Kisalföld, 1992. augusztus (47. évfolyam, 181-205. szám)

1992-08-15 / 193. szám

1992. augusztus 15., szombat SZIVÁRVÁNY Zsadányi Dezső H­olnapra is visszaszívott mondat elharapott szó egresbogyó szemű csend zápor dühös versei a párkányon üresen kopogó rímekkel és az önmagára csomót kötő ember ki­hallgat mert nem lelé azt a nyugalmat miből teremhet az a más sziklafalon is kapaszkodó gyökér vagy a tekintetek csavarmenetei között csak egy mosolygós ragyogás tudom a gondvert kidöglesztett napok elénk hordják halomba szemetük semmibe ágaskodnak ujjaink s a lihegő sötétben a vészkijáratjelző az egyetlen fény -téblábolnak az aranyigazságok de a méreggörcsbe rándult erek nehéz és hangtalan munkazajai a torok hörgő oxigénigénye s a félelem, hogy a szív harctéri szolgálatra alkalmatlan lesz átitat bennünket már mint kötszert a vér! (Na de nem tekerem tovább -ez a vers a jussom és akarom hogy belőle mindenkinek jusson...) Egyébként is Cimborák! nem mi cefrésedünk. A Világ! .Általában véve is, a vers­­írás legnagyobb techniká­ja: elfelejteni tudni a tech­nikát, amint az rutinná vá­lik." - írja Vas István A vers­írásról című 1969-es jegy­zetében. Szépen lekerekí­tett, elmés megállapításnak látszik elsőre ez a gondo­lat, de ha elgondolkozunk azon, hogy a technika va­lóban megtanulható, és a hozzá való görcsös ragasz­kodás az írást mesterség­gé fokozza le, akkor mé­lyebb igazságtartalmát is fölismerjük. Hogy átlépni a korlátokon tudatos cselek­vés kell, hogy legyen. De ehhez föl kell ismerni a kor­látokat. Az irodalom tanul­mányozása is csak akkor élmény, szívet-lelket üdítő szórakozás, ha valamiféle rendezőelv alakul ki ben­nünk. Ha megtanuljuk ska­tulyáit, csak akkor lehet egyiket a másikkal össze­keverni. A verselemzés sem más, mint technika, sokak számára unalmas pepecse­lő munka: a versegész al­katrészekre szedése, majd újbóli összeszerelése. För­telmes mutatvány valóban, s egyfajta logika szerint tel­jesen értelmetlen, hisz az ilyes­féle gyakorlatok csak a vers jelentésének a felszínét kar­colják. De meg kell mégis ta­nulni, hogy később ne kelljen „elemezni”. Mert egy idő után első olvasatban is fölizzanak a műben az egymásra muta­tó metaforák, s a vers-éksze­rek csillogása elsőre elkápráz­tat. Valóban túl kell lépni a tech­nikán. Nem lehet tudni, hogy az mikor válik rutinná. Mikor szüli a szép, de élettelen má­solatokat. Olyan ez, mint a föllelt szerelem: ha a legma­gasabb hőfokú pillanatokat kívánjuk időtleníteni, tudni kell időben elmenni. Mert láz helyett hőemelkedéssel beér­ni: öncsalás.* * * Ha valaki, hát Faludy György érti a technikát. Az 1990-ben kiadott Erotikus ver­sek szertelen kalandozás az irodalomban, s annak igenlé­se, hogy minden korlátot át­tör, minden önmaga által épí­tett falat lerombol a szerelem, az erotika, a gyönyör. Hogy az emberiség története nem csak a technika fejlődésének a tör­ténete, nem csak a gyilkolá­sé, a pusztításé, de szeretet­­történet, szeretkezéstörténet is. S hogy az erotika, a nemi­ség nem kiegészítője az élet­nek, hanem része. Neki nem kellett Freud nyomán felfe­dezni a nemiséget, elég volt csak elmerülni a verstenger­ben, hogy minderre rájöjjön. Ismeretlen szanszkrit költők versei ragyognak nedvesség­től fényesen tollán, távoli évez­redek emberi örömei, pirulá­sai, gátlástalanságai izzanak maivá a lapokon. Milyen gyö­nyörű Ámáru (?­VII. század) A nő ellenáll című verse, íme: Míg szájával számhoz kö­zelített elnéztem, s konokul bámultam a padlóra, fülem nem akarta meghal­lani, de édes szavai ölemben bizseregtek, és elpirultam, izzadt arco­mat tenyerembe zártam, tehetek-e róla, hogy szemérmem virága magától feslett ki neki, mint bimbójából a rózsa? * * * A kötet záró versét először csak nem értettem. Nem ta­láltam formailag, technikai­lag a könyvbe illőnék. Már csak azért sem, mert hitem szerint egy könyv záró verse hangsúlyos. Aztán sokadszo­­ri olvasatban sejtettem, hogy talán tudatosan helyezte ide Faludy a többi opusz játékos­ságától elütő költeményt, Ta­­kahási Mutszuo Búcsú fiatal testemtől című versét. A záró gondolat szívenütő fölismeré­se okán? „Most feláll, cipő­ben/ s mezítelenül, a szobá­ban sétálni/ kezd fel-alá ahogy majd sokszor sétál,/ és köz­ben gyorsaan megöregszik, arca/ merev lesz, és nem mer visszafordulni/ ide, hol a fia­talember guggolt,/ s cipőjét kötötte, finom selyembe / cso­magolt makkjával, mert csak ez volt az élet/ szépsége; a többi lényegtelen.” Ez a „többi lényegtelen” nem hagy nyugodni. A vers többi része fölött könnyen napirend­re tér az ember. Egy mezíte­len fiatalember „guggol , és megköti cipőjén a zsinórt". S „nem nézi ágyékát, de arra­­ gondol, / mindig arra, ágyé­ka bársonyos/ hegyére, az áttetsző nyersselyembe/ csomagolt bimbóra, mely itt hintázik/ keze fölött”. A kacskaringózó, több soron áthajtó mondatokat csak ol­vasni nehéz a könyv többi, „szabályos” verse után. De érezni bennük a lefojtott erotikát, a fiatal test ün­neplését. A nyersselyem bőr szépségét. "Az éhes farka­sok hasa ilyen” - pontosít a költő, s tudjuk, hogy ez a méregerős hasonlat egyszer­re képes mohóságot, vágyat, éhséget, vadságot és szelíd­séget érzékeltetni. Eddig a látvány dominált. A beke­retezett pillanat uralta a verset. A csönd. De a fiat­­talember föláll, s kilép a pil­lanatból. És „nem mer visszafordulni”, „mert csak ez volt az élet­ szépsége, a többi lényegtelen” - kapjuk a magyarázatot. Így lesz ezzel a nyugtala­nító lezárással, ezzel a min­den hagyományos techni­kát megcsúfoló verssel a vi­láglíra 50 gyöngyszemét ma­gába záró kötet teljes. Böröndi Lajos NAPLÓ JEGYZETEK A többi lényegtelen? KISALFÖLD 11 AZ IDŐ FÉNYLŐ HATALMA Interjúk tengeren innen és túlról alcímet viseli Gütdi Csaba új kötete, amely nyu­gati magyar írókkal rögzített találkozásait tartalmazza. Talányosabb, jelképesebb, költőibb Az idő fénylő hatal­ma főcím.­­ Olyan időben kezdted a beszélgetéssorozatot a 19 nyugati magyar íróval ami­kor gyökeres társadalmi vál­tozások kezdődtek itthon - mondtam a kötet szerzőjé­nek, lapunk állandó külső munkatársának, amikor e különleges, írásos gyűjte­mény hátteréről érdeklőd­tem - Tudatos vagy véletlen lépés volt ez? - Szerencsés véletlennek köszönhető, hogy a nyuga­ti magyar irodalom jeles al­kotóival kapcsolatba kerül­tem, és ez a kötelék egyre erősödött. Ferdinandy Györggyel ismerkedtem meg először. Annak előtte olvas­gattam Tűz Tamás, Horváth Elemér írásait a Vigíliában, a Hitelben, Ferdinandyt hal­lottam a Szabad Európa Rá­dióban. Tudtam, hogy ki ki­csoda, de semmi többet. Egy könyvcsere után azonban mélyült a kapcsolatunk. Eredménye: Ferdinandy meglátogatott, itt volt nálam Enesén. Idegen szigeteken című könyvében megemlé­kezett a győr sövényházi est­jéről. Előkerült az az ötlet, hogy miért ne lehetne őt in­terjúban bemutatni. Aztán szó esett Horváth Elemérről is, aki Csornán született, rá­baközi, tehát földiek va­gyunk. - Mikor volt ez? - 1988 nyarán volt. - Győrsövényháza, Ene­­se, 1988. Fontos pontok az életedben. Sorsod a falusi ta­nításhoz köt, ahonnét mégis megpróbálod belátni azt a nagyvilágot, amelyben írók élnek. De e kis tájéknak azo­kat az embereit is keresed, akik innen kirajzottak, vagy munkájuk eredménye vissza­vetődik az itt élőkre. - Valóban így van. 1988 azonban azért fordulat, mert előtte az erdélyi magyarok­kal foglalkoztam. Ferdinandy hatására felfedezés volt szá­momra a nyugati magyar irodalom. Rájöttem, az er­délyieknek is, a nyugati ma­gyaroknak is más a szimbó­lumrendszerük. Az erdélyi­ek rejtjelesen beszélnek, a nyugatiak nyíltan, feketén­­fehéren szólnak a szabad­ságról. - Végül egy híján húsz írót szólaltattál meg. - Egyelőre valóban csak tizenkilencet, akikben, mint a könyv címe is utal rá, a haza, az idő fénylő nyoma különbözőképpen maradt meg, tisztán. Folytatni le­hetne ezt a sort, és szeretem is tenni. Ezzel a gesztussal igazolni szeretném, hogy egy faluból el lehet érni a nagy­világot. Beszélgetőpartnere­im valamennyien méltányol­ták ezt, sejtelmem szerint azért, mert ők is elszigetel­ten élnek. - Érzelmi viszonosság volt bennük irántad? - Igen, úgy érzem, az volt. Hiányzott belőlük a mások­ban oly gyakori felsőbbségi érzés. Vitéz György, a nagy avantgárd megköszönte, hogy rá is gondoltam. - Horváth Elemér a Csor­nán született költő azt mond­ja, hogy a táj, emberi kap­csolatok összessége, a Rá­baköz éppúgy, mint a sza­­harai sivatag. Mintha a 19 személyiségben 19 félekép­pen élne a haza. - Ez így is van. Mindegyik másképp vélekedik a hazá­ról. Vándor Györgyi, aki a Rajk-per egyik vádlottja volt, az mondta, hogy számára a haza Arany Jánossal ér vé­get. Horváth Elemér számá­ra a haza Csornát is jelenti a gömbakácokkal, amelye­ken rajt szárad az emberek véres nyoma. Forrai Eszter, akinek egyik szülője orosz, a másik lengyel (Magyaror­szágra menekült zsidók vol­tak), mégis magyarul írja ver­­seit. A két Domahidynek, Ferdinándynak a nyelv je­lenti a hazát.­­ Szabó Ferenc jezsuita pá­ter és Szépfalusi István evan­­gélikus lelkész is megfér együtt ebben a kötetben. - Örülök, hogy utaltál er­re. Személyes az én váloga­tásom is, de tudatos annyi­ban, hogy a nyugati irodal­mi elit és középosztály tisz­teletre méltó képviselőit igye­keztem megjeleníteni. Úgy érzem, ez az említett példá­kat felhozva, sikerült. Irri­tál azonban az a fajta szub­jektív szelekció, amely csak a ma divatos nevekhez ta­pad. A szubjektív szelekció ellen én egy másik fajta szub­jektív szelekcióval válaszol­tam.­­Nagy hatású, ahogy ezek az írók, András Sándor, Bor­bándi Gyula, Csepelyi Ru­dolf, Csiky Ágnes Mária, Do­­mahidy András, Domahidy Miklós, Ferdinandy György, Forrai Eszter, Gosztonyi Pé­ter, Gömöri György, Horváth Elemér, Kocsis Gábor, Ma­­jor-Zala Lajos, Saáry Éva, Szabó Ferenc, Szépfalusi Ist­ván, Tollas Tibor, Vándor Györgyi és Vitéz György bán­nak az anyanyelvükkel.­­ Az ő számukra az anya­nyelv mentsvár, amelybe gyökereiket ereszthetik.­­ Tehetségük bizonyítéka, hogy csak önmagukra utal­ták, mégis kiteljesedtek. Vi­téz György, a nagy avant­gárd azt mondja: „ Úgy olvas­sátok verseinket, mintha elő­ször olvasnátok magyarul. ” Más helyütt arra figyelmez­tet: „Mi más dobütemre me­netelünk.” Horváth Elemér azt kérdezi: „Ó dallam, ami­re ráment az életem/ Örök vagy-e vagy csak történe­lem?”­­ A kérdés jogos, a más dobütemre menetelés arra utal, hogy a magyar iroda­lom hatágú sípja közül egyik elhalkul. Azért halkul el, mert a szabad lélegzetvétel foly­tán megszűnik ennek a kü­lönleges irodalomnak az utánpótlása. A szabadság dobütemét kint, nyugaton nem kell tovább ütni. Bár­hogy lesz, bármiképp ala­kul, a nyugati irodalomnak ez a hozadéka, amiről be­szélünk nagyon értékes. -Hogy­am folytatod tovább? - Az anyagiaktól függ. És attól, milyen lesz a könyv fo­gadtatása, megveszik-e a Ba­hia könyvesboltban és a Vár Art Galériában Győrött. Ér­deklődnek-e majd a bemu­tatóesteken? Ez szerencse dolga. Remélem nem hagy el bennünket... Varga Lajos

Next