Kisalföld, 1983. július (39. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-17 / 168. szám

A részeges puma A soproni ABC-üzlet vezetőjével könnyen megegyeztem. Fehér köpenyt kaptam, és még nyitás előtt elhelyezkedtem leshelyemem, jó takarásban a pultok között, közel a bejárathoz. Biztos voltam a dolgomban. Előbbutóbb fel fog itt bukkanni, hiszen Ausztriából jött. Sopronban mindig, minden osztrák vendég útja ide vezet. Türelmesen vártam. A délelőtt eseménytelenül telt el, ez azonban nem szegte kedvemet. A vadász legfőbb erénye a türelem — biztatgatta magam. Lassan három óra is elmúlott, az üzletben a forgalom a délutáni csúcsot közelítette. Már-már lankadni kezdett éberségem, akkor egyszer csak nagyot dobbant a szívem. Mintha hirtelen az égből pottyant volna, ott állt az ajtóban. Hosszú, élesre vasalt kockás nadrágot, felhajtott gallérú ballonkabátot viselt, széles karimájú kalapját mélyen homlokába húzta, szinte összesimult sötét napszemüvegével. A feltűnő az volt rajta, hogy a júliusi kánikulában még hosszú sálat is viselt, amellyel gondosan elfedte fél acát. Figyelmesen körülnézett, bőrkesztyűs kezével kosárért nyúlt, majd ruganyos macskajárással megindult a pultok között. Óvatosan a nyomába szegődtem. Mintha zsinóron húzták volna, úgy közeledett az italokkal megrakott pulthoz. Pillanatnyi habozás után először két üveg Tokaji aszút, aztán egy barackpálinkát tett a kosarába. Ekkor már tudtam, hogy nem tévedtem Igen, ezt: az Ausztriából megszökött puma! Nem tétováztam tovább. Éppen egy üveg pezsgőért nyúlt, amikor melléje léptem, megragadtam a karját, és halk, de határozott hangon németül megszólítottam: — Kérem, ne keltsen feltűnést Jöjjön velem a raktárba! Mintha villanyáram futott volna át a testén, megrázkódott, de aztán engedelmesen haladt mellettem. A főnök irodájában, legnagyobb megdöbbenésemre magyarul szólalt meg: — Az istenért, ne szorítsa annyira a karomat... Mit akar tenni velem? — Honnan tud magyarul? — hüledeztem. — Nagyapám magyar volt — válaszolta kissé felbátorodott hangon, miközben lassan kihámozta magát a hatalmas sálból, amely alól markáns pumaarc tűnt elő, derekedő bajusszal. — Neves artistacsaládi miénk, én is cirkuszban dolgoztam hoszszú ideig bejártam a fél világot. Mikor kiöregedtem, eladtak egy állatkereskedőnek. Most letartóztat? — Dehogyis — tértem magamhoz az első meglepetésből. — újságíró vagyok, szeretnék interjút készíteni Önnel a Kisalföld számára. Arra lennék kíváncsi, miért szökött el hozzánk ódáéból. — Jól rám ijesztett — zökkent le egy székre megkönnyebbülten. — Rendben van, elmondom magának, ha már így alakult. Az ital az álca mindennek. Tudja, a cirkuszban kölyökkorom óta állandó idegfeszültségben éltem. Ostorpattogás, tréningek ... Aztán a fellépések: rengeteg ember, hangzavar, tüzes karikák. Nem való ez a mi érzékeny idegeinknek. Idővel rászoktam az italra. Tudja, hogy van az. Eleinte keveset, aztán egyre többet, végül már nem tud élni nélküle a puma. Mikor az állatkereskedőhöz kerültem, bezártak egy ketrecbe, és száraz marhahús meg víz, nap mint nap. A gazdámat hiába kértem, hogy legalább vasárnap megihassak egy üveg sört, azt mondta, így is sok a rezsim. A boltba betévedő vevőket pedig hiába kérleltem titokban, Ausztria kultúra az ország, senki nem ad alkoholt az állatoknak. — Egy nanop aztán kezembe került a Kisalföld, amelyben azt olvastam, hogy a eyőri állatkertben valaki Helláita a majmokat?Akkor elhatároztam: az első adandó alkalommal Magyarországra szököm, s felkeresem azokat a jólelkű embereket, akik nem sajnálnak egy kis jófajta itókát az állatoktól. Ám, alighogy átléptem a határt, már hajtóvadászatot indítottak ellenem. Most aztán se előre, se hátra. Gondoltam, ha már itt vagyok, legalább utoljára leiszom magam, utána jöjjön, aminek jönnie kell. Mire idája ért az elbeszélésben, kövér könnycseppek gördültek alá a pofáján. Egészen megsajnáltam a vén iszákost: — Miből gondolta, hogy nálunk jó szemmel néznek egy részeges vadállatot? — Olyan jó helyen állnak az egy főre jutó alkoholfogyasztás világstatisztikájában, gondoltam, itt igazán könnyű lesz elvegyülnöm az iszákosok tömegében. Kinek tűnnék fel ? — Téved, barátom. Nálunk, ha egy ember állati sorba issza le magát, az valóban keveseknek tűnik fel. De hogy ugyanerre a telesítményre egy alsóbbrendű lény is kénes legyen — ez sértené a hiúságunkat. Rövid időn belül elvonókúrára fognák. Legjobb, ha visszamegy a gazdájához. Szomorúan ingatta a fejét. Látszott, hogy tanácstalan. Hirtelen jó ötletem támadt: — Ide hallgasson, ha megígéri, hogy visszamegy ahogyan jött, akkor én most elviszem magát egy vendéglőbe. Az én kontómra ihat, amennyi jólesik. Felcsillant a szeme, hálásan felém nyújtotta jobb mancsát, s megpecsételtük az egyezséget. Záróráig együtt poharazgattunk egy kiskocsmában. Az illuminált vendégseregnek nem szült szemet furcsa ivócimborára. Mikor kitessékeltek miniket az utcára, már csillagos volt az ég. Még egyszer némán kezet ráztunk, majd elegáns kockás nadrágjában kissé bizonytalan léptekkel, halkan dúdorászva megindult Ágfalva felé.. . Freész Károly Zenei tábor leendő óvónőknek Befejezte munkáját Sopronban az első ízben megrendezett, Bezerédj Amáliáról elnevezett óvónőképző zenei tábor. A soproni óvónőképző intézet kezdeményezésére, a Jeunesses Musicales magyarországi szervezete patronálásával létrejött tábor résztvevői a hajdúböszörményi, a kecskeméti, a szarvasi és a soproni intézetek hallgatói voltak. A tábor célja az óvónő-jelöltek minél sokoldalúbb zenei képzése. A napi programok gerincét a visszatérő foglalkozások alkották: alakult a résztvevőkből egy kórus, amelynek vezetője Ugrin Gábor Liszt-díjas karnagy volt, Dárdai Árpád és Fodor Gábor, a soproni intézet adjunktusai vezetésével haggszeres kamarazenei szekció működött. Szarka Árpádné, a soproni képző intézeti tanára irányításával pedig a népi gyermekjátékok óvodai alkalmazásával foglalkoztak a hallgatók. A tábor résztvevőiből alakult együttesek több alkalommal nyilvános hangversenyeken is bemutatkoztak. Szerepeltek a Bányászati Múzeumban, a sopronbánfalvi templomban, muzsikáltak a Sopronban nyaraló nevelőotthonos gyermekeknek és a KPVDSZ-üdülő lakóinak. A tábor tagjai két vendégelőadóval is megismerkedhettek: Dimény Judit, a Magyar Rádió zenei főosztálya ifjúsági osztályának munkatársa, az Iskolarádió főszerkesztője Hang—Játék címmel vezetett foglalkozást; Tihanyi László fiatal zeneszerző pedig a kortárs zenéről tartott előadást. 1963. július 17., vasárnap Népművelés nyáron Uborkaszezon helyett hajtás Régen uborkaszezonnak számított a nyár a népművelők számára, ők is ugyanúgy zárták az évadot, mint az iskolák, színházak, s más intézmények. Ma viszont, ha a művelődési házakba betérünk nyaranta, élénk szervezkedést, plakátsorokat, szép számú műsorkínálatot találhatunk. Különösen igaz ez a győri Petőfi Sándor Művelődési Központ esetében, ahol a nyári ifi-presszó jóvoltából minden napra — van úgy, hogy nem is egy— program esik. Györkös László népművelővel, a központ igazgató-helyettesével arról beszélgetünk, milyen ma a megváltozott szokások közepette egy népművelő nyara? — Még javában tartott az iskola, amikor mi már megnyitottuk az ifipresszót, szerveztük nyári rendezvényeinket — mondja. — A zenei nyár mellett olvasótáborokat, fiataloknak szóló programokat szerveztünk, s bizony bajban vagyunk, hogyan adjuk ki a népművelők szabadságát a hajtás közepette. Jómagam júniusban átlag napi 16 órát dolgoztam, hogy nyári színháztól filmig, jazzprogramtól népművészetig, minikiállításig sokféle kínálat fogadja a Győrött nyaraló fiatalokat. Korábban a peremkerületi művelődési házakban dolgozókat — az integráció hasznaként — be tudtuk vonni a városközpontban a szervezésbe. Ma már ez sem megoldás, hiszen a peremkerületeken is beindultak a nyári rendezvények, délelőttönként gyermekfoglalkozásokat, délutánonként discót, s más programot tartanak ott is. A holtszezon tehát megszűnt a népművelésben, ellenben áttevődött a súlypont , nyáron jórészt szórakoztató jellegű, de egyformán nagyszámú rendezvényt kínálnak. Megindították a strandon a diákok információs szolgálatát, amely tavaly is nyolcvan iskolástsegített abban, hogy nyári munkát találjon. — A népművelőnek persze éppúgy tovább kell képeznie, művelnie magát, mint bárki másnak — teszi hozzá Györkös László. — A múlt héten Kapuváron volt továbbképzés a megyében dolgozó főfoglalkozásúak számára. Ám ez szerintem kevés, jó, ha az ember más tájakon is tapasztalatokhoz juthat Ezért voltam nagyon boldog hogy meghívást kaptam a Holland Felnőttnevelési Szervezetek Országos Szövetségétől egy tíznapos tanulmányútra, amely augusztus végén kezdődik Egy cserekapcsolat jóvoltából húsz holland felnőttnevelőt fogad Magyarország, s húszan utazhatnak ki Hollandiába évente. A megyéből ketten is bekerültünk a csoportba Venesz Ernővel, a soproni Liszt Ferenc Művelődési Központ igazgatójával A győri népművelő számára már csak azért is izgalmas lesz az utazás, mert évek óta dolgozik az egykori soproni, ménfőcsanaki és mosonmagyaróvári népfőiskolák feltárásán, s Hollandiában 1996 óta a mai napig is működnek ilyen főiskolák. Vajon hová jutottak ebben a művelődési formában? Milyen ismereteket nyújtanak a felnőtteknek ? Ezekre a kérdésekre vár választ legfőképp. — Nyári pihenésre, szabadságra nem is marad idő? — Azért marad, hiszen az ifi-presszó szervezése már előrehaladott állapotban van, itt lehet majd hagyni. A munkatársaim addig helytállnak. Úgy tervezem, egy kicsit visszavonulok édesapámhoz, Badacsonylábdihegyre, hogy dolgozhassak egy kicsit a második könyvemen. Furcsa, hogy a másodikon, hiszen még az első sem jelent meg, de azt a jövő év elejére várom Vallomások és víziók címmel. Két kisregényt tartalmaz. Most meseregényt csinálok, s egy másikprózai mű terve is készen van. A más jellegű munka mellett persze a két kis lurkómmal is ki szeretnék kapcsolódni egy kicsit. A kikapcsolódásig még van munka bőven. Bella Istvánnal szervezni találkozót, Burton Green amerikai muzsikussal koncertet, s gondoskodni a már megszervezett programok propagandájára is „Magunknak kerestük” - mondta beszélgetésünk végén Györkös László a nyári hajtásról. De láthatóan mégis elégedett, s fáradhatatlanul szövi a terveket a mások szórakoztatására. mai ■ Harmincöt évvel ezelőtt, 1948-ban hozták létre Rádiházán a magyar lósnori bázisát jelentő, azóta már világhírűvé vált ménest. Az itt tenyésztett lovaknak külföldön is jó hírük van: Rádiházának több országból van rendszeres vásárlója. Egy szokatlan műfaj kaszkadőr vagy parodista? Keresett a kocsmai bunyó A főnök (a kalandfilm főszereplője Bujtor István) keményen megveti a lábát, majd unott arccal — mintha csak azt mondaná, „már megint ezek a bosszantó legyek” — egyetlen hanyag mozdulattal szétszórja a rajta függeszkedő banditákat. Ökölcsapások puffannak, a gyomortájékon jól elhelyezett rúgások csatannak, törnek a székek és az ablakok. A következő pillanatban pedig az egyik támadó express vonatként elsüvít a levegőben, a másik őrült forgásba kezd álló helyében, a harmadik mély kókadtságban hever a bárpulton ... volt. Ez az önálló társulat az elmúlt hét végén a soproni ifjúsági napokon is bemutatkozott látványos műsorával. — Tulajdonképpen közös ötleteink alapján alakítottuk produkciónkat, ami elsősorban a judo, a karate és az aikido elemeiből ad ízelítőt a közönségnek — mondja Lövi György, a csoport vezetője. Aki azonban őrült nagy verekedéseket vár tőlünk, az bizony alaposan csalódik. Amit mi bemutatunk, az a játékos küzdés vagyis a random, ezt jelenti ugyanis ez a távol-keleti sportokban elterjedt szó. Másrészt pedig mindig tartunk egy kis elméleti magyarázatot is, ami tapasztalataink szerint egyáltalában nem árt, mert nagyon sok a tévhit ezekkel a divatos keleti küzdésmódokkal kapcsolatban. — Mégpedig? — Hát például az, hogy aki elsajátította a karate csínját-bínját, az már akár több tucat őrjöngő vademberrel is sikeresen megküzdhet... — Néha úgy tűnik, hogy a rúgások és ütések túlzottan is jól sikerülnek, vagyis egyáltalán nem imitáltak. — Nagy részük tényleg nem sokat veszít az erejéből, de pontosan tudjuk, hogyan kell védekezni ezekellen a 100—150 kilós csapások ellen. A mindennapos erőnléti, technikai és különféle légzőgyakorlatok számunkra elengedhetetlenek. Egyetlen óvatlan pillanat vagy figyelmetlenség jó párborda törésébe vagy roszszabb esetben súlyos belső vérzésbe kerülhet. Van valamilyen szakképzettségük ezekhez a merész gyakorlatokhoz? — Mind a négyen elvégeztük az artistaképző iskolát, a különféle küzdő játékokat pedig mesterfokon sajátítottuk el, ezt a magyar a három dános nagymester -idamy István is elismeri ,ki nedis többször megtemitette műsorunkat. — A kaszkadőrök általában arról ismertek, hogy toronymagas épületek tetejéről vetik le magukat a mélybe, lángoló autóból ugAz ismerős filmkockák a nagy közönségsikert aratott Pogány madonna című filmből valók. Az azonban már kevésbé ismert, hogy a burleszkbe illő filmjeleneteit egyik főszereplője a magyar Randors kaszkadőrcsoportjának ki, nem pedig a porondon verekednek? — Ez valóban így van, a szó igazi értelmében nem is tartjuk magunkat kaszkadőrnek, hiszen amit mi bemutatunk, az inkább a western paródiákhoz vagy a történelmi hadijátékokhoz hasonló. Ennek ellenére sok filmben és színdarabban is szerepeltünk már, de arra nem vállalkozunk, hogy néhány percre — mert mondjuk a főszereplő nem tud lovagolni vagy vízisíeln! — megjelenjünk a mozivásznon. Erre a célra sokkal alkalmasabb egy hortobágyi csikósfiú vagy egy profi vízisíelő, vízisíoktató, így hát elmondhatjuk magunkról, hogy az országban egyedülálló műfajt képviselünk. Egy kicsit színészek, artisták, humoristák sőt kaszkadőrök is vagyunk. Legnagyobb bánatunkra azonban éppen ezért, mert nem tartozunk sehová sem, más nem marad számunkra, mint a haknizás. Amikor például felkerestük a Hungarofilm képviselőit, hogy felvegyék a műsorunkat, akkor a legnagyobb elismeréssel beszéltek a produkcióról, az időpontról azonban semmi biztatót nem mondtak. Pedig a kocsmai jelenet, a western paródia külföldön ugyancsak keresett műfaj: nem véletlen hogy az United Artist Sportfilm producere, aki véletlenül látta a műsorunkat, szívesen megvásárolta volna azt kész filmen. — Volt-e már életveszélyben? — Határozottan mondhatom: nem. És nemcsak azért, mert mint a korábbiakban említettem, nem vállalkozunk a felgyújtós és a toronyugrós jelenetre. (Előfordult például, hogy valaki néhány féldeci után elvállalta ezt, aztán minden szakértelem híján csak a kórházban köthetett ki a ,,bátor” kaszkadőr.) Mi hosszú évek óta járjuk az országot ezzel a műsorral, és mindig igyekszünk valami újat és eredetibbet megvalósítani. Ugyanakkor a szakértelmet, a mesterségbeli tudást is állandóan gyarapítjuk és talán ezért is kerülhettük el eddig a bajt. Reméltük, továbbra is így lesz . A legutóbbi falusi fellépésünkön egy idős nénike lesz vonott oda a „legvadabb” bunyó jelenet közepette a színpadhoz és csak annyit mondott aggódva nekem: Ne menjen oda fiacskám, mert a szakállas magát is megveri! ... . . (Kuntz) ■ 5