Kisalföld, 1993. július (48. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-10 / 159. szám

12 KISALFÖLD A „hepehupás vén Szilágyon” át indult Győrből Erdélybe hatvan tanár magyar kultúrtörténetet tanulni. Amilyen hullámzó volt a táj, olyan volt a társaság kedélyállapota is. Mert „hullámzás a hullám sorsa”. Izgalommal és teli félelemmel érkeztünk a határra. Féltünk a hosszú várakozástól, féltettük a Deák Ferenc győri szakközépiskola tanulói által összegyűjtött könyveket, az iskola által küldött ajándékokat. Csengersimánál - könnyű szójátékkal élve - simán átjutottunk. Misztótfalu. Az ősi templom zárva, a falu kihalt és elesett (később lassan ezt megszoktuk). A falucska főutcájában már-már romjaiból felépült parókia épülete életművet rejt: az itt született, Hollandiáig és világhírnévig jutott és hazatért betűmetsző, a misztótfalusi Kis Miklós életművét. Távolról jöttünk, nem is számítottunk a múzeumra, nem is tudtunk elmélyedni benne. Talán az hatott meg, hogy van - és ez a múzeum. Nem is a turistáknak fontos, akik időnként eljutnak vagy inkább csak eltévednek, hanem az ott élőknek jelent sokat. Költő. Ide mindenki el akart jutni, hogy lássa „hat hét boldogság” színhelyét (Petőfi ide jött Teleki Sándor kastélyába nászútra), hogy lássa az öreg somfát és alatta a kőasztalt, ahol a talán legszebb, de mindenképpen legismertebb szerelmes vers született. A kastély előtt találkozás egy magyar kirándulócsoporttal, a kastélyban a Petőfi-kiállítás, a teraszról pedig csodálatos kilátás. Szamosújvár. A „sok rablással összehozott kőhalmazt”, „ahol az ateista hatalom népünk legjobbjait őrizte: tanárokat, lelkészeket, teológusokat, művészeket”. A város temetőjében Rózsa Sándor sírját kerestük és szomorúan tapasztaltuk a sírkövek feliratait olvasva, hogy a „magyar mint tünedez”. Boncida. Már nem kaptunk magyar szót, és az egykor erőt és szépséget sugárzó Bánffykastély csupa rom, híres kertjében ló legelést. Marosvásárhely. Az emlékezetes, szörnyű ütlegelés terén találtunk szállást. Csoda-e, ha szomorúbbak lettünk? De vártuk a másnapot. S a nap ránk - illetve a vásárhelyi Kultúrpalota csodálatos üvegablakára sütött. Színpompa és székely legenda, naiv forma és technikai bravúr. Egyszóval a századelő csodálatos szecessziója. Már-már örülnénk a tükörterem ki tudja, milyen motívumkincs burjánzásának, annak is, hogy csendben kell lennünk, mert a nagyteremben a magyar színház rádiófelvétele folyik, hogy ez a csodálatos palota átélt már két háborút és egy háború pusztulásával felérő „békés” időszakot, bizonyítva, hogy a kultúra mindent legyőz, amikor a lépcsőházban szembetaláljuk magunkat Petőfi Sándor üvegfestmény képével. A kinti napfény mindent kiemel. Azt is, hogy a költő nevét a rendszerváltozás óta levakarták. Ne adjon az Isten több rendszerváltozást - dörmögi szomorúan egyik kollégánk. Már-már teljesen elszomorodnánk, de hajt az idő (és minden idő és utak legjobb idegenvezetője, Pápai Ferenc földrajz szakos tanár, a Nyírtourist munkatársa). A Bolyai-líceum (szemben Bolyaiak szobra) látványa és a Teleki-téka oldja szomorúságunkat és mert „hullámzás a hullám sorsa”, hullámhegyen haladtunk tovább. Ditró. Itt már minden magyar. A hatalmas templom, a Puskás Tivadar Líceum, a városka főterén a hazautazásra gyülekező és a ditróiaktól búcsút vevő nyírségiek. Adj, uram, még néhány rendszerváltozást - változtatta fohászát kollégánk. A régi rendszerben ugyanis tilos volt magánházaknál szállást venni, és íme, most már lehet, és élünk is vele. Gyergyószentmiklós. Egyszerre hullámhegy és hullámvölgy. Nusi néni megható városvezetésével egy ötven év előtti város képét láttuk. Ez egy ügyvéd háza volt, ez a Szilágyi vendéglő, itt egy örmény kereskedő lakott. Te nem itt születtél szólt egy félmondat a lányának, ez a szolgabíró-hivatal, ahol dolgoztam, ez pedig a Berény-patak. Szomorúak lettünk volna, de tartott tovább az utazás és az emlékezés egészen a Gyilkos-tóig, a tulipános házig. Szomorúak lettünk volna, ha nincs a Békás-szoros és a fölé emelkedő Oltárkő látványa, és nem várt volna Csíksomlyó. Kirándulni jöttek Ivó Ja■ luból, a Madarasi-Hargita aljából a székely gyerekek. Onnan, ahonnan már semmilyen út nem vezet tovább. Nem tudni, ki volt zavartabb és meghatottabb. Mi, akik Moravcsek Mária tanárnő jóvoltából vittük a tanszereket, vagy az isten háta mögötti kis falu tanára, aki magyarságot és kultúrtörténetet tanulni viszi gyerekeit a Székely-medencékbe. Brassó, Dobolyi István tanár úr értő és érző kalauzolása mellett együtt élhettük át a várossal találkozás élményét. A remény az, hogy negyven év után ismét önálló gimnáziuma van „Európa alszegében” a magyarságnak, 73 tanárral és közel ezer diákkal. De azonnal megjelenik a kétkedés, az évtizedek óta festéket nem látott falak és talán már évszázados padok láttán. De mindjárt a remény, amikor átadtuk a két országon átcipelt magnókat, írásvetítőt, diavetítőt, írógépet és a gyerekek pénzéből vásárolt könyveket. S újabb kétkedés: egy gyorsan iparosodó városban nyugat és kelet határán, egy töredékké morzsolódó magyarság meg tudja-e védeni magát és iskoláját? A válasz reménykedő. Garancia lehet erre a város szabad szellemű polgármestere. Aranyosgerend. Miért nem lehet egy kis falu kis temploma a világörökség része? - kérdezte egyik kollégánk az aranyosgerendi templom gótikus szentélyében, a XIII. századi freskók - Királyok imádása láttán. Közben a tiszteletes úr, akinek apja ötven évig szolgálta a gyülekezetét és védte a templomot, csodálatos mondatot fogalmazott: „Ezek a kövek bizonyítják, hogy voltunk és erős hittel vagyunk, hogy leszünk”. Egy székely református lelkész nekünk is erőt adó vallomása ez. Kolozsvár. Micsoda ellentmondás - Kolozsváron él a legtöbb magyar, és csak itt-ott hallani magyar szót. Kolozsvár a magyar értelmiség fellegvára és nincs magyar egyeteme. „Hullámzás a hullám sorsa”. Ez volt a mélypont: Bánffyhunyad. A hatalmas famennyezetű, zömök tornyú, középkori templom mellől eltűnt a régi város (és félő, hogy magyarsága is), de belül minden megmaradt. Megmaradt a famennyezet, a székely hímzésű donációs kendők sokasága, a világháborúban elesettek nevét őrző fekete márványtábla, akik a hazáért harcoltak, „de a sors szembekacagta őket, mert mire vége lett a háborúnak, elveszett a haza”. E díszlet között a tiszteletes asszony orgonajátékára elénekeltük a mi himnuszunkat és a székelyek himnuszát. A pillanat váratlansága és varázsa, a Szózat parancsa és az orgona zengő hangja mellett újra átéltük a négy nap élményét, minden örömét és félelmét, és sok-sok fogadalmat tettünk. S az út során szerzettekkel számot vetve csak azt kérhetjük, legyen erőnk fogadalmunkat megtartani és tehetségünk jövőre is eljutni oda, hogy ne legyen valóság Emőd Tamás fájdalmas két sora.....Hiába gyújtunk fényt itt örök óta, elhagytál minket, művelt Európa”. Dr. Bedécs Gyula Fotó: Rédly Margit "____*"!*_ n«P10 | Hiába gyújtunk fényt? Boncida: Bánffy-kastély. Szamosújvár: Rózsa Sándor sírja. KULTÚRA 1993. július 10., szombat Az alkotás láza, avagy... Az ihlet percei Hajlamosak vagyunk nagy alkotók kiváltságának tartani az ihletet. Szinte megjelenik lelki szemeink előtt az alkotás lázától lobogó tekintetű költő, amint sebesen veti papírra a verssorokat, és keze mozgása alig tudja utolérni a gondolatai rohanását. Valóban nagy tudósoknál, művészeknél érhető tetten igazán ez a sajátos lelki jelenség. Legalábbis azért, mert az ő ihletett állapotukról (később) a nyilvánosság is tudomást szerez, meg hát ezt utólag a megszületett mű is hitelesíti. Egyébként a hétköznapok „ kisalkotói" is átélik az ihlet perceit, csak ez nem mindig tudatosul bennük, magukban sem. A műszaki feltalálók, sőt a varrónők, a szakácsok, az iskolai fogalmazásukat író diákok is kerülhetnek ebbe a sajátos állapotba, mely sokszorosan hatékonnyá teszi munkájukat, és értékesebbé a teljesítményüket. Az ihletettség sajátos szellemi és lelkiállapot. Ilyenkor nem kell keservesen megkínlódni minden szóért fogalmazás közben, hanem szinte áradnak a kész mondatok, valóban csak le kell írni. Ilyenkor nem nyűg a számsorok variálgatása, hanem élvezet. Az ember érdeklődése és figyelme teljes egészében a munkájára irányul, alig zökkenti ki külső hatás. Látása, hallása élesebb, mozgása összerendezettebb, gondolkodása rugalmasabb és szerteágazóbb, képzetáramlása sajátosan fellazult, így számos jó és eredeti ötlete támad (amilyen egyébként nem). Tehát szellemi teljesítőképessége a csúcson van mennyiségileg és minőségileg, és kevésbé fárad el. Lelkileg pedig egy sajátos izgalmat, kellemes feszültséget él át. Késztetést érez az „alkotásra”, konkrétabban: kedve támad leírni a gondolatait, megfesteni a fantáziát, vagy átrendezni a lakást stb., és ehhez szinte árad az energiája. Hétköznapi teljesítmények kitartással is elérhetők, de ha valaki ennél magasabbrendűt szeretne, ahhoz valóban valami többletked. Az ihletet felfoghatjuk, mint alkotóképességet, de nem azonos a tehetséggel (mely egy állandóbb tulajdonság), inkább egy pillanatnyi felfokozott alkotókész állapot, mely lehet, hogy ma éppen hiányzik a legtehetségesebb művésznél is, de megszállhatja olykor a tehetségtelenebbet is. Részeg józanok A háborgó lelkiismeret regénye Müller Péter Részeg Józanok című most megjelent regénye a fiatal, tehetséges színésznek, Soós Imrének és orvosnő feleségének, dr. P. Hédinek az egymásra találásáról és tragikusan végződő szerelméről szól. Az író, aki őszinte barátja volt a neves színésznek- együtt dolgoztak a Madách Színházban - és feleségének, tanúja volt kettőjük szenvedélyes kapcsolata alakulásának. A házaspár öngyilkosságának éjszakáján - 1957-ben - együtt volt Hédivel lakásukon. Hazavárták Imrét. Ahogy a könyv utószavában Müller Péter írja: „... tíz évig volt lelkiismeret-furdalásom amiatt, hogy magára hagytam a kora hajnali órákban Hédit...” A regény olvasásakor megértést érezhet az olvasó a színész iránt. Ugyanakkor a sokszor taszító viselkedése, a túlzottan izzó magatartása a tragikus végkifejletet is előrevetíti számunkra. Soós Imre egy budapesti klinikára kerül, ahol gyógyító kezelőorvosa lesz a szerelme és felesége. A regény ezt a kapcsolatot tárja elénk a maga tisztaságában - később -, hisztériájában, durvaságában, a férj és a feleség állandó kölcsönös bocsánataival, megtéréseivel. A makacs, görcsös ragaszkodás játéka ez kettőjük között, amelynek kezdeti állomása az egymás iránti tiszta vonzalom volt. Müller írásában nem szándékozik a két tragikus sorsú ember bennünk kialakult emlékképének tisztaságát eloszlatni. Nincs szándékában a történet megírásával beárnyékolni a róluk - leginkább az ismert tehetséges színészről - kialakult képet. Mítoszt azonban eloszlat, amit nem is titkol a szerző. Soós Imrének a könyvben elénk táruló ellentmondásos alakja felvetheti a kérdést: ő volt a Ludas Matyi, a Körhinta, a Rómeó és Júlia tiszta lelkű főhőse? - miközben az alkohol rabjaként vergődött a színházi világ, a szerelem, a vonzó éjszakai élet embert próbáló és égető, elhamvasztó viszonyai között. Az író nem kíméli barátait - mi több, saját magát sem. Nem csak a szavak, a mondatok kemények a könyvben, hanem a tényekkel is megrendít bennünket. Néha nyugszunk csak meg, hogy aztán felfokozott tempóban a zseniális színész újabb érthetetlen - vagy betegségéből adódóan érthető - lépésein, tettein eltöprengjünk. E kettősség végigvonul a regényen, miközben egyre közelebb kerülünk főhőseinkhez. Átérezhetjük indulataikat, egymás iránti elvárásaikat. Soós Imréből a kiszámíthatatlan ember hajszoltsága, akaratának minden áron való érvényesítése árad. Érzékeny lélek, a szeretetre vágyó személy is persze. Tudta, tisztában volt azzal, hogy ő, a szeretetre áhítozó személy mindent nem tud viszonozni feleségének. Az alkoholizálás közben kopott a lelke, az ereje és sajnos a színészi játéka is. A regény megkapó stílusa, történetvezetése egyenletes, feszes ritmusú. Végig érdekes olvasmány. Müller Péter szépen írva döbbent rá bennünket arra, hogy jóvátehetetlen, felesleges és értelmetlen tragédia történt Soós Imre és felesége öngyilkosságával. A fájdalom, a beismerés, a tragédia bekövetkeztében magát is okoló, vádoló lelkiismeret bizonyítékai az író megfogalmazásai: kiváltképp igaz ez a temetés utáni lezáró történetre. Müller értésünkre adja: a regényközreadásával lelkileg megnyugodva búcsúzik igazi barátaitól. (Totem Könyvkiadó) (Pass) Soós Imre.