Kisalföld, 1983. június (39. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-15 / 140. szám

zi"-jegyzet Ezúttal nem egy főműsoridőben sugárzott tévéproduk­­cióról lesz szó, hanem sok kicsiről. Apróságról, melyek önmagukban nem is műsorok, hiszen általában két igazi műsorszám között találkozunk velük, ám mégis általuk áll össze az adásidő műsorrá sajátos hangulatúvá egyszó­val Magyar Televízióvá. Íme egy füzér azokból az aprósá­gokból, amelyek bosszantanak, vagy amelyeket nem ér­tek. Nem értem például, hogy miért kell nálunk a két kü­­­­lön csatornára két külön műsorközlő. Hiszen a szomszéd televíziójából látjuk, hogy technikailag már megoldották ugyanannak a képnek egyszerre két csatornán való adá­sát, s az egy szem bemondó egyszerre közli mindkét műsor nézőivel a programot. Persze, ehhez olyan műsoregyezte­tés szükséges, amelyre úgy látszik mi képtelenek vagyunk, így aztán percenként ugrunk fel és kapcsolgatjuk a ké­szüléket egyik állomásról a másikra, hogy le ne marad­junk egy film vagy egy vita elejéről. Pedig egy aprócska felirat a képernyő alján diszkréten figyelmeztethetne, hogy a másik adón kezdődik egy fontosnak vélt műsor A feliratok kapcsán hadd térjek ki egy régi tévés be­tegségre, a végeláthatatlan stáblisták közlésére. Legutóbb Vitray műsorában volt erről szó, a nézők százai nagy ve­hemenciával követelték leveleikben ezek megszüntetését, vagy legalább az ésszerű mértékek közé való szorítását. Én nem is arra hivatkoznék, hogy egy-egy műsorperc hány ezer forintba kerül. Egyszerűen unalmas és a nézőt bosz­­szantó dolog az, ha naponta négyszer-ötször olvastatják el velünk ugyanannak a kábelesnek, alvilágosítónak és mellékberendezőnek a nevét. Vitray arra hivatkozott a Te­­lerámában, hogy ezeknek az embereknek ez az egyetlen elismerésük. Nem igaz! Ezek az emberek végzik a munká­jukat, amiért fizetést kapnak. Épp úgy, mint ennek a kéz­iratnak a legépelője, elolvasó szerkesztője, tipográfusa, kéz­irathordója, szedő és tördelő nyomdásza, korrektora az újságot nyomó gépmestere. Ugye furcsa lenne ha most ideírnánk valamennyiük nevét? És minden cikk után! S ha már a televízió ,,írásos’’ műfajainál tartunk, nem mehetünk el szó nélkül a Képújság mellett sem A nézők nagy része ugyanis nem tudja, mi is ez, hová tegve. Nos, a Képújság egy újfajta szolgáltatás lesz majd, ha ennek anyagi, technikai és társadalmi feltételei megérnek. Akkor a műsortól teljesen függetlenül, azzal egyidőben otthonról, egy irányító készülék segítségével kiválaszthatjuk mi saját magunk, hogy a képújság melyik szolgáltatására vagyunk kiváncsiak. Addig azonban — gyakorlatilag propagáló, is­mertető célzattal — mindannyian ugyanazt látjuk külön műsorként amit a stúdióból kiválasztanak nekünk. Svéd betűkkel. Mert mint megtudtam, a rendszert szállító cég és magyar kollégáik ezt a már meglévő betűcsaládot ta­lálták a magyarhoz legközelebb állónak Aminek nincs hosszú ékezetes ó-ja, ö-je, ú-ja, de még az á-n is csak egy pontocska van, ha jól megfigyelik! Magyar betűkre nem volt pénzünk. Azt hiszem, korai ezzel a képújsággal bosszantani bennünket hisz ugyanazokat az információ­kat közli, amit más műsorok élőszóval. Persze, ha már lét­rehozták a külön szerkesztőségét, akkor annak működnie kell, információt kell szolgáltatnia, csakúgy, mint az Útin­­formnak, amelytől megtudom, hogy Balmazújvárosban ma éppen hol aszfaltoznak és Kecskeméten melyik csomópont­ban villog a sárga ... Rokona a Képújságnak a Betűreklám, amely elsősorban­ azoknak nyújt vigaszt, akiknek még nincs színes készülé­kük Mert egy-egy andalitó film után nem csapja őket szemközt azzal az őrületes kék fényével. A Betűreklám a­­ maga esetenként magyartalan és hibás helyesírású terror­jával betört a főműsoridőbe. Talán egy kicsit már sok is ez a mai reklámmennyiség. Persze, lehet hogy azért tú­rák soknak, mert agy­on játszottak, unalmasak, agresszívek és esetenként primitívek. Nálunk szinte mindent valami bugyuta harsánysággal akarnak reklámozni ugyanazokkal a szereplőkkel módszerekkel klisékkel.­­A klisék, az elő­regyártott szószerkezetek nem hiányoznak az igazi műso­rokból sem. Csak zárójelben jegyzem meg hogy ha meg­látom a híradóban azt a bizonyos kommentátorkettőst, akkor már tudom hogy így fog kezdődni az adás. ..A nem­zetközi élet mai eseményei közül beszámolunk arról, hogy...” s rögtön rímel rá a hazai mondóka­ .Magyar­­ország mai napjáról pedig egyebek között elmondtuk, hogy...” Fogadjunk, kitalálták kik ők! Nem hiszem, hogy tíz év alatt ne sikerült volna egy új bevezető monda­tot ta­lálni.) Visszatérve a reklámra, erényeként említhető hogy rá van írva. Mármint az, hogy reklám Nem úgy mint né­hány „igazi műsor”-ként kifőzőcskézett és tálalt alra buj­tatott társára. Remélem, a tévé legalább fizettet hirdetési díjat azokkal a cégekkel melyeket a Főzőcské-ben vagy legújabb kiskunéban a Nem csak nők­nek-ben reklámoz. Mert az nevetséges lenne ha azért a másfél kiló krumpli­ért és két tojásért adná el magát a tiszteletre méltó in­tézmény. Hiszen valóban tiszteletre méltó és mi, szeretjük is. Azt már nem mondanám, hogy hibáival együtt. A hibákat nem vagyok hajlandó szeretni, s ha ezúttal ezekből a bosszantó apróságokból gyűjtöttem egy csokorra valót, az azzal a szándékkal történt hogy a jövőben ne találkoz­zunk ezekkel. Legalábbis ne túl gyakran.. Dusza András Felhívás népművészeknek Vásár és kiállítások A győri zenei nyárnak ha­gyományává vált már, hogy népművészek részvételével kirakodóvásárt rendeznek a sétálóutcában, a Lenin úton. Az idén július első vasárnap­jára várják mindazokat, akik szerepelnek a Népművelési Intézet Vásározni jogosult népművészek című kiadvá­nyának listáján, valamint azokat, akiket a rendező — Petőfi Sándor városi Műve­lődési Központ — meghív. A Lenin út elején rakhatják majd ki portékájukat a nép­művészek, s közülük néhá­nyan bemutatót tartanak munkájuk folyamatából. Ugyancsak a zenei nyár kí­sérő programjainak sorában nyílik kiállítás B. Hegyi László keramikus munkáiba a Liszt Ferenc Állami Zene­iskola udvarában. A csü­törtökön — 16-án — délután ötkor nyíló tárlaton Véner Ti­bor művészettörténész mutat­ja be az alkotót. Pénteken ugyancsak képzőművészeti csemegével szolgál a rendez­vénysorozat: a Műcsarnokban délután ötkor Udvardi Erzsé­bet Képek Arany János bal­ladáihoz című tárlatát nyitja meg Konok Tamás, a meg­nyitón közreműködik Bars József, a győri Kisfaludy Színház művésze. A képekből már láthattak ízelítőt a tele­víziónézők, hiszen a kiállítás a budapesti Műcsarnokból ér­kezett Győrbe, s a Stúdió ’83 című műsor beszámolt előző fogadtatásáról. Az érdeklő­dők július 31-ig láthatják Udvardi Erzsébet képeit. Fel­vételünkön a zeneiskola ud­varában bemutatkozó B. He­gyi László keramikus látható egyik plasztikájával. ■ BOLGÁR IPARMŰVÉSZEK KIÁLLÍTÁsa. A Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja és a Bolgár Művészeti Alap szervezésében bemutatott kerámiák, fafaragások, ezüst ékszerek, bortárgyak június 23-ig tekinthetők meg a budapesti Derkovits Teremben. A játékmackó születésnapja Erről a születésnapról ke­vesen tudnak, pedig érdemes megemlékezni arról, hogy a világszerte kedvelt játék­mackó, angol nevén a teddy bear — épp ezekben a na­pokban 80 éves. A történet stílszerűen me­­sébe illő. Vagy száz évvel ez­előtt nyitotta meg varrodáját Giengen nevű német város­kában Margarete Steiff. A fiatal lány testi fogyatékos volt. Szorgalmasan dolgozott, gyermekkabátokat, szoknyá­kat készített. Egyszer mara­dék filcből elefántfigurát varrt, amit kitömött és tű­párnának használt. Ismerő­seinek annyira megtetszett, hogy többen kérték, készítsen nekik is hasonlót. Steiff kis­asszony hamarosan árusítani is kezdte a tűpárnákat — hat év alatt 5 ezer darab került ki a keze alól. Az elefánt „testvérkéket” kapott — ló, csacsi, malac és teve csatla­kozott hozzá, s a figurákat már dísznek, játéknak hasz­nálták. Az üzlet virágzott, s a rokonságból többen betár­sultak, közöttük egy unoka­­fivér, Richard Steiff. Az ő öt­lete volt a sorozat bővítése olyan mackókkal, amelyek­nek feje, karjai, lábai moz­gathatók. 1803 tavaszán mutatták be az új termékeket a lipcsei vásáron. Nem sok sikerrel, a mackó nem keltette fel a vásárlátogatók figyelmét. Ri­chard már csomagolta porté­­káját, amikor — az utolsó pillanatban — megjelent egy amerikai Azonnal háromezer darabot rendelt, és New Yorkba vitte. Igazán meseszerűvé innen válik a történet. A Giengenben ma is működő cég aligha tudná megmondani, mennyit adtak el azóta összesen. Vízi- és más kalandok a Balatontól Szigetközig Két hét alatt olvasóvá lenni? A táborok célja az igény­felkeltés „Azt ajánlom, hogy inkább a tárgyakat bemutató, mint az alaki vonatkozásokról tár­gyaló könyveket olvassátok, azaz inkább olyanokat, a­me­­lyek példákat adnak, s a dol­gok végzését mutatják meg, mint olyanokat, amelyek a szabályokról való elmélkedé­sekre tanítanak. E tekintet­ben sok hibát követnek el az iskolák, elvont szabályokkal kínozzák és kerülő úton ve­zetgetik az elméket, ahelyett, hogy egyenesen a dolgok megismertetésére törekedné­nek.” A 17. század nagy pedagó­gusának, Comeniusnak a szá­jából hangzottak el ezek a szavak, amikor Lórántffy Zsuzsanna kérésére Sárospa­takon vállalt pedagógusi ál­lást. Comenius igazához nem férhet kétség, noha az iskola nem mondhat le a szabályok megtanításáról sem. Talán a többi ok mellett az elmélet és a gyakorlat helytelen aránya is közrejátszott abban, hogy másfél évtizeddel ezelőtt az olvasó nép fogalmához na­gyon sok kedvezőtlen kép­­­­társult. Egy 1968-ban nyilvá­nosságra került reprezentatív felmérés tanúsága szerint a ország felnőtt lakosságának — beleértve a nagyobb isko­lás gyermekeket is — 25 szá­zaléka rendszeresen, 15—25 százaléka alkalomszerűen, a fennmaradó 55—60 százalék pedig egyáltalán nem olvas. Különösen kedvezőtlen volt a kép a falusi lakosság köré­ben. 1968-ban az ország 3271 településéből ezer olyan köz­sége volt Magyarországnak, ah­ol éves átlagban három forintnál nem költöttek töb­bet könyvvásárlásra. Az Ol­vasó Népért mozalom ered­ményei azóta sokat javítot­tak a másfél évtizeddel ez­előtti adatokon, de a Könyv­ért Vállalat közelmúltban tartott sajtótájékoztatóján ol­vasási szokásaink újabb lazu­lásáról beszélt a vállalat igaz­gatója. Ennek ellenére az utóbbi évtizedben elért eredmények vitathatatlanok. Mint ahogyan az is, hogy a kedvezőbb kép kialakulásában az olvasótá­boroknak is jelentős szerepe van. Életrehívásukat a Ma­gyar Írók Szövetségének KISZ-szervezete kezdemé­nyezte, s hamar további pat­­rónusokra találtak. A mozga­lom gazdája a Hazafias Nép­front, de a lelkes támogatók között található a KISZ, a Magyar Úttörök Szövetsége, a Szakszervezetek Országos Ta­nácsa, a Művelődési Minisz­­térium, a Magyar Írók Szö­­vesége, a Termelőszövetkeze­tek Országos Tanácsa és a Fogyasztási Szövetkezetek Országos Tanácsa. Az olvasótábori mozgalmat megindulásakor, a hetvenes évek elején viták és el­e­nt­­mondások is kísértek. Voltak, akik kétségbe vonták a hasz­nát. Mit lehet elérni tíz nap vagy két hét alatt az olvasó­vá nevelésben? Megint má­sok szembeállították egymás­sal az iskolát és az olvasótá­borokat, a pedagógusokat és a táborokat vezető- (rókát, költőket, alkotókat Igazából az olvasótábor elnevezés­­sem fejezi ki a mozgalom lénye­gét, talán helyesbb lenne a művelődési tábor elnevezés, hisz az olvasás, és az olva­sóvá nevelés a mozgalom egy nagyon fontos része, de nem az egésze. Az elképzelés meg­szállottjai olyan komplex műhelyként értelmezik az ol­vasótáborokat, ahol a könyv mellett a zene, a képzőművé­szet, a színház és számos más művészeti ág is helyet kap. S ahol nemcsak a műve­lődési igényfelkeltés, hanem a közösségi magatartás és együttélés módjai normái is előtérbe kell hogy kerülje­nek. A táborokba elsősorban a hátrányos műveltségi hely­zetben levő, de jó képességű és tehetséges fiatalok kapnak meghívást. Megyénkből az idén közel négyszáz általános és középiskolás diák vehet részt az olvasótáborokban A beled­ úttörőcsapat Vonvarc­­vasheeven, a soproni általá­nos iskolások Mosonmagyar­óváron, a kapuvári cigányok Balatonakaliban, a mosonma­gyaróváriak Dunaszigeten a győri szakmunkástanulók Ba­­dacsonylábdihegyen, a me­gyei szakmunkástanulók pe­dig Novákpusztán verik fel sátraikat és ütik fel könyvei­ket A legérdekesebbnek a Hazafias Népfront megyei­­lága és a győri Petőfi Sándor városi Művelődési Központ Vízikaland elneve­zésű olvasótábora ígérkezik, amelynek jellegzetessége lesz, hogy a gyerekek vizitúrán, nomád körülmények között töltik­ el a tábor tizenkét napját. Arra persze most sincs ga­rancia, hogy az olvasótáborok két hét alatt pótolni tudnák a több éves hiányosságokat. Nem is ez a cél Hanem az, amit Bánlaky Pál szociológus így fogalmazott meg: ..Az ol­vasótábor ez emberi élet ki­teljesedésének irodell­je. Sű­rített minta. Edzőválya, mű­hely. Ahol megpróbáljuk mindazt megvalósítani, amit a mindennapi életben is meg­tehetnénk, vagy meg kellene tennünk.” K. T.

Next