Kisalföld, 1990. február (45. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-03 / 29. szám

6 — KISALFÖLD MAGAZIN 1990. február 3., szombat Akin átcsapott az idők vihara Sikó Miklós képíró élete és művészete A XVIII. században Erdélyben született és megtelepedett képző­művészeik kis száma a következő új évszázaddal jócskán megnövek­szik. De ez a számbeli gyarapodás egyáltalán nem válik mérvadóvá, hiszen az e területen is súlyosbo­dó gazdasági terhek arra kénysze­rítik a helybeli alkotókat, hogy rövidebb-hosszabb időre elhagyják szülőföldjüket és a környező or­szágokban vagy távolabbi vidéke­ken próbáljanak szerencsét. Kevesen voltak olyanok, akik számolva a következményekkel is vállalni merték az otthonmaradás kockázatát, de ők azok, akik a „táblabíró világ”-ban egyedüli képviselői lettek Erdély művésze­tének. Sorukból két művész emel­kedett az átlagszínvonal fölé: Ba­rabás Miklós és Sikó Miklós. A Bukarestbe, majd Pestre távozott Barabás után, Erdély vezető arc­képfestőjének Sikó Miklós lépett elő. Szemben elődeivel, Sikó fon­tosabb életrajzi adataiból megle­hetősen sok epizódot ismerünk. A múlt század hetvenes éveiben, Si­mén Domokos kolozsvári unitárius teológiai tanár unszolásának en­gedve, a művész néhány oldalas összefoglalót írt életének esemé­nyeiről. Sikó 1818-ban született a Ko­­lozs megyei Septéren, ahol az el­szegényedett nemesi család még őrizte régi kúriáját és néhány hol­dat egykori birtokából. A hadseregben hadnagyként szolgáló édesapa Sikó István, csa­ládi okok miatt kénytelen volt hátat fordítani­­katonai karrierjé­nek és hivatalnoki tisztséget vál­lalni a Kormányzószéknél, majd az Erdélyi Királyi Táblán. A gyermek Sikó Miklós rajzkész­sége korán megmutatkozott; alig érte fel az asztal lapját, amikor el­készítette első rajzait. Életének e meghatározó szakaszáról az elsővén,­dő művész a következőket írta vis­­­sz­aemlékezéseiben: „Első [szenve­délyem] vola a rajz, anélkül, hogy vankit is láttam volna vele foglal­­­­kozni .. . Már 7 éves koromban idő­sebb jellemzőbb arcokat a meges­­merésin hasonlóvá rajzoltam.” Tízéves korára Sikó a marosvá­sárhelyi református kollégiumba ke­­rül, ahol diáktársairól készített raj­zaival hívja fel magára a figyelmet. Ez irányú törekvése azonban édes­apja határozott ellenállásába ütkö­zik, aki fiából nem „piktort”, ha­nem köztisztviselőt vagy katonát akar faragni. Ezért Sikó Miklós kénytelen Nagyszebenben beirat­kozni a jogi fakultásra. Egy számára szerencsés kimene­telű szerelmi kaland után jövendő feleségével Filep Rózával, Filep Jó­zsef országos közügy-aligazgató le­ányával, Sikóban újra feléled a fes­tészet iránti szenvedély. A családi kitagadás tudatában — éppen Filep Róza biztatására — Borszékre uta­zik, hogy a híres gyógykúra-üdü­lő­­helyen megforduló román bojárok arcképeit festhesse. Ezek ösztönzé­sére — mint megannyi erdélyi mű­vésztársa — Sikó Miklós Bukarest­ben telepedik le. „Bementünk Bu­­karestbe — írja később —, hol már ismerőseim révén azonnal folytat­hattam keresetemet, — ennek kö­szönhettem, hogy festő lettem.” Az atyai megbocsátás hírére Sikó Miklós és immár ifjú neje, haza­térnek Kolozsvárra, de a felhőtlen, gondtalan életet nem sokáig élvez­hetik, mert időközben Európa or­szágait elborítja a forradalom tüze. Sikó úgy érzi nem maradhat tétlen és ezért csatasorba áll maga is. „Midőn kiütvén 848-ban a forrada­lom, magam is részt vettem benne. Mit is tehettem volna egyebet? A hazáért, szent szabadságért küzdöt­tünk, s ez előttem mindennek felett állott.” Életének e fontos momen­tumával elkezdődik Sikó Miklós­­számára a küzdelem, a bujdosás, a meghurcoltatás időszaka. Bem sze­mélyes közbenjárására a 87-es hon­véd zászlóalj 4-ik századának had­nagyává nevezik ki. 1849. február 18-án a királynémeti csatában el­fogják és Bukovinán, Galícián ke­resztül Premb­elbe hurcolják. A fogságban szerzett betegség miatt kórházba kerül, onnan megkísérli a Párizsba való szökést, de magán­akcióját felfedezik és visszatolon­­colják. Végül több hétig tartó, ka­landos gyaloglás után sikerül ha­zajutnia. A látszat-szabadság egyen­lő volt a megtorlás előli á­llandó bujdosással. „P hazánkban idegen módjára bujkáltunk” — jegyezte fel Sikó. Ebben a­ kritikus időszak­ban hamis papírok birtokában — nem kis merészséggel — osztrák tisztek arcképeit festette Kolozsvá­ron. Egyikőjük útlevelet szerzett neki és feleségének Németországba, így Sikónak teljesülhetett régi vá­gya, hogy kijusson a müncheni Akadémiára festészetet tanulni. A müncheni stúdium mindössze hét hónapot tartott és egyetlen eredmé­nye az volt, hogy a művész bele­kóstolt az olajfestészet techniká­jába. Az önerőből tökéletességre fej­lesztett miniatűr-akvarell festés után, az új kifejezési mód olyan problémákat vetett fel, amelyeket Sikó Miklós élete végéig sem tu­dott leküzdeni. A rövid müncheni tartózkodáson kívül Sikó Miklós alig egy hónapot részesült művészeti oktatásban, a Pestről néhány hónapra Erdélybe hazatérő Barabás Miklóstól. Ez a rövid idő azonban elegendő volt ah­hoz, hogy Sikó Barabás művésze­tének hatása alá kerüljön s a tőle látottakat, tanultakat fejlesztette to­vább az idők folyamán. Szemben mesterével Barabás Miklóssal, Sikó kimondottan arc­képfestő volt. Munkásságának korai szakaszában — a kor ízlését kiszol­gáló — elefántcsontra festett arc­képei tették népszerűvé és kere­sett festővé, később pedig rajzosan kemény, de mégis fino­m pasztell­színekkel megfestett akvarelljei vonzották a megrendelőket hozzá. A rossz korban született Sikó Miklós felett a XIX. század máso­dik felében átcsap az új idők vi­hara. Az életforma-változással be­köszöntő ízlésmódosulás képtelen helyzet elé állatja az idős mestert. Művészetében már nem tud meg­újulni és ezért utolsó évei anyagi gondoktól terhesek. Kedvezőbb munkakörülmények reményében Marosvásárhelyre költözik át és itt éri a halál is nyolcvanhárom éves korában. Sikó Miklós, sorsának tragikus­­ságát összegezi akkor, amikor leír­ja, hogy: „a mindennapi festő is oly ritka volt [Erdélyben], mint a fe­hér holló. Igen, mert a korban nál­­lunk a festészet mint piktúra, de nem mint művészet tekintetett". Almás­ Tibor Sikó Miklós: Kislány arc­kép (1852). Termete: közép, növében, arcza: tojásdad, szeme: kék, szemöldöke: sötétszőke, orra: rendes, szája: rendes, fogai: épek, haja: sö­tétszőke. Ilyen volt az apám, tizenhat éves korá­ban. Ilyen mindenben rendes­ . Ép fogú, ép lelkű. Igen, annyi volt, tizenhat, amikor a ta­­noncbizonyítvány és egyéb iratok alapján kiállították a munkakönyvét 1909. szeptem­ber 2-án. Már én is a derekamon érzem a tavaszt. Az idén száraz szélrél jön, néha sírást is hallok, de az attól lehet, hogy szomjasak a kopasz fák .. . Zörög a kezemben a papír, mintha kávéfoltos lenne, szétesnek a la­pok, a borító, ha jól meggondolom, száz év felé ballag ez a kortalannak tűnő munka­könyv is, amiben Schwarcz Károly, buda­pesti fodrász ütötte az első bélyegzőt, hite­lesítve a tizenhat korona fizetséget és a tel­jes ellátást. De találok benne írást nyolc koronáról, meg tizennégyről, miért van az, hogy soha nem beszéltünk róla, akkor mire futotta ezekből a koronákból? Mennyiért ette meg a kispörköltjét és a sűrű levegőjű kocsmában miről álmodozott, míg kitun­kolta a tányér alján a szaftot kövér kenyér­­galacsinokkal. Azt nagyon szerette, tunkol­ni, még a főzelékmaradékot is, merthogy takarékos ember volt az apám,­­a szükség ránevelte, mint általában a félárvákat. Azt csak egyszer emlegette föl, hogy hogyan lett félárva. Hordót gurítottak le a szekér­ről a kocsma udvarán és maga alá sodorta a nagyapámat. Ennyi. Emlékszem viszont arra, hogy datolyama­­got nyomott a filodendron ládájába, amit előzőleg vizes vattába csavart, s a vattát so­káig naponta locsolta, míg végre földbe tet­te a magot. Gyönyörű pálmát nevelt, ami az ostrom alatt ment tönkre, mint akkor sok minden, ami a lelkünket fogta át. Nem a házat érte bombatalálat, a tárgyak bírtál­ a repeszeket, robbanásokat, egyedül csak a szobaablak üvege durrant szét, annak is csak az egyik szárnya. Belőlünk csurgott el valami, lassan, módszeresen, ahogy adagol­ta az élet a megpróbáltatásokat, kimosód­tunk. Képet a háború után már nem fes­tett, idővel kiszórta a beszáradt, maradék olajfestékeket, az ecseteknek egészen más haszna lett, azt mondta, nem érez rá a szí­nekre. Baj van a fénnyel. Sikert jósolnak neki nagy biztatások kö­zepette, akik a képeit látták, és három nyel­ven beszélt, az oroszt a fogságban tanulta meg, a németet és az eszperantót, amiből tanfolyamot is vezetett, könyvekből. Akár­csak a kottát, és a fogságból mentett man­dolinján órákig eljátszott a húrokkal. Ész­re se vettük, hogy játszik. Sokszor még azt se, hogy ott ül a kályha mellett a foteljá­ban, mert hatvan után már annyira vékony és kicsi lett. Azt se hallottuk meg, hogy mikor váltja a dalokat, mert egymásba foly­tak, szünet nélkül, csak ő járt velük vala­hol, de hát akkor ebből én még mit se sej­tettem. Aztán egyre ritkábban vette föl a mando­lint. Azt mondta, az ujjai nem engedelmes­kednek, visszapattannak a húrok dallam nélkül. Még talán egy hónapig is állt a mandolin az asztal alsó lapján úgy, hogy nem nyúlt hozzá. Elmentem érte, és a fara­gott fakanállal, amit a mandolinnal együtt hozott haza a fogságból, az én otthonomba vittem, ami alig őrzött valamit a megszo­kottból, fölakasztottam a falra, és akkor si­rattam el először az apámat. Más ilyen al­kalom nem volt rá, csak az, amikor a bot­ját is a mandolin mellé függesztettem, mert soha többet nem állt föl. Kilencvenhét éves lehetne. Tulajdonképpen megnézhetnénk még együtt ezt a munkakönyvét, például Georg Kovács bejegyzését, ami németül íródott 1914-ben Bécsben, március 15-én. Kortyolná lassan a decinyi borát, s elcsipegetné a már­ványsajttal kikevert vajas zsemlét, amiből egy evésre csak egy féllel birkózott meg. A bukta miatt van a baj, mondta egyszer, ez is még a háborúban esett meg vele, az el­sőben, mikor már annyira éheztek, hogy a hó alól kaparták ki a fagyott krumplit és csak úgy, azonmód nyelték, ha hozzájutot­tak, egy parasztházban frissen sült buktát raktak elé. Egy tepsivel megevett. Mióta csak én emlékezni tudok az apámra, min­dig fájt a gyomra. És mégis mindig nagy ebédekre készült, hetekkel előbb összeállí­totta a karácsonyi menüt, amiből aztán ap­ránként csipegetett. De látnia kellett, hogy van. Mondom üldögélhetnénk még meglopva a csendet, ahogy hangosan botladoznánk az emlékekben, megmondaná tavasz-e ez a ta­vasz, agyongyötört, eltorzult ízületeivel. De hát az apák mindig akkor mennek el, ami­kor azt a legjobban elviseljük. Amikor a legkevésbé hiányzik, mert tele vagyunk a felfedezés és a megváltás csodáival, ma­gunkra kell minden idő és mégse tudunk betelni a mindent akaró, mindent elutasító, nagy lobogásunkkal. Ma már szenvedek, hogy nincs. Attól is, hogy annyi mindent kellene még kérdez­nem, am­ire csak mostanában jövök rá, hogy nem tudom . .. Van olyan az ember életé­ben, amikor azt hiszi, nagy dolgokra áldoz­za az idejét és éppen a fontos és nagy dol­gokat mulasztja el. Soha nem volt még ilyen száraz tél. Száraz torkú lesz a tavasz? Jártuk a Bakonyt, ahogy mozdult a zöld, hátizsákkal, jártuk Badacsonyt, vagy éppen a pinnyédi erdőt, amikor még a kezemet fogta, s hosszan elmesélte, miért szívja be a vizet a homok, mitől kékül meg a kö­kény. A kökénybokrokat újra megkerestük, amikor már megcsípte a dér. A munkakönyvében találtam meg a nyug­díjkifizetési napok rendjét is, amit a postá­tól kapott. Április 26-án halt meg, nyolc­vanhét éves korában, de még bekeretezte a május 23-át, a következő havi nyugdíjfize­tés napját. Ő sose mondott le az életről. És mindig készült a másnapra. Bizony ám, száraz torkú lesz a tavasz, be­szélik sokan, hogy szomjas a világ. Én né­ha sírást is hallok. G. Szabó Mária Én néha sírást is hallok Tlint idők, elfeledett közösségek Az Erdélyi Helikon emlékezete Az Erdélyi Szépmíves Céh meg­alakulása után két évvel, 1926-ban — Berde Mária kezdeményezésére — létrejött a Helikon íróközösség. Nem volt soha a hatóságok ál­tal bejegyzett szabályos társaság, úgynevezett jogi személy, jóváha­gyott alapszabállyal, tagjait, veze­tőségét nem választotta. A valóság­ban akkor élt, amikor a Kemény János­­által meghívott írók nya­ranta pár napon át az író há­zigazda marosvécsi (Brincovensti, Maros-Torda megye, a Trianon óta Romániához tartozik) kasté­lyában vendégeskedtek, s megbe­szélték az erdélyi irodalom és mű­velődési élet problémáit, gondjait. A marosvécsi Helikon-összejöve­telek tanácskozásairól, határozatai­ról jegyzőkönyv készült és gépelt másolatban megküldték a résztve­vőknek. 1926-tól 1939-ig minden nyáron tanácskozott a Helikon. A háború kitörése után már csupán egy alkalommal, 1942-ben gyűltek össze Marosvécsen. • 1940—41-ben, 43-ban és 44-ben csupán Ko­lozsváron találkoztak ugyancsak Kemény Jánosnál, az akkori Mú­zeum u. 6. szám alatti otthoná­ban, s a háborús viszonyok miatt megcsappant lélekszámmal, főleg a kolozsváriak vagy az éppen Ko­lozsváron tartózkodók. Ezeknek a megbeszéléseknek már nem ma­radt fenn gépírásos jegyzőkönyve, csupán az íróközösség Helikon cí­mű folyóiratában megjelent tájé­koztatóból értesültünk róluk. 1926-ban tartják meg Marosvé­csen az első Helikon-találkozót. Az összejövetel időpontjában a romániai magyar politikai életben már bekövetkezett bizonyos elren­deződés. A Magyar Párt megala­kult, így vált lehetővé, hogy az első találkozón egymás mellé ke­rüljön az egykori Végvári-verse­ket író (és megtagadó) Reményik Sándor és az 1918—19-es emig­ráns Kádár Imre, a polgári radi­kális Szentimrei Jenő és a püs­pök Makkai Sándor, az avantgar­dista Nagy Dániel és a Jókai-fé­­le romantikát újraélesztő Gyallay Domokos, vagy Tamási Áron és Nyírő József, Hunyady Sándor, Kacsó­ Sándor, Kós Károly, Bán­­ffy Miklós és Dsida Jenő. Persze az írói parlament inkább volt li­berális eszmény megvalósulása, mint valamiféle „népfront”-össze­­fogás, noha a 30-as évek végén ez nem állott távol a Helikontól. Maga a transzilvánizmus nem vét helikoni találmány. Az első világháborút­­ követő mozgalmas és forradalmas időkben az erdélyi társadalmi és politikai átalakulás és útkeresés radikális világnézeti elveket is megfogalmazott. Kik voltak tulajdonképpen a helikonisták? Azaz pontosabban: kiket hívott meg Kemény János a marosvécsi otthonába az első ta­lálkozóra? A birtokomban lévő fénykép alapján huszonnyolcan kaptak meghívót. Áprily Lajos, Bartalis János, Bánffy (Kisbán) Miklós, Bárd Oszkár, Berde Má­ria Endre­­ Károly, Franyó Zoltán, P. Gulácsy Irén, Gyallay Domo­kos, Hunyady Sándor, Kacsó Sán­dor, Kádár Imre, Kós Károly, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Molter Károly, Nagy Dá­niel, Nyírő József, Olosz Lajos, Re­ményik Sándor, Sípos Domokos, Szentimrei Jenő, Sz­ombati-Szabó István, Tabéry Géza, Tamási Áron, Tompa László. A huszonnyolcadik a házigazda, Kemény János. Sajnos nem mindenki kapott meghívót, akinek ott lett volna a helye. Be­nedek Elek kihagyásával nemcsak sértődéseket, de támadásokat is kaptak, habár Elek apó kihagyá­sa nem szándékosan történt. A helikoni íróközösség összejövetele­iben új meg új változásokat je­lentett Kuncz Aladár és Kovács Dezső elhunyta, a fiatalok, illet­ve a korábban kimaradottak be­kapcsolása (Dsida Jenő, Számító György, Lakatos Imre, Balázs Fe­renc, Maksay Albert, Ormos Iván, Szemlér Ferenc, Karácsony Benő, Kiss Jenő, Szenczey László, Wass Albert, Gagyi László, Vásárhelyi Z. Emil, Asztalos István, Jékely Zoltán, Szabédi László.) A helikoni találkozók eseményei­nek felelevenítése emlékezésem­ben azonban nemcsak személyi te­kintetben gazdagítja és helyesbíti erdélyi irodalmunk múltjáról ed­dig kialakult képünket. Nem be­széltünk számos kevésbé ismert vagy elfelejtett kezdeményezésről, mint amilyenek például a Helikon fáradozásai voltak a hazai ere­deti dráma és annak színpadra jutása érdekében, továbbá a képző­művészet figyelemmel kísérése, de nem esett szó külföldi tanulmány­­útjaikról, az írói segélyekről, kór­házi segélyekről, díjak létesítésé­ről, a szervezett szabad líceumok­ról, diákversenyekről, az irodal­mi társaságok helyzetéről, a nép­művelés céljait szolgáló kiadvá­nyok (Hasznos Könyvtári támo­gatásáról, az erdélyi magyar tu­dományos élet fellendítéséről és így tovább. Hány hiányzó intéz­ményt próbált vagy akart pótol­ni ez az írói közösség! Annyi bi­zonyos, hogy megismételhetjük a kortárs vallomását: „Valóság az, hogy az egész korszakon át az ak­kori kisebbségi magyarság világra nyitott ablaka volt a Helikon." Csiszér Alajos

Next