Kisalföld, 1991. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-16 / 40. szám
6 KISALFÖLD MAGAZIN 1991. február 16., szombat Tűnt idők, elfeledett alkotók Bárd Oszkár orvos-költő Bárd (Wettenstein) Oszkár (Naszód, 1893. május 6. - 1942. december 19., Dés) - romániai magyar költő, író, drámaíró és szerkesztő, fő hivatása orvos. Középiskoláit Désen, az orvosi fakultást 1917-ben Kolozsváron végezte, párhuzamosan látogatta a zeneakadémián a hegedű szakot. Kész orvosként beiratkozott a bölcsészeti karra, művészettörténetet és régészetet hallgatott. 1911-től a kolozsvári Haladás című társadalmi, tudományos, művészeti és kritikai folyóirat és Dél-Kolozsvár-Marosvásárhely impresszummal 1914-ben kiadott Erdélyi Figyelő szerkesztője volt. Rövid ideig Rettegen, majd évtizedeken át Galgón (ma Galgau, Szolnok-Doboka megyei községben) volt orvos. Erdélyben elsősorban igazi jó orvosnak ismerték, Dsida Jenő költő egyik testvéri jó barátja volt, számos alkalommal volt vendége Bárd Oszkárnak falusi otthonában. 1930. szeptemberében Galgóról írta leveleit első szerelmének, Kócsy Böskének. Egy alkalommal a következőképpen jellemezte Bárd Oszkárt, az orvost és az embert: Komoly, elmélyedt, az orvosi hivatásának és családjának élő ember, ugyanakkor rendelője, lakása mindig mindenkinek zárva-nyitva állt. Éjjel-nappal, esőben-hóban, sárban-porban, hidegben-melegben egyaránt készséggel ment betegeihez. Szabad idejében állandóan képezte magát. Bújta az új orvosi szakkönyveket. Orvosi hivatásán kívül elhivatottságot érzett a magyar irodalom művelésére is. Dsida Jenő, a fiatalon elhunyt költő egy másik alkalommal mondta róla: „Nem tudom, hogyan jellemezzem Bárd Oszkárt, mert éppen olyan jó költő és író, mint amilyen jól képzett, lelkiismeretes és jó orvos. Betegei és olvasói egyaránt rajongtak érte”... Csöndes, töprengő természete töprengő versek megalkotására ösztönözte. Másik jó barátja, Ligeti Ernő a kiváló publicista, író, szerkesztő hasonlóképpen jellemezte Bárd Oszkár orvosi és költői munkásságát. Költői munkálkodása mellett jelentős szépírói és színműírói tevékenységet fejtett ki. írásait örömmel közölték az erdélyi irodalmi folyóiratok és napilapok: a Zord Idő, a Pásztortűz, az Erdélyi Szemle, az Erdélyi Helikon és a Független Újság munkatársa, az Erdélyi Irodalmi Társaság és a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság tagja, a marosvécsi Helikon egyik alapítója volt, majd az Erdélyi Magyar Írói Rend munkaközösségéhez csatlakozott. 1912-ben jelent meg első verseskötete, a „Bálványok és bilincsek” (Békéscsaba). Ebben a könyvében a nyugatosok követőjeként, modern lírikusként jelentkezett. 1922-től a kolozsvári Napkelet című napilap főmunkatársa volt. A második világháború után inkább pesszimista kicsengésű verseivel lepte meg az olvasóit. Második verseskötetét maga adta ki „Mi lesz velünk?” címmel (Kolozsvár, 1934.). Kissé borongós hangulatú, a ki nem élhető lehetőségeket, a végzetet, az elérhetetlen végtelent, Dsidához hasonlóan, a halálfélelem rettegését kifejező sorai egy rendkívül érzékeny férfi lelkivilágába engednek betekintést. Az első világháború után, 1920- ban a kolozsvári Magyar Színház elsőként mutatta be a Halál és még több című, háromfelvonásos, első drámáját. Még abban az évben került a hazai közönség elé a Csoda című, egyfelvonásos „sorsmisztériuma”, majd kötetben is kiadott, Sylvio lovag című, háromfelvonásos drámáját (Kolozsvár, 1921) nagy sikerrel játszották Erdély valamennyi színpadán. Nagy sikert ért el a Professzor úr, a Citera és a Liszt első szerelme című darabjaival is. Nemcsak Romániában, hanem Magyarországon is játszották darabjait. A Taposómalom (Berlin-Kolozsvár), a „Komédia négy képben” című és a Liszt-darab a budapesti Új Színházban 1925-ben került közönség elé. Bárd Oszkárnak a húszas években nagy sikerrel játszott színpadi művei társadalmi témákat vetettek fel rutinosan, jó színpadismerettel. Galgón orvosi működése közben a magyar és a román betegei iránt egyaránt nagy figyelmet tanúsított. Társaiban mindig hangoztatta a magyar-román békés egymás mellett élés szükségességét. Ennek dokumentálására magyarra fordította Lucian Blaga román író és költő Zamolxe című misztériumdrámáját, és a román előadást megelőzően nagy sikerrel bemutatta a kolozsvári magyar színház 1924-ben. A Liszt című színpadi regényében (Kolozsvár, 1932) a nagy zeneművész pályafutásának kietlen magányát, emberi tragikumát dolgozta fel. A Teleki László című drámájában (Kolozsvár, 1936) történelmi sorsproblémánkat vázolta: a 48-as forradalom és a Habsburg-elnyomatás korszakában kiemelkedő személyiség életéből az utolsó fél esztendőt választotta témájául, felvillantva a kelet-európai népek sorsközösségét, hasonlóan Balogh Edgár írásaihoz és előadásaihoz. A fasizmus és a nacionalista veszély szélesedése, a Vasgárda elhatalmasodása ellen erősödik Bárd Oszkár bátor kiállása. A nemzetiségi elnyomás súlyosbodása, a megkülönböztetések, a megpróbáltatások, az üldöztetések, a megaláztatások idején is igaz jó magyar ember maradt halálig. Edgár fiának ajánlott, a Haza című verse (Korunk, 1938 2), zárószavai: „...hazát több módon lehet elveszíteni, de bennünket el nem veszt soha!” Orvosi hivatását és irodalmi munkásságát töretlenül végezte. Fiának korai és tragikus halála együttesen járultak hozzá lelki összeroppanásához. 1942 karácsony előtt a magyar társadalom és román barátai nagy részvéttel kísérték utolsó útjára. A Kemény Zsigmond Társaság 1943. január 31-i ülésén Sényi László, a társaság főtitkára búcsúztatta. Halála után négy esztendővel Bárd Oszkár egy darabjának szövegére operát szerzett Dely-Szabó Géza (Somogycsurgó, 1883. május 19. - 1961. november 1., Kolozsvár), a kiváló erdélyi zeneszerző, művét 1946-ban mutatták be Kolozsváron. Csiszár Alajos BARD OSZKÁR TELEKI LÁSZLÓ MINERVA-IU APÁL „Edénkért volt a világ” Beszélgetés Pusztai Zoltánnal Pusztai Zoltánnak nemrégiben jelent meg második verseskötete az Orpheusz Kiadónál. Az Önarckép varjúval kötet szerzője Mosonmagyaróvárról települt Győrbe. A közelmúltban szülővárosában mutatkozott be verseivel. Itt beszélgettünk. - Mit jelent neked a gyermekkor, Magyaróvár? - Moson nagyon sokat, itt nőttem föl. Aztán Magyaróvárra jártam gimnáziumba. Mosonmagyaróvárra úgy emlékszem vissza, hogy kedves, hangulatos kisváros. Emberre szabott. Igen nehezen mentem el innét. De rávitt a szükség, mert itt nem találtam meg azokat az embereket, akikre támaszkodni tudtam volna, akik segíthettek volna. Győr, óváriként nekem olyan volt, mint másnak Budapest. - De Győr mégsem Budapest. Hogyan lehet innét betörni, bekerülni az irodalomba? - Ennyi idősen azt érzem, jó hogytávol élek Budapesttől. Ugyanúgy, ahogy Tolnai Ottónak sem vallott kárára, hogy Újvidéken élt. Innét ugyanis jobban át lehet látni a dolgokat, nem lehet a látszatokkal megelégedni. Pesten az ember könnyen elsodródna. Ez a város nem mindig jó irányba viszi az embert. Pest mindig kitermeli az ügyeletes zsenijét, s aztán kiderül, hogy hosszú távon ez nem jelent semmit. - Új könyvedben két könyvet látok. - Ez valóban két könyv. Ennek az az oka, hogy elfogadott verseskötetem megjelenése eléggé elhúzódott. S amikor Parancs Jánosék üzentek, hogy ha vannak újabb versek, azokat be lehetne tenni, kiegészíthettem a könyvet. De nem csak én, Villányi Laci is így járt. Hisz mindketten összeállítottunk addigra már egy új könyvet. S úgy gondoltuk, szerencse a szerencsétlenségben, hogy erre az új könyvre már nem kell újabb 3-4 évet várni. Bevallom, jobbnak, erősebbnek is érzem így, a kettőt egy borítóba kötve. - „Kezdetben: édenkert volt a világ. ” - írod egyik versedben. És ma? - Szürreális. Ezt a világot ma annak érzem. - Első kötetedet ironikusnak, groteszknek véltem. A mostanit inkább filozófikusnak, lírainak látom - örülnék, ha ez így lenne. Úgy érzem én is, hogy miközben ebben az anyagban megmaradt a játékosság, az életkor és a megélt dolgok okán megszaporodtak az olyan versek, amelyek hagyományosabb értelemben is versnek nevezhetők. - Mit jelent neked a vers? Hogyan látod, egy ilyen időszakban, mint a mai, mennyire van szükség költészetre? - Csak annyira, mint a táplálékra. Ugyanis, ha nem eszik az ember, akkor éhen hal. Hogyha nem olvas verset, akkor a lelke hal éhen. Csak ennyire van szükség rá. Sajnos, úgy látom, a világ ma az éhenhalás felé halad. B. L. Böröndi Lajos Emlékek katedrálisa Emigrálhat a haza is? A tégra csukódott szemhéj megőrzi azt a havazást. Vagy másolat minden tél, s csak belül él, fog összeszorítva, míg kifelé néma az ember? Miért erősebb a félelem, mint a sikoltás-kényszer? Elpereg lassan hitünk, reményünk, hogy lesz még méltóság s erő magunkat bevallani! Emigrál a haza, a rét, a mező, , a bokor, á fák. Emlékek katedrálisa épül. Gyászol a vers. Arcok a nyugati magyar irodalomból A hűség erejével A könyveknek megvan a maga sorsa, tartja a régi mondás. Nemcsak a könyveknek, hanem az alkotóknak is. Kevés olyan irodalom van a világon, mint a magyar, amit politikai döntések szaggattak sokfelé. Az illyési ötágú síp egyik hangját a 40-es évek végén elnémították az „irodalomrendőrök”, aztán 1956 után még görcsösebben rászorították ujjukat. Minden Fertőn túl megírt verset, elbeszélést és regényt ellenségesnek, uszítónak minősítettek, meggyalázták alkotóikat. Híres helyett hírhedtté tettek számtalan nyugati magyar írót. Nemcsak a könyveknek, az alkotóknak is megvan a maga sorsa. Tollas Tiborral semi volt másképpen ez. Ősei katonaként a hazát védték vagy zsoltárt zengettek Isten dicsőségére. Örökségüket, a szülői ház, a haza szeretetét nemzedékről nemzedékre hirdették a megtéveszthetetlen gének, így ölelkeztek Tollas Tiborban messzi századok. Katonának készült s katona lett, míg 1947- ben „koncepció” áldozataként börtönbe került. Gyűjtőfogház, váci börtön, rabbánya, megpróbáltatásának színhelyei. Itt sem tétlenkedett, a lelketlenségből lelket kovácsolt, a reménytelenségből reményt, összegyűjtötte társai és saját börtönben írott verseit, a Füveskert darabjait. Az 1956-os forradalomban a Nemzetőrség összekötőtisztje volt. A megtorlás, üldöztetés elől nyugatra menekült. Ott valósította meg korábbi magyarországi kezdeményezését: megindította a Nemzetőr című lapot, amely a „magyar szabadságharcos írók” fóruma lett és azóta is akként működik. Tollas Tibor és lapja az elmúlt évtizedekben szinte elsőszámú sajtó-közellenség volt. Értékeit kiforgatták, céljait meggyalázták, „hírhedett” fantomként üldözték becsempészett példányait. Azt, hogy Tollas Tibor, a lap lelke, „mellesleg” kiváló költő, vajmi kevesen tudták, tudhatták széles e hazában. Kiváló költő, aki úgy szól verseiben az elbocsájtó szülőföldről, hogy klasszikus századok költőinek hangját érzi újjászületni az olvasó. Hűsége a magyarság, a haza iránt rendíthetetlen maradt, mit sem változtatott rajt a politika, a történelem. „Ötven év ösvényein át" bolyongott szerte, de szülőfaluja, a szülői ház számára nemcsak földrajzi nyugvópont, hanem erkölcsi, emberi iránytű, csalhatatlan mérce. A család múltja történelmi valóság, amelyet a szabadságszeretet, hazafias rebellió töltött be. Érzi, hogy költőként örökségül a krónikás felelősségét is hagyták ősei. Emlékező verseinek másik fontos eleme a múló idő, a kor, amely felerősíti a „holtak parancsát”, „kimondani, ami kimondhatatlan”, tájról, emberekről, történelemről egyaránt. Tollas Tibor tudja, bizonyságok rá versei, hogy a költők legfontosabb erkölcsi kötelessége a tanúságtétel, az igazság mindenkori megvallása. Tollas Tibor ismeri a történelmet, ezért figyelmeztet: „foglyok vagyunk mind, észrevétlen, az Idő óriás börtönében”. Meghatároz bennünket minden, amiben élünk, csak szökevényként nyerhetünk alternatívákat a szándékolt Szabadság felé. Ismeri a történelmet, ismeri a diktatúrák kitörölhetetlen nyomait, hisz maga is átélte, túlélte azokat. De a gyenge lelkű kegyetlen őrültté válhat. Talán egyszer nem bírja tovább és „feltör benne a lelkiismeret”, és „letépi maszkját”. Ilyenkor látni csak, hogy „emberarca van”, hogy a politikai játék taszította a szelíd emberségből a tobzódó szadizmusba és a lelkiismeret segíti a kegyetlenkedéstől a végső megtérésig, vagy kárhozatig. A távolság fölött szálldosó emlékek a költő bizonyítékai: ezekből „a veszélybe került élet fölfénylő emlékeiből születtek” versei, „melyek védő varázskört húztak” költőjük köré. A hit, a haza, a család, a barátok mind-mind a hűség erős bástyáivá lettek s e hűség erejével viselte el a kitagadottság kínjait. Akiknek írt, nem olvashatták, akikért szólt, nem hallhatták szavait. Tollas Tibor Münchenben él, de magyar költő maradt, a hűség erejével. Gulch Csaba