Kisalföld, 1991. február (46. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-16 / 40. szám

6 KISALFÖLD MAGAZIN 1991. február 16., szombat Tűnt idők, elfeledett alkotók Bárd Oszkár orvos-költő Bárd (Wettenstein) Oszkár (Na­szód, 1893. május 6. - 1942. de­cember 19., Dés) - romániai magyar költő, író, drámaíró és szerkesztő, fő hivatása orvos. Középiskoláit Dé- sen, az orvosi fakultást 1917-ben Kolozsváron végezte: párhuzamo­san látogatta a zeneakadémián a hegedű szakot. Kész orvosként be­iratkozott a bölcsészeti karra, mű­vészettörténetet és régészetet hall­gatott. 1911-től a kolozsvári Hala­dás című társadalmi, tudományos, művészeti és kritikai folyóirat és Dés-Kolozsvár-Marosvásárhely impresszummal 1914-ben kiadott Erdélyi Figyelő szerkesztője volt. Rö­vid ideig Rettegen, majd évtizedeken át Galgón (ma Galgau, Szolnok-Do- boka megyei községben) volt orvos. Erdélyben elsősorban igazi jó orvos­nak ismerték, Dsida Jenő költő egyik testvéri jó barátja volt, számos alkalommal volt vendége Bárd Osz­kárnak falusi otthonában. 1930. szeptemberében Galgóról írta leve­leit első szerelmének, Kócsy Böské- nek. Egy alkalomma) a következő­képpen jellemezte Bárd Oszkárt, az orvost és az embert: Komoly, elmé­lyedt, az orvosi hivatásának és csa­ládjának élő ember, ugyanakkor rendelője, lakása mindig mindenki­nek tárva-nyitva állt. Éjjel-nappal, esőben-hóban, sárban-porban, hi- degben-melegben egyaránt készség­gel ment betegeihez. Szabad idejé­ben állandóan képezte magát. Búj­ta az új orvosi szakkönyveket. Or­vosi hivatásán kívül elhivatottságot érzett a magyar irodalom művelésé­re is. Dsida Jenő, a fiatalon elhunyt költő egy másik alkalommal mond­ta róla: „Nem tudom, hogyan jelle­mezzem Bárd Oszkárt, mert éppen olyan jó költő és író, mint amilyen jól képzett, lelkiismeretes és jó or­vos. Betegei és olvasói egyaránt ra­jongtak érte”... Csöndes, töprengő természete töprengő versek megalkotására ösz­tönözte. Másik jó barátja, Ligeti Er­nő a kiváló publicista, író, szerkesz­tő hasonlóképpen jellemezte Bárd Oszkár orvosi és költői munkássá­gát. Költői munkálkodása mellett je­lentős szépírói és színműírói tevé­kenységet fejtett ki. írásait örömmel közölték az erdélyi irodalmi folyó­iratok és napilapok: a Zord Idő, a Pásztortűz, az Erdélyi Szemle, az Erdélyi Helikon és a Független Új­ság munkatársa, az Erdélyi Irodal­mi Társaság és a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság tagja, a marosvécsi Helikon egyik alapító­ja volt, majd az Erdélyi Magyar írói Rend munkaközösségéhez csatla­kozott. 1912-ben jelent meg első verses­kötete, a „Bálványok és bilincsek” (Békéscsaba). Ebben a könyvében a nyugatosok követőjeként, modern lírikusként jelentkezett. 1922-től a kolozsvári Napkelet című napilap fömunkatársa volt. A második világ­háború után inkább pesszimista ki­csengésű verseivel lepte meg az ol­vasóit. Második verseskötetét maga adta ki „Mi lesz velünk?” címmel (Kolozsvár, 1934.). Kissé borongós hangulatú, a ki nem élhető lehető­ségeket, a végzetet, az elérhetetlen végtelent, Dsidához hasonlóan, a halálfélelem rettegését kifejező sorai egy rendkívül érzékeny férfi lelkivi­lágába engednek betekintést. Az első világháború után, 1920- ban a kolozsvári Magyar Színház el­sőként mutatta be a Halál és még több című, háromfelvonásos, első drámáját. Még abban az évben ke­rült a hazai közönség elé a Csoda cí­mű, egyfelvonásos „sorsmisztériu­ma”, majd kötetben is kiadott, Sylvio lovag című, háromfelvonásos drámáját (Kolozsvár, 1921) nagy si­kerrel játszották Erdély valamennyi színpadán. Nagy sikert ért el a Pro­fesszor úr, a Citera és a Liszt első szerelme című darabjaival is. Nem­csak Romániában, hanem Magyar- országon is játszották darabjait. A Taposómalom (Berlin-Kolozsvár), a „Komédia négy képben” című és a Liszt-darab a budapesti Új Színház­ban 1925-ben került közönség elé. Bárd Oszkárnak a húszas évek­ben nagy sikerrel játszott színpadi művei társadalmi témákat vetettek fel rutinosan, jó színpadismerettel. Galgón orvosi működése közben a magyar és a román betegei iránt egyaránt nagy figyelmet tanúsított. Társaiban mindig hangoztatta a magyar-román békés egymás mel­lett élés szükségességét. Ennek do­kumentálására magyarra fordította Lucián Blaga román író és költő Za- molxe című misztériumdrámáját, és a román előadást megelőzően nagy sikerrel bemutatta a kolozsvári ma­gyar színház 1924-ben. A Liszt cí­mű színpadi regényében (Kolozsvár, 1932) a nagy zeneművész pályafu­tásának kietlen magányát, emberi tragikumát dolgozta fel. A Teleki László című drámájában (Kolozsvár, 1936) történelmi sorsproblémánkat vázolta: a 48-as forradalom és a Habsburg-elnyomatás korszakában kiemelkedő személyiség életéből az utolsó fél esztendőt választotta té­májául, felvillantva a kelet-európai népek sorsközösségét, hasonlóan Balogh Edgár írásaihoz és előadá­saihoz. A fasizmus és a nacionalista ve­szély szélesedése, a Vasgárda elha­talmasodása ellen erősödik Bárd Oszkár bátor kiállása. A nemzetisé­gi elnyomás súlyosbodása, a meg­különböztetések, a megpróbáltatá­sok, az üldöztetések, a megalázta­tások idején is igaz jó magyar em­ber maradt halálig. Edgár fiának ajánlott, a Haza című verse (Ko­runk, 1938(2), zárószavai; „...hazát több módon lehet elveszíteni, de bennünket el nem veszt soha!” Orvosi hivatását és irodalmi munkásságát töretlenül végezte. Fiának korai és tragikus halála együttesen járultak hozzá lelki összeroppanásához. 1942 kará­csony előtt a magyar társadalom és román barátai nagy részvéttel kísér­ték utolsó útjára. A Kemény Zsig­mond Társaság 1943. január 31-i ülésén Sényi László, a társaság fő­titkára búcsúztatta. Halála után négy esztendővel Bárd Oszkár egy darabjának szöve­gére operát szerzett Deüy-Szabó Gé­za (Somogycsurgó, 1883. május 19. - 1961. november 1., Kolozsvár), a kiváló erdélyi zeneszerző, művét 1946-ban mutatták be Kolozsvá­ron. Csiszár Alajos „Edénkért volt a világ” Beszélgetés Pusztai Zoltánnal Pusztai Zoltánnak nemrégiben je-, lent meg második verseskötete az Orpheusz Kiadónál. Az Önarckép varjúval kötet szerzője Mosonma­gyaróvárról települt Győrbe. A közelmúltban szülővárosában mu­tatkozott be verseivel. Itt beszélget­tünk.- Mit jelent neked a gyermekkor, Magyaróvár?- Moson nagyon sokat, itt nőttem föl. Aztán Magyaróvárra jártam gim­náziumba. Mosonmagyaróvárra úgy emlékszem vissza, hogy kedves, hangulatos kisváros. Emberre sza­bott. Igen nehezen mentem el innét. De rávitt a szükség, mert itt nem ta­láltam meg azokat az embereket, akikre támaszkodni tudtam volna, akik segíthettek volna. Győr, óvári­ként nekem olyan volt, mint más­nak Budapest.- De Győr mégsem Budapest. Ho­gyan lehet innét betörni, bekerülni az irodalomba?- Ennyi idősen azt érzem; jó hogy -távol élek Budapesttől. Ugyanúgy, ahogy Tolnai Ottónak sem vallott kárára, hogy Újvidéken élt. Innét ugyanis jobban át lehet látni a dol­gokat, nem lehet a látszatokkal megelégedni. Pesten az ember könnyen elsodródna. Ez a város nem mindig jó irányba viszi az em­bert. Pest mindig kitermeli az ügye­letes zsenijét, s aztán kiderül, hogy hosszú távon ez nem jelent semmit.- Új könyvedben két könyvet lá­tok.- Ez valóban két könyv. Ennek az az oka, hogy elfogadott versesköte­tem megjelenése eléggé elhúzódott. S amikor Parancs Jánosék üzentek, hogy ha vannak újabb versek, azo­kat be lehetne tenni, kiegészíthet­tem a könyvet. De nem csak én, Vil­lányi Laci is így járt. Hisz mindket­ten összeállítottunk addigra már egy új könyvet. S úgy gondoltuk, szerencse a szerencsétlenségben, hogy erre az új könyvre már nem kell újabb 3-4 évet várni. Bevallom, jobbnak, erősebbnek is érzem így, a kettőt egy borítóba kötve.- „Kezdetben: édenkert volt a vi­lág. ” - írod egyik versedben. És ma?- Szürreális. Ezt a világot ma an­nak érzem.- Első kötetedet ironikusnak, gro­teszknek véltem. A mostanit inkább jilozójikusnak, lírainak látom- Örülnék, ha ez így lenne. Úgy érzem én is, hogy miközben ebben az anyagban megmaradt a játékos­ság, az életkor és a megélt dolgok okán megszaporodtak az olyan ver­sek, amelyek hagyományosabb ér­telemben is versnek nevezhetők.- Mit jelent neked a vers? Hogyan látod, egy ilyen időszakban, mint a mai, mennyire van szükség költé­szetre?- Csak annyira, mint a táplálék­ra. Ugyanis, ha nem eszik az ember, akkor éhen hal. Hogyha nem olvas verset, akkor a lelke hal éhen. Csak ennyire van szükség rá. Sajnos, úgy látom, a világ ma az éhenhalás felé halad. B. L. Böröndi Lajos Emlékek katedrálisa Emigrálhat a haza is? A tcgra csukódott szemhéj megőrzi azt a havazást. Vagy másolat minden tél, s csak belül él, fogösszeszorítva, míg kifelé néma az ember? Miért erősebb a félelem, mint a sikoltás-kényszer? Elpereg lassan hitünk, reményünk, hogy lesz még méltóság s erő magunkat bevallani! Emigrál a haza, a rét, a mező, , a bokor, áfák. Emlékek katedrálisa épül. Gyászol a vers. Arcok a nyugati magyar irodalomból A hűség erejével A könyveknek megvan a maga sorsa, tartja a régi mondás. Nem­csak a könyveknek, hanem az alko­tóknak is. Kevés olyan irodalom van a világon, mint a magyar, amit po­litikai döntések szaggattak sokfelé. Az illyési ötágú síp egyik hangját a 40-es évek végén elnémították az „irodalomrendőrök”, aztán 1956 után még görcsösebben rászorítot­ták ujjúkat. Minden Fertőn túl meg­írt verset, elbeszélést és regényt el­lenségesnek, uszítóhak minősítet­tek, meggyalázták alkotóikat. Híres helyett hírhedtté tettek számtalan nyugati magyar írót. Nemcsak a könyveknek, az alkotóknak is meg­van a maga sorsa. Tollas Tiborral sepi volt másképpen ez. Ősei katonaként a hazát védték vagy zsoltárt zengettek Isten dicső­ségére. Örökségüket, a szülői ház, a haza szeretetét nemzedékről nem­zedékre hirdették a megtéveszthe- tetlen gének. így ölelkeztek Tollas Tiborban messzi századok. Katoná­nak készült s katona lett, míg 1947- ben „koncepció” áldozataként bör­tönbe került. Gyűjtőfogház, váci börtön, rabbánya: megpróbáltatá­sának színhelyei. Itt sem tétlenke­dett, a lelketlenségből lelket ková­csolt, a reménytelenségből reményt: összegyűjtötte társai és saját bör­tönben írott verseit, a Füveskert da­rabjait. Az 1956-os forradalomban a Nemzetőrség összekötőtisztje volt. A megtorlás, üldöztetés elől nyugat­ra menekült. Ott valósította meg ko­rábbi magyarországi kezdeménye­zését: megindította a Nemzetőr cí­mű lapot, amely a „magyar szabad­ságharcos írók” fóruma lett és az­óta is akként működik. Tollas Tibor és lapja az elmúlt évtizedekben szinte elsőszámú sajtó-közellenség volt. Értékeit kiforgatták, céljait meggy alázták, „hírhedett” fantom­ként üldözték becsempészett példá­nyait. Azt, hogy Tollas Tibor, a lap lelke, „mellesleg” kiváló költő, vajmi kevesen tudták, tudhatták széles e hazában. Kiváló költő, aki úgy szól versei­ben az elbocsájtó szülőföldről, hogy klasszikus századok költőinek hangját érzi újjászületni az olvasó. Hűsége a magyarság, a haza: iránt rendíthetetlen maradt, mit sem vál­toztatott rajt a politika, a történe­lem. „Ötven év ösvényein át" bo­lyongott szerte, de szülőfaluja, a szülői ház számára nemcsak föld­rajzi nyugvópont, hanem erkölcsi, emberi iránytű, csalhatatlan mérce. A család múltja történelmi valóság, amelyet a szabadságszeretet, haza­fias rebellió töltött be. Érzi, hogy költőként örökségül a krónikás fe­lelősségét is hagyták ősei. Emlékező verseinek másik fontos eleme a múló idő, a kor, amely fel­erősíti a „holtak parancsát”: „ki­mondani, ami kimondhatatlan”, táj­ról, emberekről, történelemről egya­ránt. Tollas Tibor tudja, bizonysá­gok rá versei, hogy a költők legfon­tosabb erkölcsi kötelessége a tanú­ságtétel, az igazság mindenkori megvallása. Tollas Tibor ismeri a történelmet, ezért figyelmeztet: „fog­lyok vagyunk mind, észrevétlen, az Idő óriás börtönében”. Meghatároz bennünket minden, amiben élünk, csak szökevényként nyerhetünk al­ternatívákat a szándékolt Szabad­ság felé. Ismeri a történelmet, isme­ri a diktatúrák kitörölhetetlen nyo­mait, hisz maga is átélte, túlélte azokat. De a gyenge lelkű kegyetlen őrültté válhat. Talán egyszer nem bírja tovább és „feltör benne a lelki­ismeret”, és „letépi maszkját”. Ilyen­kor látni csak, hogy „emberarca van”, hogy a politikai játék taszítot­ta a szelíd emberségből a tobzódó szadizmusba és a lelkiismeret segí­ti a kegyetlenkedéstől a végső meg­térésig, vagy kárhozatig. A távolság fölött szálldosó emlé­kek a költő bizonyítékai: ezekből „a veszélybe került élet fölfénylő emlé­keiből születtek” versei, „melyek vé­dő varázskört húztak” költőjük kö­ré. A hit, a haza, a család, a bará­tok mind-mind a hűség erős bás­tyáivá lettek s e hűség erejével visel­te el a kitagadottság kínjait. Akik­nek írt, nem olvashatták, akikért szólt, nem hallhatták szavait. Tollas Tibor Münchenben él, de magyar költő maradt, a hűség ere­jével. Giilch Csaba BARD OSZKÁR TELEKI LÁSZLÓ MINERVA-IU APÁS

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék