Kisalföld, 1993. július (48. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-24 / 171. szám
1993. július 24., szombat SZIVÁRVÁNY KISALFÖLD 13 „Önnek köszönhetem is a legszebb alkotásaimat” A festőművész és múzsája Amikor Jacques-Marie nővér megtekintette a párizsi Pompidou Központban a Henri Matisse-kiállítást, egyik-másik képe előtt olyan érzése támadt, mintha tükörbe pillantott volna. Bizony nem is csoda, hiszen 50 évvel ezelőtt a híres francia festő modellje, múzsája volt. 1942-ben találkozott először Matisse-szal - „mintha csak ma lenne, olyan élénken emlékszem rá" - sóhajt fel a kedves nővér. A fiatal leány, Monique Bourgeois muzsikusnak készült, de a világháború közbeszólt. .Apám váratlanul meghalt, és egyedül maradtam. Abba kellett hagynom a tanulmányaimat, kenyérkereset után kellett néznem.” Ápolónő lett. „Megismerkedhettem volna-e Matisse-szal, ha nem kérnek fel éppen engem, hogy az operáció után lábadozó híres mester segítésére legyek, hogy gondját viseljem? Bizonyára nem." A művészvilág és a közönség csodálta a hófehér hajú, fehér szakállú festőt, a „vadak atyját”, a fauvisták vezérét, a modern művészet egyik megteremtőjét, meghatározó egyéniségét. Képei melegséget, egyszerű bájt, életörömet, sajátos szépséget sugároznak. „Jól emlékszem az első találkozásunkra” - folytatja a mindig derűs nővér. „Martisse úr lopva figyelt engem, látszólag közömbösen, sőt nagyon hidegen. Pedig egészen más volt. Természetes, melegszívű és vidám, mélyen emberi, őszinte, egész életében.” Monique (Monika) 21 éves volt, s a Mester 73. Mikor már teljesen felgyógyult, megkereste ápolónőjét és megkérte, „Legyen a modellem!". „Mindent vártam, csak ezt nem" - vallja be a mosolygós Domonkos-rendi szerzetesnő. Éppen 50 éve mindennek. 1943-at írtunk." Nagyon meglephetem - hangsúlyozza. Számos portrét, ceruza- és szénrajzot készített Mónikáról Matisse, és négy festmény, Monique, Az idol (L'idole), Zöld ruha és narancsok (La robe verte et les oranges), és Tabac royal, a Királyi tabak (dohány) címmel. A művész legnagyobb megdöbbenésére a kedves modell 1944. szeptember 8-án letette a szerzetesi fogadalmat, apáca lett. „Ha ez volt mindig a vágya, s ha így válik teljessé az élete, kívánom, hogy boldog legyen” - írta levelében. Jellegzetes humora sem hagyta cserben, mikor hozzáfűzte: „Végül is nem lehet azt mondani, hogy minden modellem élete vakvágányra futott. Ön a kivétel.” Igaz barátságuk szép emléke a kolostor falai között is elevenen élt. És az immár kedves nővér Jacques-Marie, az egykori Monique - a művész hatására? - templomablakokról „skicceket" készített Vence-ben, és Matisse, a festő, élete alkonyán megtervezte és felépítette azt az egyszerű formájú, világos, belül napsugaraktól derűs kápolnát, mely minden életművét értékelő munkában is szerepel, s melyet ő mestermunkának nevezett... Monique-Marie: „Önnek köszönhetem a legszebb alkotásaimat" - írta megrendülten a szép vallomást egyik levelében. Gyulaváriné Patthy Anna A 72 éves apáca A zöld ruha és narancsok című híres festményt nézi, egykori önmagát egy albumban a. A szerző győri diák volt /Ár Fénysugarak a homályra Juhász László: Barangolás a magyar múltban A boldog emlékű egész napos Szabad Európa adásának rendszeres műsora volt a Barangolás a magyar múltban. Történelmünk egy-egy kritikus vagy érdekes mozzanatát vette sorra Juhász László, az egykori gyón diák. Mikor az adásidő csökkentésének áldozatul esett a sorozat, bizony hiányzott. Most viszont öröm volt felfedezni, hogy XX. századi tárgyú 48 legérdekesebb darabja megjelent kötetben. Rákóczi és emigráns társainak hazahozatala az első téma - mennyi hasonló hazahozatalt és megkésett temetést éltünk meg azóta, az utolsó cikk pedig az 1956-ot követő erdélyi megtorlásról szólt. 1985 és 1990 között hangzottak el ezek az előadások. Azóta a könyvben idézett, korábban tilalmas források egy része itthon is hozzáférhető, mégis az egykori érdekesség a kötetben sem változott. Mert megszabadultunk ugyan egy szemlélettől és fogalomkészlettől, melyet ugyan a társadalom eddig is inkább csak tűrt, mintsem elfogadott. Csakhogy helyette szót kapott egy „minden máshogy volt” gyakran igencsak amatőr történészkedés, elavult fogalmakkal hadonászás. Történelmi események és szereplők gyakran úgyszólván csak előjelet váltottak, így aztán nem könnyű a szikár, gyakran meglehetősen egyoldalúan feltárt tényekből igazabb, tárgyilagosabb tényekre jutni. Ez odébb van, egyelőre inkább a rögtönzéseknél vagyunk. Juhász László nem akar mindent jobban tudni, és nem a történelmet folyamatában előadni. Fontos és érdekes mozzanatokat emel ki a teljes külföldi és hazai szakirodalom ismeretében, és természetesen független azoktól a gondolati kliséktől, amitől itthon meglehetősen nehéz megszabadulni. Például, hogy itt 1945 és 1948 között demokrácia volt. Vagy: az újvidéki „hideg napokéért kötelező volt az össznépi mea culpázás, de még csak célozni sem lehetett 40 ezer délvidéki magyarnak az 1944-45-i legyilkolásáról. Sűrű homály fedte a párizsi béke létrejöttének részleteit, az egészben pedig meglehetősen egyetértett Benes és Révai. Világos, érzékletes képet rajzol Juhász László a korábban igen óvatosan előadott ügyekről, például a „szövetséges" Románia magatartásáról az első világháború alatt és után, a soproni népszavazást kikényszerítő nyugat-magyarországi felkelésről, a magyar kommunisták 1919 augusztusa utáni frakcióharcairól. Már szemtanúként friss diplomásán szólt és ír, 1956- ról, és ismételten diáksága városának, Győrnek az eseményeiről. Minderre bővebben is emlékezik a Zürichben 1982- ben megjelent Megszólalt a győri vaskakas című kötetében. Juhász László első diplomája szerint jogász, szívbéli vonzalma szerint minden magyar érték kutatója és felmutatója, életműve szerint lelkiismeretes és termékeny újságíró. Könyvének forrásait pontosan feltünteti, és külön is jegyzékbe foglalja a legfontosabb szakmunkákat, ezáltal válik a könyv a XX. századi magyar történelem igen hasznos tájékoztatójává. Grábics Frigyes / Európa egy darabjának a múltja A kultúra egybeolvadt az élettel John Huizinga „A középkor alkonya”című művében a XIV. és a XV. századot a középkor végének mondja. A híres holland filozófus könyvében többi között arról is értekezik, hogy a korszak civilizációjának különböző megnyilvánulásaira sokkal inkább jellemző ami azokat a múlthoz köti, mint a jövő bennük rejlő csírája. Az is hangsúlyozza, hogy napjaink embere inkább vizuálisan értékeli a történelmet. Amennyiben Huizinga tételének igazságáról óhajtunk meggyőződni, utazzunk el Belgiumba és látogassunk el a világ egyik legfenségesebb műemlék városába, amelynek flamand neve Brugge (franciául Bruges). Valaha Európa egyik leggazdagabb tepelülése volt, napjainkban pedig csendes, de szépséges kisváros. Szerencsénkre a XV. században három évszázadra Csipkerózsika-álomba merült, így őrizhette meg falai között „a középkor alkonyának aranyló naplementéjét”. Történetéről, művészi értékeiről könyvtárnyi kötetet írtak össze, még Dante is említést tesz róla Isteni színjátékában. Akárhányszor Brugge-be érkeztem a Burg (egy tér) kávéházai egyikének teraszán üldögéltem. A látvány innen lenyűgöző, mert a téren számos szépséges palota áll, közöttük Belgium legrégibb épülete, a gótikus stílusú városháza építését 1464-ben fejezték be. Homlokzatát nyolcszögű tornyocskák díszítik. Az Igazságügyi palota 1520-ban építették - látványával nem lehet betelni, hasonlóan az ugyancsak ezen a téren található reneszánsz homlokzatú Szent Vér kápolna szépségével, ahol Jean Grabbe brugge-i polgár ezüstből, aranyból készült ötvösművészeti remekében őrzik Krisztus vérének néhány cseppjét. Közelben található a bronzszobrokkal ékesített Vakszamár utca (Blinde Ezelstraat), valamint Belgium legszebb temploma, a Sant Salvator székesegyház telve arany, ezüst műkincsekkel. Brugge szebbnél szebb templomai közül nekem a gótikus stílusú Notre Dame tetszik legjobban, 122 méter magas, téglából készült tornyával. Érdemes megjegyezni építésének dátumait, 1210-től 1549-ig. Számtalan műkincse közül a legértékesebb Michelangelo carrarai fehér márványból készült Madonnája, a mester lekisebb szobra. Állítólag a brugge-i gazdag polgárok rendelték a művésztől. A Notre Dame-ból kilépve szemben találjuk magunkat a XI. században épült Szent János Kórházzal. Itt található a világ legrégibb, de ma is működő patikája. A kórházból távozva, apró hidacskákon áthaladva valóságos mesevilágba jutunk, a Regina-házakhoz. A nyárfaligetben található apró kis épületekben apácák élnek, és szemünk láttára „verik” a leheletfinom csipkéket, amelyekből természetesen vásárolni is lehet. Brugge-ben járva szinte kötelező beszállni egy hajócskára. Végighaladva a városkát át- meg átszelő csatornákon, tovább csodálhatjuk a szebbnél szebb polgárházakat, apró palotákat. A hajókázás befejztével illik egy pohár sört elfogyasztani az Estaminet, azaz „Állj meg egy percre” nevű XVI. századbeli kiskocsmában, amelynek söntéspultja is az említett századból származik. Végül kötelező látogatást tenni Brugge legöregebb „polgájánál” egy fehér medveszobornál, amely a város Manneken Pise. Brugge-től búcsúzva meggyőződhettünk, hogy valóban Európa egy darabjának múltjában gyönyörködhettünk, ahol a művészet egybeolvadt a mindennapiélettel. Imre Béla Michelangelo Madonnája. / f / Elsüllyesztette a Titanicot | Femme fatale Az ereje teljében levő brit világbirodalom engedhette meg magának azt a luxust, hogy 1851-ben megrendezze az első világkiállítást Londonban. A visszhangok döntő többsége azonban nem az angol ipart ünnepelte, hanem a kiállított tárgyak, áruk stílustalanságán, csúnyaságán kesergett. Innen származtatható a preraffaeliták törekvése, a szépséghez való visszatéréssel megváltoztatni a világunkat, megteremteni egy összművészetet, melyen a hétköznapi tevékenységnek is fontos része van. Mikor Henry van de Velde Belgiumban megalkotta híres épületét, a példa testet öltött, követhetővé vált. Nem csak a ház tervét, de belső berendezését is ő tervezte bútoroktól az evőeszközökig, beleértve a háziasszony ruháját is. Maga L'Art Nouveau-nak keresztelte később szalonját, mely az új stílus európai központja lett. Az angolok nyomán ő a Raffaello előtti művészethez nyúlt vissza példáért. A franciák felfedezik a japán Hokusai és Utamaro fametszeteit elődöket kutatva, s modern style-nek nevezik el törekvéseiket. A németek barokk és rokokó előzményekre bukkannak, s létrehozzák a maguk Jugendstil-jét. A Monarchiában s attól kelet felé természetesen Bécsé a vezető szerep. Ha a régi Rómában a gazdasági helyzetével elégedetlen nép új város alapításának tervével fellázadt vezetői ellen, ezt nevezték Secessio plebisnek. Az osztrák császárvárosban 1897-ben egy művészcsoport hozta létre a Szecesszió szövetségét, hogy a konvencióiba merevedett akadémizmusból kiszakadjanak. E néven szervezték aztán kiállításaikat. A kiválás nyilatkozatát egy cseh származású festő, bizonyos Gustav Klimt fogalmazta meg. Nevezték őt emiatt a szecesszió atyjának, de a századforduló erotikus festészete zsenijének is. Az igazság a most nálunk is megjelent két remek album bizonysága szerint másutt keresendő. Susanne Partsch és Gottfried Friedl kötete az életmű teljességét dolgozza fel, végre hozzáférhetővé téve az eddig csak gyenge reprodukciókból ismert alkotásokat, mindennapjaink csodálható részévé avatva. Klimt varázslatának alapja egy régi felismerés: a tudományos megismerés abszolutizálása átmeneti fellendülés után súlyos válságba torkollik. A művészi és a hétköznapi alkotás egyaránt az értelmes létezés szükséglete, a világ egy része csak ezen az úton megközelíthető számunkra. S átvette uralmát a képzelet játéka, az álom, a természeti és geometrikus formák stilizált burjánzása. Még kedvelt szimbólumai is a díszítés szerves részei lesznek. A művész ábrázolása középpontjába mitológiai és biblikus történeteiben s allegóriáiban filozófiáról, jogról, orvostudományról földöntúli karcsúságú, aranyálomba merült gyönyörű aszonyait állította. Akik annyira erotikusak, amennyire patologikusak is egyúttal. Egyszerre hordozzák az isteni bölcsességet és végzetszerűséget. Ők a Végzet Asszonyai. Valamennyiünk számára. Elég csak az albumokban szereplő nőalakok szemét figyelmesen végignézni! Mikor az egyiptomi királysírokból arab rablók közreműködésével Londonba menekítették Amen-Ra thébai papnő múmiáját valaha tartalmazó szekrényt, még csak baljós jelnek vették, hogy az akció valamennyi résztvevője rövid időn belül meghalt. Az új tulajdonosnő lefényképeztette a bútor belsesét, s a kép elképedésére egy csodálatosan szép és gonosz tekintetű asszonyt ábrázolt. A fényképész halála után azonnal a British Múzeumba vitték, de itt már csak a másolatot merték kiállítani. Az eredeti történeten csak nevető amerikai üzletemberek vásárolták meg, hogy hajón az Újvilágba vitessék. A Titanic fedélzetén indult el 1914-ben... A történet ismert. Az okokat talán csak Klimt tudta volna megfejteni. De nem kérdezték, így képein festette meg. Győződjenek meg róla önök is! I. Cs.