Kisalföld, 1992. november (47. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-07 / 263. szám

10 KISALFÖLD EGY HONVÉDTISZT SZOLGÁLATBAN A két világháború közötti magyar ka­tonai elithez tartozott a Sopronhoz több szállal is kötődő Rőder Jenő vezérőr­nagy. Nevét és tevékenységét ritkán em­lítik. Pedig figyelemre méltó, a honvéd tiszti­kar becsületét növelő szolgálatot teljesített, mely különös hangsúlyt kapott a hadviselés utolsó éveiben. Nagy Vilmos honvédelmi miniszter, 1943- ban a hátországi munkaszolgálatos alakulatok felügyelője tennivalóival bízta meg. A nyugál­lományból aktivizált Rőder tábornok becsület­tel eleget tett a kényes feladatnak. Követke­zetesen fellépett a rendeletek betartásáért, így sok kiszolgáltatott munkaszolgálatos sorsán enyhített. Rőder Jenő soproni évei A nyilaskeresztes hatalom­­átvételkor helytállása miatt Rőder Jenő a letartóztatan­­dók között szerepelt, de sike­rült elrejtőznie az üldözők elől. Szolgálatából közel fél évtizedet a soproni Rákóczi Ferenc Nevelőintézetben, a­­később bombatámadástól el­pusztult­­ „Zögereiben” töl­tött. Felidézése legyen tiszte­letadás a hű katona emléke előtt. A magyar királyi Rákóczi Ferenc Honvéd Reáliskolai Nevelőintézet elődje, a Sop­roni Honvéd Fő­reáliskola 1898 októberében, Liszkay József honvéd őrnagy parancsnok­sága alatt kezdte meg műkö­dését. A város 1921. évi kény­szerű katonai kiürítésekor futásra költözött, s a béke­diktátum miatt megfosztot­ták katonai jellegétől. Esz­tendő múltán térhetett vissza a soproni Károly-laktanya épületeibe, ahol aztán a har­mincas évek második felében jelentős változásokon ment át. Rőder Jenő az - al- és fő­reáliskolai tagozattal rendel­kező - intézet igazgatói fela­datait Nagyselmeczi Mérey Lászlótól 1935-ben vette át. A jól felszerelt intézet bevált követelményrendszert alkal­mazott, a sokrétű munkában a hazafias nevelés megkülön­böztetett helyet kapott. Az in­tézet tágas területének útja­it, tereit, ligeteit és sportpá­lyáit a kuruckor nagy alak­jairól nevezték el. Az intéze­ti tájrészletek központja a Hő­sök tere lett, az elnevezése­ket díszes emléktáblák jelez­ték. Új sportpálya is készült. A sporttéren épült kihirdető emelvényt Attila szobrával (Vörös János szobrászmű­vész alkotása) 1935. május 4-én avatták. Az intézet 272 növendéke az ország egész területét kép­viselte. Legtöbben Budapest­ről érkeztek, megyénkből pe­dig 35 növendék. A sokolda­lú képzést gazdag szertárak, könyvtárak, nyolchelyiséges intézeti múzeum (!), szakgyűj­temények szolgálták. A nö­vendékek többsége állami vagy törvényhatósági tisztvi­selők családjából származott. Rőder Jenő főtanácsnok­ként (a trianoni korlátozások miatt a korábbi katonai rend­fokozatok használata tilos volt) irányította a katonai kö­zépiskolát és 45 főnyi tanári karát. Működése alatt a fel­készítés színvonala tovább nőtt. Az intézetben új látoga­tótermeket adtak át. A teljes körű megismerést szolgálták a gyakori tanulmányi kirán­dulások, még üzemlátogatá­sokra is jutott idő. ,Az elmé­leti tudással nem elégedhe­tünk meg; szilárd jellemet, erős erkölcsi érzést, mély kö­telességtudást követelünk” - olvasható az intézet 1936- ban megjelent évkönyvében. A soproni katonai iskola elnevezésében 1937 február­jában ismét megj­elent a hon­­véd szó. Rőder Jenő immár ezredesként, az intézet pa­rancsnokaként szerepelhe­tett a nyilvánosság előtt. A változások jegyében külön­vált a tiszti- (nevelői) és a ta­nári kar, a növendékeket pe­dig század- és zászlóalj keret­be sorolták. A magas tanul­mányi követelményeknek az 1937-1938. tanévben 255 nö­vendék tett eleget. Köztük a fővárosból 88, Győrből 11, Sopronból 19 és Mosonma­gyaróvárról 2-2 „Zöger” szár­mazott. Ebben az időszakban alapozták meg a Rákóczi-nap hagyományát. A Soproni Honvéd Nevelő­­intézet a pécsi és a kőszegi testvérintézethez hasonlóan a humán nevelésre is megle­hetős gondot fordított. A nö­vendékek az éneket, a zenét is szorgosan művelték. (Az intézet ének- és zenekarát dr. Rőder Ede reálgimnáziumi tanár vezette.) A magasabb évfolyamok növendékeinek zöme megjelent a Franken­burg Irodalmi Kör, a Liszt Fe­renc Zeneegyesület, a Sopro­ni Férfidalkör számos esté­lyén, a Képzőművészeti Kör és a Fényképezők Egyesüle­te kiállításain. Ebben az összefüggésben külön ráfor­dítást nem igényelt, hogy az intézet a magyar katona hi­vatásának, hazánk sorsfor­dulóinak, az intézet névadó­jának és lelki védőjének, Rá­kóczi Ferenc fej­edelemnek di­cső emlékét és tiszteletét ma­gas szinten ápolja. Rőder Jenő működéséhez fűződik az intézet első­ Rákóc­­zi-napjának( 1938. május 22.) és a Rákóczi-serleg avatójá­­nak a rendezése. A belső meg­emlékezésen felül a soproni színházbeli nagyszabású ün­nepi estre került sor, az ese­mények mozgatója a nevelő­­intézet Rákóczi Önképzőkö­re volt. Az első nyilvános in­tézeti nap a soproni közön­ség és a sajtó előtt elismerést aratott. 1939-ig állt Rőder ezredes a soproni intézet élén. Mű­ködése alatt - nagyszabású munkával - elkészült a Ber­csényi-sportpálya, 1937 jú­niusában avatták. (A SVSE- labdarúgók mai pályája.) Fel­fejlesztette az intézeti rádiót, melynek korszerű stúdiója és működése jelentős eredmény­nek számított. Az egykorú év­könyvek külön kiemelik az intézeti kórház modernizálá­sáért kifejtett erőfeszítéseit. Munkássága, embersége okán Rőder Jenő tekintélye vitathatatlan volt. 1945 tavaszán a Debrecen­ben működő Honvédelmi Mi­nisztériumban, majd Buda­pesten dolgozott a demokra­tikus honvédség kiépítéséért. 1947 őszén tábornokként nyugalomba vonult, de ez a fordulat nem hozott pihenést számára. Nyugdíját 1950-ben megvonták. Éjjeliőrként, se­gédmunkásként, portási és konyhai felírói „beosztásban" nyolcvanéves koráig dolgo­zott. Derűje, volt növendékei, baj­társai tiszteletadása révén túltette magát minden meg­próbáltatáson. Sopron és a Rőder család története immár elválasztha­tatlan. Az új Szent Mihály­­temetőben, a Szent Orsolya­­rendiek sírboltja és a Stor­­no-kereszt közvetlen közelé­ben Rőder Jenő családjának öt tagja lelt végső nyugalom­ra. Köztük van a tábornok édesanyja, 1990 óta az egy­kori honvédelmi miniszter, Rőder Vilmos vezérezredes is. Szita Szabolcs Zsávolya Zoltán Egy helytörténeti albumba Újabb és újabb módszereket sajátítok el. A vetkőzés, a levegőzés változatait. Járok mindenfelé, bejárom az utcákat, előttem Közép-Európa legszebb barokk tere. Hic itur ad astra: tetszik nekem ez a város. Néha szinte alig értem, még a folyókkal is elégedett vagyok. Sokszor a hídjaikon sétálva ismeretlen és sosem élt, de élhetett volna helybeli nyelvészek és történészek sorsát képzelem tovább, mint a magamét. Meglehet, fel is tűznek ezért majd a Múzeum homályos üvegű vitrinében engem is, mint laza csápú, helyi érdekű bogarat. Már most embernagyságú buborék vesz körül: légüres, merülő-merülő búvárhang. Egyre megdöbbentőbb éreznem a burok jóleső szorítását magam körül, amelyből -jussak bárhova - már nem bújok ki sohasem. SZIVÁRVÁNY 1992. november 7., szombat Törő István Felhígul minden Mint az aszfaltra rákent macskabelek, úgy undorodik el most is a képzelet, mikor a nyelvből összedarált szavak, a vért kiokádni folyton csak omlanak, és szunnyadó fáklyáik most a lelkek, de felgyújtanák e hatalmas kertet, hol csigáik nyárszanak és csahos kutyák nedveznek, s árulnak minden szilvafát, most még csak az lesz vizezett, a bor, de felhígul minden, amit alkotói? befejezetlen lesz beszéded és szavad, rossz a képlet, nem jó a feladat, szunnyadó fáklyák most a lelkek, mert az a jó, ha áilmokat lehelnek, csak ha a harasztban megzördül a levél, kezd kiderülni mely álom mennyit ér. V ősztől tavaszig Nemcsak 1944/1945 fordulóján, de a későbbiekben is, a semmivel sem könnyebb és különb 50-es években is segített, akin csak tudott a kiváló ember és nagysze­rű orvos, dr. Warvasovszky János. Sopronyi-Thumner Mihálynak, Sopron egykori pol­gármesterének özvegye a legteljesebb nyomorban élt, nyugdíját megvonták tőle. Nyáron, kora ősszel az erdőt járva elő tudta teremteni a betevő falatot, segítették is, akik tudták a soha nem panaszkodó, kitűnő egészség­nek örvendő idős hölgyet. Egykori házában egy kis szo­bában meghúzhatta magát, de nem telt tüzelőre. War­vasovszky dr. tudva ezt felajánlotta, hogy ősztől tava­szig az osztályán élhet, teljes ellátást kap, így segített a mindenkori üldözötteken, és ez nem volt veszélyte­len. Igazi ember volt és igazi orvos. Gyulaváriné Patthy Anna ! Ember az embertelenségben Emlékezés dr. Warvasovszky Jánosra Szálasi és kormánya Sopronkőhidára, a fegyházba hurcoltatta azokat az antifasiszta vezetőket, akik egy független Magyarországért küzdöttek. 1944. október 31-től (1945 március végéig) szállították ide a politikai foglyokat. Az ország teljes társadalmi „keresztmetsze­te” élt itt, Mindszenty József és Lékai László, paptársa­ikkal, Kállay Miklós volt miniszterelnök, Hardy Kálmán altábornagy, Kádár Gyula vezérkari ezredes, Almásy Pál huszár százados, Révay Kálmán mérnökkari tiszt, Jávor Pál és Titkos Ilona színművészek s a kommunis­ta ellenállók: Rajk László és felesége. A pokol feneke A bitófán fejezte be életét Bajcsy-Zsilinszky Endre és herceg Odescalchi Miklós, és golyó végzett Pesti Barna­bással és Pataki Istvánnal. A smasszerok és a vérbíró Dominich mindent megtettek azért, hogy pokollá te­gyék a rabok életét, utolsó heteiket, hónapjaikat. De voltak itt igaz emberek is, és segítettek a szenvedők­nek. Geisbahl Mátyás katolikus és Bárdosi Jenő­ evan­gélikus lelkész és a fegyház polgári főorvosa, dr. Warva­sovszky János, a soproni Szent Erzsébet-kórház ideg- és elmeosztályának vezetője. A védőőrizetesek közül se­gítségére voltak dr. Szabó-Hárs Sándor orvos alezredes, dr. Füzessy Miklós görögkeleti lelkészorvos, dr. Vályi- Nagy Tibor repülő százados, orvos, a kiváló tudós, ku­tató, a Prinycin-antibiotikum felfedezője és dr. Harsá­­nyi Jenő­. „Varvasovszky kitűnő orvos volt és nagysze­rű ember, mindent megtett, amit tudott, a foglyok ér­dekében. A gyengélkedővizsgálat kiváló alkalom volt a hírszerzésre... Varvasovszkyval az első pillanattól kezd­ve barátság alakult ki köztünk, s így aztán reggel az el­ső mindig az volt a gyengélkedőn, hogy elmondta ne­kem az előző napi rádióhíreket. („A szellemek mondják" - ez jelentette a kórháziak által titokban hallgatott lon­doni stb. rádióállomások híreit”.) Kiváló főorvos A legfontosabb alapgyógyszerek rendelkezésre álltak: lázcsillapítók, köhögés elleni orvosságok, fagykenőcs, rükkenőcs. Egyre több lett a beteg. A nagyszerű társak kivégzése, a még életben levők megalázása lelkileg is tönkretette a foglyokat. Egyre nagyobb szükségük volt a hősies lelkületű lelkészekre és a kiváló főorvosra. Almásy Pál naplójából megtudhatjuk azt is, hogy 1945 januárjában egy Burgetti nevű rabnak hirtelen 40 fok­ra szökött fel a láza. Warvasovszky kiütéses tífusz gya­nújával a hadikórház fertőzőosztályára szállíttatta, gya­núja beigazolódott. Egy másik szerencsétlen egyik nap­ról a másikra nem látott. Az orvos zöldhályogműtétet javasolt. Az 526. Hadikórházban megoperálták. Warva­sovszky orvosszakértőként vett részt Hardy Kálmán al­­tábornagynak és társainak tárgyalásán. Jegyzeteket ké­szített, és örömmel állapította meg, hogy a börtönviszo­nyok nem viselték meg túlságosan idegrendszerüket, logikusan, meggyőzően érveltek bíráik előtt. Tavaszodik, 1945. március 15-én, amikor a reggeli gyengélkedőn az 5 hónapja halálos ítéletére „váró” Hardy Kálmán arra kérte Warvasovszkyt, hogy utalja vissza a kórházba. A főorvos ezt készséggel meg is tette. Ő is ab­ban bízott, hogy így megmenekülhet a kivégzéstől. Március 23-án dr. Harsányi Jenőt, az egyik fogolyor­vost halálra ítélték. Megmentésén fáradozott Vályi-Nagy Tibor főorvoskollégájával együtt. Megállapodtak, hogy dr. Vályi tej­injekciókat ad be, ez magas lázat okoz, és akkor Warvasovszky és ő kiütéses tífuszgyanút állapí­tanak meg. Dr. Harsányinak hamarosan 40 fokos láza lett. De 28-án megjött a parancs­ irány Németországi Vályi ekkor elleninjekciót adott be, így valahogyan talp­ra tudta állítani társát, s mivel fiatal volt és erős, vé­giggyalogolta - barátai támogatásával - a halálmene­tet.

Next