Kisalföld, 1993. május (48. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-15 / 112. szám
1993. május 15., szombat MŰVÉSZET Kiadták a 12 Mikrosudiont Berlinben Sikeres bemutatkozásMegnyugtató természet A napokban érkezett haza Berlinből Reményi Attila a győri zeneszerző, ahol a díjátadással egybekötött stúdió jellegű koncerten vett részt. Mint azt már lapunkban korábban megírtuk, a zeneszerzést és kamarazenét tanító Reményi Attila indult a C. Bechstein zongoragyár nemzetközi pályázatán, s kétszáz nevező közül elhozta az első helyet. A pedagógiai jellegű, nyolc-tizennégy éves korú gyerekeknek írt zongoradarab, amely a XX. század zenéjét segít közelebb vinni, már meg is jelent Berlinben a Fórum Music Kiadó gondozásában, 12 Mikroludien címmel. - Hol tartották meg a koncertet - kérdeztük a győri zeneszerzőt - milyen sikert hozott, mit jelent ez a későbbi munkájában? - Az említett zongoragyár koncerttermében, összesen húsz gyerek adta elő a pályadíjas műveket, az enyémeket fölváltva öten mutatták be. Egyébként megjegyezni érdemes, hogy a második díjat is magyar zeneszerző nyerte el. Károlyi Pál. - Ha jól tudom ez az első munkája, ami külföldön megjelent, kintlétekor kapott e további biztatást? - Sikeresnek éreztem a bemutatkozást, az ottani zenepedagógusok is jó véleménnyel voltak a művekről, s az említett kiadónál ott hagytam még néhány munkám. Majd meglátjuk. - Mire készül az elkövetkező hónapokban, van-e ifjabb kihívás? - Szintén pályázatra írtam egy vonósnégyest, kész az Epilógus, amit majd ősszel mutatnak be a győri filharmonikusok. S Erkel Ferenc halálának századik évfordulójára hirdettek meg Nemzetközi Zeneszerző Versenyt, most elsősorban erre készülök. - Hogy visszakérdezzek még a berlini eseményre, olyasmit is hallottam, hogy azokhoz a zongoradarabokhoz erős érzelmi szálak fűzik. Igaz ez? - Valóban. Kurtág György tiszteletére alkottam őket, akinek nagy tisztelője és csodálója vagyok, ezzel a szerény munkával igyekeztem mindezt kifejezni. -Alkotó nyugalmat és ifjabb sikeres pályázatokat kívánunk! - Szeretném, ha így lenne. - GSZM - Fotó: Sz. Ö. Reményi Attila Ábel a rengetegben Befejeződött a film forgatása Székelyudvarhelyen (Bukaresti tudósítónktól.) A Kisalföld olvasóit rendszeresen tájékoztattuk a magyar-román koprodukcióban, Erdélyben készülő film, az Ábel a rengetegben forgatásának fejleményeiről. Örömmel számolunk be a gyártással kapcsolatos újdonságokról is. A napokban befejeződött Székelyudvarhelyen a Tamási Áron remekírónk műve alapján, Kányádi Sándor költő forgatókönyvéből készülő négyévszakos játékfilm forgatása. Az utolsó jeleneteket, a Mihályfy Sándor főrendező irányította stáb Atyhán forgatta és az egyik Udvarhely környéki régi temetőben. Atyhán, Ábelék családi házának udvara végében, az apa (a remekül alakító Héjja Sándor) éppen a kertet ássa, hiszen itt még csak most bontakozik ki a megkésett tavasz. De azért már virágba borult fák között járul eléje Ábel, búcsúzkodni. Kijelenti, hogy ő nem megy többé vissza a bank erdejébe erdőpásztornak, elindul Bolha kutyájával a városba, szerencsét próbálni. Aztán a temetőbe siet, édesanyja sírjától is elbúcsúzik, imába foglalja fogadalmát arról, hogy a városban is igyekszik majd becsülettel megállni a helyét. Persze, hihetetlenül sok munka vár még azokra, akik a film elkészítésében közreműködnek. Az utómunkálatokat Bukarestben végzik, s bizony feszített ütemben kell dolgoznia rendezőnek, vágónak, keverőnek, zeneszerzőnek (Selmeczi György), hangmérnöknek és kivétel nélkül mindenkinek annak érdekében, hogy az Ábel a rengetegben őszre bemutatásra kész legyen. Erdélyben, a Székelyföldön nagy érdeklődéssel várják e bemutatót, jó néhány városban, s számos községben máris kijelentették, hogy elvárják a producereket, szereplőket, rendezőt és más munkatársakat, személyes találkozókkal egybekötött helyi díszbemutatókra. Ez nyilván további igényes munkára kötelez, amit, legalábbis, ami a vágást illeti, igen megnehezít az, hogy (remélem, nem árulok el ezzel belső gyártási titkokat) gyönyörűek mind a külső, mind pedig a kis kalibában lejátszódó belső felvételek. Csodálatosak azok a festői hargitai tájak, amelyek a nyersanyag minden kockáján megelevenednek, szakad meg az ember szíve, amikor vágni kell belőlük. De sajnos egy-egy játékfilm hossza pontosan meghatározott, amit semmiképpen sem szabad túllépni. A vigasztaló csak az, hogy a rendező irányította művészi vágással végül is a film nyerni fog, csiszolódik, mint egy drágakő, s benne marad minden, ami a mondanivaló művészi, meggyőző közvetítését elősegítheti. Illés József Gershwin a jazznek a hivatalos művészetekbe juttatásában elévülhetetlen érdemeket szerzett, ugyanakkor szenvedélyes rajongója s gyűjtője volt a képeknek. Közel száz műből álló eredeti válogatása legféltettebb darabjai Gauguin, Picasso, Modigliani, Chagall vásznai voltak. Az már kevésbé ismert, hogy saját munkáiból is rendeztek kiállítást! Mert imádott rajzolni-festeni. Szerinte ugyanis a képzőművészeknek óriási előnye a zeneszerzőkkel szemben, hogy elkészült alkotásuk nem igényel további munkát, közreműködést. A komponistának viszont zenészeket kell toboroznia, partitúrakivonatokat készítenie, hogy hallhassa egyáltalán munkája eredményét. De ha valaki hallgatta egyazon zenemű előadását más és más zenekarral, tudja, mire gondolhatott. Volt olyan művész is, aki épp ezért maga szerette eljátszani alkotásait. Legalább az ő keze nyomát viselje. Állítólag még Bartók sem játszotta ugyanúgy kétszer zongorakompozícióit. A könnyűzenében ez már gyakoribb jelenség, van, aki a jazzfesztiválok hajnalaira szeret megérkezni, mikor az aznap fellépett zenészek amolyan jam-session-re, örömzenére ülnek össze. Aki átélt már hasonlót, tudja, hogy ezek semmihez nem fogható eseményei az improvizatív zenének. Az alapok mindenki által ismertek, s ott születik előttünk az alkotás a közreműködők hangulata, technikai tudása és a hely sugallta érzések együtthatásaként. Reneszánszát élik egyébként is az akusztikus hangszerelések. Bizonyítja ezt az MTV - az M ezúttal Music-ot jelent - sorozata, mely a legnagyobb sztárok produkciójával bizonyítja, nem szükséges erősítő, komputer, szintetizátor a jó zenéhez. Mindezek betetőzéseként június 26-27-én egy hétvégét szám, állítása, nonstop igazolására. Szerencsére magyar képviselői is vannak e szimpatikus irányzatnak. Bak Zoltánt hallgattam nemrégiben Győrött, az ifjúségi házban. Megannyi ötletesen meghangszerelt, komoly technikai tudást igénylő saját kompozíciót játszott el rokonszenves szerénységgel. Egész eltérő zenei világok ihlette zenéje nem vált egy pillanatig sem modoros, rutinból játszott produkcióvá. Aki ismeri e hangszer igazi természetét, az tudja, milyen óriási munka elvégzése eredményezheti a nála tapasztalható könnyedséget. Még a körülmények nem mindig ideális volta sem tudta kizökkenteni. Volt egyébként a kultúrtörténetben bőven példa arra is, hogy más művészeti ágban zseniálisat alkotók a zeneszerzést imádták s művelték. Nietzsche például megzenésített több Petőfi-verset is karácsonyi ajándékul édesanyja és nővére számára. A Felhők, a Cipruslombok Etelka sírjánál és a Júlia-ciklusból választott költeményeket. No, mindez nem jelentheti természetesen azt, hogy zenésznek festenie, írónak komponálnia kell tudnia. Azt sem tudom, hogy Bak Zoltán szokotte rajzolni, s foglalkozik-e filozófiával. De, hogy gitározni nagyon tud, azt nyugodt szívvel merem állítani. Tessék meggyőződni róla! Iván Csaba Tűnődés koncert után Kontesze a jó zenének KISALFÖLD 13 Pánti László kiállítása a Képcsarnokban A győri Képcsarnokban mutatkozik be a város műértő közönségének Pánti László festőművész. A Székesfehérváron élő alkotó erőteljesen tiltakozik az ellen, hogy őt festőművésznek szólítják, képeinek minősége és milyensége feljogosítja a cím használatára, még akkor is, ha diplomáját nem művészként szerezte. A festő Budapesten, szüleinek műtermében ismerkedett meg a festészet szépségével és nehézségeivel. Édesapja korának ismert és elismert tájképfestője volt, s bizony gyakran előfordult, hogy fiát ölébe ültetve készítette a képeket. Lászlónak a rajzolás, a festés már gyerekkorában annyira természetes volt, mint az evés. Szülei jó érzékkel egyengették pályáját, ám kényszeríteni nem akarták semmire. így került Sopronba az ifjú Pánti, ahol elvégezte az Erdészeti Egyetemet, de mindig alkotott. Kezdetben akvarelleket, később már olajfestményeket készített. Témavilága elég szűk, de ahogyan elmondta, ebben érzi jól magát. Neki nagy nyűg lenne mást festeni, mint amit közelállónak érez magához, mint amiről tudja, mond valamit a közönség számára is. A festő jelenleg Fejér megye vadászati felügyelője, s így kapcsolata a természettel mindennapos. Arra a kérdésre, hogy miért nem fest vadakat is tájképeibe, szerényen válaszolt. Kifejtette, egy vadat jól megfesteni, úgy, hogy az alkotó ne „bukjon le” a szakértők előtt, szinte lehetetlen. A Győrött bemutatkozó művész tájképei csendes nyugalmat, mondatai pedig nyugodt alázatot tükröznek. Amit csinál, azt megpróbálja a néző, a befogadó kedvéért csinálni, és ezt nem szégyelli, de nem is hivalkodik vele. A finom tónusok, az áttetsző erdőrészletek, a Vértes, a Bakony a Velencei-tó varázslatos világát idézik meg a szemlélőben. Órákig tartó megnyugvásra csábítanak. (A tárlat május 17- ig tekinthető meg.) F. Gy. Fotó: Sz. Ö.