Kisalföld, 1989. július (44. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-28 / 176. szám
Tiltott dolgokról kell beszélnie az írónak „Az írónak az árral szemben (kell haladnia, a korszellemmel ellentétesen kell írnia, tiltott dolgokról kell beszélnie — mondja Bohumil Hrabal cseh író. — „Én viszont gyáva hős vagyok. Számomra már maga az élet is bátor tett.” Hrabal az ellenzéki írók s a párt által egyaránt elismert író, egy olyan országban, ahol több mint 40 éve az irodalmi frontok is a politikai vonalak mentén húzódnak. A visszavonultan élő Hrabalnak sikerült elkerülnie a vitát és a konfrontációt, megőriznie függetlenségét. Vacláv Havel ellenzéki drámaíró, Milán Kundera, Josef Skvorecky emigráns írók és az állami ellenőrzés alatt álló írószövetség — ha más kérdésben ellentétes állásponton vannak is — abban egyetértenek, hogy Hrabal nagy író. Az idén májusban, 75. születésnapja alkalmából magas kitüntetésben is részesült. A „Szigorúan ellenőrzött vonatok” szerzője — e művéből Oscar-díjas filmet rendezett Jiri Menzel — humort és tragédiát, modernizmust és hétköznapi elbeszélésmódot ötvözött írásaiban. A második világháború végén kezdett írni, de a sztálinista Csehszlovákiában könyveit nem adták ki. Kéziratait 20 éven át csak barátai olvashatták. Képzettsége szerint jogász, de az ötvenes években mint sörgyári munkás, vasutas, biztosítási ügynök, öntödés munkás, hulladékpapír-gyűjtő, díszletezőmunkás kereste kenye- A cseh irodalom „gyáva hőse” lét. Csak a liberális hatvanas években lett ténylegesen író. Csehszlovákia 1968-as megszállása után azonban ismét „tiltott író”. Majd amikor sok más kollégájához hasonlóan ő is nyilvánosan, megbánta állítólagos politikai bűneit, könyvei ismét kezdtek nyomtatásban megjelenni. De legtöbb kollégájától eltérően ő nem a műveiben tanúsított bűnbánatot. Továbbra is tragikomikus meséket írt a társadalom számkivetettjeiről. Hrabal nem vett részt a Jan Palack emlékére januárban rendezett kormányellenes megmozdulásokban, ehelyett Varázsfuvola címmel novellát írt a januári megmozdulásokról. Amikor Havelt a demonstrációk miatt letartóztatták, és művésztársai petícióban követelték szabadon bocsátását, Hrabal nem írta alá a petíciót, helyette mitikus hősnek nevezték Havelt. „Havel két hőst személyesít meg: Szokratészt, akinek felajánlották az emigrációt, de ő a beszédet és a méregpoharat választotta, és Prométheuszt, aki ellopta a tüzet az istenektől. Ő korunk hőse” — mondta Hnaibal, amikor kedvenc kocsmájában interjút adott a Reuter tudósítójának, Michel Zantovskynak. Haveltől eltérően Hrabal kerüli a konfrontációt a kommunista hatóságokkal. „Ha irodalmi kitüntetést adnának nekem, és én meg akarnám őrizni önmagam, akkor legalábbis el kellene égetnem az oklevelet” — írta a Varázsfuvolában. Négy hónappal később elfogadta a kormánytól az érdemes művészi kitüntetést. „Nem ez a fontos — mondja nyilatkozatában. — Számomra lényegesebb, hogy ilyen címzéssel kapok leveleket olvasóimtól: Hrabal úr, cseh író, Prága.” Legtöbb műve Prágához kapcsolódik, éppúgy, mint Jaroslav Hasek és Franz Kafka művei. „Kafka e város szelleme, Hasek pedig a részeg védőszentje... Prága kultúrája a szláv, a zsidó és a német kultúra kereszteződéséből jött létre, de egységes egész kultúra. Prágában csak egy kultúra volt.” Régebben Hrabal szellemes társasági ember volt, ma visszahúzódó. Interjút nagyon ritkán ad. „A kocsmaasztalnál mindenki nyerni akar — mondja —, ötven év alatt én túl sokszor nyertem, most már hallgatnom kell.” Arról egy szót sem hajlandó szólni, hogy szándékában van-e még írni. „Kiürültem, és mindenem fáj — írta a Varázsfuvolában. — Ha az istenek szeretnének, akkor megengednék, hogy egy söröskorsó mellett adjam be a kulcsot." Az elmúlt hetekben a sajtóban — és a TV-ben is — nyilvánosságra került, hogy az Új Idő Kft. mint „kiadványszervező”, a szerzőt képviselő, annak jogaival rendelkező ügynökség engedélye nélkül kiadta. A. Szolzsenyicin: A Gulag szigetcsoport c. könyvét. A kibocsátó Új Idő Kft. a szerző és jogi képviselője, valamint a mű kiadójának tiltakozása ellenére forgalomba hozta a mű nem teljes és tárgyi tévedéseket tartalmazó fordítását. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése hangsúlyozza, hogy a kalózkiadások ügye kizárólag jogi és etikai kérdés, a nemzetközi kiadói szabályok és szerződések felelőtlen felrúgása és kijátszása. A kalózkiadás ügye önmagában is jogtipró és példátlan a magyar könyvkiadás történetében, s így várható nemzetközi visszhangja jelentős kárt okoz. Magyarország 1922 óta tagja a berni konvenciónak. A szerzői, kiadói szerződéseket rögzítő nemzetközi egyezményeket mindeddig példásan betartotta. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése a szakma érdekeinek védelmében elhatárolja magát az Új Idő Kft és más kiadók hasonló törvényszegő gyakorlatától. Egyben kéri mindazokat, akik a könyv terjesztésével foglalkoznak, hogy a szellemi értékek, a magyar könyvkiadás hazai és külföldi tekintélyének védelme és az üzleti tisztesség érdekében a kiadvány árusításának beszüntetésével is csatlakozzanak az Egyesülés állásfoglalásához. Ilyen és hasonló esetek kárt okoznak a könyvkiadás és könyvkereskedelem egészének és hozzájárulnak szellemi életünk szétzilálásához. Ez a példátlan kiadói gyakorlat megkárosította a vásárlókat. Az Európa és a Szabad Tér Kiadó új és hiteles fordításban a teljes művet jelenteti meg. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése kezdeményezi a törvényalkotóknál az érvényes jogszabályok betartását, a jogsértések szigorú, a nemzetközi joggal összhangban álló szankcionálását. ■I Üvegipar-történeti kiállítás nyílt Párádon. 1989. július 28., péntek Barátosi már régebben „megtaláltan ” Petőfi-sír tisztázása is mulasztásaink része Egy mosonmagyaróvári tanár gondolatai Nemrég az újságok szenzációként tálalták a hírt: a szibériai Barguzinban megtalálták nagy költőnk, Petőfi Sándor sírját. Még az elmúlt év decemberében sajtótájékoztatón jelentette be Morvai Ferenc, a nagyrédei kazánüzem tulajdonosa, hogy évente több millió forintot költ jövedelméből különböző, általa fontosnak vélt ügyek támogatására. Ilyennek tartja a Petőfi-legenda tisztázását is. Mint akkor elmondta, tudomást szerzett arról, hogy a szovjet levéltárakban olyan dokumentumokat őriznek, amelyek bizonyítják, hogy Petőfi Sándort Szibériában, közelebbről Barguzinban temették el. Ennek tisztázására többedmagával elutazott Szovjetunióba, ahol dokumentumfilmet is készítettek. Látták a hadifogságba került katonák névsorát, valamint Kossuth és Bem tábornok megtalált leveleit. Ezek alapján megalapozottnak tartják a feltételezést, miszerint Petőfi Sándor valóban a mai Szovjetunió területén élt a szabadságharc leverése után, és ott temették el 1856 májusában, Alexandr Sztyepanovics Petrovics néven. Már tavaly decemberben megkapta a csoport az engedélyt a barguzimi tanács elnökétől, hogy ez év nyarán feltárhatják a sírt, az ügy végleges tisztázása céljából. Erre a tényre utalva keresett meg dr. Kósa Lajos, a mosonmagyaróvári egyetem tanára, akinek családi archívumából kerültek elő újabb bizonyítékok ezzel kapcsolatban. Beszélgettünk, és lejegyeztem amit mondott. Sem hozzátenni, sem elvenni nem akartam belőle. Időközönként, harmincnegyven évenként fölmerül, hogy nagy költőnk, Petőfi Sándor valóban elesett-e a segesvári csatában vagy sem. Nemrég lehetett olvasni az újságokban, hogy a „kazánkirály” Morvai Ferenc elhatározta pótolja mindazt a mulasztást, amit a második világháború óta elkövettünk. Méltányolom Morvai úr törekvéseit, mert régebben is ezt tették vagyonosabb emberek, akik ezt az orságot építeni és jobbítani akarták. Ezek az emberek adakoztak a közjónak, városnak, megyének, országnak, tudománynak, művészetnek és egyháznak. Családi hagyaték őrzi azt a dokumentumot, amelyből kiderül, hogy Petőfi sírjával, valamint a szabadságharc utáni relikviákkal már 1909—1912-es években az Ázsia-kutató Otto von Geck expedíció tagjaként Barátosi Lénárth Lajos foglalkozott először eredményesen. Kutatása közben Szibériában, a Bajkál-tó északi részén találkozott egy Dragomanov nevű emberrel, aki tört magyarsággal beszélt, és aki unokája volt Dragomán Sándornak, és szabadságharc után mint hadifogoly került oda. Dragoman orv felhívta Barátosi figyelmét arra, hogy van a közelben egy „Kerezs” nevű falu, melyet eredetileg Kőrösnek neveztek el azután, hogy magyar hadifoglyok megalapították. A foglyok között volt a megsebesült Petőfi Sándor is. (Dragomanov családjának birtokában több Petőfi-relikvia is található.) A már említett Barátosi Lénárth Lajos, Dragomanovval együtt kereste fel Kerezs községet. Saját maga látta, le is fényképezte Petőfi állítólagos sírját, és a Dragomanovék birtokában lévő többi relikviát. Hazaérkezése után, 1913-ban édesapjával együtt Budapestre utazott, és jelentést tett tapasztalatairól a Petőfi Társaságnak, valamint a Honvédelmi Minisztériumnak. Egyben kérte: küldjék ki Szibériába, állításainak bebizonyítása végett. Kérvényéhez a következő dokumentumokról készült fényképeket mellékelte: — Petőfi átlyukasztott vérfoltos zubbonyáról, — két füzetről, amelyben összesen mintegy négyszáz strófa, körülbelül 50—60 vers volt lejegyezve. Ezeket már Dragomán Sándor másolta le egy asztal lábáról, amelyeket Petőfi egy-egy látogatása során oda leírt; ’ — Petőfi utolsó kardjáról, amelyet Damjanichtól kapott; — arról az asztalról és székről, ami mellett Petőfi üldögélni szokott; — és egy sírra helyezett vésett betűs kőtábláról, a következő felirattal: „Alexander Stepanovics Petronie, honvegernagi, halva itt 1857. május 18. ő csinálta falut Kőrösöt.” Az 1913-ban két helyre is beadott kérvényre többszöri sürgetés után sem kapott választ, sokadszori kérésére ügyét a rákövetkező években sem vizsgálták ki. 1919- ben a beadványoknak már nyomát sem találta. Húsz év hallgatás után 1939-ben az Est című napilapnak adott interjújában ismét felelevenítette az egész esetet, két terjedelmes cikkben. A problémát ekkor megint az jelentette, hogy ez az időszak közvetlenül a második világháború kitörésének idejére esett, komoly intézkedés akkor sem történhetett. 1953. február 28-i keltezéssel, Lukovits Kálmán mosonmagyaróvári lakos, az említett Est két számát mellékelve felhívta a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Szakosztályának figyelmét az említett bejelentésekre, és kérte azok kivizsgálását. Emellett hat pontban javaslatot tett a szükséges teendőkre. Hasonlóan, ahogy Barátosi Lénárt 1913-as beadványaira, dokumentumaira, és az 1939-ben közzétett interjúra, ő sem kapott választ. Nem tudni, hogy a Petőfi Társaság, a Honvédelmi Minisztérium és az MTA megőrizte-e ezeket a dokumentumokat? Ha igen, lehetővé tette-e az irodalomkutatóknak, hogy a témával behatóbban foglalkozzanak? Tény, hogy az egyik legismertebb Petőfi-kutató, Fekete Sándor, az 1972-ben kiadott „Így élt a szabadságharc költője” című Móra Könyvkiadó által megjelentetett könyvében még utalást sem tesz arra vonatkozólag, hogy léteznek olyan feltevések is, mely szerint Petőfi nem a segesvári csatában esett el. A költő szibériai sírjával kapcsolatos kérdésekre is kitérő, kétkedő válaszokat adott. (Mindenesetre furcsának tűnik, hogy egy Petőfi-kutató figyelmét másoknak kell felhívni ilyen dokumentumokra...) Ha viszont ismeri ezeket a dokumentumokat, akkor legalább olyan nagy hiba, hogy még utalást sem tesz azokra. Ugyanis ezek a közlemények, relikviák olyan meggyőzőnek látszó bizonyítékokat és tényeket sorolnak fel, amelyek érdemesnek mutatkoznak arra, hogy komoly vizsgálat tárgyává tétessenek. Az illetékes szervek nagy mulasztásának tulajdonítható, hogy 1945 óta egyáltalán nem foglalkoztak a témával. Ez már csak azért is szükséges lett volna, hogy amenynyiben azok tévedéseken alapulnának, eloszlathassuk azokat a kételyeket, amelyeket Petőfi Sándor halálának körülményeitilletően a nagyközönség körében az időnként szárnyra kapott közlemények támaszthatnak Petőfi szibériai sírja körüli hallgatás felveti bennem azt a gondolatot, hogy nem, úgymond, „Celladam témáról” van-e szó? Mert ezeket a bizonyítékokat nem szakemberek, irodalomtörténészek, hanem a nemzet sorsát és nagy költőnk emlékét szívükön viselő „laikusok”, Barátosik, Lukovitsok, és Morvai Ferencen szorgalmazzák. Most még nem egészen tiszta, vajon hány ilyen adósságot kell törlesztenünk az elkövetkező időben? Petőfi sírjának megtalálásában egyébként — amíg ezt meg nem cáfolják —, a prioritás Barátosi Lénárth Lajost illeti — mondta befejezésül dr. Kósa Lajos. Erdős Levente beszélgetés Barátosi Lénárth Lajossal, aki azt álltja, hogy MEGTALÁLTA PETŐFI SÍRJÁT SZIBÉRIÁBAN Barátosi Lénárth Lajos interjúja „Az Est’’ című lapban ötven évvel ezelőtt, 1939. június 28-án. Mivel az emlékezés annyira felizgatta az akkoriban súlyos betegségen átesett Barátosit, „kíméletből” másnap folytatódott a beszélgetés... KIsst FÖlD . 15