Kisalföld, 1992. október (47. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-31 / 257. szám

1992. október 31., szombat SZIVÁRVÁNY Salvador Daliról és a világ látásáról ......................................■■........"■ ■■ ... . .■ Hűség Párizshoz Műtermében az önkéntes bemutató hasonlít az ünne­pélyes szertartáshoz. A győ­ri festő túl van a 80. élet­évén, ám képeivel és gondo­lataival még mindig meglepi látogatóját. Különlegesnek érzem ajándékait, festménye­it, szavait, amelyeket Párizs ihletett, az a város, ahonnét nemrég érkezett haza. - Hányadik volt ez az út? - érdeklődöm Tóvári Tóth Ist­­vántól. - A huszonegyedik volt. Ezután következik a huszon­kettedik. -Mi a legmaradandóbb er­ről az útról? - Szerencsém volt, mert láthattam Salvador Dali nagy kiállítását a Montmartre-on. Talán még most is nyitva van. Nagy örömet szerzett nekem. - Miért? - Kivételes szerencse, hogy ilyen alkatú művész műveit együtt láthatja az ember. Ilyen alkotó ugyanis mozgatója a művészetnek. Erős egyéni­ség, akire figyelni kell. Nem tudom elképzelni, hogy egy Dali-típusú művész azon vi­tatkozott volna valaha: rea­lista, absztrakt, netán avant­gárd amit művel? Ilyesmi sze­rintem nem izgatta. Festett, alkotott és kész. Tehetsége folytán az ilyen művész mun­káiban, mint Dali, sok min­den együtt van. - Az egyszerű polgár Dali­ban nem csak a különcöt lát­ja még Párizsban is? - De azt látja. Van olyan párizsi barátom, aki előtt jobb, ha nem emlegetem Da­lit. S azt, hogy szeretem? Jobb ha elhallgatom, mert ő erre azt mondja: „De hisz az bo­lond ember”. Lehet, hogy eb­ben is van valami, de a mű­vészi tehetségét vitatni nem lehet. Különben is az úgyne­vezett „bolondéria” más lap­ra tartozik. Látókör, ítélőké­pesség érvénye a döntő, hogy ki, milyen művész. - Daliról még hadd kérdez­zem meg: Ön szerint szakít valamivel, vagy inkább összegzi az elért eredménye­ket? -Azt hiszem, hogy inkább összegez. Ő ugyanis azokkal a készségekkel rendelkezik, hogy sommásan ítélni tud, így látja a világot. Nem ké­szít erről nagy elméleteket. Ez tetszik benne. Szerintem a művészetnek nem használ, ha agyonteoretizálják. Vol­tak nagyon egyszerű sorból érkezett művészek, mégis vér­beli artisztikumot produkál­tak műveikkel. Nem törőd­tek elméletekkel, csak fes­tettek. A nagy egyéniség mind ilyen. Elképzelhetetlen, hogy Dali elméletek után fessen. Az egyénisége ezt nem en­gedte meg, nem tette lehető­vé, hogy így cselekedjék. - A művészetnek mégis­csak vannak alapjai, amire építeni kell Légvárakra nem szabad. -Az alap egyszerű. Ezt egy orvos barátomnak úgy ma­gyaráztam el, hogy bár sok sebész van, mindegyik telje­síti szépen a rábízott teen­dőket a végzettségének meg­felelően, de mégsem lehet minden doktor Semmelwe­is, Korányi, Koch... Ők azok, akik előbbre húzták a szeke­ret. Hát a művészetre ugyan­ez érvényes. Barcsay, Ber­­náth fölépítettek valamit, de nem fáradoztak azon, hogy a művészetet előbbre vigyék. Csak annyit tettek: megcsi­nálták a magukét. Mondta mindezt róluk Losonci Mik­lós művészettörténész. - Nagy merészség az ilyen ítélet, nem? - Merészség, mégis elgon­dolkodtató. Két egymástól elütő alkat volt Barcsay és Bernáth. -És mi a véleménye arról, hogy Barcsay bár kiváló, vi­lághíres anatómus volt, taní­totta ezt a főiskolán, mégis inkább színes négyszögeket, mértani idomokat vitt a vász­nára? - Rettenetesen sajnálom, hogy így történt Barcsayval. Úgy is mondhatjuk, világhí­rű anatómiát rajzolgatott vé­gig. Használják az ő köny­vét. De mi az? Csupán egy tankönyv. Véleményem az, hogy az anatómiát nem úgy kell átadni, ahogy ő tette, mert hiányzik belőle a moz­gás, a dinamizmus. A moz­gásnak pedig az életben nagy szerepe van. Ez érvényes a képzőművészetre is. Ezen a ponton érdemes megállni, mert az avantgárd javára ír­ható: mindig kereste az el­mozdulás, a mozgás lehető­ségeit, kitágította annak ha­tárait, variációit. A tisztelet­re méltó, agyondolgozott ké­pek szépek (gondoljunk a re­neszánszra), de a mai világ­nak kevesek, mert merevek, statikusak. - Ön tehát mindig figyelt az előbbre mozdító lépésekre. Egyvalamitől azonban nem mozdult el soha: Párizstól Mi­ért? - Ez olyan lehetőség volt és maradt számomra, ami a hazai bezártságból kiszaba­dított. Másutt ezt sehol sem találtam meg. Bár a bezárt­ságnak is volt és van hasz­na. Ezt magamra nézvést, nem tagadhatom. A kima­radt tényezőknek is óriási szerep jut a művészetben. De engem Párizs vonzott festő­ként, követelte, ne maradjak ki a dolgokból. Az, hogy dí­jakból­ kimaradtam? Ismét más lapra tartozik, de nem is bánom. Maradtam olyan, amilyen voltam: mindig újat adtam és mindig ugyanazt, magamat másoknak. Úgy ér­ Beszélgetés Tóvári Tóth István sem, volt mit adnom. És még maradt is bennem. Valószí­nű, Párizs miatt. -Jó, jó, de mégsem tagad­ható, tanulni is lehet a művé­szetet, bár Ön az intuíciók­nak, a megérzéseknek tulaj­donít nagyobb jelentőséget? - Minden a tehetségtől függ, amely kétféle: vannak szüle­tett és képzett tehetségek. Lényeges, hogy a kettőnek szerencsés legyen a találko­zása. -A találkozásról jut eszem­be, miért újra Párizsra gon­dol? Miért nem másra? - Talán azért, mert ott a világ mozgásai jelen voltak és jelen vannak. És mindig munkára inspirálnak. Vol­tam olyan helyzetben, ami­kor gondolkodóba estem, in­­duljak-e? Nekem ugyanis egy ilyen út sokba kerül. Pénz­ben is. Mégis indultam, mert nekem Párizs a művészet. Fontosabb mindennél, olyan látókört kínál, ami nekem va­ló, sajátommá válik, kötet­lenné, szabaddá tesz az én városom. Lendületet ad, nem engedi, hogy nyugton ma­radjak. Hívnak máshova is... De mégis mindig csak Párizs felé veszem az irányt. Varga Lajos Fotó: Szűk Ödön Párizsi reggel Önarckép r­­ festőművésszel V ! Párizsi ablakom Párizsi ölelkezés KISALFÖLD 13

Next