Kisalföld, 1993. május (48. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-15 / 112. szám

1993. május 15., szombat MŰVÉSZET Kiadták a 12 Mikrosudiont Berlinben Sikeres bemutatkozásMegnyugtató természet A napokban érkezett haza Berlinből Reményi Attila a győ­ri zeneszerző, ahol a díjáta­dással egybekötött stúdió jel­legű koncerten vett részt. Mint azt már lapunkban korábban megírtuk, a zeneszerzést és kamarazenét tanító Reményi Attila indult a C. Bechstein zongoragyár nemzetközi pá­lyázatán, s kétszáz nevező kö­zül elhozta az első helyet. A pedagógiai jellegű, nyolc-ti­­zennégy éves korú gyerekek­nek írt zongoradarab, amely a XX. század zenéjét segít kö­zelebb vinni, már meg is je­lent Berlinben a Fórum Mu­sic Kiadó gondozásában, 12 Mikroludien címmel. - Hol tartották meg a kon­certet - kérdeztük a győri ze­neszerzőt - milyen sikert ho­zott, mit jelent ez a későbbi munkájában? - Az említett zongoragyár koncerttermében, összesen húsz gyerek adta elő a pálya­díjas műveket, az enyémeket fölváltva öten mutatták be. Egyébként megjegyezni ér­demes, hogy a második díjat is magyar zeneszerző nyerte el. Károlyi Pál. - Ha jól tudom ez az első­ munkája, ami külföldön meg­jelent, kintlétekor kapott e to­vábbi biztatást? - Sikeresnek éreztem a be­mutatkozást, az ottani zene­­pedagógusok is jó véleménnyel voltak a művekről, s az emlí­tett kiadónál ott hagytam még néhány munkám. Majd meg­látjuk. - Mire készül az elkövetke­ző­ hónapokban, van-e ifjabb kihívás? - Szintén pályázatra írtam egy vonósnégyest, kész az Epi­lógus, amit majd ősszel mu­tatnak be a győri filharmoni­kusok. S Erkel Ferenc halá­lának századik évfordulójára hirdettek meg Nemzetközi Ze­neszerző Versenyt, most első­sorban erre készülök. - Hogy visszakérdezzek még a berlini eseményre, olyasmit is hallottam, hogy azokhoz a zongoradarabokhoz erős ér­zelmi szálak fűzik. Igaz ez? - Valóban. Kurtág György tiszteletére alkottam őket, aki­nek nagy tisztelője és csodá­­lója vagyok, ezzel a szerény munkával igyekeztem mind­ezt kifejezni. -Alkotó nyugalmat és ifjabb sikeres pályázatokat kívá­nunk! - Szeretném, ha így lenne. - GSZM - Fotó: Sz. Ö. Reményi Attila Ábel a rengetegben Befejeződött a film forgatása Székelyudvarhelyen (Bukaresti tudósítónktól.) A Kisalföld olvasóit rend­szeresen tájékoztattuk a ma­gyar-román koprodukcióban, Erdélyben készülő film, az Ábel a rengetegben forgatásának fejleményeiről. Örömmel szá­molunk be a gyártással kap­csolatos újdonságokról is. A napokban befejeződött Szé­kelyudvarhelyen a Tamási Áron remekírónk műve alap­ján, Kányádi Sándor költő for­gatókönyvéből készülő négy­évszakos játékfilm forgatása. Az utolsó jeleneteket, a Mi­­hályfy Sándor főrendező irá­nyította stáb Atyhán forgatta és az egyik Udvarhely környé­ki régi temetőben. Atyhán, Ábelék családi házának ud­vara végében, az apa (a reme­kül alakító Héjja Sándor) ép­pen a kertet ássa, hiszen itt még csak most bontakozik ki a megkésett tavasz. De azért már virágba borult fák között járul eléje Ábel, búcsúzkod­­ni. Kijelenti, hogy ő nem megy többé vissza a bank erdejébe erdőpásztornak, elindul Bol­ha kutyájával a városba, sze­rencsét próbálni. Aztán a te­metőbe siet, édesanyja sírjá­tól is elbúcsúzik, imába fog­lalja fogadalmát arról, hogy a városban is igyekszik majd becsülettel megállni a helyét. Persze, hihetetlenül sok munka vár még azokra, akik a film elkészítésében közre­működnek. Az utómunkála­tokat Bukarestben végzik, s bizony feszített ütemben kell dolgoznia rendezőnek, vágó­nak, keverőnek, zeneszerző­nek (Selmeczi György), hang­mérnöknek és kivétel nélkül mindenkinek annak érdeké­ben, hogy az Ábel a rengeteg­ben őszre bemutatásra kész legyen. Erdélyben, a Székely­­földön nagy érdeklődéssel vár­ják e bemutatót, jó néhány városban, s számos község­ben máris kijelentették, hogy elvárják a producereket, sze­replőket, rendezőt és más munkatársakat, személyes ta­lálkozókkal egybekötött helyi díszbemutatókra. Ez nyilván további igényes munkára kötelez, amit, leg­alábbis, ami a vágást illeti, igen megnehezít az, hogy (re­mélem, nem árulok el ezzel belső gyártási titkokat) gyö­nyörűek mind a külső, mind pedig a kis kalibában leját­szódó belső felvételek. Csodá­latosak azok a festői hargitai tájak, amelyek a nyersanyag minden kockáján megeleve­nednek, szakad meg az em­ber szíve, amikor vágni kell belőlük. De sajnos egy-egy já­­tékfilm hossza pontosan meg­határozott, amit semmikép­pen sem szabad túllépni. A vi­­gasztaló csak az, hogy a ren­dező irányította művészi vá­gással végül is a film nyerni fog, csiszolódik, mint egy drá­gakő, s benne marad minden, ami a mondanivaló művészi, meggyőző közvetítését előse­gítheti. Illés József Gershwin a jazznek a hivatalos művészetekbe juttatásában elévülhetet­len érdemeket szerzett, ugyanakkor szenvedélyes rajongója s gyűjtője volt a képeknek. Közel száz mű­ből álló eredeti válogatá­sa legféltettebb darabjai Gauguin, Picasso, Modig­liani, Chagall vásznai vol­tak. Az már kevésbé is­mert, hogy saját munká­iból is rendeztek kiállítást! Mert imádott rajzolni-fes­­teni. Szerinte ugyanis a képzőművészeknek óriá­si előnye a zeneszerzők­kel szemben, hogy elké­szült alkotásuk nem igé­nyel további munkát, köz­reműködést. A komponis­tának viszont zenészeket kell toboroznia, partitú­rakivonatokat készítenie, hogy hallhassa egyáltalán munkája eredményét. De ha valaki hallgatta egy­azon zenemű előadását más és más zenekarral, tudja, mire gondolhatott. Volt olyan művész is, aki épp ezért maga szerette elját­szani alkotásait. Legalább az ő keze nyomát viselje. Állító­lag még Bartók sem játszotta ugyanúgy kétszer zongora­kompozícióit. A könnyűzenében ez már gyakoribb jelenség, van, aki a jazzfesztiválok hajnalaira szeret megérkezni, mikor az aznap fellépett zenészek amo­lyan jam-session-re, örömze­nére ülnek össze. Aki átélt már hasonlót, tudja, hogy ezek semmihez nem fogható ese­ményei az improvizatív zené­nek. Az alapok mindenki ál­tal ismertek, s ott születik előt­tünk az alkotás a közremű­ködők hangulata, technikai tudása és a hely sugallta ér­zések együtthatásaként. Re­neszánszát élik egyébként is az akusztikus hangszerelé­sek. Bizonyítja ezt az MTV - az M ezúttal Music-ot jelent - sorozata, mely a legnagyobb sztárok produkciójával bizo­nyítja, nem szükséges erősí­tő, komputer, szintetizátor a jó zenéhez. Mindezek betető­­zéseként június 26-27-én egy hétvégét szám, állítása, non­stop igazolására. Szerencsére magyar képviselői is vannak e szimpatikus irányzatnak. Bak Zoltánt hallgattam nem­régiben Győrött, az ifjúsé­gi házban. Megannyi ötletesen meghangszerelt, komoly tech­nikai tudást igénylő saját kom­pozíciót j­átszott el rokonszen­ves szerénységgel. Egész elté­rő zenei világok ihlette zené­je nem vált egy pillanatig sem modoros, rutinból játszott pro­dukcióvá. Aki ismeri e hang­szer igazi természetét, az tud­ja, milyen óriási munka el­végzése eredményezheti a ná­la tapasztalható könnyed­séget. Még a körülmények nem mindig ideális volta sem tudta kizökkenteni. Volt egyébként a kul­túrtörténetben bőven pél­da arra is, hogy más mű­vészeti ágban zseniálisat alkotók a zeneszerzést imádták s művelték. Ni­etzsche például megzené­sített több Petőfi-verset is karácsonyi ajándékul édesanyja és nővére szá­mára. A Felhők, a Ciprus­lombok Etelka sírjánál és a Júlia-ciklusból válasz­tott költeményeket. No, mindez nem jelent­heti természetesen azt, hogy zenésznek festenie, írónak komponálnia kell tudnia. Azt sem tudom, hogy Bak Zoltán szokott­­e rajzolni, s foglalkozik-e filozófiával. De, hogy gitá­rozni nagyon tud, azt nyu­godt szívvel merem állíta­ni. Tessék meggyőződni róla! Iván Csaba Tűnődés koncert után Kontesze a jó zenének KISALFÖLD 13 Pánti László kiállítása a Képcsarnokban A győri Képcsarnokban mu­tatkozik be a város műértő kö­zönségének Pánti László fes­tőművész. A Székesfehérvá­ron élő alkotó erőteljesen til­takozik az ellen, hogy őt fes­tőművésznek szólítják, képe­inek minősége és milyensége feljogosítja a cím használatá­ra, még akkor is, ha diplomá­ját nem művészként szerez­te. A festő Budapesten, szüle­inek műtermében ismerke­dett meg a festészet szépsé­gével és nehézségeivel. Édes­apja korának ismert és elis­mert tájképfestője volt, s bi­zony gyakran előfordult, hogy fiát ölébe ültetve készítette a képeket. Lászlónak a rajzo­lás, a festés már gyerekkorá­ban annyira természetes volt, mint az evés. Szülei jó érzék­kel egyengették pályáját, ám kényszeríteni nem akarták semmire. így került Sopron­ba az ifjú Pánti, ahol elvégez­te az Erdészeti Egyetemet, de mindig alkotott. Kezdetben akvarelleket, később már olaj­­festményeket készített. Téma­világa elég szűk, de ahogyan elmondta, ebben érzi jól ma­gát. Neki nagy nyűg lenne mást festeni, mint amit közelálló­nak érez magához, mint ami­ről tudja, mond valamit a kö­zönség számára is. A festő je­lenleg Fejér megye vadászati felügyelője, s így kapcsolata a természettel mindennapos. Arra a kérdésre, hogy mi­ért nem fest vadakat is tájké­peibe, szerényen válaszolt. Ki­fejtette, egy vadat jól megfes­teni, úgy, hogy az alkotó ne „bukjon le” a szakértők előtt, szinte lehetetlen. A Győrött bemutatkozó művész tájké­pei csendes nyugalmat, mon­datai pedig nyugodt alázatot tükröznek. Amit csinál, azt megpróbálja a néző, a befoga­dó kedvéért csinálni, és ezt nem szégyelli, de nem is hi­valkodik vele. A finom tónu­sok, az áttetsző erdőrészletek, a Vértes, a Bakony a Velen­­cei-tó varázslatos világát idé­zik meg a szemlélőben. Órá­kig tartó megnyugvásra csá­bítanak. (A tárlat május 17- ig tekinthető meg.) F. Gy. Fotó: Sz. Ö.

Next