Kisalföld, 1992. október (47. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-31 / 257. szám
1992. október 31., szombat SZIVÁRVÁNY Salvador Daliról és a világ látásáról ......................................■■........"■ ■■ ... . .■ Hűség Párizshoz Műtermében az önkéntes bemutató hasonlít az ünnepélyes szertartáshoz. A győri festő túl van a 80. életévén, ám képeivel és gondolataival még mindig meglepi látogatóját. Különlegesnek érzem ajándékait, festményeit, szavait, amelyeket Párizs ihletett, az a város, ahonnét nemrég érkezett haza. - Hányadik volt ez az út? - érdeklődöm Tóvári Tóth Istvántól. - A huszonegyedik volt. Ezután következik a huszonkettedik. -Mi a legmaradandóbb erről az útról? - Szerencsém volt, mert láthattam Salvador Dali nagy kiállítását a Montmartre-on. Talán még most is nyitva van. Nagy örömet szerzett nekem. - Miért? - Kivételes szerencse, hogy ilyen alkatú művész műveit együtt láthatja az ember. Ilyen alkotó ugyanis mozgatója a művészetnek. Erős egyéniség, akire figyelni kell. Nem tudom elképzelni, hogy egy Dali-típusú művész azon vitatkozott volna valaha: realista, absztrakt, netán avantgárd amit művel? Ilyesmi szerintem nem izgatta. Festett, alkotott és kész. Tehetsége folytán az ilyen művész munkáiban, mint Dali, sok minden együtt van. - Az egyszerű polgár Daliban nem csak a különcöt látja még Párizsban is? - De azt látja. Van olyan párizsi barátom, aki előtt jobb, ha nem emlegetem Dalit. S azt, hogy szeretem? Jobb ha elhallgatom, mert ő erre azt mondja: „De hisz az bolond ember”. Lehet, hogy ebben is van valami, de a művészi tehetségét vitatni nem lehet. Különben is az úgynevezett „bolondéria” más lapra tartozik. Látókör, ítélőképesség érvénye a döntő, hogy ki, milyen művész. - Daliról még hadd kérdezzem meg: Ön szerint szakít valamivel, vagy inkább összegzi az elért eredményeket? -Azt hiszem, hogy inkább összegez. Ő ugyanis azokkal a készségekkel rendelkezik, hogy sommásan ítélni tud, így látja a világot. Nem készít erről nagy elméleteket. Ez tetszik benne. Szerintem a művészetnek nem használ, ha agyonteoretizálják. Voltak nagyon egyszerű sorból érkezett művészek, mégis vérbeli artisztikumot produkáltak műveikkel. Nem törődtek elméletekkel, csak festettek. A nagy egyéniség mind ilyen. Elképzelhetetlen, hogy Dali elméletek után fessen. Az egyénisége ezt nem engedte meg, nem tette lehetővé, hogy így cselekedjék. - A művészetnek mégiscsak vannak alapjai, amire építeni kell Légvárakra nem szabad. -Az alap egyszerű. Ezt egy orvos barátomnak úgy magyaráztam el, hogy bár sok sebész van, mindegyik teljesíti szépen a rábízott teendőket a végzettségének megfelelően, de mégsem lehet minden doktor Semmelweis, Korányi, Koch... Ők azok, akik előbbre húzták a szekeret. Hát a művészetre ugyanez érvényes. Barcsay, Bernáth fölépítettek valamit, de nem fáradoztak azon, hogy a művészetet előbbre vigyék. Csak annyit tettek: megcsinálták a magukét. Mondta mindezt róluk Losonci Miklós művészettörténész. - Nagy merészség az ilyen ítélet, nem? - Merészség, mégis elgondolkodtató. Két egymástól elütő alkat volt Barcsay és Bernáth. -És mi a véleménye arról, hogy Barcsay bár kiváló, világhíres anatómus volt, tanította ezt a főiskolán, mégis inkább színes négyszögeket, mértani idomokat vitt a vásznára? - Rettenetesen sajnálom, hogy így történt Barcsayval. Úgy is mondhatjuk, világhírű anatómiát rajzolgatott végig. Használják az ő könyvét. De mi az? Csupán egy tankönyv. Véleményem az, hogy az anatómiát nem úgy kell átadni, ahogy ő tette, mert hiányzik belőle a mozgás, a dinamizmus. A mozgásnak pedig az életben nagy szerepe van. Ez érvényes a képzőművészetre is. Ezen a ponton érdemes megállni, mert az avantgárd javára írható: mindig kereste az elmozdulás, a mozgás lehetőségeit, kitágította annak határait, variációit. A tiszteletre méltó, agyondolgozott képek szépek (gondoljunk a reneszánszra), de a mai világnak kevesek, mert merevek, statikusak. - Ön tehát mindig figyelt az előbbre mozdító lépésekre. Egyvalamitől azonban nem mozdult el soha: Párizstól Miért? - Ez olyan lehetőség volt és maradt számomra, ami a hazai bezártságból kiszabadított. Másutt ezt sehol sem találtam meg. Bár a bezártságnak is volt és van haszna. Ezt magamra nézvést, nem tagadhatom. A kimaradt tényezőknek is óriási szerep jut a művészetben. De engem Párizs vonzott festőként, követelte, ne maradjak ki a dolgokból. Az, hogy díjakból kimaradtam? Ismét más lapra tartozik, de nem is bánom. Maradtam olyan, amilyen voltam: mindig újat adtam és mindig ugyanazt, magamat másoknak. Úgy ér Beszélgetés Tóvári Tóth István sem, volt mit adnom. És még maradt is bennem. Valószínű, Párizs miatt. -Jó, jó, de mégsem tagadható, tanulni is lehet a művészetet, bár Ön az intuícióknak, a megérzéseknek tulajdonít nagyobb jelentőséget? - Minden a tehetségtől függ, amely kétféle: vannak született és képzett tehetségek. Lényeges, hogy a kettőnek szerencsés legyen a találkozása. -A találkozásról jut eszembe, miért újra Párizsra gondol? Miért nem másra? - Talán azért, mert ott a világ mozgásai jelen voltak és jelen vannak. És mindig munkára inspirálnak. Voltam olyan helyzetben, amikor gondolkodóba estem, induljak-e? Nekem ugyanis egy ilyen út sokba kerül. Pénzben is. Mégis indultam, mert nekem Párizs a művészet. Fontosabb mindennél, olyan látókört kínál, ami nekem való, sajátommá válik, kötetlenné, szabaddá tesz az én városom. Lendületet ad, nem engedi, hogy nyugton maradjak. Hívnak máshova is... De mégis mindig csak Párizs felé veszem az irányt. Varga Lajos Fotó: Szűk Ödön Párizsi reggel Önarckép r festőművésszel V ! Párizsi ablakom Párizsi ölelkezés KISALFÖLD 13