Kisalföld, 1992. december (47. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-31 / 307. szám

1992. december 31., csütörtök . ére- ( EMLÉKEZÉS ) -‹­////s/r//. /s /r/s. /////­/'/' KISALFÖLD 11 A posta előtt silbakolt, a faköpönyeg védelme alatt EGY KATONA SOPRONBAN A vándorszínészélethez von­zódó, iskolai tanulmányait el­hanyagoló 16 éves gyermek­­embert, Petrovics Sándort­­ apja kitagadta. Elhagyta a szü­lői házat, járja az országot, majd rokonához, Salkovics Pé­ter földmérőhöz kopogtat be, Ostffyasszonyfán. Tervezge­tik a jövőt: talán a soproni lí­ceumban folytatja-folytathat­­ja félbemaradt tanulmánya­it? 1839. szeptember 6-án be­áll a soproni Gollner-gyalog­­ezredbe közlegénynek. Nem a katonai pálya vonzza; nincs más választása. Kegyetlen és megalázó he­tek és hónapok követték egy­mást a Halász utcai kaszár­nyában (Fischerkaserne). A sok-sok szenvedés azonban még keményebbé tette. Egy derék helybeli ügyvéd, Schä­tzer Mihály gyakran látta az akkori postahivatal előtt sil­­bakolni, többnyire olvasgatott a faköpönyeg védelme alatt, a mai Petőfi téren. Az ügyvéd háza három épületből állt, és itt működött a postahivatal is. Horatius és Schiller mű­veiből merített erőt az akkor már verseket író ifjú. „Mikor még strázsáltam vagy főztem a kukoricagombócokat közle­génytársaim számára, és mo­sogattam a vasedényt oly té­li hidegben, hogy a mosogató­ruha ujjaimhoz tapadt, s mi­kor a káplár „menjen kendő­­je lehajtott havat kihordani s kaszárnyaudvarból minden­kor már világos sejtéseim vol­tak arról, ami velem egykor történni fog s mi meg is tör­tént” - írta később Úti jegyze­teiben. Atyai jóbarátja, Schatzel Mi­hály ennivalóval és szellemi táplálékkal is ellátta a sokat nélkülöző közkatonát, de di­ákbarátai is akadtak, kikkel szívesen találkozott, beszél­getett. Orlai Petrich Somához, Nagy Imréhez, a későbbi hí­res történészhez, Pákh Albert­­hez fűzte igazi barátság. A te­kintélyes soproni polgár fia, Fabriczius Endre szerdánként és szombatonként a Hosszú sor 9-ben (Rákóczi u.), a föld­szinten­­ Neudheimé evan­gélikus pap özvegyénél lakó barátait felkereste. Itt talál­kozott a közlegény Petroviccsal is. „A soproni evang. lyceum német társasága könyvtárá­ból hordtam ki neki német könyveket, különösen Van der Velde összes műveit...” - em­lékszik vissza 1901. február 8-án. A diáktanyán vidám volt az élet. „Három lakótársam kö­zül­­ úja Orlai­­ egyike vagy másika többször kapott ha­zulról csemegézni valót, s ilyenkor mindig egy kis dári­­dót csaptunk, melyből Petőfi sohasem maradhatott el, s hu­moros kedvben mindnyájun­kon túltett. Egy ily alkalom­mal gyűrt papírba takart cso­maggal lépett be: Nesztek, úgy­mond, én most megtraktállak egyszer benneteket, s az asz­talra helyezett papírból feke­te, száraz prófontot bontott ki, melyet mi mint ritkaságot költöttünk el s dicsértük, hogy jóízű." A Magyar Társaság könyv­tárosa volt az a Sass István, később orvos, akinek igen ér­tékes feljegyzései maradtak fenn a költőről: „Sárgapity­­kés, zöldhajtókás mondatja nadrágja, csolnakszerír ba­kancsa úgy lötyögött rajta, mintha nem is rászabták vol­na: egyedül nyakosztítója állt feszesem fölpeckelvén vékony nyakán ülő fejét, amelyen a rövidre nyírott s felálló serte­­haj... sötétben dörzsölve akár­hányszor szikrázott. ...beesett arc, fekete bőrszín, élénk bar­na szem, mint régi ismerősök jelentkeztek előttem. ” A régi kaszinóban 1840. feb­­ruár 18-án Liszt Ferenc hang­versenyezett. Orlai segítségé­vel Petőfi is bejutott a terem­be, diákruhában. Március 24-én a Gollner­­ezreddel gyalogmenetben el­hagyta Sopront. Grazból írja Nagy Imrének: „Egy hónapja már, hogy itt vagyok, s még igen keveset írtam, de hogyan írjak? A káplár mihelyt tollat lát kezemben, lármáz, szitko­zódik rám s dolgot ad__Azon­ban nem csüggedek.” Állan­dóan betegeskedik, és dr. Rö­mer ezredorvos, látva gyenge fizikumát, további szolgálat­ra alkalmatlannak nyilvání­totta. Boldogan tér vissza ba­rátai közé: „Sándor ugrált, tombolt, adomázott jókedvé­ben.. . s esténként... folyt a be­széd a katona élet tarkaságá­ról." „Csak minden harmad nap strázsálsz. Akkor is csak nyolc órát állsz. Ha hideg van is, meg nem fagysz, Ott a körmöd, belefújhatsz. ” (Katonaélet) Miért nem tanulhatott a soproni líceumban? Pozsony­ban és Pápán? Nem tudta iga­zolni, hogy eddig hol járt is­kolába­­ és anyagi támoga­tásra szorult. Lassan azon­ban elmaradt a rokoni és a baráti társaság is mellőle. „Nem a nagy magyar költőt utasította el a líceum, hanem az ismeretlen obsitos katonát” - mondta a líceum hajdani tu­dós tanára, Németh Sámuel. „Szégyen lett volna, ha a köl­tőt nem fogadta volna be, de hogy szívvel és mélyen befo­gadta, azt adatok tömege bi­zonyítja.” (Prőhle Jenő, SSz. 1976/3. 265.) 170 éve szüle­tett, szilveszter éjszakáján. Patthy Anna Kovács Pálhoz Pest, febr. 18. 1847. Édes barátom! Meglehetősen goromba levelet írtam Önnek tegnapelőtt; bárcsak elveszett volna a postán,­­ de eszembe sem jutott hirtelenében, hogy azok az akasz­­tófára való cenzorok is léteznek a dicső szabad magyar hazában, s hogy Ön emiatt szegte meg kívánságomat, miszerint úgy adja verseimet, amint szá­mozva vannak. A „Nagy­ Károlyban” s az „Egy gondolat bánt engemet” című két dal kijön összes verseim között, azért akartam, hogy előbb e kettő jelen­jék meg. Ehelyett, amit a cenzor kitörölt, írok a túlsó lapra mást, valamint jövendőben is mindazok helyett, melyeket a cenzor tiltó aláírásával vissza­­küld Ön hozzám. Ez igen természetes és igazságos dolog. Hazugság, hogy Pápa táján jártam; nem lesz én, még gondolatban sem. Győrbe azért nem me­hettem, mert minden istenáldotta nap kétszer kell a nyomdába zarándokol­nom. Annyi bajom van, mint az istennyila, avval a mennykő nagy kötettel. A propos! Ön ugyan befütyölt nekem, azt írja a minapi Hazánk: Petőfi kiad­ja összes költeményeit, arcképével együtt. Ebből azt gondolhatják rólam, hogy én magam adom ki az arcképemet, ami csakugyan csúnyaság volna tőlem, s legfölebb Császártól telnék ilyesmi. Különben Isten önnel! Igaz ba­rátja P.S. Arany Jánoshoz Pest, febr. 4. 1847. Üdvözlem Önt! Ma olvastam Toldit, ma írtam e verset, s még ma el is küldöm. Az Élet­képekben ki fog ugyan jöni, de én minél hamarabb akarom Önnek tud­tára adni azon meglepetést, azon örömet, azon elragadtatást, melyet mű­ve költött bennem. Hiába, a népköltészet az igazi költészet. Legyünk raj­ta, hogy ezt tegyük uralkodóvá. Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föla­data, ezt kivívni célja minden nemes kebelnek, ki megsokalta már lát­ni, mint mártizkodnak milliók, hogy egypár ezren henyélhessenek és élvezzenek. Égbe a népet, pokolba az arisztokráciát! írjon Ön nekem, ha nem fogja restellni: írjon magáról, akármit, min­dent, hány éves, nőtlen-e vagy házas, szőke-e vagy barna, magas-e vagy alacsony...minden érdekelni fog. Isten Önnel, isten Önnel. Ab invisis őszinte barátja Petőfi Sándor L ! /­­ Petőfi Sándor D­alaim Elmerengek gondolkodva gyakran, S nem tudom, hogy mi gondolatom van. Átröpülök hosszában hazámon. Át a földön, az egész világon. Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Holdsugári ábrándos lelkemnek. A­helyett, hogy ábrándoknak élek, Tán jobb lenne élnem a jövőnek, S gondoskodnom... eh, mért gondoskodnám? Jó az Isten, majd gondot visel rám. Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Pillangói könnyelmű lelkemnek. Ha szép lyánynyal van találkozásom, Gondomat még mélyebb sírba ásom, S mélyen nézek a szép lyány szemébe. Mint a csillag csendes tó vízébe. Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Vadrózsás szerelmes lelkemnek. Szeret a lyány? iszom örömemben, Nem szeret? kell inni keservemben, S hol pohár és a pohárban bor van, Tarka jókedv születik meg ottan. Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Szivárvány­ mámoros elkentnek. Oh de míg a pohár van kezemben, Nemzeteknek keze van bilincsen, S a miilyen víg a pohár csengése, Ollyan bús a rabbilincs csörgése. Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Fellegei bánatos lelkemnek. De mit tűr a szolgaságnak népe? Mért nem kél föl, hogy lánczát letépje? Arra vár, hogy Isten kegyelméből Azt a rozsda rágja le kezéről? Dalaim, mik ilyenkor teremnek. Villámlási haragos lelkemnek! V____________________7 Pest, ápr. 1. 1847. Kedves Palim! Szívesen vettem mind a pénzt, mind pedig a te-t. Egyre kérlek, írd meg azon költeménye­im cimét, melyek nálad vannak, nehogy téve­désből közülök valamelyiket Frankenburgnak adjam; mert már elfeledten, mit küldtem. Az­tán még egyet: most első áprilistól légy szíves a Hazánk nekem járó példányát öcsémnek kül­deni, s címezd így: Petőfi Istvánnak Palotán, utósó posta Veszprém. Mészároslegény az öcsém, de végtelenül szeret olvasni. Az Élet­képeim is neki járnak. Én máshol is megol­vashatom a Hazánkat, aztán meg e hónapban különben is elhagyom Pestet. Igaz, majd elfe­ledtem a fődolgot. Amennyire telik, őrizked­jél olyan égbekiáltó silány portékákat közle­ni, mint a minap Bulyovszky és Halka vagy ki fene versei voltak. Amint elolvastam, hát fo­­sást kaptam, okádtam, a hasamba kólika jött, aszkárságba estem, válogasd meg jobban a ver­seket. Inkább semmit, mint rossz verset. Is­ten veled, csókol igaz barátod Petőfi Sándor Hideg, hideg van ott kinn... Hideg, hideg van ott kinn. Arról nem tehetek, Nem is törődöm véle, Szobám elég meleg. Egykor... de mi közöm most A múlthoz én nekem? Nem, nem leszek hálátlan Irántad, jelenem. Te foglald egyedül el Egészen lelkemet! Száműzve a jövő s múlt, Remény s emlékezet. Mi is az a jövő s múlt? Ha zordon vagy ha szép, Az mindegy, igy is úgy is Tolvajnál nem egyéb. Két tolvaj a jövő s múlt. Incselkednek veled, Hogy szép szerén magokra Vonják figyelmedet, S míg jobbra balra nézesz Ellopják hirtelen A szép virágot, melyet Eléd tett a jelen. Nem fogtok ki most rajtam. Zsebmetsző czimborák. Pusztuljatok szemembül. Lóduljatok tovább. Te állj, te állj előttem. Barátságos jelen. Jó ízűen merengek Mosolygó képeden. Nem vagy merész kalandor. Regényes vad legény. Kinek fél vállán mente. Sastoll a süvegén. Fejeden házisapka. Rajtad hálóruha. Kezedben egy pohár bor. Szádban török pipa. Hadd rázzam meg, kedélyes Barátom, kezedet, E nagy karszékben töltöm Estém szemközt veled. Füstöljünk, iddogáljunk... Vidáman ránk ragyog A lámpa, feleségem Szeme s a csillagok.

Next