandó színpad megvalósulhatna. Biztató jel, hogy a Népligetben már fel­újítás alatt áll az a régi bá­bos bódé, jelenleg helytörté­neti emlék, ahol még apám szórakoztatta a mindig lel­kes közönséget. Talán a bá­tyámmal ketten ott újrakezd­hetnénk a vásári komédiák évszázados hagyományain ne­velkedett műsorunkat, hiszen oda, abba a környezetbe illik az leginkább. Kuntz Zoltán Fakultáció az általános iskolában A Művelődési Miniszté­rium döntése nyomán az ál­talános iskolákban — ahol a feltételek megvannak — az összóraszám növekedése nél­kül bevezetik a fakultatív foglalkozásokat. Az 1984 '85- ös tanévben a hetedik osztá­lyos tanulóknak, az azt kö­vető tanévben pedig már a nyolcadikosok is részt vesz­nek az ilyen „órákon” — ha az iskola azokat bevezeti. Az általános iskolai fakultáció a hetedik osztálytól a közép­iskola második osztályának végéig terjedő pályaorientá­ciós szakasz szerves része. Bevezetését indokolja a 12— 13 évesek speciális érdeklő­désének fokozatos kibonta­kozása és az, hogy a tanulók nyolcadik osztályban pálya­illetve iskolatípus-választás­ra kényszerülnek. Az általá­nos iskolai fakultáció az ok­tatás ideje alatt teremt lehe­tőséget a gyermekeknek az érdeklődésüknek megfelelő foglalkozásokon való részvé­tel­re, ahol kipróbálhatják képességeiket, erősíthetik önismeretüket, fejleszthetik személyiségüket. 1974 óta, 39 általános iskolában — kísér­leti jelleggel — már van fa­kultáció. Győr megye múltjából „Államként” működött az államban A feudális állami és társa­dalmi rend hazai intézmé­nyeinek sorában az egyházi nemesi községek, szaknyel­­ven a prédiális székek, bár egyre csökkenő számban, de évszázadokon át sajátos he­lyi maradványai voltak 1848 előtti önkormányzati éle­tünknek. Eredetüket részben birtok- és egyházpolitikai, részben biztonsági, védelmi okokkal lehet megmagyaráz­ni. Az egyházi nemesek (pré­­dialisták) ugyanis olyan hű­béri szolgáltatmányokra kö­telezett, katonáskodó szaba­dok voltak, akik az egyház­tól kapott birtokok tulajdo­nában különféle kiváltságo­kat élveztek. Még a török hódoltság korában, sőt a XVII. században is fontos szerepet játszottak, de 1715. után az állandó hadsereg fel­állításával, az egész hadszer­vezet átalakulásával az egy­házi nemesség intézménye elvesztette korábbi katonai jellegét. A reformkorszakban már csak 5 főpap, illetve egyházi nagybirtokos élt a „nemestartás” kiváltságával, de figyelemre méltó, hogy közülük harmati Győr me­gyeiek voltak. Az esztergomi érsek és a zágrábi püspök mellett ugyanis a győri püspök, a győri­­székeskáptalan és a pannonhalmi főapát tartotta fenn hagyomány­tiszteletből és tekintély­­megfontolások­ból egyházi nemesi székeit. A győri püspökség vecsei széke Veszprém megyében, a főapátságé a Komárom megyei Füss községben, míg a győri székeskáptalan pré­diális széke, a szórványosan telepített szávai, kis- és nagybajcsi egyházi nemesek bevonásával, Bácsa község­ben fejtette ki működését. E megmaradt egyházigazgatási községek­ közül a székalaku­lás hagyományos jellegét leginkább a győri káptalan bácsai széke őrizte meg 1848 ig, amikor a nemesi kiváltsá­gok eltörlésével, a középkori hűbéres viszonynak ez a kü­lönleges formája is meg­szűnt. A feudalizmus alkonyáig fennmaradt egyházi nemesi székek, elődeikhez hasonló­an, területileg a politikai vármegyék területéhez tar­toztak, de egyébként külön­élt­t, autonóm egységeket al­kottak, amelyek a rendi vár­megyék igazgatási szerveze­tével szinte egyező keretek közt működtek. Élükön a fő­ispán állott, akit esetenként a közgyűlés iktatott be. A bácsai széknél a győri nagy­prépost látta el a főispáni teendőket (Vecsén a győri püspök, Füssön a pannonhal­mi főapát). Az ügyek tulaj­donképpeni intézője azonban az alispán volt, ő irányította az operatív munkát végző tisztikart is. Minthogy a prédiális ne­mesi székek (községek) igaz­gatási és törvénykezési fel­adatokat egyaránt elláttak, köz- és kisgyűléseik a vár­megyéktől függetlenül hoz­ták meg határozataikat, túl­zás nélkül leszögezhető, hogy valójában „államot” jelentet­tek az államban. S jóllehet az egyházi nemeseket tartó főpapok a jó szomszédi kap­csolatok megteremtésére tö­rekedtek, a megyehatóságok felé is az előzékenység szel­lemét kívánták érvényre jut­tatni, az egykorú dokumen­tumok arról tanúskodnak, hogy a prédiális székek és a rendi vármegyék egymás közti viszonyában több volt a súrlódás, a hatásköri ösz­­szeütközés, mint a hivatalos érintkezést elősegítő, kölcsö­nös megértés. Az 1830-as esztendőkből származó széki jegyzőköny­vek és statútumok (rendsza­bályok) Bácsa esetében ezt különösen érzékeltetik, ami­nek indítékait egyrészt a Győr megyei vezetőségek gyakori agresszivitásában, másrészt a széket fenntartó egyházi földesuraság maga­tartásában kell keresni. Az utóbbi ugyanis nemegyszer közömbösséget tanúsított a szék ügyeivel kapcsolatban, s ha emiatt a világi hatóság részéről bírálatok hangzottak el, a védekezést célzó válasz­adások, az ősi kiváltságokra történt hivatkozások rend­szerint csak tovább élezték a rendi vármegyék és a közj­­jogi önállósággal végered­ményben mégsem rendelke­ző m­édiális székek közti fe­szültségeket. Ezek főként ab­ból származtak, hogy az or­szágos nemesekből verbuvá­lódó megyei tisztségviselők a reformkorszak utolsó évtize­deiben egyre nagyobb befo­lyást igyekeztek gyakorolni a még működő székek életére, igazgatási és jogszolgáltatási munkájára. A helyzet ugyan­is az volt, hogy a prédialis­­ták nem tartoztak az orszá­gos nemesek rendjébe, kö­zülük csak kevesen. Inkább a kivételezettek kerülhettek ebbe a kiváltságos rangsoro­lásba, s így Bácsán Vecsén és Füssön is mindinkább ki­szorultak a széki keretek ve­zetőségeiből. Köztudott, hogy az 1848-as polgári forradalom izzó han­gulatában életbe léptetett, április törvények a nemesi előjogokat is megszüntették. A király által csak nehezen szentesített törvénycikkek ugyan kifejezetten nem tar­talmaztak konkrét intézke­déseket az egyházi nemesek jogállásával kapcsolatban, de természetesen nem lehetett vitás, hogy a polgári átala­kulás lüktető politikai és társadalmi légkörében, a m­édiális székek elavult in­tézménye is végleg elvesztet­te gyakorlati jelentőségét, működésének további lehe­tőségeit. Dr. Lengyel Alfréd 1983. június 23., csütörtök ■ B. Hegyi László plasztikáiból nyílt kiállítás a napokban a győri Liszt Ferenc Zene­iskola udvarán. A Tatabányán élő művész munkáit június 30-ig tekintheti meg a kö­zönség. \ ■ mm——iiwii ii ii­­­i —nam Egy felmérés tanulságai A bejáró munkások művelődése Érdekes, országos szem­pontból is tanulságos felmé­rést végzett a Pécsre bejáró munkások közművelődési helyzetéről Orcsik Ferenc és Zsikó János. (Mindketten ve­zető beosztású népművelők a városban.) A városi tanács művelődésügyi osztályának megbízásából kilencvenöt pé­csi vállalat és szövetkezet adatait felhasználva állítot­ták össze jelentésüket. Az adatok tanúsága szerint minden ötödik-hatodik Pé­csett foglalkoztatott munkás bejáró. A három bányavál­lalathoz járnak be a legtöb­ben, de a megye községeiből szerzi a munkáslétszámának 35 százalékát a Baranya megyei Építőipari Vállalat is. A vá­roskörnyéki községek közül Kozármislenyből tizenöt, vál­lalathoz ingáznak a munká­sok, de a többi városkörnyé­ki község esetében általában egy-egy vállalat túlsúlya mu­tatható ki. Származnak-e hátrányok a bejárásból? A kérdést azért indokolt föltenni, mert sokan hajlamosak az ingázók hely­zetét a valóságnál kedvezőbb­nek látni, elsősorban, az úgy­nevezett második gazdaság lehetőségei miatt. Nos, a kép nem ennyire rózsás. A be­járót — mint a tanulmány szerzői megállapítják — sújt­ja a munkanapokon az uta­zás, bár inkább a közlekedési eszközök indulásának kötött­ségével, mint az utazás idő­tartamával. Hiszen a városi dolgozó is 40—50 percet tölt a buszon ha a város­ egyik végéből utazik a másikba munkahelyére. Ám a járat­­sűrűség nagy, szemben a tá­volsági buszok, vonatok já­ratsűrűségével. További hátrány, ami a bejárókat sújtja, s kihat eg­zisztenciájukra, a város ja­vára történő adózás. Az in­gázó munkás béréből auto­matikusan levonnak szociális, infrastrukturális hozzájárulás címén, ezt azonban nem a munkás lakóhelyének, hanem a vállalat székhelyének fej­lesztésére fordítják. A bejá­ró dolgozó szándéktalanul is azt a várost gazdagítja, amelyhez a munkalehetőség megteremtésén kívül semmi köze sincs,­­más kérdés, hogy idejár vásárolni, moziba, kü­lönböző szolgáltatásokat igénybe venni, ám ha ezt a saját lakóhelyén megtehetné, ebben sem szorulna rá a köz­ponti településre.) Miközben a bejáró munkás — a saját és családja munkaerejének kizsigerelésével — otthoná­ban gyaranczik, aközben a nagyobb közösség, a falu sze­­gényedik, mert a helyi tanács költségvetése olyan csekély, hogy a fenntartási kiadáso­kat is nehéz fedezni belőle. Hogyan hat ez vissza a be­térő munkásság műveltségi helyzetére? A tanulmány szerzői a következő megálla­pításokat teszik. Ha a munkahelyne­k szük­sége van a bejárók munka­erejére : ha a munkahelyek társadalmi értéket állítanak elő: ha a juttatások között a szakmai és az általános mű­veltség fejlesztését célzó kul­turális juttatások is szere­pelnek , akkor a bejáró dol­gozók hátrányos helyzetét a művelődés területén három lehetséges módszerrel lehet kompenzálni: — A munkahelyi művelő­dés irányítóinak kiemelt mó­don kell foglalkozniuk a be­járók képzésével, szórakozta­tásával, biztosítva a szüksé­ges feltételeket. — A megtermelt nyereség szociális-kulturális hányadát el kell juttatni a bejáró la­kóhelyére, ahol ennek a mű­velődés és a szórakozás al­kalmaiban testet kell ölte­nie. — A bejárót — nem saját terhére — szabad idejében oda kell vinni, ahol az ál­tala megtermelt értékből fenntartott intézményháló­zat működik. A három lehetséges mód­szer csak nyomokban lelhető fel a pécsi gazdálkodó egysé­gek gyakorlatában — mondja ki felmérésük eredményét Orcsik Ferenc és Zsikó Já­nos. Valóban a vállalatok ál­tal visszaküldött tesztlapokon ilyen sztereotip válaszok ta­lálhatók. H. J. HUMPO­D — *

Next