Kisalföld, 1985. augusztus (41. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-18 / 194. szám
A közös sors szimbóluma Új KENYÉR — maradt még ennek a két szónak sugárzása? Egy mai fiatal, aki már abba a világba született bele, ahol a kéthárom napos vekniket az élelmiszerboltokból nagy teherkocsikon egyenesen a disznóhizlaldába szállítják, ahol a háztartások naponta vagonszám dobálják a maradék kenyeret a kukába, ahol virgonc diákok sonkás zsemlével futballoznak óraközi szünetben, de ahol még tanár is kerül, aki szemétbe parancsolja az el nem fogyasztott tízórait , az a mai fiatal vajon mit ért ezen a szón: kenyér? Érzi egyáltalán, hogy ennek a szónak szótári értelmén túl is van jelentése? Mert az én korosztályom fogalmi világában eza szó; kenyér — kifejezhetetlenül többet jelent, mint az ugyanilyen nevű tápanyag, melyet kalóriaértéke, szénhidráttartalma, élvezhetősége meghatároz. Én is olyan környezetben nőttem föl, ahol a búzia termésének ez volt a neve: élet. „Vágják az életet”, „hordják az életet” — magát az élet szót többször hallottam aratás táján így, mint eredeti jelentésében. Emlékszem, huszonkilenc őszén — egy nagyon keserves aratás után (előző télen a határban minden kifagyott) — nyolc-tíz búzaszemet hozott haza a nagyapám, valahol az utcán szedte föl. — Egy szem ... egy kalász — mondta. Régen volt. Rég elkerültem a falusi környezetből. És nem először veszem észre, hogy átsiklik a szemem a napilapok első oldalára nyomuló mezőgazdasági híreken — nem érdekel. Természetesen eszünk valamit jövőre is. Cseng a kasza, arat a kombájn, nincs alkatrész, pereg a szem, ha nem igyekszünk — igen, ezek mind nagyon fontos dolgok, de végtére is: vannak, akik csinálják. Valamikor engem is megpróbáltak ezek a hetek, hónapok meg az elődeimet is. Minden számba vehető ősömnek ezentájt következett az esztendő legfontosabb, próbatévé évada. S itt olyasvalamit érzek, amit Illyés Gyula érezhetett, amikor letekintett a hajó szellős fedélzetéről a gépház poklában dolgozó fűtőkre: „Nem menekülhetsz”, „A lét alakítja a tudatot” — száraz és makacs igazság. Észre sem vesszük, és mai létünk máris átalakította tegnapi tudatunkat: épp ellenkező reményekkel vizsgáljukaz eget, mint apáink és valamennyi ősünk: szidjuk a hétvégi kirándulást elmosó esőt, szidjuk Medárdot, hetek múlhatnának, nem hiányoznék nekünk a felhő a tavaszi-nyári kéktiszta égről. Eddigi életem négyötöd részét töltöttem városban, falura csak látogatóban járok. Az aratásról már olvasmányaim jutnak eszembe először: igen, némely szakíró szerint a kézi aratás a legnehezebb fizikai munka, napi öt-hatezer kalóriát fogyaszt; sem fehérje, sem szénhidrát nem pótolhat ennyit, csak az aránytalanul zsírbő étrend, zsír, zsír, zsír a kánikulai forróságban is. Úgy kell hozzákeresnem az olvasottakhoz a földerengő emlékképeket: a szentistváni ináncsi Sándor bácsiról, az első kaszásról, akinek vízhatlanná zsírosodott inge derekában félliternyi izzadság gyűlt össze, s ütemesen lötyögött minden kaszasuhintásra. Egy Holló nevű kaszásról, aki még ebédszünetben sem pihent, újságpapír fecnikre vadászott, mindet elolvasta. Tőle hallottam először a Szovjetunióról, tízéves korom táján. „Akárhogyan van, jobb ott a szegény népnek” — mondta valamilyen újsághírre konokul. S az utolsó kaszás ugyanebből a bandából. Csontjára száradt, középkorú ember volt, ebédszünetben, míg a többiek főzték az öhömöt, félrehúzódott lapos tarisznyájával. Vízbe áztatta a kővé száradt kenyeret, vereshagymát rágcsált hozzá, hetekig. Kiszikkadt, sovány emberke volt, mondom, minden zsírtartalék nélkül kezdett az aratáshoz. Nem tudtam még akkor, mi a kalória. Tudósok, orvosok, biológusok, magyarázzátok meg, hogyan telt ki napi ötezer kalória — kenyérből és vereshagymából! Persze másképpen esik az aratás a kombájn nyergében, tudom én. Valamennyire még a mai kaszásoknak is másképpen esik, hihetetlenül messze kerültünk országos átlagban a vízben áztatott kenyértől és avereshagymától — még az átlagot rontó nehéz esetekben is eljutottunk legalább a kenyérszalonnáig. És ma már a kenyér sem olyan egyetlen szimbóluma az életnek, mint annak idején, amikor minden morzsáját meg kellett becsülni. Amikor nedves vászonnal takargatták hétszám az aratók, s ha netalán rájuk száradt, beleaprították a levesbe. Mi hetenként sütöttünk kenyeret, csütörtökön. A hét nagyobbik felében tehát szárazabb kenyeret ettünk annál, amit ma kiselejtez és a disznóhizlaldáknak szállít a kereskedelem. Eredeti fogalmaim szerint a kenyér legalább hét napja kisült, némiképp már megszikkadt ennivalót jelentett, minthogy a frissen sütöttnek lágykenyér volt a közhasználatú neve. Rendben van, ma lágykenyeret eszik az ország. Hellyel-közzel már a reggeli sütést sem szívesen viszik a délutáni vásárlók. Az is rendben van, hogy csökkenta kenyérfogyasztásunk. Statisztikusok az életszínvonal mércéjének tekintik a kenyérfogyasztás alakulását: egy határig nő — amíg maga a jóllakás a gond —, azon túl pedig csökken. Az anyagi jólét, a magasabb színvonalú, sokoldalú, egészségesebb táplálkozást a kenyérfejadag csökkenése is jelzi. A — viszonylagos — bőség kosarából tehát ki-ki a frissebb kenyeret választja, s az elkerülhetetlen maradék majd ömlesztett rakomány lesz a hizlaldákba induló teherautókon. De. Vajon a gyerekeink ismerik-e azt a furcsa szorongást, amely minket elfog, ha a szemetes kükkben félbe vágott kenyeret látunk? Beléjük neveltük mi azt az érzést, melyet egy egész életre belénk nevel a szülői ház? Ismerik egyáltalán a pocsékolás főbenjáró bűnét, ezt az évszázadok során ösztönné vált bűntudatot? Vagy a szocializmusban ezt már végleg nélkülözhetjük? No igen, ezekben a kérdésekben fa kenyér ugyanaz a szimbólum, ami volt; az összetartozók életének, közös sorsának nagy szimbóluma. AMI AZOK szemében volt, akik még ma is, ha leejtenek egy darabot, óvatosan és bocsánatkérően lefújják róla a port. Fekete Gyula A nyár itt olyan, mint a záporral vert virágoskert. Dombok ölelik körül a gyerektábort, a forróságot gyakran enyhíti fuvallat. A magányos férfinak tetszik a hely, azért tölti itt a vakációit 1979 óta. Kora délután. Csendes pihenő. A Meriggiare pallido e assorta című vers sorai tolulnak elém, mint valami kóbor felhőcskék: „Sápadtan eltűnődni délben egy forró kerti fal tövében hallgatózni cserjésben csalitosban rigó ha füttyent, kígyó ha moccan” Percekbe telik, amíg egy hullámhosszra kerülünk. Egy külföldiről szeretnék hírt adni, aki tíz éve Győrött él. Hazájában nemkívánatos személyiségnek minősítették. Vicente-t tűnődésre késztetem. — Szeretem az itteni nyarakat — így szól a chilei tanár. Santiagóban, Valparaisóban és O’Higgins megye falvaiban élt harmincöt éves koráig. Szülőt, feleséget, két gyereket hagyott oda. Homályos, baljóslatú hírek érkeznek róluk, vagy azok nem. Tíz év alatt volt esztergályos egy gyárban. Magyar nyelvtanfolyamra járt, hogy nevelőtanár lehessen egy kollégiumban. A győri 401-es szakmunkásképző intézet foglalkoztatja. A sorsa, úgymond jóra fordult. Csakhogy a várakozás éveit cipeli. Különleges világ veszi körül Vicente-t. — A magyar nyelv még mindig nehéz. Sóhajként száll ez a mondat a csendes pihenő ideje alatt. Az azúrkék ég alatt fogant olasz vers sorai ismét előbukkannak Kálnoky László szavaival. „Lombon át a távolt kisérni [szemmel ahol pikkelyesen lüktet a tenger mig ott kopasz sziklák v [meredeznek a tücskök cirpelése reszket” Mindezt talán azért hallom, mert a magyar poéta ezen a nyáron hagyott itt bennünket, és idő múltán Vicente ilyet is mond: — Valparaisóban mégis szebb a nyár. — A tenger miatt? — Igen. — Milyen ott a tenger? — Végtelennek látszik. A hegyoldal szinte leszakad a partjára. Fogaskerekű viszi fel az embereket a magasba Vina del Mar környékén. És déligyümölcsöket lehet fogyasztani. — Úgy mondod, mintha szomjaznál azokra a gyümölcsökre! — Nagyon hiányoznak az otthoni ízek, a datolyapálma, a citrom és a szőlő leve. Mint a hullámok dagály idején, zuhognak ránk Montale sorai: „S kápráztató napfényben [ögyelegve jutni a szomorú tapasztalatra hogy az egész élet minden [keserve hosszú fal, mit szemlélünk s [tengve-lengve s mely fent hegyes üvegcseréppelvan kirakva” Mi enyhítheti a szomjúságot, az üvegcserepekkel szórt utat, az emigrációt? Vicente telel: — Nézd! Sok képeslapot kapok gyerekektől, akik itthagyták a tábort. Azt írják, gondolnak rám. A tanévben szakkörökbe, játszóházakba, versenyekre járok diákokkal és a városban ott van a kollégium is, ahol beosztásom szerint dolgozom. Emberek, kollégák, barátok vesznek körül. Egyszer mégis hazatérhet. Ebben reménykedik. A nyári délben kimehet a tengerpartra. Hány éves lesz akkor? Egyelőre nem tudja. Addig az emberek jósága enyhítheti szájának keserű ízeit. — Egy ismerősöm Bécsben járt. Ő is gondolt rám, mert onnét hozott nekem egy üveg chilei vörös bort. Poharanként iszogattam, hogy minél tovább tartson — említi Vicente, a chilei, akinek dongája vékony, bőre kreol, arcát kissé rejti a szemüveg. Szeme izzik alatta, játék közben sokszor feltüzeli a kis táborlakókat. Pedig a szomjúság gyötri. A gyerekeket látván, mégis erőt vesz magán. Varga Lajos JÓ NAPOT, VICENTE! 1985. augusztus 18., vasárnap Mohácsi Regős Ferenc rajza Az évszázad régészeti lelete Agyaghadsereg a föld alatt A tudományos világot érthetően lázba hozta az a páratlan lelet, amelyre Kína Senhszi tartománya székhelyének, Hsziannak a közelében bukkantak véletlenül, kútásás közben. Víz helyett egy üreget találtak, s benne az emberiség történelmének egyik legfantasztikusabb régészeti leletét: harcosok, lovak és szekerek terrakottából készült életnagyságú szobrait. A falusiak bejelentése nyomán megindult ásatás közben egy 210 méter hoszszú és 60 méter széles föld alatti üregnek a körvonalai bontakoztak ki. A feltárás első időszakában 1000 négyzetméteres területen 520 katonaszobor és huszonnégy — szintén életnagyságú — lószobor került elő. A szakértők szerint összesen mintegy 6000 agyagfigura rejlik az üregben. Az alakok jó állapotban vannak, teljesen élethűek, arcukat, fejüket, derékszíjukat, bokavédőjüket, csizmájukat a legapróbb részletekig kidolgozták. A legmeglepőbb az, hogy mindegyik arc portrészerű, egyedi. Az egyik öreg katonát az összevont szemöldök és az összeszorított ajkak jellemzik, egy másiknak ívelt a szemöldöke, élénk a tekintete, egy harmadiknak göndörödő bajusza van, s úgy tekint a több mint kétezer évvel fiatalabb kutatóra, mint aki nem törődik a csatán reá leselkedő halállal. Egyik-másik figurába bevésték a készítő mester nevét. A régészek a téglalap alakú csarnok keleti végén kezdtek dolgozni. Feltártak öt lejtős lejáratot. Ezek vezettek abba a terembe, ahol elsőként olyan katonákra bukkantak, akik harci alakzatban, hármas sorokban keleti irányban állnak. Három katona — egy az első sor közepén és egy-egy , a két szélén — nyilván parancsnok volt. Ez az íjpuskával, kézi íjjal és tegezzel, tehát könnyű fegyverekkel felszerelt csapat lehetett az előőrs. Őket követte a derékhad, a szorosan felsorakozott gyalogság, amelynek sorait megszakították a négy-négy lóval vontatott szekerek. A legtöbb gyalogos fegyvere lándzsa vagy alabárd, többeké valamilyen rövid nyelű szúrószerszám. A harcosok egy részén katonaruha van, másokon páncél. A lovak füle előreszegeződik, a sörényük göndör, a farkuk be van csavarva, talán hogy könnyebben tudjanak galoppozni. E harcosokat az északi és a déli oldalon kettős sorokban elrendezett, kifelé forduló oldalvéd vigyázta Az oldalszárny katonáinak kezében ugyancsak fegyverek vannak, mint az előőrsbeli katonákéban. Az üreg nyugati végén végzett próbafeltárás eredményeként , hátvéd nyugatra néző katonái kerültek elő. A hadrend szimmetrikus jól szervezett elrendezése, a fegyverzet, a lovak, a szekerek mind-mind a császár légióinak erejét, fejlettségét tanúsítják. A jó állapotban lévő bronzfegyverek — egyebek között nyílhegyek, tőrök, amelyek ma is fényesek és élesek, — a sok íjpuska arra mutatnak, hogy ezek a fegyverek széles körben voltak elterjedve Csin- Si Huang-ti uralkodása idején. Az üregben találtak még vasból készült mezőgazdasági eszközöket, aranycsont-, len-, selyem- és bőrtárgyakat is. A császár sírját még nem tárták fel. A történelmi adatok szerint a sírt jóval az uralkodó halála előtt kezdték építeni, s szinte bizonyos, hogy a terrakotta hadsereg elkészítése kapcsolatos volt Csín Si Huang-ti temetésének előkészületeivel: sírmellékletnek szánták őket. rt 1 frirali Tpi 7