Kisalföld, 1988. október (43. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-01 / 235. szám
4 KlffllPÖD Diákok őszi munkán Télen ugyan kölcsön adnak munkaerőt a Lajta-Hansági Állami Tangazdaságban, mostanság viszont szükség van minden kézre, olyannyira, hogy a gazdaság kénytelen „idegenlégiósokat" fogadni. Ki más segíthetne, mint a honvédség és a diáksereg. Idén is, mint az elmúlt években, a sárgarépa betakarítása igényli a legtöbb kézi erőt. Ha minden jól megy, három hét alatt sikerül fölszedni a 65 hektáros területről a répát. Ebben segített az elmúlt öt napban három mosonmagyaróvári iskola, a Haller, a Bartók és a Kisegítő. A gyerekek teljesítménybért kapnak. Zsák után fizet a gazdaság, ugyanannyit kereshet bármelyikük, mint a dolgozók. Papp György, a SHÁTG rendésze évek óta irányítja a „vendégmunkásokat". Elmondta, hogy 50—60 forintot szednek fel a gyerekek naponta. A pénz azért ilyen kevés, mert a munkaidő sem sok, reggel nyolctól egy óráig tart. Tehát az öt nap után, amit itt töltenek a diákok, 250—300 forintot vihetnek haza. A gyerekek munkájával elégedett a gazdaság, a hetedikes, nyolcadikos fiúk, lányok többsége is jól érzi magát a répaföldön. Jobb itt, mint az iskolában, legalább addig sem kell tanulniuk ... Persze, olyan is akad, aki állítja, neki a pénz nem tényező, hiszen többet kap otthon, mint amit itt keresne. — Az ilyet aztán sehogy sem lehet munkára bírni — mondja az egyik tanár. — De én különben nem kényszerítem a gyerekeket, csak annyit kérek tőlük, becsületesen dolgozzanak. Magam nem szedem a répát, nem fizetnének, érte. Egyébként sem éri meg anyagilag, hogy itt vagyok. Elesek a túlórától. Sokszor úgy érzem, én vagyok a legszegényebb, ha összehasonlítom havi ötezremet a gyerekek szüleinek keresetével. .. Egy másik tanár szorgosan szedi a sárgarépát. Mikor kérdezem, miért dolgozik, azt feleli, ő világéletében utálta a semmittevést. Nem tud meglenni munka nélkül. Különben is, ahhoz, hogy a gyerekek megtanuljanak dolgozni, jó példát kell adnunk. És a kisegítős tanárnő úgy érzi tisztességesnek, ha beáll a sorba, csak úgy „ángyért”, hiszen külön pénzt nem kap érte. Két tanár, két eltérő szemlélet. Eldönthetjük, melyiküket tartjuk szimpatikusnak. Meghajtom fejem a tanárnő előtt, de nem ítélhetem el a fiatalon közömbössé vált férfit sem, úgy érzem, valahol neki is igaza van. Ugorjunk pár osztályt! Az óvári gimnazisták a múlt hetet töltötték munkával, megosztva évfolyamok szerint téeszben, konzervgyárban. Mit mond az érettségire készülők direktora az öt napról?— Igaz ugyan, hogy a mezőgazdaságban töltött idő a munkára nevel, erősíti a közösségeket, megismerhetjük segítségével a tanulókat több oldalukról is — mondja dr. Tóth Tiborné igazgató —, de a munkaszervezés, sajnos, sokszor olyan rossz, hogy ellentétes hatást érünk el vele. Az őszi betakarítás jó és rossz oldalait összevetve hajlunk arra, hogy jövőre nem vállalunk munkát. Ez gimnázium, itt első a tanulás. Ny. Cs. BELPOLITIKA Igény, szükség, lehetőség... És tegnap munkásairól ma is gondoskodni kell „Azzal, hogy az alacsony nyugdíjasok gondja a szociálpolitika területére került és nem munkával szerzett jogként van kezelve, e réteg helyzete még rendezetlenebbé vált.” Ez a megállapítás a Hazafias Népfront Mosonmagyaróvári Városi Bizottságának állásfoglalásából való abból az apropóból, hogy a bizottság a közelmúltban tárgyalta a városban élő alacsony nyugdíjasok helyzetét. Ezzel összefüggésben a legjobban rászorulók egyfajta támogatásának tapasztatairól, a helyi szociális foglalkoztató működéséről hallgatott meg beszámolót a Mosonmagyaróvári Városi Tanács végrehajtó bizottsága. A városban jelenleg mintegy hétezer idős ember részesül valamilyen jogon nyugellátásban, s közülük hatezerhétszázan már túl vannak a munkavállalási korhatáron. A város lakosságának mintegy huszonkét százalékát kitevő réteg jelentős része megélhetési gondokkal küzd. A nyugdíjasok negyven százaléka rendelkezik négyezer forint alatti nyugdíjjal, ám ezen belül másfélezer idős embernek ezerhétszáznál több, de háromezerötszáz forintnál kevesebb pénz visz havonta a postás. Az adatok beszédesek, a tapasztalatok elgondolkodtatóak. Különösen akkor, ha hozzávesszük, hogy a városi tanács mintegy háromezerötszáz idős embernek juttat rendszeres szociális támogatást. A legjobban rászorulók felkutatását és gondozását az Idősek Gondozási Központja végzi, s működésének tapasztalatai egyértelműen kedvezőek. Más kérdés, hogy a támogatás szintje elsősorban a lehetőségekhez, s nem az igényekhez igazodik. Az idős emberek mindennapi életvitelét meghatározó anyagi háttér — miként a HNF állásfoglalása is tükrözi —, szociálpolitikai társadalmi feladattá vált, így a helyi támogatásokat is a rendelkezésre álló pénz és gondozási kapacitás határozza meg. Tudva ezt — más városok úttörő kezdeményezéseit követve — hozta létre a városi tanács a szociális foglalkoztatót, ahol a még munkaképes idős emberek találnak értelmes elfoglaltságot, közösséget, s jutnak munkájuk nyomán többletjövedelemihez. Az elmúlt év márciusában átadott szociális foglalkoztató működésének tapasztalatai egyértelműen bizonyítják, hogy az idős emberek körében van igény a munkavégzésre, s a társadalmi gondoskodás szempontjából sem elhanyagolható, hogy akik képesek maguk kiegészíteni jövedelmüket, azok ebben az időszakban nem tartoznak az intézményes gondozás hatáskörébe. A szociális foglalkoztató jelenleg száz bedolgozónak ad munkát, s e létszámban meghatározó arányban vannak a nyugdíjasok, rokkant nyugdíjasok, illetve olyan idős emberek, akiknek más jövedelmük nincs. Mint a végrehajtó bizottság ülésén Tolnai Katalin, a szociális foglalkoztató vezetője elmondta, a munkára jelentkezők száma dinamikusan nő. A foglalkoztató vezetőinek ma már azon, kell munkálkodóiok, hogy milyen módon bővíthetik a munkalehetőségeket. Szerencsére a különböző együttműködési szerződések és kapcsolatok révén a foglalkoztatás hoszszú távon is biztosított, ezért a közeljövőben a foglalkoztató bővítésére van szükség. A végrehajtó bizottság a beszámoló tárgyalása során határozatban kötelezte a tanács illetékes osztályait, hogy a foglalkoztató bővítésére, helyigényének kielégítéséredolgozzanak ki megoldási javaslatot. A szakigazgatási szerv vezetője, dr. Lacó László kórházigazgató, városi főorvos eredményesnek minősítette a szociális foglalkoztató vezetőinek és munkatársainak eddigi tevékenységét. A végrehajtó bizottság a beszámoló elfogadása mellett határozatban köszönte meg a szociális foglalkoztató vezetésének a jó munkát. K. M. Robog az úthenger — Mióta ismétlik azt a filmet, amit nekem a sok kerti munka miatt ritkán jut időm megnézni, mintha többen integetnének — véli Nagy László, az úthenger „pilótája”, s dübörög tovább az úton. — Azok meg mit akarhatnak? — villanhat át az agyán — amikor két alakra lesz figyelmes, akik nem elégszenek meg egy üdvözlő karlengetéssel, hanem az az érzése, meg akarják állítani. Nem érek be fájrontra, mindjárt vége a munkaidőnek és én már órák óta csak megyek. Ez a jószág nem egy csodaparipa, a biciklisek is lehagynak. Otthon meg vár a család. Lehet, hogy elromlott az autójuk? No, ha tőlem várnak segítséget, gyökeret ereszt a lábuk, mire beérek Csornára. Ja, hogy újságírók? Ezeknek sincs jobb dolguk, mint rólam írni? Miért nem jönnek be a céghez a Csornai Lakáskarbantartási és Költségvetési Üzemhez, ott biztosan tudnának nekik érdekes dolgokat mondani? Az úthengeres érdekli őket. Vagyis én. Meg azt kérdik, nem vagyok-e Józsi? Nem — mondom. — Azt mondják, hogy még így is érdekes vagyok, merthogy a tévébeli Józsi is Gyula. Mire szoktam gondolni útközben? Munka közben csak a munkára. Nem is lehet másra, mert ez a monstrum bármi furcsa is, könnyen borul, figyelni kell. Nos, mindenfélére jut időm. Ez nem az ideges emberek mestersége. Ismerősként köszöntök minden bokrot, gólyafészket. Mihályira gondolok, a feleségemre és a gyerekeimre. A kisebbikre, hogy milyen talpraesett volt, amikor egyszer elvittem magammal. Úgy értett a géphez, hogy megegyeztünk „örökölheti” tőlem. Az otthoni munka is eszembe jut, meg a fizetés, ami ha nem is sok, de biztos pénz. Ha hozzákeres az ember, elég. Az árakra is gondolok, melyek úgy száguldanak, mint ezek a kocsicsodák mellettem. A fejkendős mamókák fel sem néznek, mikor egyegy ilyen elzúg az úton. Nekem viszont mindig integetnek. O. H. M. 1988. október 1., szombat rt «3 toa» BÁRMILY vonzó és megnyugtató a patikák csöndje, tisztasága, sejtelmes, sajátos illata, a gyógyszerészek halk, udvarias szava, kisgyermekkorban mégis kevesen ábrándoznak arról, hogy majd felnőve gyógyszerészek lesznek. Talán azért nem, mert a gyermeki évek gyógyszertári látogatásai többnyire a betegségek és gyógykezelések okozta fájdalomra asszociáltak ... Szalay Tiborné kivétel: — Már kislányként gyógyszerész akartam lenni. Az utcánk sarkán volt egy patika, én nagyon szerettem odajárni. Bár mindenki pályaválasztása ily tökéletesre sikerednék! A csornai gimnáziumban tett érettségi után egyetemista évek Budapesten, az első munkahely Kapuvárott, majd Győrben, 1959-től pedig ismét a szülővárosban. A csornai gyógyszertár helyettes vezetője — immár a nyugdíjkorhatárhoz közeledvén — így vall hivatásáról: — Igen szeretem a munkámat, ha lehetséges, egyelőre nem is akarok nyugdíjba menni. Itt olyan változatos minden! Foglalkozunk a gyógyszerek kiadásával, készítésével, bevizsgálásával, az én feladatom a belső ellenőrzés, és 1972 óta mellékállásban vezetem a kórházi gyógyszerraktárat. Időnként helyettesíteni is kell, a környező községekben, például a szanyi, szili gyógyszertárban. * A munka, munka és munka mellett azért a gyógyszerésznek is van magánélete. — A férjem építészmérnök, a fiam Budapesten villamosmérnök, a lányom kozmetikus, már férjhez ment. — Hogyan jutott ideje a családjára a munka, a gyakori ügyelet mellett? — Szerencsém volt, hiszen a szüleimmel laktunk együtt, és édesanyám nagyon sokat segített a gyerekek nevelésében, a háztartás ellátásában. A férjem is közreműködik az otthoni munkákban, bár a főzés az én reszortom. Főznöm pedig minden nap kell, mivel a férjem cukorbeteg. Az ügyeletre visszatérve meséli: mostanában havonta 5-6 napot kell ügyelniük, de régebben előfordult, hogy minden második, harmadik héten egyfolytában hét napot. Az ügyelet díjazása egyébként érthető keserűséggel tölti el a gyógyszerészeket: a meglehetősen alacsony — 20 forintos — ügyeleti óradíjat hozzászámolják a fizetéshez, így az adóelőleg levonása után egy-egy ügyeletért összesen 20—30 forintot kapnak kézhez. Pedig a felelősség nem akármilyen! — Egy kollégám úgy szokott fogalmazni: nálunk a selejt a temetőben van... A beszélgetés közben gyakran említi szeretett kollégáit Szalayné. Sőt, van egy sajátos időszámítása is. Egy kérdésen elgondolkodva úgy válaszol: úgy húsz éve lehetett, akkor, amikor Farkas kolléga meghalt. Farkas Ferenc és Kelen Gusztáv voltak az oktatói a pályakezdés éveiben, ők nevelték szakmaszeretetre, öntevékenységre. Lelkemre köti: feltétlenül kerüljön bele a beszélgetésről leírtakba a soproni kollégák dicsérete, akik mindig lelkesen, odaadóan szervezik meg a szakmai továbbképzéseket. — BÁR AZ eddigiekből kiderült: munkája csöppet sem fárasztja, mégis, mi jelenti a kikapcsolódást? — Tavasztól őszig otthon a kert, télen a televízió. Színházba egyre ritkábban jutunk el, utazásra sem igen futja. Még amikor a gyerekek középiskolások voltak, jártunk Csehszlovákiában, Erdélyben, hadd lássanak valamit a világból. Aztán majd, ha unokám lesz, én is segítek a nevelésében, mint azt édesanyám tette. T. J. Egy tökéletes pályaválasztás A patika vonzásában 0 ·.c•o_i 1 T i aO I 6 *3-in ;oQ. JJ -Λ 0 M— o E ›D ›0 o10 12 -a‹ _ao ■oc3 -O •3 iM O totoO CL _a o' £M 1/1o toc E 0» c ■4) -4) -C 6' a «2 i/T soQ-ooo -Qi/ * 2 fiC CG CG