Kisalföld, 1989. július (44. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-28 / 176. szám

Tiltott dolgokról kell beszélnie az írónak „Az írónak az árral szem­ben (kell haladnia­, a kor­szellemmel ellentétesen kell írnia, tiltott dolgokról kell beszélnie — mondja Bohu­­mil Hrabal cseh író. — „Én viszont gyáva hős vagyok. Számomra már maga az élet is bátor tett.” Hrabal az ellenzéki írók s a párt által egyaránt elismert író, egy olyan országban, ahol több mint 40 éve az irodalmi frontok is a politi­kai vonalak mentén húzód­nak. A visszavonultan élő Hrabalnak sikerült elkerül­nie a vitát és a konfrontáci­­ót, megőriznie függetlensé­gét. Vacláv Havel ellenzéki drámaíró, Milán Kundera, Josef Skvorecky emigráns írók és az állami ellenőrzés alatt álló írószövetség — ha más kérdésben ellentétes állásponton vannak is — ab­ban egyetértenek, hogy Hra­bal nagy író. Az idén má­jusban, 75. születésnapja al­kalmából magas kitüntetés­ben is részesült. A „Szigorúan ellenőrzött vonatok” szerzője — e mű­véből Oscar-díjas filmet rendezett Jiri Menzel — hu­mort és tragédiát, moderniz­must és hétköznapi elbeszé­lésmódot ötvözött írásaiban. A második világháború vé­gén kezdett írni, de a sztá­linista Csehszlovákiában könyveit nem adták ki. Kéz­iratait 20 éven át csak ba­rátai­ olvashatták. Képzettsé­ge szerint jogász, de az öt­venes években mint sörgyári munkás, vasutas, biztosítási ügynök, öntödés munkás, hulladékpapír-gyűjtő, díszle­tezőmunkás kereste kenye- A cseh irodalom „gyáva hőse” lét. Csak a liberális hatva­nas években lett ténylege­sen író. Csehszlovákia 1968-as meg­szállása után azonban ismét „tiltott író”. Majd amikor sok más kollégájához hason­lóan ő is nyilvánosan, meg­bánta állítólagos politikai bűneit, könyvei ismét kezd­tek nyomtatásban megjelen­ni. De legtöbb kollégájától eltérően ő nem a műveiben tanúsított bűnbánatot. To­vábbra is tragikomikus me­séket írt a társadalom szám­­kivetettjeiről. Hrabal nem vett részt a Jan Palack emlékére janu­árban rendezett kormányel­lenes megmozdulásokban, ehelyett Varázsfuvola cím­mel novellát írt a januári megmozdulásokról. Amikor Havelt a demonstrációk mi­att letartóztatták, és mű­vésztársai petícióban köve­telték szabadon bocsátását, Hrabal nem írta alá a petí­ciót, helyette mitikus hősnek nevezték Havelt. „Havel két hőst személye­sít meg: Szokratészt, akinek felajánlották az emigrációt, de ő a beszédet és a méreg­poharat választotta, és Pro­métheuszt, aki ellopta a tü­zet az istenektől. Ő korunk hőse” — mondta Hnaibal, amikor kedvenc kocsmájá­ban interjút adott a Reuter tudósítójának, Michel Zan­­tovskynak. Haveltől eltérően Hrabal kerüli a konfrontációt a kommunista hatóságokkal. „Ha irodalmi kitüntetést ad­nának nekem, és én meg akarnám őrizni önmagam, akkor legalábbis el kellene égetnem az oklevelet” — ír­ta a Varázsfuvolában. Négy hónappal később elfogadta a kormánytól az érdemes művészi kitüntetést. „Nem ez a fontos — mondja nyi­latkozatában. — Számomra lényegesebb, hogy ilyen cím­zéssel kapok leveleket olva­sóimtól: Hrabal úr, cseh író, Prága.” Legtöbb műve Prágához kapcsolódik, éppúgy, mint Jaroslav Hasek és Franz Kafka művei. „Kafka e vá­ros szelleme, Hasek pedig a részeg védőszentje... Prá­ga kultúrája a szláv, a zsidó és a német kultúra keresz­teződéséből jött létre, de egységes egész kultúra. Prá­gában csak egy kultúra volt.” Régebben Hrabal szelle­mes társasági ember volt, ma visszahúzódó. Interjút nagyon ritkán ad. „A kocs­maasztalnál mindenki nyer­ni akar — mondja —, ötven év alatt én túl sokszor nyer­tem, most már hallgatnom kell.” Arról egy szót sem haj­landó szólni, hogy szándéká­ban van-e még írni. „Ki­ürültem, és mindenem fáj — írta a Varázsfuvolában. — Ha az istenek szeretnének, akkor megengednék, hogy egy söröskorsó mellett ad­jam be a kulcsot." Az elmúlt hetekben a saj­tóban — és a TV-ben is — nyilvánosságra került, hogy az Új Idő Kft. mint „kiad­ványszervező”, a szerzőt képviselő, annak jogaival rendelkező ügynökség enge­délye nélkül kiadta. A. Szolzsenyicin: A Gulag szi­getcsoport c. könyvét. A kibocsátó Új Idő Kft. a szerző és jogi képviselője, valamint a mű kiadójának tiltakozása ellenére forga­lomba hozta a mű nem tel­jes és tárgyi tévedéseket tartalmazó fordítását. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesü­lése hangsúlyozza, hogy a kalózkiadások ügye kizáró­lag jogi és etikai kérdés, a nemzetközi kiadói szabá­lyok és szerződések felelőt­len felrúgása és kijátszása. A kalózkiadás ügye ön­magában is jogtipró és pél­dátlan a magyar könyvki­adás történetében, s így várható nemzetközi vissz­hangja jelentős kárt okoz. Magyarország 1922 óta tag­ja a berni konvenciónak. A szerzői, kiadói szerződé­seket rögzítő nemzetközi egyezményeket mindeddig példásan betartotta. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesü­lése a szakma érdekeinek védelmében elhatárolja ma­gát az Új Idő Kft és más kiadók hasonló törvénysze­gő gyakorlatától. Egyben kéri mindazokat, akik a könyv terjesztésével foglalkoznak, hogy a szelle­mi értékek, a magyar könyvkiadás hazai és kül­földi tekintélyének védel­me és az üzleti tisztesség érdekében a kiadvány árusításának beszüntetésé­vel is csatlakozzanak az Egyesülés állásfoglalásához. Ilyen és hasonló esetek kárt okoznak a könyvkia­dás és könyvkereskedelem egészének és hozzájárulnak szellemi életünk szétzilálá­sához. Ez a példátlan kiadói gyakorlat megkárosította a vásárlókat. Az Európa és a Szabad Tér Kiadó új és hiteles for­dításban a teljes műv­et jelenteti meg. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesü­lése kezdeményezi a tör­vényalkotóknál az érvényes jogszabályok betartását, a jogsértések szigorú, a nem­zetközi joggal összhangban álló szankcionálását. ■I Üvegipar-történeti kiállítás nyílt Párádon. 1989. július 28., péntek Barátosi már régebben „megtaláltan ” Petőfi-sír tisztázása is mulasztásaink része Egy mosonmagyaróvári tanár gondolatai Nemrég az újságok szenzációként tálal­ták a hírt: a szibériai Barguzinban megta­­lálták nagy költőnk, Petőfi Sándor sírját. Még az elmúlt év decemberében sajtótájé­koztatón jelentette be Morvai Ferenc, a nagyrédei kazánüzem tulajdonosa, hogy évente több millió forintot költ jövedelmé­ből különböző, általa fontosnak vélt ügyek támogatására. Ilyennek tartja a Petőfi-le­­genda tisztázását is. Mint akkor elmondta, tudomást szerzett arról, hogy a szovjet le­véltárakban olyan dokumentumokat őriz­nek, amelyek bizonyítják, hogy Petőfi Sán­dort Szibériában, közelebbről Barguzinban temették el. Ennek tisztázására többedma­­gával elutazott Szovjetunióba, ahol doku­mentumfilmet is készítettek. Látták a ha­difogságba került katonák névsorát, vala­mint Kossuth és Bem tábornok megtalált leveleit. Ezek alapján megalapozottnak tartják a feltételezést, miszerint Petőfi Sán­dor valóban a mai Szovjetunió területén élt a szabadságharc leverése után, és ott temették el 1856 májusában, Alexandr Sztyepanovics Petrovics néven. Már tavaly decemberben megkapta a csoport az engedélyt a barguzimi tanács el­nökétől, hogy ez év nyarán feltárhatják a sírt, az ügy végleges tisztázása céljából. Erre a tényre utalva keresett meg dr. Kósa Lajos, a mosonmagyaróvári egyetem tanára, akinek családi archívumából kerül­tek elő újabb bizonyítékok ezzel kapcsolat­ban. Beszélgettünk, és lejegyeztem amit mondott. Sem hozzátenni, sem elvenni nem akartam belőle. Időközönként, harminc­­negyven évenként fölmerül, hogy nagy költőnk, Petőfi Sándor valóban elesett-e a segesvári csatában vagy sem. Nemrég lehetett olvasni az újságokban, hogy a „kazán­király” Morvai Ferenc elha­tározta pótolja mindazt a mulasztást, amit a második világháború óta elkövettünk. Méltányolom Morvai úr törekvéseit, mert régebben is ezt tették vagyonosabb em­berek, akik ezt az orságot építeni és jobbítani akarták. Ezek az emberek adakoztak a közjónak, városnak, me­gyének, országnak, tudo­mánynak, művészetnek és egyháznak. Családi hagyaték őrzi azt a dokumentumot, amelyből kiderül, hogy Pető­fi sírjával, valamint a sza­badságharc utáni relikviák­kal már 1909—1912-es évek­ben az Ázsia-kutató Otto von Geck expedíció tagja­ként Barátosi Lénárth La­jos foglalkozott először ered­ményesen. Kutatása közben Szibériában, a Bajkál-tó északi részén találkozott egy Dragomanov nevű emberrel, aki tört magyarsággal be­szélt, és aki unokája volt Dragomán Sándornak, é­s szabadságharc után mint hadifogoly került oda. Dra­goman orv felhívta Barátosi figyelmét arra, hogy van a közelben egy „Kerezs” nevű falu, melyet eredetileg Kő­rösnek neveztek el azután, hogy magyar hadifoglyok megalapították. A foglyok között volt a megsebesült Petőfi Sándor is. (Dragoma­nov családjának birtokában több Petőfi-relikvia is ta­lálható.) A már említett Ba­rátosi Lénárth Lajos, Drago­­manovval együtt kereste fel Kerezs községet. Saját maga látta, le is fényképezte Pe­tőfi állítólagos sírját, és a Dragomanovék birtokában lévő többi relikviát. Hazaér­kezése után, 1913-ban édes­apjával együtt Budapestre utazott, és jelentést tett ta­pasztalatairól a Petőfi Tár­saságnak, valamint a Honvé­delmi Minisztériumnak. Egyben kérte: küldjék ki Szibériába, állításainak be­bizonyítása végett. Kérvé­nyéhez a következő doku­mentumokról készült fény­képeket mellékelte: — Petőfi átlyukasztott vér­foltos zubbonyáról, — két füzetről, a­melyben összesen mintegy négyszáz strófa, körülbelül 50—60 vers volt lejegyezve. Ezeket már Dragomán Sándor má­solta le egy asztal láb­áról, amelyeket Petőfi egy-egy látogatása során oda leírt; ’ — Petőfi utolsó kardjáról, amelyet Damjanichtól kapott; — arról az asztalról és székről, ami mellett Petőfi üldögélni szokott; — és egy sírra helyezett vésett betűs kőtábláról, a következő felirattal: „Ale­xander Stepanovics Petro­­nie, honveg­ernagi, halva itt 1857. május 18. ő csinálta falut Kőrösöt.” Az 1913-ban két helyre is beadott kérvényre többszö­ri sürgetés után sem kapott választ, sokadszori kérésére ügyét a rákövetkező évek­ben sem vizsgálták ki. 1919- ben a beadványoknak már nyomát sem találta. Húsz év hallgatás után 1939-ben az Est című napilapnak adott interjújában ismét feleleve­nítette az egész esetet, két terjedelmes cikkben. A problémát ekkor megint az jelentette, hogy ez az idő­szak közvetlenül a második világháború kitörésének­ ide­jére esett, komoly intézke­dés akkor sem történhetett. 1953. február 28-i keltezés­sel, Lukovits Kálmán mo­sonmagyaróvári lakos, az említett Est két számát mel­lékelve felhívta a Magyar Tudományos Akadémia Iro­dalomtörténeti Szakosztá­lyának figyelmét az említett bejelentésekre, és kérte azok kivizsgálását. Emellett hat pontban javaslatot tett a szükséges teendőkre. Hasonlóan, ahogy Barátosi Lénárt­ 1913-as beadványai­ra, dokumentumaira, és az 1939-ben közzétett interjúra, ő sem kapott választ. Nem tudni, hogy a Petőfi Társa­ság, a Honvédelmi Minisz­térium és az MTA meg­őrizte-e ezeket a dokumen­tumokat? Ha igen, lehetővé tette-e az irodalomkutatók­nak, hogy a témával beha­tóbban foglalkozzanak?­ Tény, hogy az egyik leg­ismertebb Petőfi-kutató, Fe­kete Sándor, az 1972-ben ki­adott „Így élt a szabadság­­harc költője” című Móra Könyvkiadó által megjelen­tetett könyvében még uta­lást sem tesz arra vonatko­zólag, hogy léteznek olyan feltevések is, mely szerint Petőfi nem a segesvári csa­tában esett el. A költő szi­bériai sírjával kapcsolatos kérdésekre is kitérő, kétkedő válaszokat adott. (Minden­esetre furcsának tűnik, hogy egy Petőfi-kutató figyelmét másoknak kell felhívni ilyen dokumentumokra...) Ha vi­szont ismeri ezeket a doku­mentumokat, akkor legalább olyan nagy hiba, hogy még utalást sem tesz azokra. Ugyanis ezek a közlemények, relikviák olyan meggyőző­nek látszó bizonyítékokat és tényeket sorolnak fel, ame­lyek érdemesnek mutatkoz­nak arra, hogy komoly vizs­gálat tárgyává tétessenek. Az illetékes szervek nagy mulasztásának tulajdonítha­tó, hogy 1945 óta egyáltalán nem foglalkoztak a témával. Ez már csak azért is szüksé­ges lett volna, hogy ameny­­nyiben azok tévedéseken alapulnának, eloszlathassuk azokat a kételyeket, amelye­ket Petőfi Sándor halálának körülményeit­­illetően a nagyközönség körében az időnként szárnyra kapott közlemények támaszthatnak Petőfi szibériai sírja kö­rüli hallgatás felveti bennem azt a gondolatot, hogy nem, úgymond, „Celladam témá­ról” van-e szó? Mert ezeket a bizonyítékokat nem szak­emberek, irodalomtörténé­szek, hanem a nemzet sor­sát és nagy költőnk emlékét szívükön viselő „laikusok”, Barátosik, Lukovitsok, és Morvai Ferencen szorgal­mazzák. Most még nem egé­szen tiszta, vajon hány ilyen adósságot kell törlesztenünk az elkövetkező időben? Petőfi sírjának megtalálá­sában egyébként — amíg ezt meg nem cáfolják —, a prioritás Barátosi Lénárth Lajost illeti — mondta be­fejezésül dr. Kósa Lajos. Erdős Levente beszélgetés Barátosi Lénárth Lajossal, aki azt ál­ltja, hogy MEGTALÁLTA PETŐFI SÍRJÁT SZIBÉRIÁBAN Barátosi Lénárth Lajos interjúja „Az Est’’ című lapban ötven évvel ezelőtt, 1939. június 28-án. Mivel az emlékezés annyira felizgatta az akkoriban súlyos betegségen átesett Barátosit, „kíméletből” másnap folytatódott a beszélgetés... KIsst­ FÖlD . 15

Next