Kisalföld, 1990. december (45. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-23 / 301. szám
1990. december 23., vasárnap KISALFÖLD MAGAZIN A ceglédi kanta Hogy milyen sok késztetés van a csalódásokban! És hogy mennyire maradandó a ráemlékezés! Néha évtizedekig bennünk szunnyad névtelen hiányként, mígnem felébred, formát ölt, hogy a beteljesüléssel kierőszakolja önnön elmúlását. Újabb hiánynak teremtve meg a helyét. Margitunk lakodalmát tartottuk. Felénk az volt a szokás, hogy az örömszülők arra a bizonyos napra kibérelik minden helyiségével, felszerelésével együtt a falu valamelyik kocsmáját, majd útnak indítják a szalagos vőfélyt, hogy összehívogassa a vendégeket. Azért nem vertünk udvaron sátrat, mert bizony olykor száz, de még annál több házhoz is bekopogtatott hívogatójával a vőfély, amiért valóságos sokadalommal ért fel a lakodalom népe. Gonddal járt persze annyi embert etetni, itatni, de nem akkorával, mint vélnénk. A lakodalmi levesbe valót, tyúkot, pulykát, gyöngytyúkot összehordta a rokonság. A kulcsoskalácsnak meg a csigatésztának való lisztet szintúgy. A savanyúságot ugyancsak. Illett egy tortát meg egy liter bort is magával vinnie mindenkinek (rajta a névvel), amit illő időben - többször is kérve hozzá a csöndet - a vőfély és a fennforgók kiosztottak. Adott mindenki valami ajándékot is az új párnak. Szaporodtak dicséretesen a lakodalmas háznál az induló közös lét segítőeszközei: zománcos edény, falióra, lámpa, húsvágó bárd, rézüst, búzászsák, de bizony az is megesett, hogy amíg zsírosbödönből féltucat sorakozott a kamrában, húsdarálóból meg tányéros kilóból egyetlen egy sem jutott. Attól nem kellett tartani, hogy üresen tátong majd a vendéglő. Nemhogy televízió vagy mozi, még rádió is csak egy, ha került a faluban. Kétutcánként egyetlen házhoz járattak újságot. Nagy ritkán esett ugyan műkedvelő előadás vagy tűzoltóbál, de igazából a lakodalom jelentette az esztendőre szóló eseményt, ahol végre együtt szórakozhatott és jól kibeszélgethette magát a rokonság. A paprikáshoz szükséges birkát az örömszülök teremtették elő. Ment ez is rendben a maga útján. Amint valamelyik tavaszi vasárnapon megtörtént a lánykérés, láthatott máris báránykereséshez a családfő. Az utca pedig abból tudta meg, melyik ház készül lakodalomra, hogy ahol addig libák csipegették az árokpart füvét, azután már legalább három birka ropogtatta a porcsint. Alföld, nagy füves térségek, délibáb és nyájak: került hát mindig paprikásfőzé rokon, ki életének bizonyos szakaszában - ha nem éppen akkor is - juhászkodott. Mert nem ám a vendéglős, még csak nem is a hentes, az igazi jó birkapaprikáshoz a juhász értett. Ő tudta egyedül, úgy kell a birkának elfoglalnia helyét a bográcsban, mintha fejjel esne kútba. Vagyis ami a legkeményebb, az aljára a feje kerüljön. Az esik legközelebb a tűzhöz. Ezután az állat eleje, a közepe, majd a parázstól távolodva a hátsó, az egyre puhább részek következhettek. De nem kavargatni ám, hanem csak riszálni azt a bográcsot! Lassú tűz fölött mindaddig, amíg a szemérmetesen bugyogó, mélyvörös lé tetején meg nem jelenik a birka feje. Eközben csupán arra kellett ügyelni, de arra nagyon, nehogy a paprikásfőzé berúgjon, mert akkor menthetetlenül lekozmál a főétel. Aminek előteremtése különös gonddal történt, a bor volt. Ahhoz ugyanis nem értettünk. Hogyan is érthettünk volna, amikor az alföldi szőlőket már a múlt évszázad utolsó harmadában kipusztította a filoxéra. Sajnálta is szülőm eleget, aki nyolc élő gyereknek volt az édesanyja. Addig volt könnyű a sok éhes szájat betömni, amíg termett a kishegyi szőlő. Fogott mindenki egy jó darab kenyeret. Beleaprította a tányérjába. Kapott rája egy nagy merőkanál borlevest, s vacsoráig könnyen eltűrt vele. De milyen jókedvűen. Apám lovaskocsit fogadott egész napra, s elindultak a Tisza melléki homokja borért. Többnyire csak úgy vaktában, vagyis nem megadott cím után indultak, hogy addig kóstolgassák a kamrákban, ritkábban a pincékben a borokat, mígnem megtetszik valamelyik. De akármeddig válogattak is, elhozni mindig félve hozták el, s egészen a lakodalomig aggodalmaskodtak, beválik-e ugyan. Mert azon sok múlott. Nemeseik a nóta, a tánc, a hangulat, hogy tarkóra csapott kézzel ki mekkorákat ugrik a muzsikusok előtt. Hanem az is, elmúlik-e békességben az annyi és olyan sokféle embert fölvonultató mulatság. Végül is jó lakodalom volt. (Noha egyik sógorom szerint jó az mind, ha más tartja.) De valóban. A száraz időben megérkeztek mind a vendégek. Nem sózták el a szakácsok a csigalevest, ízlett nagyon a paprikás, és csúszott a bor! Apám nemegyszer mondta örvendezve: „Nézd már! Senkinek meg nem ártott, de mindenkinek a levegőben a keze". Egy baj mégis került. Aggasztóan fogyott, noha a lekozmált paprikásnál is nagyobb szégyenre adott okot, ha a lakodalomnál előbb ért véget a bor. Szerettem volna már megkóstolni én, a tizenkét-tizenhárom éves legényke is. Erősen hittem, az ivás emberit. Az unokatestvéreim is hogy megbátorodtak tőle. Táncol némelyik, oszt lánnyal! Megkaptam apámtól az engedelmet: „Majd otthon. Ami marad, mind a miénk lesz. Abból jut neked is". Volt egy nagy ceglédi kantánk. Jól fenn a nyakánál lötyögött, amit vendégszéledés után a kocsmából hazacipeltem. A kemence mellett találtam neki helyet. Olyan négyszer ötméteres lehetett a kisszoba alapterülete, s a kemence közvetlenül a bejárati ajtó mellett. A szobácskát öregapámék gondozásáért lakhattuk. Amíg a nővérem ki nem repült, hatan éltünk benne. Egyedül megszületni jártunk át a konyhán túli nagyszobába, amit öregapámék arra a néhány órára átengedtek. Az öcsém és a húgom már aludtak. A nővéremet elvitte az ura. Anyám, apám meg én voltunk csak talpon. Édesanyám fáradtan, hiszen el kellett mosogatni azt a rengeteg edényt. No és a megelőző hetek izgalma. A készülődés fáradalmai. Az egész éjszakai örömszülösködés. Kóválygott apám is az előzményektől, aminek az lett a vége, amint belépett a kisszobába, fölrúgta a kantát. Pohárért mentem a konyhába, a csörömpölésre futottam vissza. Gurult még mindig a ceglédi kanta, messze karikázott a fedője, s bugyogott a száján a bor. Az én szép piros borom. Ahogy a torkán kifért. Apám káromkodott, én majdnem sírtam. Anyám csak annyit mondott, botlábú, majd fogott egy arra való rongyot, és fölmázolta a szobát. Ahol tócsában állott a kadarka, még másnap is borszagot árasztott a föld. Bizonyosan ennek a csalódásnak köszönhetem, hogy nem olyan rég, vettem magunknak egy szőlőt. Építettem rá présházat, ástam alája pincét. Szereztem bele hordókat. Van ajtós hordócskám is, benne most ürmös érik. S a présházban kecskelábú asztal kelleti magát. De szívesen meghívnám melléje az én jó botlábú apámat. Csakhogy ő már rég, a szőlővásárlás esztendejéhez képest is rég a csillagkemencék körül borogatja a ceglédi kantákat. Farkas Imre Csendes Béla Psalmus Hungaricus TELEKI PÁL EMLÉKÉNEK Cassandra ajkkal sírba űzött Apánk, roncsolt velődnek magjaiból fakadt néhány fiad veszett sírással hantjaidon bűneink jajdítja. Sorsunk a béke volt a gyilokra kelt hordák között: a hit az utolsó fény volt a kihűlt szívek élében, melyben a rettenetek eltettek ordasnak zsákmányt, újra szabad falást az ősi koncok számkivetettjének, s zabáltunk dülledő szemekkel ott, hol a jussot is bűnben mérik. Sorsunk levetve, melyet a százados parancs rakott ránk és az okos szabály, véres kezekkel gyilkosok közt kapzsin a könny igazát elsírtuk. Szent fájdalom, te hólyagos ártalom, vad esztelenség megkeserült utad, szegény hazánk, szentelt nevedben mennyi erény feketült vétekké! Bosszún tágultak a szüzek öblei, a csecsszopó is vérnek örülve nőtt: vaksára verten a haláláig minket az Isten is veszni rendelt. Nem mossa mentség tisztára homlokunk, sós bánatunk sem bélyegző kezünk. Van Isten, mert büntetni kell. Már elszabadultak a poklok szörny!... Lelkünk„a látás, testünk,, a jéghalál fakó kutyái vallani kergetik. Vesszen a szép, akarta bűnét pálja vezére viszont buzdítják. Nagyságos Isten, földi futásaink beteltek immár. Nincs, ki megértse fül késő kiáltásunk. Közöttünk senki igaz nem akadt szándékban. (1944) __________________________________________________________ A 7 A messze Pennsylvániából, jelesül a Clarion Egyetemről látogatott haza dr. Paposi-Jobb Andor művészettörténész, a judo, a jóga és a hipnózis mestere, aki harmadéves korában, 1956-ban hagyta itt az iparművészeti főiskolát. A tudós lelkületű magyar Amerikából magával hozta egyik tanítványát, Franziska Kim Hargenrader kisasszonyt, aki a nyáron a Somogy megyei Babócsán Árpád-kori kutatásban vett részt dr. Magyar Kálmán régész mellett. A félig koreai, félig amerikai származású diáklány a minap írt egy tanulmányt arról, hogy a Kárpát-medence a jégkorszakban „védett” terület volt. Tulajdonképpen ezzel el is érkeztünk beszélgetésünk fő tárájához Paposi- Jobb Andor professzorral, aki nem kevesebbet állít: alapvetően nincs őshaza, eleink számottevő része több tízezer éve itt élt a hegykoszorú védelmében. Öthangúság itt és ott - Meglepő állítás, a magyar őstörténet-kutatás két nagy szárnya a finnugor és a sumér között is kibékíthetetlen tudományos ellentmondás feszül, és akkor jön egy újabb hipotézis, nem kerülünk két szék között a pad alá? - Valóban. Társaimmal, jelesül Vámos Tóth Bátor professzorral azonban olyan új összefüggésekre bukkantunk, amely más megvilágításba, pontosabban nézőpontba helyezi az alapkérdést. Nem azt állítjuk, hogy a magyar őstörténet hamis, hanem azt, hogy az egyes tudományok, rész- és segédtudományok eredményeinek összevetésével új eredmény született. Ahogy más a Föld képe az űrhajóból teljes körültekintéssel nézve és más innen lentről. Ami pedig a hamisítást illeti, minden hatalom és ideológia, valamint vallás a saját célja szerint saját képére formálta a hatókörét érintő történelmi tényeket. Négymillió adat után - A történet még a hatvanas években kezdődött. Dr. Vámos Tóth Bátor barátom UNESCO-szervezésben három évet töltött Sirrea Leonéban, Nyugat-Afrikában tanárként. Felfigyelt arra, hogy fekete diákjainak névsorában sok a „magyar" hangzású név. A hagyományos rokonság kizárt, de a helyneveknél is különös egyezéseket tapasztalt. A népvándorlás sem jöhetett szóba, miként bizonyos indián törzsek díszjelei is nagyon hasonlítanak az úgynevezett mándi díszítéshez. Az építészetben és az öthangú zenében a pentatóniában is sok olyan egyezést, hasonlóságot találtak, amely hagyományosan nem magyarázható. Az egészet viszont új csoportosításban vizsgálva eljutunk egy, az ókorinál sokkal régebbi ős műveltséghez. Szerintünk ezek az egyezések az egyetemes emberi kultúra fennmaradt jegyei. Az ősi földrajzi nevek vizsgálata során találtuk meg a legkülönösebb egyezéseket a világ harminckét védett területén, pontján. Idáig már négymillió adatot vetettünk egybe, és a világ 140 országában tizenkétezer Kárpát-azonosságot találtunk. A kezdeti tapasztalatok, sikerek nyomán elméletünk, segédtudományunk neve TAMANA. Először ez volt az a név, melyet eddig a világ huszonkét pontján, országában felfedeztünk Ausztráliától Szibériáig. A Kárpát-medence annyiban játszik kitüntetett szerepet, hogy ez a legnagyobb védett medence és itt találtuk meg a legtöbb azonosságot. Tehát hangsúlyozom, nem szlovák, román, magyar kérdésről van szó. Ha a névazonosságok a nagy számok törvénye alapján átlagos szórásban helyezkednének el, kutatásainkat abbahagynánk. A csoportos és egymással összefüggő elhelyezkedésük ,a zenei, néprajzi, építészeti környezettel viszont nem lehet puszta véletlen. A vizsgálódás során eleve kiszűrtük a vallási névadásokból adódó azonosságokat. Közmondásainkban is gazdag tárháza van a más földrészi neveknek. Vegyünk egy közismert névazonosságot, a Bihart, mely nálunk község, hegység és megye. Van, aki azt állítja, hogy a Bihari szláv személynévből ered, az indiai Bihar állam pedig az óind Vihára, buddhista kolostorra vezethető vissza, más szakértők a Bihar vándorlások jelentésű, mert Buddha (BUDA) sokat vándorolt ott. Számítógépben a világ Egymillió éves az emberiség? Hazai helynevek Peruban Sió az egyenlítőn Ami, azaz a Tamana értelmezésében a Bihar ősi név itt is, Indiában is, az indiai Bihar folyó társa ott az ANDA-UR, Madar, Vájna folyó. Ugyancsak Bihar folyónév a ruandai felföldön Afrikában és ott épp a Buda-Onga és a Karankó domb tőszomszédságában rohan tova. Karankó szintén domb, de nálunk Szombathely határában, és ugyanaz a Koronka megint domborzat neve az Andok Peruban, a Perkáta hegy szomszédságában. Szerintünk ezek a nevek nem vezethetők le a középkori népvándorlás korából. Miként lehetséges, hogy Ecuadorban is megtalálhatók a következő kárpát-medencei folyónevek: Baláta, Sió, Mura, Tisza, Una. Az úgynevezett „kárpátazonos”, tehát a medencében is megtalálható helynevek kétharmada Eurázsián kívül található.A három évtizedes kutatás, az adatok millióinak vizsgálata már sokkal több mint hobbi, egy új tudományág akár ontológia, vagy netán genezis, lét- és eredetelmélet is kibontakozhat belőle. Készült e már valami hasonló? - A tudományos megközelítés és a tudomány között veszélyes szakadék tátong. Tudomány mezébe öltöztetett ideológiák katasztrofális végeredményhez vezettek már. Ezért mi nagyon óvatosan bánunk ezzel. Amit cáfolhatatlanul kimondhatunk, annak lényege, hogy szerintünk az olyan fogalmak, mint őshaza, eredet, túlságosan szűk megközelítése az egyetemes emberi történelemnek, őstörténetnek. Az emberi műveltség, a kultúrák születése nem köthetők egyetlen vagy néhány ponthoz, ezek legfeljebb az egyetemes ösműveltség fennmaradt állomásai. Az ezer, vagy tízezer év helyett a történelem évmilliós nagyságrendű, melyből keveset ismerünk, s erre épp kutatásaink döbbentettek rá minket. - Korábban miért nem jöttek erre rá a tudomány nagyjai? - A válasz az információs robbanásban rejlik. A távolságok évtizedről évtizedre rövidülnek, és csak az új számítógépek alkalmasak az ilyen tömegű adat olcsó feldolgozására - magyarázta a professzor. Horváth Sándor