Kisalföld, 1992. október (47. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-22 / 250. szám

-----------------------------­ rrt ** ran * 1 uz Jamas M­egfútták a harsonákat Megfútták a harsonákat! Nem kívülről, de belül. Csodálkozhat is a század, hogy e nép mily emberül vírja félelmes csatáját s poklok ellen törni kész. Nagyra akkor nő, ha vágják s mérhetetlenül vitéz. Jerikói fallal zártak körül minket a gazok. Szívünk, szánk hiába lázadt, senki sem oltalmazott. Kardhoz kellett nyúlni bátran, mert a szó már nem segít. Élet sarjad a halálban s nyer, ki mindent elveszít. Mint az elszánt apró vad ha a farkassal ölre megy, úgy elbámult most a csalfa tűzokádó szörnyeteg. Lenne bár maga a sárkány, volna hétezer feje, vissza akkor se hátrálnánk, harcba mennénk ellene. Mint az eb, ha gyáván iszkol s félelmében fölvonít, hőssé serdült fiainktól futnak most a harckocsik. Fújjuk egyre harsonánkat! Csak ledől a szörnyű fal s szabad szóra termett szánk majd diadalmas dalt rivall! 1956. október 27. Simon Lajos U­tódok Szülessenek tíz kicsi ujjal, fényes szemekkel, egyetlen orral, egyetlen ajkkal, egyetlen szájjal, anyát kereső cammogással. Ha lányok, lengjenek szépen, ha fiúk, szóljanak szépen, szebben, mint az öreg akart. Szabadsághős egy se legyen, ne ríkasson fenn a hegyen se öreget, se fiatalt egyikük se kőkeresztként, forradalmár mind úgy legyen, nehogy kétszer is temessék. Petőcz Miklós A szép halál Egy kép reszket félős kezemben: Nézd, Tűz Tamás halálos ágyon. A lencsvég úgy érte tetten, amint szemére szállt az álom. Nyugalmat ad, mert nincsen rajta se kín se félsz. Nézd Őt, ez Ő! Felkészülés remélt jutalma a szép halál - elérhető. Elégre visszatért e földre. A porba hulló üstökös hűlt hamva lett e térség őre, hithez hazához így kötöz. 1992. szeptember 27. MEGTARTÓ ERŐ, SZELLEMI HAZA Vallomások az anyanyelvről Vérzivataros évszázadunk magyar históriája legutóbbi két szörnyű kataklizmájának gyászos záróakkordja közé sorolhatjuk azt a több százezernyi honfitársunkat, akik - sokan puszta életüket mentendő! - elmenekültek az or­szágból. Újra szomorú időszerűséget nyert Tompa Mihály 1850-ben (az osztrák rémuralom tombolásának első hó­napjaiban) papírra vetett verssora: „Mint oldott kéve, szét­hull nemzetünk...” Az emigránssors, mely hosszú évtizedekig vagy akár élethossziglan tarthat, mindig nehéz próbatétel. Az „ide­­gen”-nek a beilleszkedés, a létfeltételek (otthon, munka­hely) megteremtése mellett napról napra meg kell küzde­nie anyanyelvének, nemzeti azonosságtudatának megőr­zéséért. E sajátos sors- és élethelyzetre mindenkinél ér­zékenyebben reagálnak a szellem emberei, különösen az írók, költők. A nyugati és tengerentúli magyar irodalom az egyete­mes magyar literatúra szerves része, amely az utóbbi fél évszázadban valamennyi tollforgató műfajban értékes al­kotásokkal gazdagította kultúránkat. Produktumai évti­zedeken át „tiltott gyümölcs”-nek számítottak, s csupán kevesek kezéhez jutottak el­­ szellemi „csempészáru”­­ként. „Belopózásuk” hazai sajtónkba, könyvkiadásunk­ba említésre méltóan az elmúlt években kezdődött meg. Gülch Csaba, az Enesén élő és Győrsövényházán taní­tó irodalomtanár, költő és publicista neve jól ismert a Kis­alföld olvasói előtt. Külső munkatársa lapunknak, rend­szeresen megörvendeztet bennünket verseivel, miniesszé­ivel, kritikáival, interjúival. Az elmúlt bő évtizedben szá­mos hazai és külföldön élő magyar íróval ismerkedett meg, kötött barátságot, s teremtett elmélyült szakmai kapcso­latot. Egy verseskötet (A remény útvesztői, 1987) után a közeli hetekben jelent meg Győrben (az Országépítő Ala­pítvány és a Rábaközi Művelődési Egyesület anyagi és er­kölcsi támogatásával) Az Idő fénylő nyomában (Interjúk tengeren innenről és túlról) című interjúkötete, amelyben 19, külföldre - Nyugatra és a tengerentúlra - szakadt ma­gyar írót szólaltat meg. A könyvben szereplő tollforgatók: András Sándor, Bor­­bándi Gyula, Csepelyi Rudolf, Csiky Ágnes Mária, Doma­­hidy András, Domahidy Miklós, Ferdinandy György, Forrai Eszter, Gosztonyi Péter, Gömö­­ri György, Horváth Elemér, Kocsis Gábor, Ma­jor Zala Lajos, Saáry Éva, Szabó Ferenc, Szép­falusi István, Tollas Tibor, Vándor Györgyi és Vitéz György. A beszélgetések 1988 és 1991 között ké­szültek, közelmúltunk azon időszakában, ami­kor érlelődni kezdtek a sorsfordító események, majd be is köszöntöttek (szabad választások, a szovjet csapatok kivonulása). Természetes, hogy szinte mindegyik interjúalany érintette e kérdést is. Gülci Csaba, ne féljünk kimondani, azon kevés irodalmárunk közé tartozik, akik ala­pos ismerői literatúránk bőséges termést ér­lelő nyugati, tengerentúli ágának. (Bécstől az ausztráliai Perthig terjed az a földrajzi régió, mely otthont adott a megszólaltatott íróknak, költőknek. (Mindegyik beszélgetőpartnerének eddigi munkásságából kitűnően fölkészült, akárcsak az életrajzi adatokból. Ezek birto­kában úgy tudja irányítani a beszélgetések menetét, mint ahogy a karmester dirigálja a pódiumon zenekarát! A kötetben szereplő néhány ismertebb író és költő (Borbándi, Tollas, Ferdinandy vagy a csornai születésű Horváth Elemér), s a törté­nész Gosztonyi Péter mellett - a riportert idéz­ve - „a nyugati irodalmi középosztály tiszte­letreméltó képviselői” vallanak emigráns éle­tük kálváriáiról (kitaszítottság!), pályájukról, művészi hitvallásukról, tiszta és igaz, szenve­délyes hazaszeretetükről. Torokszorító érzés végigolvasni valamennyi interjút. Bámulatos stílusgazdagsággal meg­formált mondataikon átizzik az anyanyelv va­rázslatos, magyarságtudatukat megőrző mi­tikus ereje. Legtöbbjüknek a nehéz időben a magyar nyelv volt az egyetlen mentsvára, mely oltalmat nyújtott, s a szellemi értékteremtés (versek, novellák, regények, drámák) bővizű forrása mindmáig. „Engem az emigráció botja ütött íróvá. Az­ anyanyelvet nem az élőbeszéd, hanem az ol­vasás útján őriztem meg”- mondja Domahidy András, aki az ausztráliai (!) Perth városában él. Neki és testvérének (Domahidy Miklós, Svájc) az anyanyelv jelen­ti a szellemi hazát, akárcsak Ferdinandy Györgynek (Pu­erto Rico). Major-Zala Lajos (Svájc) szerint: „A nyelv csak az oxigénnel hasonlítható össze." Szimbolikus értékű, s egyszersmind nyelvünk már-már mágikus vonzerejét illusztrálja Forrai Eszter költői pályá­ja. Párizsban él, szülei lengyel és orosz zsidók voltak - mégis magyarul is! Ő így vall erről: „Kénytelen voltam egyedül megőrizni az «any­any­elvemet», a magyart... Mentőövek a szavak. ” Az interjúcsokor alapos töprengésre készteti az olva­sót. Mementóként figyelmeztet bennünket, hogy édes anyanyelvünk és hazánk mekkora kincs, melynek nincs is igazán a tudatában az, aki nem élte át azt a sorsot, amelyet a külföldön élők lélekmardosó kínként cipelnek életük végéig. Az interjúalanyok lehetőségeik szerint mind­nyájan igyekeztek segíteni a távoli hazán (műveikkel, összeköttetéseikkel, anyagiakkal), s emigráns sorstársa­ik helyzetén (egyesületi kulturális szervezőmunka, újság- és folyóirat-szerkesztés,­­kiadás stb.). Megőrizték nyelvü­ket, magyarságukat. Nem csupán irodalmi, de históriai értékű az, ahogyan az ötvenhatos forradalomról szólnak. (Kilencen ebben az esztendőben emigráltak.) Gömöri György (Anglia) például egyik elindítója volt a forradalmi eseményeknek, melyeket - a közhiedelemmel ellentétben - nem a mű­egyetemről, hanem a bölcsészkarról szerveztek. Töb­bük visszaemlékezése forrásértékű mozaikokkal gazda­gítja 1956-ot. Gülch Csaba ezzel a kötettel a nyugati és a tengeren­túli magyar irodalom ma még elég nagy fehér foltjának egy részét világította meg. Olyan alkotókra irányította rá az irodalombarátok és a szakemberek figyelmét, akik he­roikus küzdelmükkel szolgáltak rá arra, hogy munkáikat itthon is méltányolják, értékük szerint kezeljék. A kötethez Szakolczay Lajos irodalomtörténész írt el­mélyült, esszéértékű előszót, az ízléses borítót pedig Bor­bély Károly festőművész tervezte. KÁLMÁN GYULA Az ötvenhatosok győri áldozatainak kopjafája. Fotó: Bertleff András.

Next