Kisalföld, 1990. december (45. évfolyam, 282-305. szám)

1990-12-23 / 301. szám

1990. december 23., vasárnap KISALFÖLD MAGAZIN A ceglédi kanta Hogy milyen sok késztetés van a csalódásokban! És hogy mennyi­re maradandó a ráemlékezés! Néha évtizedekig bennünk szunnyad névtelen hiányként, mígnem felébred, formát ölt, hogy a beteljesü­léssel kierőszakolja önnön elmúlását. Újabb hiánynak teremtve meg a helyét. Margitunk lakodalmát tartottuk. Felénk az volt a szokás, hogy az örömszülők arra a bizonyos napra kibérelik minden helyiségével, fel­szerelésével együtt a falu valamelyik kocsmáját, majd útnak indítják a szalagos vőfélyt, hogy összehívogassa a vendégeket. Azért nem ver­tünk udvaron sátrat, mert bizony olykor száz, de még annál több ház­hoz is bekopogtatott hívogatójával a vőfély, amiért valóságos soka­­dalommal ért fel a lakodalom népe. Gonddal járt persze annyi embert etetni, itatni, de nem akkorával, mint vélnénk. A lakodalmi levesbe valót, tyúkot, pulykát, gyöngytyú­kot összehordta a rokonság. A kulcsoskalácsnak meg a csigatésztá­nak való lisztet szintúgy. A savanyúságot ugyancsak. Illett egy tor­tát meg egy liter bort is magával vinnie mindenkinek (rajta a névvel), amit illő időben - többször is kérve hozzá a csöndet - a vőfély és a fennforgók kiosztottak. Adott mindenki valami ajándékot is az új párnak. Szaporodtak di­cséretesen a lakodalmas háznál az induló közös lét segítőeszközei: zománcos edény, falióra, lámpa, húsvágó bárd, rézüst, búzászsák, de bizony az is megesett, hogy amíg zsírosbödönből féltucat sorakozott a kamrában, húsdarálóból meg tányéros kilóból egyetlen egy sem ju­tott. Attól nem kellett tartani, hogy üresen tátong majd a vendéglő. Nem­hogy televízió vagy mozi, még rádió is csak egy, ha került a faluban. Kétutcánként egyetlen házhoz járattak újságot. Nagy ritkán esett ugyan műkedvelő előadás vagy tűzoltóbál, de igazából a lakodalom jelentette az esztendőre szóló eseményt, ahol végre együtt szórakoz­hatott és jól kibeszélgethette magát a rokonság. A paprikáshoz szükséges birkát az örömszülök teremtették elő. Ment ez is rendben a maga útján. Amint valamelyik tavaszi vasár­napon megtörtént a lány­kérés, láthatott máris báránykereséshez a családfő. Az utca pedig abból tudta meg, melyik ház készül lakoda­lomra, hogy ahol addig libák csipegették az árokpart füvét, azután már legalább három birka ropogtatta a porcsint. Alföld, nagy füves térségek, délibáb és nyájak: került hát mindig paprikásfőzé rokon, ki életének bizonyos szakaszában - ha nem ép­pen akkor is - juhászkodott. Mert nem ám a vendéglős, még csak nem is a hentes, az igazi jó birkapaprikáshoz a juhász értett. Ő tudta egye­dül, úgy kell a birkának elfoglalnia helyét a bográcsban, mintha fej­jel esne kútba. Vagyis ami a legkeményebb, az aljára a feje kerüljön. Az esik legközelebb a tűzhöz. Ezután az állat eleje, a közepe, majd a parázstól távolodva a hátsó, az egyre puhább részek következhettek. De nem kavargatni ám, hanem csak riszálni azt a bográcsot! Las­sú tűz fölött mindaddig, amíg a szemérmetesen bugyogó, mélyvörös lé tetején meg nem jelenik a birka feje. Eközben csupán arra kellett ügyelni, de arra nagyon­, nehogy a paprikásfőzé berúgjon, mert ak­kor menthetetlenül lekozmál a főétel. Aminek előteremtése különös gonddal történt, a bor volt. Ahhoz ugyanis nem értettünk. Hogyan is érthettünk volna, amikor az alföl­di szőlőket már a múlt évszázad utolsó harmadában kipusztította a filoxéra. Sajnálta is szülőm eleget, aki nyolc élő gyereknek volt az édes­anyja. Addig volt könnyű a sok éhes szájat betömni, amíg termett a kishegyi szőlő. Fogott mindenki egy jó darab kenyeret. Beleaprította a tányérjába. Kapott rája egy nagy merőkanál borlevest, s vacsoráig könnyen eltűrt vele. De milyen jókedvűen. Apám lovaskocsit fogadott egész napra, s elindultak a Tisza mel­léki homokja borért. Többnyire csak úgy vaktában, vagyis nem meg­adott cím után indultak, hogy addig kóstolgassák a kamrákban, rit­kábban a pincékben a borokat, mígnem megtetszik valamelyik. De akármeddig válogattak is, elhozni mindig félve hozták el, s egészen a lakodalomig aggodalmaskodtak, beválik-e ugyan. Mert azon sok mú­lott. Nemeseik a nóta, a tánc, a hangulat, hogy tarkóra csapott kéz­zel ki mekkorákat ugrik a muzsikusok előtt. Hanem az is, elmúlik-e békességben az annyi és olyan sokféle embert fölvonultató mulatság. Végül is jó lakodalom volt. (Noha egyik sógorom szerint jó az mind, ha más tartja.) De valóban. A száraz időben megérkeztek mind a ven­dégek. Nem sózták el a szakácsok a csigalevest, ízlett nagyon a pap­rikás, és csúszott a bor! Apám nemegyszer mondta örvendezve: „Nézd már! Senkinek meg nem ártott, de mindenkinek a levegőben a ke­ze". Egy baj mégis került. Aggasztóan fogyott, noha a lekozmált pap­rikásnál is nagyobb szégyenre adott okot, ha a lakodalomnál előbb ért véget a bor. Szerettem volna már megkóstolni én, a tizenkét-tizenhárom éves legényke is. Erősen hittem, az ivás emberit. Az unokatestvéreim is hogy megbátorodtak tőle. Táncol némelyik, oszt lánnyal! Megkaptam apámtól az engedelmet: „Majd otthon. Ami marad, mind a miénk lesz. Abból jut neked is". Volt egy nagy ceglédi kantánk. Jól fenn a nyakánál lötyögött, amit vendégszéledés után a kocsmából hazacipeltem. A kemence mellett találtam neki helyet. Olyan négyszer ötméteres lehetett a kisszoba alapterülete, s a kemence közvetlenül a bejárati ajtó mellett. A szo­­bácskát öregapámék gondozásáért lakhattuk. Amíg a nővérem ki nem repült, hatan éltünk benne. Egyedül megszületni jártunk át a kony­hán túli nagyszobába, amit öregapámék arra a néhány órára áten­gedtek. Az öcsém és a húgom már aludtak. A nővéremet elvitte az ura. Anyám, apám meg én voltunk csak talpon. Édesanyám fáradtan, hi­szen el kellett mosogatni azt a rengeteg edényt. No és a megelőző he­tek izgalma. A készülődés fáradalmai. Az egész éjszakai örömszülös­­ködés. Kóválygott apám is az előzményektől, aminek az lett a vége, amint belépett a kisszobába, fölrúgta a kantát. Pohárért mentem a konyhába, a csörömpölésre futottam vissza. Gurult még mindig a ceglédi kanta, messze karikázott a fedője, s bu­­gyogott a száján a bor. Az én szép piros borom. Ahogy a torkán ki­fért. Apám káromkodott, én majdnem sírtam. Anyám csak annyit mondott, botlábú, majd fogott egy arra való rongyot, és fölmázolta a szobát. Ahol tócsában állott a kadarka, még másnap is borszagot árasztott a föld. Bizonyosan ennek a csalódásnak köszönhetem, hogy nem olyan rég, vettem magunknak egy szőlőt. Építettem rá présházat, ástam alá­­ja pincét. Szereztem bele hordókat. Van ajtós hordócskám is, benne most ürmös érik. S a présházban kecskelábú asztal kelleti magát. De szívesen meghívnám melléje az én jó botlábú apámat. Csakhogy ő már rég, a szőlővásárlás esztendejéhez képest is rég a csillagkemencék kö­rül borogatja a ceglédi kantákat. Farkas Imre Csendes Béla Psalmus Hungaricus TELEKI PÁL EMLÉKÉNEK Cassandra ajkkal sírba űzött Apánk, roncsolt velődnek magjaiból fakadt néhány fiad veszett sírással hantjaidon bűneink jajdítja. Sorsunk a béke volt a gyilokra kelt hordák között: a hit az utolsó fény volt a kihűlt szívek élében, melyben a rettenetek eltettek ordasnak zsákmányt, újra szabad falást az ősi koncok számkivetettjének, s zabáltunk dülledő szemekkel ott, hol a jussot is bűnben mérik. Sorsunk levetve, melyet a százados parancs rakott ránk és az okos szabály, véres kezekkel gyilkosok közt kapzsin a könny igazát elsírtuk. Szent fájdalom, te hólyagos ártalom, vad esztelenség megkeserült utad, szegény hazánk, szentelt nevedben mennyi erény feketült vétekké! Bosszún tágultak a szüzek öblei, a csecsszopó is vérnek örülve nőtt: vaksára verten a haláláig minket az Isten is veszni rendelt. Nem mossa mentség tisztára homlokunk, sós bánatunk sem bélyegző kezünk. Van Isten, mert büntetni kell. Már elszabadultak a poklok szörny!... Lelkünk„a látás, testünk,, a jéghalál fakó kutyái vallani kergetik. Vesszen a szép, akarta bűnét pálja vezére viszont buzdítják. Nagyságos Isten, földi futásaink beteltek immár. Nincs, ki megértse fül késő kiáltásunk. Közöttünk senki igaz nem akadt szándékban. (1944) __________________________________________________________ A 7 A messze Pennsylvániából, jelesül a Clarion Egyetemről látogatott haza dr. Paposi-Jobb Andor művészettörténész, a judo, a jóga és a hipnózis mestere, aki harmadéves korában, 1956-ban hagy­ta itt az iparművészeti főiskolát. A tudós lelkületű magyar Amerikából magával hozta egyik tanítványát, Fran­ziska Kim Hargenrader kisasszonyt, aki a nyáron a Somogy megyei Babócsán Árpád-kori kutatásban vett részt dr. Ma­gyar Kálmán régész mellett. A félig ko­reai, félig amerikai származású diák­lány a minap írt egy tanulmányt arról, hogy a­ Kárpát-medence a jégkorszak­ban „védett” terület volt. Tulajdonképpen ezzel el is érkeztünk beszélgetésünk fő tár­ájához Paposi- Jobb Andor professzorral, aki nem ke­vesebbet állít: alapvetően nincs őshaza, eleink számottevő része több tízezer éve itt élt a hegykoszorú védelmében. Öthangúság itt és ott - Meglepő állítás, a magyar őstörté­net-kutatás két nagy szárnya a finnugor és a sumér között is kibékíthetetlen tu­dományos ellentmondás feszül, és ak­kor jön egy újabb hipotézis, nem kerü­lünk két szék között a pad alá? - Valóban. Társaimmal, jelesül Vá­mos Tóth Bátor professzorral azonban olyan új összefüggésekre bukkantunk, amely más megvilágításba, pontosab­ban nézőpontba helyezi az alapkérdést. Nem azt állítjuk, hogy a magyar őstör­ténet hamis, hanem azt, hogy az egyes tudományok, rész- és segédtudomá­nyok eredményeinek összevetésével új eredmény született. Ahogy más a Föld képe az űrhajóból teljes körültekintés­sel nézve és más innen lentről. Ami pe­dig a hamisítást illeti, minden hatalom és ideológia, valamint vallás a saját cél­ja szerint saját képére formálta a ható­körét érintő történelmi tényeket. Négymillió adat után - A történet még a hatvanas években kezdődött. Dr. Vámos Tóth Bátor bará­tom UNESCO-szervezésben három évet töltött Sirrea Leonéban, Nyugat-Afriká­ban tanárként. Felfigyelt arra, hogy fe­kete diákjainak névsorában sok a „ma­gyar" hangzású név. A hagyományos ro­konság kizárt, de a helyneveknél is kü­lönös egyezéseket tapasztalt. A népván­dorlás sem jöhetett szóba, miként bizo­nyos indián törzsek díszjelei is nagyon hasonlítanak az úgynevezett mándi dí­szítéshez. Az építészetben és az öthan­gú zenében a pentatóniában is sok olyan egyezést, hasonlóságot találtak, amely hagyományosan nem magyaráz­ható.­­ Az egészet viszont új csoportosítás­ban vizsgálva eljutunk egy, az ókorinál sokkal régebbi ős műveltséghez. Szerin­tünk ezek az egyezések az egyetemes emberi kultúra fennmaradt jegyei. Az ősi földrajzi nevek vizsgálata során ta­láltuk meg a legkülönösebb egyezéseket a világ harminckét védett területén, pontján. Idáig már négymillió adatot ve­tettünk egybe, és a világ 140 országá­ban tizenkétezer Kárpát-azonosságot találtunk. A kezdeti tapasztalatok, sike­rek nyomán elméletünk, segédtudomá­nyunk neve TAMANA. Először ez volt az a név, melyet eddig a világ huszonkét pontján, országában felfedeztünk Ausztráliától Szibériáig. A Kárpát-me­dence annyiban játszik kitüntetett sze­repet, hogy ez a legnagyobb védett me­dence és itt találtuk meg a legtöbb azo­nosságot. Tehát hangsúlyozom, nem szlovák, román, magyar kérdésről van szó. Ha a névazonosságok a nagy szá­mok törvénye alapján átlagos szórásban helyezkednének el, kutatásainkat abba­hagynánk. A csoportos és egymással összefüggő elhelyezkedésük ,a zenei, néprajzi, építészeti környezettel viszont nem lehet puszta véletlen. A vizsgálódás során eleve kiszűrtük a vallási névadá­sokból adódó azonosságokat. Közmon­dásainkban is gazdag tárháza van a más földrészi neveknek. Vegyünk egy közismert névazonosságot, a Bihart, mely nálunk község, hegység és megye. Van, aki azt állítja, hogy a Bihari szláv személynévből ered, az indiai Bihar ál­lam pedig az óind Vihára, buddhista ko­lostorra vezethető vissza, más szakértők a Bihar vándorlások jelentésű, mert Buddha (BUDA) sokat vándorolt ott. Számítógépben a világ Egymillió éves az emberiség? Hazai helynevek Peruban Sió az egyenlítőn A­mi, azaz a Tamana értelmezésében a Bihar ősi név itt is, Indiában is, az in­diai Bihar folyó társa ott az ANDA-UR, Madar, Vájna folyó. Ugyancsak Bihar fo­­lyónév a ruandai felföldön Afrikában és ott épp a Buda-Onga és a Karankó domb tőszomszédságában rohan tova. Karankó szintén domb, de nálunk Szombathely határában, és ugyanaz a Koronka megint domborzat neve az An­dok Peruban, a Perkáta hegy szomszéd­ságában. Szerintünk ezek a nevek nem vezethetők le a középkori népvándorlás korából. Miként lehetséges, hogy Ecu­adorban is megtalálhatók a következő kárpát-medencei folyónevek: Baláta, Sió, Mura, Tisza, Una. Az úgynevezett „kárpátazonos”, tehát a medencében is megtalálható helynevek kétharmada Eurázsián kívül található.­­A három évtizedes kutatás, az ada­tok millióinak vizsgálata már sokkal több mint hobbi, egy új tudományág akár ontológia, vagy netán genezis, lét- és eredetelmélet is kibontakozhat belő­le. Készült e már valami hasonló? - A tudományos megközelítés és a tu­domány között veszélyes szakadék tá­tong. Tudomány mezébe öltöztetett ide­ológiák katasztrofális végeredményhez vezettek már. Ezért mi nagyon óvatosan bánunk ezzel. Amit cáfolhatatlanul ki­mondhatunk, annak lényege, hogy sze­rintünk az olyan fogalmak, mint ősha­za, eredet, túlságosan szűk megközelí­tése az egyetemes emberi történelem­nek, őstörténetnek. Az emberi művelt­ség, a kultúrák születése nem köthetők egyetlen vagy néhány ponthoz, ezek leg­feljebb az egyetemes ösműveltség fenn­maradt állomásai. Az ezer, vagy tízezer év helyett a történelem évmilliós nagy­ságrendű, melyből keveset ismerünk, s erre épp kutatásaink döbbentettek rá minket. - Korábban miért nem jöttek erre rá a tudomány nagyjai? - A válasz az információs robbanás­ban rejlik. A távolságok évtizedről évti­zedre rövidülnek, és csak az új számí­tógépek alkalmasak az ilyen tömegű adat olcsó feldolgozására - magyarázta a professzor. Horváth Sándor

Next