Kisalföld, 1990. február (45. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-03 / 29. szám
6 — KISALFÖLD MAGAZIN 1990. február 3., szombat Akin átcsapott az idők vihara Sikó Miklós képíró élete és művészete A XVIII. században Erdélyben született és megtelepedett képzőművészeik kis száma a következő új évszázaddal jócskán megnövekszik. De ez a számbeli gyarapodás egyáltalán nem válik mérvadóvá, hiszen az e területen is súlyosbodó gazdasági terhek arra kényszerítik a helybeli alkotókat, hogy rövidebb-hosszabb időre elhagyják szülőföldjüket és a környező országokban vagy távolabbi vidékeken próbáljanak szerencsét. Kevesen voltak olyanok, akik számolva a következményekkel is vállalni merték az otthonmaradás kockázatát, de ők azok, akik a „táblabíró világ”-ban egyedüli képviselői lettek Erdély művészetének. Sorukból két művész emelkedett az átlagszínvonal fölé: Barabás Miklós és Sikó Miklós. A Bukarestbe, majd Pestre távozott Barabás után, Erdély vezető arcképfestőjének Sikó Miklós lépett elő. Szemben elődeivel, Sikó fontosabb életrajzi adataiból meglehetősen sok epizódot ismerünk. A múlt század hetvenes éveiben, Simén Domokos kolozsvári unitárius teológiai tanár unszolásának engedve, a művész néhány oldalas összefoglalót írt életének eseményeiről. Sikó 1818-ban született a Kolozs megyei Septéren, ahol az elszegényedett nemesi család még őrizte régi kúriáját és néhány holdat egykori birtokából. A hadseregben hadnagyként szolgáló édesapa Sikó István, családi okok miatt kénytelen volt hátat fordítanikatonai karrierjének és hivatalnoki tisztséget vállalni a Kormányzószéknél, majd az Erdélyi Királyi Táblán. A gyermek Sikó Miklós rajzkészsége korán megmutatkozott; alig érte fel az asztal lapját, amikor elkészítette első rajzait. Életének e meghatározó szakaszáról az elsővén,dő művész a következőket írta visszaemlékezéseiben: „Első [szenvedélyem] vola a rajz, anélkül, hogy vankit is láttam volna vele foglalkozni .. . Már 7 éves koromban idősebb jellemzőbb arcokat a megesmerésin hasonlóvá rajzoltam.” Tízéves korára Sikó a marosvásárhelyi református kollégiumba kerül, ahol diáktársairól készített rajzaival hívja fel magára a figyelmet. Ez irányú törekvése azonban édesapja határozott ellenállásába ütközik, aki fiából nem „piktort”, hanem köztisztviselőt vagy katonát akar faragni. Ezért Sikó Miklós kénytelen Nagyszebenben beiratkozni a jogi fakultásra. Egy számára szerencsés kimenetelű szerelmi kaland után jövendő feleségével Filep Rózával, Filep József országos közügy-aligazgató leányával, Sikóban újra feléled a festészet iránti szenvedély. A családi kitagadás tudatában — éppen Filep Róza biztatására — Borszékre utazik, hogy a híres gyógykúra-üdülőhelyen megforduló román bojárok arcképeit festhesse. Ezek ösztönzésére — mint megannyi erdélyi művésztársa — Sikó Miklós Bukarestben telepedik le. „Bementünk Bukarestbe — írja később —, hol már ismerőseim révén azonnal folytathattam keresetemet, — ennek köszönhettem, hogy festő lettem.” Az atyai megbocsátás hírére Sikó Miklós és immár ifjú neje, hazatérnek Kolozsvárra, de a felhőtlen, gondtalan életet nem sokáig élvezhetik, mert időközben Európa országait elborítja a forradalom tüze. Sikó úgy érzi nem maradhat tétlen és ezért csatasorba áll maga is. „Midőn kiütvén 848-ban a forradalom, magam is részt vettem benne. Mit is tehettem volna egyebet? A hazáért, szent szabadságért küzdöttünk, s ez előttem mindennek felett állott.” Életének e fontos momentumával elkezdődik Sikó Miklósszámára a küzdelem, a bujdosás, a meghurcoltatás időszaka. Bem személyes közbenjárására a 87-es honvéd zászlóalj 4-ik századának hadnagyává nevezik ki. 1849. február 18-án a királynémeti csatában elfogják és Bukovinán, Galícián keresztül Prembelbe hurcolják. A fogságban szerzett betegség miatt kórházba kerül, onnan megkísérli a Párizsba való szökést, de magánakcióját felfedezik és visszatoloncolják. Végül több hétig tartó, kalandos gyaloglás után sikerül hazajutnia. A látszat-szabadság egyenlő volt a megtorlás előli állandó bujdosással. „P hazánkban idegen módjára bujkáltunk” — jegyezte fel Sikó. Ebben a kritikus időszakban hamis papírok birtokában — nem kis merészséggel — osztrák tisztek arcképeit festette Kolozsváron. Egyikőjük útlevelet szerzett neki és feleségének Németországba, így Sikónak teljesülhetett régi vágya, hogy kijusson a müncheni Akadémiára festészetet tanulni. A müncheni stúdium mindössze hét hónapot tartott és egyetlen eredménye az volt, hogy a művész belekóstolt az olajfestészet technikájába. Az önerőből tökéletességre fejlesztett miniatűr-akvarell festés után, az új kifejezési mód olyan problémákat vetett fel, amelyeket Sikó Miklós élete végéig sem tudott leküzdeni. A rövid müncheni tartózkodáson kívül Sikó Miklós alig egy hónapot részesült művészeti oktatásban, a Pestről néhány hónapra Erdélybe hazatérő Barabás Miklóstól. Ez a rövid idő azonban elegendő volt ahhoz, hogy Sikó Barabás művészetének hatása alá kerüljön s a tőle látottakat, tanultakat fejlesztette tovább az idők folyamán. Szemben mesterével Barabás Miklóssal, Sikó kimondottan arcképfestő volt. Munkásságának korai szakaszában — a kor ízlését kiszolgáló — elefántcsontra festett arcképei tették népszerűvé és keresett festővé, később pedig rajzosan kemény, de mégis finom pasztellszínekkel megfestett akvarelljei vonzották a megrendelőket hozzá. A rossz korban született Sikó Miklós felett a XIX. század második felében átcsap az új idők vihara. Az életforma-változással beköszöntő ízlésmódosulás képtelen helyzet elé állatja az idős mestert. Művészetében már nem tud megújulni és ezért utolsó évei anyagi gondoktól terhesek. Kedvezőbb munkakörülmények reményében Marosvásárhelyre költözik át és itt éri a halál is nyolcvanhárom éves korában. Sikó Miklós, sorsának tragikusságát összegezi akkor, amikor leírja, hogy: „a mindennapi festő is oly ritka volt [Erdélyben], mint a fehér holló. Igen, mert a korban nállunk a festészet mint piktúra, de nem mint művészet tekintetett". Almás Tibor Sikó Miklós: Kislány arckép (1852). Termete: közép, növében, arcza: tojásdad, szeme: kék, szemöldöke: sötétszőke, orra: rendes, szája: rendes, fogai: épek, haja: sötétszőke. Ilyen volt az apám, tizenhat éves korában. Ilyen mindenben rendes . Ép fogú, ép lelkű. Igen, annyi volt, tizenhat, amikor a tanoncbizonyítvány és egyéb iratok alapján kiállították a munkakönyvét 1909. szeptember 2-án. Már én is a derekamon érzem a tavaszt. Az idén száraz szélrél jön, néha sírást is hallok, de az attól lehet, hogy szomjasak a kopasz fák .. . Zörög a kezemben a papír, mintha kávéfoltos lenne, szétesnek a lapok, a borító, ha jól meggondolom, száz év felé ballag ez a kortalannak tűnő munkakönyv is, amiben Schwarcz Károly, budapesti fodrász ütötte az első bélyegzőt, hitelesítve a tizenhat korona fizetséget és a teljes ellátást. De találok benne írást nyolc koronáról, meg tizennégyről, miért van az, hogy soha nem beszéltünk róla, akkor mire futotta ezekből a koronákból? Mennyiért ette meg a kispörköltjét és a sűrű levegőjű kocsmában miről álmodozott, míg kitunkolta a tányér alján a szaftot kövér kenyérgalacsinokkal. Azt nagyon szerette, tunkolni, még a főzelékmaradékot is, merthogy takarékos ember volt az apám,a szükség ránevelte, mint általában a félárvákat. Azt csak egyszer emlegette föl, hogy hogyan lett félárva. Hordót gurítottak le a szekérről a kocsma udvarán és maga alá sodorta a nagyapámat. Ennyi. Emlékszem viszont arra, hogy datolyamagot nyomott a filodendron ládájába, amit előzőleg vizes vattába csavart, s a vattát sokáig naponta locsolta, míg végre földbe tette a magot. Gyönyörű pálmát nevelt, ami az ostrom alatt ment tönkre, mint akkor sok minden, ami a lelkünket fogta át. Nem a házat érte bombatalálat, a tárgyak bírtál a repeszeket, robbanásokat, egyedül csak a szobaablak üvege durrant szét, annak is csak az egyik szárnya. Belőlünk csurgott el valami, lassan, módszeresen, ahogy adagolta az élet a megpróbáltatásokat, kimosódtunk. Képet a háború után már nem festett, idővel kiszórta a beszáradt, maradék olajfestékeket, az ecseteknek egészen más haszna lett, azt mondta, nem érez rá a színekre. Baj van a fénnyel. Sikert jósolnak neki nagy biztatások közepette, akik a képeit látták, és három nyelven beszélt, az oroszt a fogságban tanulta meg, a németet és az eszperantót, amiből tanfolyamot is vezetett, könyvekből. Akárcsak a kottát, és a fogságból mentett mandolinján órákig eljátszott a húrokkal. Észre se vettük, hogy játszik. Sokszor még azt se, hogy ott ül a kályha mellett a foteljában, mert hatvan után már annyira vékony és kicsi lett. Azt se hallottuk meg, hogy mikor váltja a dalokat, mert egymásba folytak, szünet nélkül, csak ő járt velük valahol, de hát akkor ebből én még mit se sejtettem. Aztán egyre ritkábban vette föl a mandolint. Azt mondta, az ujjai nem engedelmeskednek, visszapattannak a húrok dallam nélkül. Még talán egy hónapig is állt a mandolin az asztal alsó lapján úgy, hogy nem nyúlt hozzá. Elmentem érte, és a faragott fakanállal, amit a mandolinnal együtt hozott haza a fogságból, az én otthonomba vittem, ami alig őrzött valamit a megszokottból, fölakasztottam a falra, és akkor sirattam el először az apámat. Más ilyen alkalom nem volt rá, csak az, amikor a botját is a mandolin mellé függesztettem, mert soha többet nem állt föl. Kilencvenhét éves lehetne. Tulajdonképpen megnézhetnénk még együtt ezt a munkakönyvét, például Georg Kovács bejegyzését, ami németül íródott 1914-ben Bécsben, március 15-én. Kortyolná lassan a decinyi borát, s elcsipegetné a márványsajttal kikevert vajas zsemlét, amiből egy evésre csak egy féllel birkózott meg. A bukta miatt van a baj, mondta egyszer, ez is még a háborúban esett meg vele, az elsőben, mikor már annyira éheztek, hogy a hó alól kaparták ki a fagyott krumplit és csak úgy, azonmód nyelték, ha hozzájutottak, egy parasztházban frissen sült buktát raktak elé. Egy tepsivel megevett. Mióta csak én emlékezni tudok az apámra, mindig fájt a gyomra. És mégis mindig nagy ebédekre készült, hetekkel előbb összeállította a karácsonyi menüt, amiből aztán apránként csipegetett. De látnia kellett, hogy van. Mondom üldögélhetnénk még meglopva a csendet, ahogy hangosan botladoznánk az emlékekben, megmondaná tavasz-e ez a tavasz, agyongyötört, eltorzult ízületeivel. De hát az apák mindig akkor mennek el, amikor azt a legjobban elviseljük. Amikor a legkevésbé hiányzik, mert tele vagyunk a felfedezés és a megváltás csodáival, magunkra kell minden idő és mégse tudunk betelni a mindent akaró, mindent elutasító, nagy lobogásunkkal. Ma már szenvedek, hogy nincs. Attól is, hogy annyi mindent kellene még kérdeznem, amire csak mostanában jövök rá, hogy nem tudom . .. Van olyan az ember életében, amikor azt hiszi, nagy dolgokra áldozza az idejét és éppen a fontos és nagy dolgokat mulasztja el. Soha nem volt még ilyen száraz tél. Száraz torkú lesz a tavasz? Jártuk a Bakonyt, ahogy mozdult a zöld, hátizsákkal, jártuk Badacsonyt, vagy éppen a pinnyédi erdőt, amikor még a kezemet fogta, s hosszan elmesélte, miért szívja be a vizet a homok, mitől kékül meg a kökény. A kökénybokrokat újra megkerestük, amikor már megcsípte a dér. A munkakönyvében találtam meg a nyugdíjkifizetési napok rendjét is, amit a postától kapott. Április 26-án halt meg, nyolcvanhét éves korában, de még bekeretezte a május 23-át, a következő havi nyugdíjfizetés napját. Ő sose mondott le az életről. És mindig készült a másnapra. Bizony ám, száraz torkú lesz a tavasz, beszélik sokan, hogy szomjas a világ. Én néha sírást is hallok. G. Szabó Mária Én néha sírást is hallok Tlint idők, elfeledett közösségek Az Erdélyi Helikon emlékezete Az Erdélyi Szépmíves Céh megalakulása után két évvel, 1926-ban — Berde Mária kezdeményezésére — létrejött a Helikon íróközösség. Nem volt soha a hatóságok által bejegyzett szabályos társaság, úgynevezett jogi személy, jóváhagyott alapszabállyal, tagjait, vezetőségét nem választotta. A valóságban akkor élt, amikor a Kemény Jánosáltal meghívott írók nyaranta pár napon át az író házigazda marosvécsi (Brincovensti, Maros-Torda megye, a Trianon óta Romániához tartozik) kastélyában vendégeskedtek, s megbeszélték az erdélyi irodalom és művelődési élet problémáit, gondjait. A marosvécsi Helikon-összejövetelek tanácskozásairól, határozatairól jegyzőkönyv készült és gépelt másolatban megküldték a résztvevőknek. 1926-tól 1939-ig minden nyáron tanácskozott a Helikon. A háború kitörése után már csupán egy alkalommal, 1942-ben gyűltek össze Marosvécsen. • 1940—41-ben, 43-ban és 44-ben csupán Kolozsváron találkoztak ugyancsak Kemény Jánosnál, az akkori Múzeum u. 6. szám alatti otthonában, s a háborús viszonyok miatt megcsappant lélekszámmal, főleg a kolozsváriak vagy az éppen Kolozsváron tartózkodók. Ezeknek a megbeszéléseknek már nem maradt fenn gépírásos jegyzőkönyve, csupán az íróközösség Helikon című folyóiratában megjelent tájékoztatóból értesültünk róluk. 1926-ban tartják meg Marosvécsen az első Helikon-találkozót. Az összejövetel időpontjában a romániai magyar politikai életben már bekövetkezett bizonyos elrendeződés. A Magyar Párt megalakult, így vált lehetővé, hogy az első találkozón egymás mellé kerüljön az egykori Végvári-verseket író (és megtagadó) Reményik Sándor és az 1918—19-es emigráns Kádár Imre, a polgári radikális Szentimrei Jenő és a püspök Makkai Sándor, az avantgardista Nagy Dániel és a Jókai-féle romantikát újraélesztő Gyallay Domokos, vagy Tamási Áron és Nyírő József, Hunyady Sándor, Kacsó Sándor, Kós Károly, Bánffy Miklós és Dsida Jenő. Persze az írói parlament inkább volt liberális eszmény megvalósulása, mint valamiféle „népfront”-összefogás, noha a 30-as évek végén ez nem állott távol a Helikontól. Maga a transzilvánizmus nem vét helikoni találmány. Az első világháborút követő mozgalmas és forradalmas időkben az erdélyi társadalmi és politikai átalakulás és útkeresés radikális világnézeti elveket is megfogalmazott. Kik voltak tulajdonképpen a helikonisták? Azaz pontosabban: kiket hívott meg Kemény János a marosvécsi otthonába az első találkozóra? A birtokomban lévő fénykép alapján huszonnyolcan kaptak meghívót. Áprily Lajos, Bartalis János, Bánffy (Kisbán) Miklós, Bárd Oszkár, Berde Mária Endre Károly, Franyó Zoltán, P. Gulácsy Irén, Gyallay Domokos, Hunyady Sándor, Kacsó Sándor, Kádár Imre, Kós Károly, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Molter Károly, Nagy Dániel, Nyírő József, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Sípos Domokos, Szentimrei Jenő, Szombati-Szabó István, Tabéry Géza, Tamási Áron, Tompa László. A huszonnyolcadik a házigazda, Kemény János. Sajnos nem mindenki kapott meghívót, akinek ott lett volna a helye. Benedek Elek kihagyásával nemcsak sértődéseket, de támadásokat is kaptak, habár Elek apó kihagyása nem szándékosan történt. A helikoni íróközösség összejöveteleiben új meg új változásokat jelentett Kuncz Aladár és Kovács Dezső elhunyta, a fiatalok, illetve a korábban kimaradottak bekapcsolása (Dsida Jenő, Számító György, Lakatos Imre, Balázs Ferenc, Maksay Albert, Ormos Iván, Szemlér Ferenc, Karácsony Benő, Kiss Jenő, Szenczey László, Wass Albert, Gagyi László, Vásárhelyi Z. Emil, Asztalos István, Jékely Zoltán, Szabédi László.) A helikoni találkozók eseményeinek felelevenítése emlékezésemben azonban nemcsak személyi tekintetben gazdagítja és helyesbíti erdélyi irodalmunk múltjáról eddig kialakult képünket. Nem beszéltünk számos kevésbé ismert vagy elfelejtett kezdeményezésről, mint amilyenek például a Helikon fáradozásai voltak a hazai eredeti dráma és annak színpadra jutása érdekében, továbbá a képzőművészet figyelemmel kísérése, de nem esett szó külföldi tanulmányútjaikról, az írói segélyekről, kórházi segélyekről, díjak létesítéséről, a szervezett szabad líceumokról, diákversenyekről, az irodalmi társaságok helyzetéről, a népművelés céljait szolgáló kiadványok (Hasznos Könyvtári támogatásáról, az erdélyi magyar tudományos élet fellendítéséről és így tovább. Hány hiányzó intézményt próbált vagy akart pótolni ez az írói közösség! Annyi bizonyos, hogy megismételhetjük a kortárs vallomását: „Valóság az, hogy az egész korszakon át az akkori kisebbségi magyarság világra nyitott ablaka volt a Helikon." Csiszér Alajos