Kisalföld, 1984. november (40. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-20 / 272. szám
ÖSZTÖNDÍJ A NEGYVENES ÉVEK második felétől végbement kultúrforradalom új, s nagyobb feladatokat rótt a népi államra az új értelmiség képzésében, az iskoláztatás feltételeinek újrateremtésében. Harmincöt éve annak, hogy a nagy társadalmi átrétegződés során munkás- és parasztfiatalok is eljuthattak az egyetemekre, főiskolákra. Az a tanulmányi ösztöndíjrendszer, amely 1982 decemberéig — legalábbis alapelemeiben — érvényben volt, akkortájt alakult ki. A hallgatók anyagi támogatási rendszere azóta elöregedett, nemcsak az adható pénzösszegeket kellett megemelni két évvel ezelőtt, hanem meg kellett változtatni a juttatási mechanizmust is. Olyan furcsa helyzet állt elő a nyolcvanas évek elejére, hogy lényegében a hallgató nem tudta, milyen összeget, mikor s miért kap. Tisztázni kellett — újból — a jogosultságot is, hiszen egy — esetleg többéves — kereseti igazolás önmagában nem nyújtott már elégséges alapot a támogatásra. Megérett a változtatásra a tanulmányi ösztöndíj folyósításának feltételrendszere is,, hiszen e téren általánossá vált, hogy a jobb anyagi körülmények között élő, a művelődési-kulturális lehetőségeket adottságaiknál fogva jobban kihasználni tudó családok gyermekei a jobb tanulók. Az ösztöndíjrendszer legutóbbi módosításáig sem az ifjúsági szervezetnek, sem más jellegű hallgatói kollektívának nem volt beleszólásuk abba, hogy mennyi ösztöndíjat is kaphasson társuk. Előfordulhatott, hogy jól tanuló, de önmagát a közösségi munkától távol tartó, jóformán antiszociális viselkedésű hallgató magasabb összegű ösztöndíjat kapott, mint az a társa, aki jól elvégzett tanulmányi munkája mellett sokat tett a közösségért is. Amikor a kormányzat elhatározta, hogy megváltoztatja az ösztöndíjrendszert, többirányú feladatot kellett megoldania egyszerre. Meg kellett oldani, hogy olyan öszszeghez jusson a hallgató tanulmányi ideje alatt, amivel már gazdálkodni tud, ami alkalmas arra, hogy minimális szülői támogatással fenntarthassa magát. (A Központi Statisztikai Hivatal és egyes szociológiai vizsgálatok szerint egy-egy hallgató évi negyvenezer forintba kerül szüleinek, azaz: a diploma körülbelül kétszázezer forintba kerül a családnak.) Úgy kellett kialakítani az állami támogatás rendszerét, hogy viszonylag tág lehetőséget biztosítson a hallgatóknak a különböző szociális juttatások közötti választásra: igénybe veszi-e a kollégiumot, ha igen, az intézmény esetleg több kollégiuma közül melyiket, az olcsóbbat vagy a drágábbat? Kell-e a diáknak a menzajegy, vagy a kapott pénzből maga kívánja megoldani étkezését? Ilyen szempontok messzemenő figyelembevételével alakult ki az új ösztöndíjrendszer, amit 1982-ben vezettek be. Két évve ezelőtt a magyar egyetemeken és főiskolákon 63 ezer hallgató tanult, akik közül valamennyivel több, mint 59 ezer volt részesíthető az új rendszerű új nevű, úgynevezett általános ösztöndíjban. Az új rendszeri ösztöndíjat az 1982 83-as tanév első félévében huszonötezer hallgató élvezhette, de mert az első éves hallgatók az első félévben nem kapnak általános ösztöndíjat, számuk öt hónap után hozzávetőleg hétezerre megemelkedett. Átlagosan harminchét ezer azoknak a hallgatóknak a száma évente akik ■ szociális támogatást kapnak az egyetemtől-főiskolától. A szociális támogató összege viszont már az első félévben is folyósítandó. Az új rendszerben is döntő szempont a hallgatót eltartó család szociális helyzete, a családban az egy főre jutó jövedelem. Ez a jelenlegi számítások szerint egy helyben, az intézmény székhelyén lakó hallgató családjánál átlagosan 3600, a vidékieknél 4300 forint. E két szám úgynevezett számított minimum, ami lényegében azt jelenti, hogy a hallgató annyi szociális ösztöndíjban részesíthető, hogy ez az összeg juthasson egy főre az illető családjában. EZ A RENDSZER így már elég tág differenciálási lehetőséget kínál, s nagyobb anyagi segítséget jelent a családoknak is Természetesen megmaradt a hallgatók tanulmányi ösztöndíja is A két ösztöndíjfajta együttesen képezi az általános ösztöndíjat, ami egy jól tanuló, családon belül átlagos anyagi, viszonyok között élő hallgató esetében elérheti a 2900 forintot. Ebből az öszszegből a hallgató maga fizeti a kollégiumi díjat — esetleg az albérletet, amihez az ösztöndíjon kívül külön kiegészítést kaphat — és az étkeztetését, s elvben választási lehetősége is van: igénybe veszi-e ezeket, vagy pénzt kíván, amiből jó belátása szerint gazdálkodik. Ahol mindenki zsűritag lehetne A vetélkedő tárgya: német nyelv és népzene Több, mint egy évtizede már, hogy rendszeresen meghirdeti országos kulturális vetélkedőjét a magyarországi németek demokratikus ■szövetsége. Az idén tavasszalmeghirdetett verseny országos döntőjét 1985. áprilisában rendezik meg , azt viszont, hogy kik jutnak el az országos versenyre, körzeti és megyei vetélkedők döntik majd el. A Győr-Sopron megyében élő nemzetiségiek versenyét szombaton délután már meg is rendezték Sopronban, az Ipari Szövetkezetek Művelődési Házában. Ha valaki esetleg attól félt, hogy nem lesz közönsége a versenynek, fölöslegesnek bizonyult az aggodalma. Nem sokon múlt, hogy nem a terem bizonyult szűknek az érdeklődők számához képest, és nem is akármilyen közönség ayult össze ezen a szombat délutánon: mindenki mindenkit ismert, s mindenki ,,bennfentes” volt a szó legszorosabb értelmében. A nézők legtöbbjét akár a zsűri tagjai közé is beválaszthatták volna. hisz°n ki más lehetne jobb ismerője a magyarországi német kultúrának, mint maguk a nemzetiségi községek lakói. A Testvériség Táncegyüttes nyitóműsora után a Hollndonner—Mozsolits duó lépett a színpadra. Hogy milyen természetességgel vállalták a hangulatteremtők feladatát, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy vidám műsorukba a ..Bánfalva. Bánfalva, ott lakom én” kezdettel ismert magyar nyelvű dalt is bátran belevették. Az utánuk fellépő sopronbánfalvi énekkart már a televízióból is ismerheti a közönség. A harmadiknak színpadra lépett Ágfalvi András egy helyben élő költő két versét adta elő nagy szeretettel. A költő, Zeltner Ferenc maga is ott ült a nézőtéren. A bánfalvi énekkar tagjaiként már láthattuk a Brunner-triót — egyik tagja, a még kétszer színpadra lépő Mészáros Krisztina egyúttal új műsorközlő szerepét is magára vállalta —, a sopronbánfalviak, mint minden alkalommal, most is megérdemelt sikert arattak. Ferdinánd Becher vidám népi játéka, a „Vidám cipészműhely” után a brennbergbányai énekkar mutatkozott be a közönségnek. Szép műsorukat követően a Fertőrákosról jött Babits Mária lépett a porondra (itt a tudósító zavarban van, mert iskolában tanult német tudásával szinte semmit nem értett meg Piroska és a farkas nagyon szép nyelven előadott meséjéből .. .) A Soproni Óvónőképző Intézet nő1984. OKTÓBER 7., Ászár. Jászai Mari szobrát avatták a községben. Meghívták a Jászai-djasokat, beszédet mondott Pozsgay Imre, a Hazafias Népfront főtitkára, s természetesen hivatalos volt a Jászai rokonság is az ünnepre. Kettőtől négyigaz esőben rengeteg ember szorongott türelmesen. Aztán a vendégeket fogadta a helyi téesz, s a kis megemlékezésen egyszercsak egy ősz hajú asszony szólította meg Sinkovits Imrét: „Írtam ám én egy verset, úgy szeretném elmondani.” Nosza, halljuk Jászai Joli nénit — kiáltott fel a színész, s Joli néni ki is állt, el is mondta, amit írt. A vége az volt. ..És sohasem tudja meg drága kis hazám, hogy égtem, szikráztam volna üstökös nagynéném lábanyomán.” Lehet, hogy mégis megtudja? Horváth Jenőné. Jászai Jolán most, hetvenhét évesen élete első színpadi szereplésére készül Győrött. Ödön von Horváth Mesél a bécsi erdő című darabjában debütál. Hogy mindez hogy történt, arról már valljon ő maga. — Nagyon meghatott az ászári ünnepség. Szépen szavalta Juhász Jácint, szépen a vérem, a Jászai Laci, aki Jászai-díjas és most Veszprémben dolgozik a színháznál. Magával ragadott az ünnep, s elmondtam azt a szívemből szakadt verset. Nos, a győri színház nevében Bor József igazgató koszorúzott, s az ünnepségen ő keresett meg, vállaljam el ezt a szerepet. Olyan volt az egész, mint egy álom. Én öt évig Győrött voltam tanítóképzős, imádtam ezt a várost, s máig, is minden fát ismerek a képzőtől a Dunapartig. — Játszottam én már diákkoromban rengeteget, s nemcsak játszottam, írtam is. Szerepeket, verset, darabokat. Máig őrzöm azt a képet, ahol Jászai Mari nénémmel ülünk. 15 éves vagyok, a lábainál. Ötödéves képzősként színésznő akartam lenni. Hevesi bácsi mondta is, hogy mivel képzős vagyok, egyből az utolsó évfolyamra kerülhetek a színiiskolán. De én az édesanyámat nagyon szerettem. Ő azt mondta: ne menjek el, annyi sok szenvedésnek lennék kitéve ezen a pályán. Hát szót fogadtam. Aztán jött az a Horváth Jenő, az olyan aranyos ember volt, hogy nem lehetett hozzá nem férjhez menni. Elég volt addigra már a családban egy olyan eset, mint a nénémé. Nagyapám mindegyik gyerekét kitaníttatta, csak a Mária néném szökött meg otthonról, s állt be színésznek. Ez akkoriban olyan nagy dolog volt, hogy nem csodálom, ha nagyapám megverte érte. De igaza lehetett édesanyámnak, mert a Mária néném sem biztos, hogy boldog volt. Rábatamásit, a mi kis szülőfalunkat, a családi fészket öregkorában nagyon sokat felkereste. Szerette azt a falut, a család hiányzott neki. Nyaranta ott pihente ki magát. — Akinek egyszer a vérében van, az nehezen szabadul a színháztól. Megboldogult férjem gazdatiszt volt. Pécstől nem messze éltünk, s én a cselédséggel betanítottam darabokat, s elő is adták őket. A többi gazdatisztfeleség meg is rótt érte, hogy képzelek ilyet, miért alacsonyodon így le. Pedig A betyár kendője például óriási siker volt. — Éltem a feleségek életét, felneveltem öt gyereket, s tanítottam is Pécsett 13 évig. Van tíz unokám, három dédunokám, s most kellett a gyermekkori álmomnak valóra válni. Itt élek Győrött, tanulom a szerepemet. A gyermekeim mondták: mama, megőrültél? Te akarsz eljátszani egy olyan nagymamát, aki üvölt a családjával? Veri őket? Mikor világ életedben nagy szeretetben nevelted a tiéidet? Na és válaszoltam. Mária néném boszorkány is volt. Ha kellene, s lehetne, azt is eljátszanám. Egyszer még mulatni is akarok, cigánnyal, társasággal. Ez az egész helyzet nekem most annyira csodás, annyira álomszerű, hogy alig hiszem. A Jászai gyerekkék közül most már csast öten élünk. Én eddig csak a versekben éltem ki maagam. Megverseltem a vágyaimat, de megverseltem a szülőfalumat, Rábatamásit is, ahol elődeim generációkat neveltek. Ők tanították Horváth Teri művésznőt is, akivel most együtt léphetek színpadra. Kedves falumban, a Rábaköz legszebb mosolyában, ma áll a Jászai-emlékszoba. Benne öregapám szobra, akire ma már nem haragszik senki. Mari néném zongorája is megérkezett Beregszászról. Felavatták a szobrát, s ez a szoboravatás életem legnagyobb álmának valóra válását jelentette. Újjászülettem — nem szégyellem mondani, hiszen Tamásiban mindenki tudja — hetvenhét évesen. A színpadról álmodozó egykori képzős ma színpadra léphet. Lám, soha nem tudhatjuk, mit tartogat a jövő. Jászai Joli néni esete persze nem hétköznapi. Kellett hozzá Jászai Mari — példaképek, vágyindítónak, s kellett hozzá Joli néni fantasztikus vitalitása, amely lelkiekben hetvenhét évesen is húszéveseket megszégyenítő lelkesedéssel áldotta meg. Mint családja annyi tagját, akik generációkat neveltek Rábatamásiban, s nevelnek ma is színpadon, katedrán. Pió Márta vendékeinek kidolgozott éneklése után még egyszer is Mészáros Krisztinának tapsolhatott a közönség, aki ezúttal kisdoboskorú öccsével együtt lépett a színpadra. Megvan hát az utánpótlás is ... Hogy kik jutnak tovább a megyei versenyről, azt a zsűri csak a többi elődöntőt meghallgatva dönti majd el. Így mi sem tehetünk mást, mint hogy a már igen sokszor idézett, de itt is helytálló igazságot írjuk le: ezen a vetélkedőn mindenki nyert, a szereplők, a közönség — és a magyarországi német kultúra ügye is. M. T. Hetvenhét esztendő — pályamódosítás „Égtem, szikráztam volna” ■ Nagy Sándor győri fafaragó, a népművészet ifjú mestere elkészítette a kertjét díszítő székely kaput, amelyet sokan csodálnak meg. Fiatal győri alkotók estje Az írás önmagáért beszél Két-három éves szünet után újra személyes találkozásra hívta az irodalomkedvelőket a győri Petőfi Sándor Városi Művelődési Központ és a Városi Könyvtár könyvek szerzőivel. A Fiatal győri alkotók címmel útnak indított sorozat első szerzői estjén Györkös Lászlóval és Pusztai Zoltánnal ismerkedhetett a közönség. A két alkotó közelmúltban megjelent könyvéről — Györkös Vallomások Martinovics abbé emlékezetéről és Pusztai Kallódó bábuk című versfüzéréről — Parancs János költő, a kötetek szerkesztője beszélt, ízelítőt pedig két fiatal versmondó: Horváth Ildikó és Oláh László adott. — Szembetűnő — mondta Parancs János — a győri fiatalok beáramlása az irodalomba úgy 5—6 éve. Magam úgy látom, a város közvéleménye nem becsüli meg eléggé őket. Pedig kevés vidéki, város dicsekedhet ennyi tehetséges fiatallal. Más-más érdeklődési területűek, de egyben megegyeznek most bemutatandó alkotóink is: ígéretes tehetségek. Vagy tíz éve Györkös László is versekkel indult. Éppen ezért nem véletlen, hogy első kötete, amely ugyan próza, inkább a szabadversekre emlékeztető lüktetésű. Vallomás, Martinovics abbé bőrébe bújva. Miért éppen Martinovicséba? Nos erre rákérdeztek az olvasók is. Mint Györkös válaszolta, bele tudta élni saját magánéletét Az első tragikus korszak volt Martinovicsé a magyar irodalomban, amikor a Habsburg terror zseniális költőket, írókat tett tönkre. Ilyesmi zajlott le az 50-es években is, s ennek nyilvánvalóan a következményeit ma is éljük. Pusztai Zoltánnak a banális szférából szinte észrevétlenül a lényegest kifejező versei sajgó fájdalmat közvetítenek az elveszett gyermekkorért, korosztálya rossz közérzetéért. Hogy vált költővé? A találkozón stílszerűen válaszolt: — Banális történet. De mikor érettségi után szakmunkásképzőbe kerültem, egy este kinéztem az ablakon. Ragyogtak az égen azok a „bizonyos dolgok”. A tanár meg szerkezeteket rajzolt a táblára. Éreztem nekem a szerkezetekhez semmi közöm, én költő akarok lenni. A program protokolláris részéhez ennyi tartozik. A többiről. Színfoltja volt a találkozónak egy idős irodalombarát, aki elmondta, vasas ember volt, megrokkant, s azóta rájött, a pénzhajsza helyett értelmesen szeretne élni. Róla még nagyon sok érdekeset megtudtak a résztvevők Györkös László aztán megadta a magyarázatot, miért hallgattak annyian mások a szerzői esten. Mert az ifjúsági ház ugyan tele volt, de kevesen jelezték kérdésekkel is érdeklődésüket. Nos, az olvasás valóban személyes élmény. Megosztani hozzánk közelállókkal és szűk körben szoktuk. Mire is lehet kiváncsi az olvasó? A könyvvel kapcsolatban nem sokra, hiszen az a könyvön semmit sem változtat, ha a hátteréről hallunk. A szerzővel kapcsolatosan marad az udvariaas kérdés: min dolgozik most? Mert azt ugye mégsem lehet megkérdezni, van-e szeretője, melyik a kedvenc focicsapata, milyen botrányokat kavart esetleg. A találkozók szokványos kérdé-sére kaptunk választ. Györkös László — mivel első könyvét nehéz lenne műfaji skatulyába sorolni, — most be szeretné bizonyítani, hogy hagyományos prózai műfajokban is otthonos. Azaz szakmai bizonyításra törekszik. Pusztai Zoltán — szerény alkat, alig szólt — nyilván írja új verseit. Amelyek megjelenésekor talán újabb találkozóra leszünk hivatalosak. De talán megbocsáttatik, ha azt mondom: a legfontosabb mégis az, hogy minél többen elolvassák ezeket a köteteket, még akkor is, ha aztán csak nézik a szerzőt, s elfelednek kérdezni. A dolog ugyanis akkor is szán tökél°tes, ha nincs mit kérdezni róla. Ha az írás önmagáért beszél